Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor
Archaikus tudatformák és testképek a mai magyar társadalomban  
 

I. A testszimbolika síkjai
A test szimbolikája rendkívül összetett: maga az emberi test, s annak egyes részei is számos kozmikus és társadalmi jelenség szimbólumai lehetnek („két csillag volt a szeme”; „kezei, mint engedelmes rabszolgák hajtották végre az agy parancsait”, stb.), s még gazdagabb az ellenkező irányú jelviszony: az ember a maga természetes, antropocentrikus módján nagyon sok mindent értelmez teste analógiájára. 

1. A test a térben
A test szimbolikáját alapvetően meghatározza, hogy háromdimenziós térben létezik. Ez az összefüggés is kétirányú: testünket három dimenzióban érzékeljük, s ezért a teret háromdimenziósnak látjuk, és magunkhoz viszonyítjuk, testünkhöz képest jelölünk ki irányokat; ugyanakkor azok a térdimenziók, amelyekben létezünk, testünk egyes részeit is minősítik (ami testünkben elöl és fent van,  értékesebb lesz, mint ami hátul és lent),  részben egyes anatómiai sajátosságainknak köszönhetően: (például szemünk és lábunk meghatározott iránya az „elöl”-t pozitívabbá és biztonságosabbá teszi a „hátul”-nál); részben a körülményeinket meghatározó fizikai törvények, például a gravitáció következtében. Térbeliségünk ekképpen több olyan bináris oppozíciót jelöl ki, amelyek a testünkre vonatkoztatható szimbolikus tartalmak alapjaivá válnak:  a) fent/lent;  b) elöl/hátul; c) jobb/bal… és ezek közé kell sorolnunk d) a „kint” és „bent” dimenzióját is, (amelyek alapján például Featherstone jogosan különbözteti meg a „külső” és „belső” testet). 

2. A test látványa
A „külső” test a többiek számára „látszó” test, s ebből a testszimbolika további meghatározói következnek. A látszó testek egyéb tulajdonságaikat is elsősorban a) méretükön, b) formájukon-alakjukon, c) színükön – s persze alapvetően d) látható létükön vagy annak hiányán --  keresztül közlik, s így a testszimbolikában is alapvető meghatározókká válnak:  a testméret (magasság, szélesség, testtömeg); a test részekre tagolódása, az egyes testrészek megléte/hiánya illetve rejtettsége/láthatósága; a testrészek egymáshoz viszonyított átlagos illetve attól eltérő aránya; a test illetve az egyes testrészek alakja, körvonalai; a bőr -- illetve a testburok olyan egyéb elemei, mint a köröm – színe, díszítettsége, deformáltsága; a szem színe, mérete, alakja; a haj (és egyéb testszőrzetek) színe, mérete, alakja, (megléte/hiánya).
A test vizualitás-meghatározta szimbolikáján kívül lényegesek lehetnek az egyéb érzékleti csatornákon nyert információk is: a test által adott hangok, a test illatai/szagai, a test taktilis-kinetikus érzékelése (keménység/puhaság dimenziója, a test mozgássebessége), stb.
3. A test funkciói
Mint minden szimbolikában, a test szimbolikájában is meghatározóak a funkciók: az egyes testrészek szimbolikáját nagy mértékben azok a funkciók határozzák meg, amelyre az egyes testrészek egyrészt a szervezet egésze számára használhatók, másrészt amelyek az ember, mint társadalmi lény számára bírnak kiemelt jelentőséggel. A külső test látható funkció-gyakorlásai mellett itt a belső szervek funkciói is fontossá – és szimbolikussá – válnak, persze annak függvényében, hogy milyen ismeretei vannak egy-egy adott korszak emberének e szervek működéséről. (Mivel egyes történelmi szakaszokban a korabeli testismeret egyes szerveknek az ember lelki/szellemi tulajdonságait is meghatározó befolyást tulajdonít, az egyes testrészek szimbolikájában is megjelennek az egyén jellemére, karaktervonásaira, temperamentumára vonatkozó elemek is).

4. Stratifikációs különbségek
A különböző emberek testének a minden emberben többé-kevésbé közös sajátosságain és az ettől való egyéni különbségeken kívül vannak olyan megkülönböztető sajátosságai is, amelyek az ember olyan meghatározóitól függenek, amelyekre például a szociológia is támaszkodik, amikor független változókat keres a társadalmi csoportok képzéséhez. Ezek újabb – a szimbolizációban szerepet játszó – oppozíciók alapjai. Ilyenek mindenekelőtt  a férfi/nő különbségek;  az életkori különbségek (a test életkori elváltozásai); 
de a társadalom diverzifikálódásával és a testi jellemzők megítélésének változásaival egyéb, az egyes társadalmi csoportokat elkülönítő oppozíciók is létrejönnek. Például
az egészséges test/beteg test dimenziója  és egy par excellence társadalmi dimenzió, a természeti/civilizált (azaz testét „természetadta” módon, illetve attól eltérően használó ember megkülönböztetése – a test fegyelmezésének az a szerepe, amit Foucault oly kiemelt szempontnak tekint a társadalom intézményrendszerének alakulásában (a kórháztól az iskolán, gyáron át a börtönig), vagy Elias, amikor a modern társadalom illemkódexének kialakulását elemzi, a testszimbolika ezen dimenzióját helyezi a középpontba).

5. A test mint jelölő 
A test szimbolikájában meghatározó az is, hogy milyen tartalmakat szimbolizálhat a test. Az ember antropocentrikus világképéből következően a test, mint felépített rendszer az osztályozás általános alapjává, elemi osztályozási formává lesz, mint ezt már Durkheim és Mauss hangsúlyozzák . Ebből kiindulva Mary Douglas számos vonatkozásban bizonyítja egyes testi elemek szimbolikus jelentéseinek és a társadalmi rendszer osztályozási kategóriáinak összefüggését .  Röviden összegezve a test által jelölhető szimbolikus összefüggéseket, a test szimbolikusan reprezentálhatja az egyént, akinek teste  ; utalhat társadalmi párhuzamokra, szimbolizálhat társadalmi összefüggéseket  ; mint mikrokozmosz, képviselheti a makrokozmoszt, a világtestet.  (Ennek is számos formája van, a középkori templomépítészetben alkalmazott testpárhuzamon és az építészetben alkalmazott egyéb „nagyításokon”, test-kivetítéseken túl  -- az építészet számos szakkifejezése ezt a szimbolikát jeleníti meg: homlokzat, szemöldökfa, lábazat, tetőgerinc, kontyolt tető, ablakszem, vakablak, vízorr, vízköpő (mint száj), malomgarat, stb. -- a Gaia-elméletig, amely az egész földet az emberi szervezet/test mintájára élőlénynek tekinti.  
6. A test egészének önmagában vett szimbolikája

A test ugyanakkor(s ez is az ember alapélményei közé tartozik) része, eleme is nagyobb rendszereknek, ebből következően viszonyítódik is a tőle különválasztott entitásokhoz.

Igen régóta állítják szembe a testet a „benne lakozó” lélekkel, szellemmel. Ez egyrészt szembeállítást, oppozíciót jelent, (amelyben a test az anyagit, az ösztönöst, a lehúzót-földit jelenti a nem-anyagival, a tudatossal, a szárnyalóval-égivel szemben); de ez a fogalmi szembeállítás másrészt újabb azonosítás, szimbolizáció forrása is. 

A test, mint anyagi-földi egyúttal pusztuló is: az egyén teste gyakran mint a nála erősebb, őt elpusztítani, elsöpörni képes gigantikus erőkhöz képest kiszolgáltatott és múló létforma jelenik meg. 

A test anyagi-földi jellegéből következően a „test” a munkával is asszociatív kapcsolatba lép; a test/lélek dichotómia gyakran a munka és az azt irányító tulajdon, vagy a fizikai és szellemi munka szembeállításával párhuzamos.

Ugyanebből következően kialakul a test tárgyként való szemlélete, ami azt is magával hozza, hogy a testet illetve annak egyes részeit mintegy tárgyak helyettesítőinek tekintik. 

Ennek igen sok fajtája van a pornográf testszemlélettől az ember gépezetként való felfogásán (és a klasszikus gyáriparban az emberi test gépalkatrésszé való lefokozásán, a test használatának egy-egy célirányos mozdulatra való redukálásán, illetve a harcászatban egyfelől fegyverként használható, másfelől elpusztítandó-lerombolandó tárgynak tekintésén ) át a mechanikai és kémiai hatásokra redukált gyógyításig .

A test és az ösztönösség összekapcsolásából adódik a „testiség” és az élvezetek közti szimbolikus kapcsolat, (amelyet egyes korok az alacsonyabb rendű „testi” szféra alárendelésével, elfojtásával értelmeznek, más korok ellenkezőleg, a test, és az élvezetek felszabadításának, a testi igények öncéllá emelésének szükségletét vezetik le belőle: értelemszerűen az első megoldás a puritán termelő-felhalmozó, a második a „fogyasztói” társadalmak jellemzője), ebből adódóan a test nem csak a munka, hanem akár éppen az azzal szembeállított élvezetek szimbóluma is lehet.

Ugyanakkor a testi szféra alárendelése, elfojtása civilizációs lépcsőfokokhoz kapcsolódván a „testihez”, mint erre más összefüggésben már utaltunk, gyakran a civilizálatlanság, a barbárság képzetei is társulhatnak.

7. A másodlagos test-szimbolika

Mindaz, amiről odáig beszéltünk, a testszimbolika elsődleges rendszerének tekinthető. Erre azonban másodlagos szimbolikus rendszerek is ráépülnek. A kéz, az arc és az egész test mozgékonyságát kihasználva az ember képes a világ utánzó leképezésére (mint a „Most mutasd meg”, „Activity” féle játékok mutatják pantomimikusan gyakorlatilag bármi megjeleníthető, az absztrakt fogalmakat is beleértve; az ujjakkal a betűírás valamennyi betűje is). Egy-egy testrész mozdulata (vagy a test egészének mozgása) ilyképpen igen sok minden szimbóluma lehet. Ilyenkor azonban már nem a test és a testrészek a szimbólum jelölői, hanem a mozdulatok. Az ilyen utánzások tulajdonképpen nem a testszimbolika, hanem a nyelvi szimbolika körébe tartoznak: lényegében a fogalmi-verbális nyelv analógiájára alakulnak ki különböző testnyelvek (a pantomim nyelve, táncnyelvek, vagy a süketnémák számára kifejlesztett jelbeszéd). Egy másodlagos testszimbolika-rendszer azonban hidat képez az elsődleges testszimbolika és az ilyen jelnyelvek között: ez az, amit a humán etológia testbeszédként ír le, s  ami legalább annyira épül az állatvilágból magunkkal hozott jelzésekre, mint amennyire fogalmi tapasztalatokat közvetít.  A testbeszéd úgy fejez ki például társadalmi hierarchiákat, hogy ehhez a legelemibb test-szemiotikai mozzanatokat (a fent/lent, elöl/hátul dimenzió, a méretek különbségeinek hangsúlyozása, testszínek megváltoztatása, stb.) használja, vonzásokat és taszításokat úgy rendez be egy társadalmi viselkedésrendszerbe, hogy a legprimerebb testi jelzéseket áttételezi az eredeti jelzést felidéző, de azt az adott civilizáció által elfogadott formákkal összhangba hozott jelformába. 

II. A testszimbolika nyelvi fordulatokban

A test sokoldalú szimbolikus jelentőségét jelzi azon kifejezések gazdagsága, amelyekkel a nyelv él, egyrészt a testi sajátosságokkal való jellemzésként, (pl.: testes ember, nyakigláb stb.); másrészt a testtel kapcsolatos megfigyelésekből, az egyes testrészek ideáltipikus funkcionálásából elvont általánosított tapasztalatként, (pl. szilárdan áll a lábán, nyelvel, fejvesztve menekül, stb.); harmadrészt  a testi jelenségek metaforikus használatával, nem-testi jelenségeket testi analógiákkal érzékeltető módon (kézbeveszi  az ügyet, szöget ütött a fejébe, szakállas vicc, stb.).

Terjedelmes gyűjtésünk van ilyen kifjezésekből, ám ezek felsorolásától itt a hely hiányában eltekintünk.

Az egyes testrészek a különböző kifejezésekben igen sokféle logika alapján, az adott testrészhez fűződő különböző képzetekből kiindulva lesznek különböző összefüggések jelölőivé. A kifejezések jelentős része archaikus képzetekre megy vissza. Néhány esetben konkrét mitológiai források, a mitológiai szereplők testi tulajdonságaira való utalások állnak a ma már általánosabban használt kifejezések mögött (Achilles-sarka, árgus szemekkel, sztentori hang, százkezű, stb.), az esetek még nagyobb részében, -- s talán ezek a legérdekesebbek --, gyakran a mitológiáknál is régebbi archaikus szemlélet a képzetek forrása. Írásunk hátralévő részében néhány ilyen, a testrészekhez kapcsolódó archaikus tudatformát próbálunk tetten érni; olyanokat, amelyek egy része a mai napig továbbél szokásainkban, hiedelmeinkben, vagy akár reflexeinkben is.

III. Testrészekkel kapcsolatos archaikus képzetek továbbélése.

1. Sztereotípiák

A testrészekkel kapcsolatos képzetek egy része ősidők óta halmozódó mindennapi megfigyeléseken alapul, ezek gyakran -- túláltalánosító következtetések eredményeként – sztereotípiákká, olykor téves előítéletek forrásaivá válnak. A túláltalánosítás oka lehet az egyszálú oksági kapcsolat feltételezése vagy egy analógia túlhajtása is. 

Vegyünk sorra néhány testrészekkel kapcsolatos sztereotípiát.  A széles csípő a női termékenység jele (szélesebb medencével kétségkívül könnyebb lehet a szülés, s a gyakori gyermekáldás maga is hozzájárulhat a csípő szélesedéséhez, de ettől még az összefüggés nem abszolutizálható, és igen sok az ellenpélda is); még kevésbé igazolódik a nagy mell és a tejbőség feltételezett együttjárása.  Hasonlóképpen ellenpéldák sokasága hozható fel olyan sztereotípiákkal kapcsolatban is, mint a nagy orr vagy a vastag ajak és az érzékiség; a nagy szem és a kedvesség, érzelmesség;  a nagy áll és az erőszakosság; a sovány testalkat és a (Cassius-i) intrikus természet, illetve a kövérség és a jovialitás (sok esetben persze valóban meglévő) összefüggése. A hosszú ujjak (vagy a kicsiny női láb) a kifinomultság, az elegancia jelei (ennek a sztereotípiának a kialakulásában jelentős szerepet játszik a szociális szimbolika: a fizikai munka-alakította testeken szélesebbé válnak a végtagok, s a felsőbb rétegek az ebből adódó szimbolikus oppozíció fokozására gyakran olyan viseleteket is hordanak, amelyek hozzájárulhatnak e végtagok további keskenyítéséhez, s a test ilyetén kordába szorításával mindig kifejezik egyúttal a magasabb, a természet-adtától jobban eltávolodott civilizációs fokot is), de természetesen ezek az összefüggések sem abszolutizálhatóak. Vannak olyan sztereotip jellegű ítéletek, amelyek egyes testrészekhez kapcsolódó viselkedésekre vonatkoznak, azok megfigyeléséből vonták el őket az évezredek során,  mint például azt az állítást, hogy aki nem néz a szemünkbe, az hazudik. Itt is megvan az ősi megfigyelés igazsága, aki hazudik, gyakran kerüli a szemkontaktust. De mint ahogy a bőr reflexes izzadása, amit a „hazugságvizsgáló gépek” mérnek,  sem tekinthető csalhatatlan bizonyítéknak, hiszen más okok is okozhatják, a szemkontaktus kerülése is számos egyéb ok következménye lehet (olykor kifejezetten egy kultúra/szubkultúra jellemzője, hiszen jól tudjuk, hogy a szemkontaktus-fenntartás „normálisnak” tartott időtartama mennyire kultúrafüggő), és az összefüggés a másik irányból is megkérdőjelezhető, hiszen ezen sztereotípia ismeretében gyakorlott hazugok farkasszemnézés közben is képesek hamis állításokra. 
A sztereotípiák alakulása különben is nagy mértékben függ attól, hogy milyen szövegkörnyezetből vonják el őket. A hosszú hajhoz például az ősi időkben a mágikus erő képzetei társultak (lásd például a Sámson-mondakört), egészen különböző képzettársítások következtében (a halott tovább növő haja is forrása ennek, de – Sámson esetében egyértelműen – a napkultusz is, a hajkorona—napsugár analógia összefüggésében).  Olyan korokban, amikor a férfiak hosszú hajat viseltek, ezt így általában pozitív asszociációk övezték (ismét újabb okokhoz kapcsolódóan: például az angol polgárháborúban a különböző társadalmi csoportokat megkülönböztető testi jelek egyike lévén a nemesség privilegizált helyzetét szimbolizálta, s a forradalom győzelmével el is vesztette pozitív konnotációját). Mihelyt azonban a hosszú haj a nők megkülönböztető jellemzőjévé lett, a domináns patriarchális társadalom ehhez a „hosszú haj, rövid ész” sztereotip szentenciáját, a hosszú hajú férfihoz pedig a (puhány) nőiesség képzetét társította.

2. Mágikus varázslatok
Az archaikus tudatformák közül, mint erre még kitérünk, a mágia szemlélete az, amely talán a legtöbb mai szokásban (öntudatlanul) továbbél: a babonáknak nevezett hiedelmek igen nagy része mágikus eredetű.  
Az ilyen mágikus kapcsolatokon alapuló mai szokások, rítusok egy része ma is közvetlenül varázslás-jellegű (még ha alkalmazóik nincsenek is tudatában annak, hogy mágikus eljárást végeznek, bár azt általában tudatosítják, hogy ősi „tudásról” van szó, az adott módszerrel való hatásgyakorlás lehetőségét pedig ugyanúgy feltételezik, mint az ősi korok, ősi társadalmak mágikus rítusainak gyakorlói). A testhez különösen sok ilyen képzet kapcsolódik, hiszen a mágia/ellenmágia az esetek jelentős részében éppen a test (egészségének) megtámadására/megvédésére irányul. Egyes ilyen rítusokkal ma is gyakrabban találkozhatunk, mások ma már ritkábban fordulnak elő. Ilyen például, hogy a gyerek első körmét el kell ásni (mert ha máshoz kerülne, rontást lehetne a gyerekre bocsátani); a csuklóra erősített piros szalag/cérna szerencsehozó (illetve véd a szemmel verés ellen); a testet formázó bábuba szűrt tűkkel való „vudu-varázslatként” ismert rontás az egész világon elterjedt; a kihullott szempillát a felsőruházatba helyezve az szerencsét hoz; egészséges és szépítő hatású az arc megmosása az első hóban, stb.
A testi megtisztulás általában is alkalmazott rítus a lelki megtisztításra, a személyiség megsérült integritásának helyreállítására. A (lelki értelemben vett) beszennyeződést sokan fürdéssel próbálják eltávoztatni maguktól. Ennek a rítusnak kanonizálódott és elhalványodott jelentésű formái különböző vallási rítusokban is jelen vannak (a katolikus szenteltvíz-alkalmazástól a mohamedán templomi lábmosásig – illetve a napi ötszöri mosakodásig).
Mágikus rítusok természetesen a különböző szerelmi varázslások. Közismert például a szerelmes megszerzett hajtincsével való manipuláció. Ennek a rítusnak is vannak olyan elhalványult jelentésű továbbélései, mint például a romantika korában a szerelmes hajának medálban hordása (a nyakban, a szív fölött). Ez utóbbi példa már arra a folyamatra is utal, ahogy a mágikus hatásgyakorlás eleme szimbolikus tartalmának módosulásával az érzelmi kötés jeleként él tovább. Ilyen például a gyerek első levágott hajtincsének megőrzése, vagy tejfogának talizmánként való megőrzése is. 
3. Tabuk

A mágikus világkép alapja a „mána”, a dolgokban feltételezett erő (ebben keverednek a fizikai világ energiáiról  -- helyzeti energiák, mozgási energiák, tömegvonzás, mágnesesség, elektromosság, stb. -- szerzett tapasztalatok az élő testekben működő folyamatok érzékelésével és kivetítésével), a mána, amely által bármi hathat ránk jótékony és kártékony módon is, s amelynek felhasználásával mi is hathatunk bárki és bármi másra;  de közismerten  ugyanezekből a tapasztalatokból (és a saját testi tapasztalatoknak a fizikai világ létformáira való kivetítésével) alakult ki az animizmus szemlélete (az emberi lelki működések analógiájára általánosan feltételezett szubjektivitás), a totemizmus, (amely a természet ilyen szubjektivitással felruházott szereplőivel való kapcsolaton keresztül értelmezi az emberi erőket), és a tabu, amely éppen a veszélyes hatásokra való tekintettel, azok elkerülésére tiltja (hol totemisztikus, hol animisztikus, hol egyszerű mágikus feltételezésekre támaszkodva) a bizonyos helyeken való megjelenést, bizonyos viselkedések elkövetését, bizonyos dolgokkal való érintkezést.

A testtel kapcsolatos tabuk egyik csoportja azon a korábban említett feltételezésen alapul, hogy a test egyes váladékai beszennyezőek, illetve a testkép hierarchikus tagolásán, amelynek megfelelően a test alsó fele alacsonyabb rendűnek/tisztátalannak minősül a felsőhöz képest. Ismeretes például az oláhcigány hagyományban erős elkülönítés a test két fele között, amelynek következtében tabu a két testfél együttes mosdatása (tehát például a kádban fürdés ), de hasonló parancsok sok más kultúrában is jellemzőek.  Ma egyszerű higiéniai eljárás, de a szennyező hatásoktól való mágikus védelem is előírhatja az ürítés utáni és étkezés előtti kézmosást. Az alsó testfél alacsonyabb rendűsége miatt több kultúrában szokás, hogy a magasabb státuszúak takarják (a beszennyező porral-sárral érintkező) lábukat; s a modern viszonyok között is megfigyelhető például, hogy a tekintélyteremtés érdekében zárt (a lábat elrejtő) íróasztalokat alkalmaznak. (Ekkor természetesen már nem az eredeti attitűd érvényesül, de az, hogy a kilátszó láb groteszk hatást kelt, amit a tekintélyteremtés érdekében el kell kerülni, erre a szimbolikus összefüggésre megy vissza). 

A legtöbb kultúrában természetes, hogy súlyos tabutörésnek számít a láb asztalra helyezése (ez is a két testfél elkülönítésén – és persze az étel szennyeződésének elkerülésén alapszik); itt elsősorban étkezőasztalról van szó, hiszen tudjuk, hogy az angolszász kultúrában a láb asztalra helyezése privilégium és szuverenitás-jelkép, de ez ott sem étkezőasztalokra vonatkozik. 

Egy másik tabu-csoport az ártó mágikus hatások elkerülését célozza. Máig érvényes illemszabály, hogy nem illik a másik emberre ujjal mutogatni. Ennek eredete a rámutatással végbevitt rontás  hiedelme, a rámutatás átkozó gesztus is. Hasonló ehhez a túl hosszan való nézés (szemmel verés) tilalma. Mivel a test intimszféráira irányzott tekintet szexuális kihívás-jelzés, nem-kívánt partner részéről ez is tilalmas; mind e mögött ott van az a mágikus képzet, hogy a szemlélés a birtokbavétel egyik formája. Mágikus, ártó hatás kizárása a kisgyerekek átlépésének tiltása (a babona az, hogy a gyerek így nem nő meg, a lényeg azonban a rontás, amelyet a mágikus hiedelem szerint a fölé-helyezkedéssel lehet gyakorolni). A rálépés/átlépés mágikus ereje több más szokásban is felmerül, olykor tabu formájában. (Az ily módon gyakorolt mágia példája a Radnóti által is említett: „Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”; de az eredetileg kabbalisztikus ugróiskolában is ilyen a vonalra-lépés tilalma: a vonalra lépés illetve annak elkerülése a mai napig sok gyerek számára ösztönös, a kollektív mélytudatból jövő varázsgyakorlat). E tabukörbe tartozik a küszöbre lépés tilalma (tudvalévő, hogy a házasságkötés rítusai közül az új asszony karban-bevitele új otthonába szintén ebből a tabuból – a határvonalak mágikus erejének feltételezéséből származik; ennek totemisztikus változata az a hiedelem, hogy a küszöbre lépés azért tabu, mert „a minden ház küszöbe alatt lakozó” házikígyó-védőszellem megsértése).  Rálépés-tabu alá esik minden étel, és különösen a kenyér – ismeretes az a mese, amelyben a kenyérre lépő lány elsüllyed a mocsárban.

Egy következő nagy tabu-csoport a személyes identitást szimbolizáló arc védelmét biztosítja. Alapvető tabu az arc megütése, amely mindig a személy súlyos megalázását jelenti (ezért is volt annak idején párbaj-kiváltó ok). A mágikus szemléletben hasonló romboló hatású a fénykép eltépése (közismert, hogy a mágikus gondolkodásban a fénykép a lélek foglyul ejtését jelenti, és ezért már maga is tabu (a modern kor emberei között is vannak, akik viszolyognak attól, hogy lefényképezzék őket, s  ha ehhez egyáltalán nem kapcsolnak is mágikus magyarázatot, tudat alatt sok esetben mégis ez a tabu áll e viszolygás mögött, mint ahogy a mögött a rossz érzés mögött is, amit a fénykép eltépése okoz ).

A haj szimbolikus szerepéről több vonatkozásban volt már szó. A női haj a női vonzerő szimbóluma is, s ez is több tabu forrása. Ez – a kibontott hosszú haj általi szexuális kihívás – indokolja , hogy a férjhez ment lányoknak be kellett kötniük a fejüket, illetve felkontyolni a hajukat, amelyeket csak a férj társaságában illett leengedni; később ez úgy módosult, hogy a férjes, illetve bizonyos életkort elért nőknek viszonylag rövidre illett vágatni a hajukat.  Hasonló – a szexuális vonzerő miatti – tabu a nők számos testrészét az évszázados szokásrendben takarandóvá teszi (ilyenek természetesen a nemi szervek , a tompor, nem minden korban és nem minden kultúrában, de gyakran a mellek, korszaktól függően a lábak , de például a templomba való belépéskor tabu alá esnek a vállak is, az iszlám pedig tudvalévően a láthatóság tilalmát az arcra is kiterjeszti). 

A fénykép mágikus felfogásában lélek-hiedelemmel találkozhattunk, s a lélek-hiedelem más tabukban is fellelhető. Ma már széles körben ismert, hogy az ásításkor a kéz száj elé tételében a lélek szájon át történő kiszökésének hajdani hiedelme áll; az pedig a szó mágikus erejével áll összefüggésben, ha valaki hazug, rossz, ártó szó kiejtésekor végzi ugyanezt a mozdulatot, (hogy annak hatása ne hulljon vissza rá) . A hazugság elhárításának mágikus rítusa a keresztbetett ujj is, amely az elhangzottakat mintegy áthúzza, érvényteleníti.
 

IV. Milyen mögöttes tényezőkre vezethetők vissza a testre vonatkozó továbbélő archaikus képzetek?

Még hosszan lehetne sorolni a testre vonatkozó archaikus eredetű képzeteket. Választ kellene adni azonban még arra is, hogy miképpen is épül fel, szerveződik meg az a jelrendszer, amely a ma világában (is) működteti, életben tartja őket.
Alapvetően egy többlépcsős egymásra épülési folyamatot regisztrálhatunk.

A testérzékelés során már az állatvilágban kialakulnak olyan jelek és értelmezések, amelyek által az állat fel tudja mérni például az erőviszonyokat önmaga és egy másik állat vonatkozásában. Ezeket a jeleket és értelmezéseket természetesen az ember is tovább használja. A testméretek, a fent/lent dimenzió felhasználása, a másik teste fölé kerüléssel való leigázás; a szem, a tekintet erejével való hatásgyakorlás, illetve annak észlelése, a szexuális vonzerő testi megnyilvánulásai, stb. amelyek már jelen vannak az állatvilág tapasztalatrendszerében, az embernél szimbolikus jelentések alapjaivá válnak.

Hasonló alapokra megy vissza a térérzékelés , és ebből – a térirányok észleléséből –alakulnak ki a legalapvetőbb bináris oppozíciók. Ezek tudatosítása viszont már megint emberi fejlemény, feltételezi a fogalmi gondolkodás kialakulását. Az alap-oppozíciókra azután továbbiak épülnek, (többek között ellentétpárokat képezve a test egyes részei között is).

Az ősi emberi társadalmakban az etológiai tapasztalatokból általános szemléleti következtetéseket absztrahálnak, (például a dolgokban rejlő „mána” majd a „lélek” fogalma), amelyekre általános világmagyarázati és viselkedésirányító rendszerek  épülnek (mágikus világkép, animizmus, totemizmus, tabuk); ezek  a szemléleti rendszerek újabb jelentésekkel töltik fel az egyes testrészek szimbolikáját. 

A későbbi korokban e gyakorlatok (ha már nem is uralkodó szemléleti formákként, de) továbbélnek. Egy részükben a szemlélet is tovább él, más esetekben a szemléleti alapok elhalványodnak, de bizonytalanná vált értelmű szokások formájában a gyakorlat (és a hozzá kapcsolódó szimbolikus jelentés) ha módosult formában is, de fennmarad. Gyakori az olyan továbbélés, amikor az a teljes rendszer, amelybe eredetileg a gyakorlat illeszkedett már nem működik: az emberek például nem hisznek már abban, hogy a dolgok befolyásolásának normális, általánosan legitim módja a mágia, egy-egy mágikus szokást mégis fenntartanak; vagy, hogy egy másik példát említsünk: a normaadó, legitim jogrendszer már nem a „szemet-szemért, fogat-fogért” elvén alapul, sokak jogérzékében azonban továbbél az archaikus jog, s ennek jegyében a gyilkosok meggyilkolását követelik. A testszimbolikában e továbbélések következtében elkülönülnek a testhez fűződő „korszerű” képzetek a vállaltan archaikus, hivatalosan kevésbé legitim (például „babonásnak” nyilvánított) szimbólumoktól. 

Az ősi társadalmakra azután ráépülnek a nagy civilizációk, az egymást váltó társadalmi rendszerek, s ezek mindegyike rajta hagyja nyomát a testszimbolikán is (újabb elemekkel dúsítva azt).

A civilizációk kialakulása először is oppozíciót képez a természetes (barbár) test és a civilizált test között (ennek szimbóluma például a testszőrzet levágása illetve elburjánzása).  A barbár/civilizált és a fent/lent oppozícióra ráépül a társadalmi értelemben vett fent/lent képzete, és ez is megjelenik a testszimbolikában, méghozzá számos módon. A „fej” társadalmi szimbolikus jelentést kap a „fejesek” és a nekik alárendeltek hatalmi és a fejmunka versus kézi munka munkamegosztásbeli oppozíciójában. A fizikai munkát végzők sötétebb-lesültebb bőre oppozícióba kerül az ilyen munkát nem végzők világosabb bőrével.  Ugyanebben a dimenzióban kap jelentést a finomabb és robosztusabb végtagok, illetve a sérülékenyebb és munkabíróbb testek ellentéte. Szélsőséges, de egyértelmű példa a kínai hivatalnokok hosszú köröm növesztése, amely világos jelzés arról, hogy viselője nem végezhet fizikai munkát; érdekes módon ez a Kínából ismert szokás a világ legkülönbözőbb helyein továbbörökítődött a modern kor hivatalnokaira is, akik ezt a szimbólumot többnyire kisujjukon használják (a nők az összesen). A  civilizált/barbár és a fent/lent oppozíció számos új elemmel bővül mindig, amikor az uralkodó csoportok bármely, a testhez kapcsolódó szokást privilegizálnak (lásd például a „nagy lábon él”-ről mondottakat), vagy amikor egy-egy szokás még csak az ő körükben jelenik meg (például az evőeszközök bevezetésével, ami a „kézzel evéshez” nyomban a barbárság és alantasság képzeteit társítja. Ezen a vonalon alakulnak ki mindazok a (például Norbert Elias által idézett)  illemszabályok, amelyek jelentős részben a testi működések elfojtásán alapulnak, az elfojtottakat megint csak a barbárság és alantasság körébe szorítva. Jelentős tényező a testi szimbolika képzésében a szent/profán oppozíció kialakulása is, ami a tabuk gyakorlatát is egy kidolgozott vallási rendszerbe helyezi.  (Lásd a templomban takarandó testrészekről mondottakat, a testtől különböző alárendelődési gesztusok – főhajtás, meghajlás, térdelés, arcra borulás, stb. – megkövetelését a szent helyeken. (Ebbe a körbe tartozik az étel és az étkezőasztal megbecsülése is -- aminek a kenyér megkeresztelése vagy az asztali áldás például egyértelmű jele, s a hozzá kapcsolódó tabuk megtörése /majdnem/ ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a szentségtörés). Vannak az egyes történelmi koroknak apróbb hozzájárulásai is a testszimbolikához, (ilyenként említettük például az antik harcmodorból származó „vállvetve” kifejezés beépülését a szóhasználatba)

A modern kor – különösen a felvilágosodás fordulatával – az archaikus képzeteket általánosan leértékeli, de a testszimbolikát (egyes archaikus képzeteket új értelmezési keretbe helyezve) további elemekkel gyarapítja például a modern nacionalizmus kialakulása: a bőrszín jelentéskörében például megjelennek (a gyarmatosító fehérek szemléletében) a rasszista értelmezések ; a bajuszhoz, szakállhoz nemzeti, politikai jelentések társulnak, azok nemzeti identitásszimbólumokká válnak; a nácizmus a test egészére vonatkozóan kidolgozza a különböző testrészek „fajbiológiai” jelrendszerét.

Ettől eltekintve azonban a  modern kor a felvilágosodás fordulatával a testszimbolikát általában egészen új alapokra helyezi, az egyes testrészekhez nagy mértékben  a modern orvosi szemlélet természettudományos jelentéseit társítva. Ahol az egyes testrészek szimbolikája nem kerül ellentmondásba a modern tapasztalatokkal, ott megmaradnak, továbbélnek a korábbi jelentések, ahol igen, ott a babonás képzetek közé soroltatnak; ezeket, mint számos példán láttuk, sokan továbbra is életben tartják, de hozzájuk tapadnak a babonára vonatkozó megbélyegző, a képzetek igazságát leértékelő ítéletek is. Így aztán a tabuk kényszerítő ereje csökken, a mágikus gyakorlatok, amelyeket az archaikus korok emberei ugyanolyan meggyőződéssel használtak oksági összefüggésekként, mint a ma embere a tudomány állításait, ha egyáltalán fennmaradnak, rutinokká, bizonytalan jelentésű,  a „vagy használ, vagy nem” attitűdjével gyakorolt szokásokká szelídülnek. Ahol nem ezt teszi, a modernizáció ott is többnyire változásokat okoz a testszimbolikában; mivel a viszonyok egyik legfőbb jellemzője a modernitásban az állandó változás, ez a testszimbolikában a korábbi és az új képzetek egymás mellett élését, a szimbolika átalakítását is jelenti.
Csak néhány példa: a lesült bőr, amely évszázadokon át a fizikai munka szimbolikus jeleként kerülendő volt az elitcsoportokban, a huszadik században az egészséges test eszménye jegyében vonzóvá vált (majd az ózonlyuk veszélyének megjelenésével ismét elkezdett leértékelődni). A szakállviselet egyes korokban a barbárság, elmaradottság  jelképe volt (Nagy Péter ennek – illetve a konzervatív nemzeti hagyományok meggyengítése -- jegyében rendelte el levágatását), a tizenkilencedik században Magyarországon a szabadságharcos attitűd társulhatott hozzá, a huszadik század második felében egyfajta értelmiségi, majd ellenzéki képzetkör fonódott köré és így tovább. A szőke (női) hajhoz az angyal-képzetek következtében sokáig a légies kifinomultság, az ártatlanság asszociációi fűződtek, a huszadik század második felében (valószínűleg az üresfejűnek bizonyult, vagy ezt a szerepet játszó filmsztárok megjelenése nyomán) ezt a jelentéskört felülírta-módosította a „butaság” jelentésköre .  A női mell asszociációkörében az anyai emlőt mindinkább visszaszorították a  szexuális képzetek. Jelentéskör-változásokat még sok test-elemmel kapcsolatban említhetnénk. A politikai mozgások is sok új szimbolikus elemet kapcsoltak a testhez: a fasiszta mozgalmak új jelentést adtak az ókori karlendítéses tisztelgésnek és a feszes tenyérnek, a kommunisták az ökölbeszorított kezet  (munkásököl = vasököl) tették a harci kitartás szimbólumává, Churchill kétujjú victory-jele pedig általános politikai jelzés lett.  A figyelő szem régi szimbóluma is új összefüggésekbe helyeződött: Hórusz, Isten vagy Buddha mindent látó szeme, az eredetileg napszimbólum a huszadik században mindinkább a Nagy Testvér (azaz az ellenőrző államhatalom) jelképeként jelent meg.
Az egyik legfőbb változás az egészében vett test szimbolikájának átértelmezése: a test/lélek dichotómia materialista egyoldalúsításával a test önmagában vett szimbolikája is eltolódik; a test és a testiség általánosan felértékelődik, s főleg így van ez a fogyasztói társadalom huszadik századi kiteljesedésével, amely magával hozza a testi élvezetek kultuszát, a test kényeztetésének igen változatos gyakorlatát, sőt a test átalakításának radikális lehetőségeit is. Ennek vannak pozitív oldalai is: az álszent elfojtások feloldódása, a sérült, csonka test rehabilitálása (a testrész-hiányokkal szembeni általános iszonyodást, az ily módon sérült emberek kirekesztését jelentős mértékben csökkentették a paralimpiák és a fogyatékosok integrálásának különböző egyéb formái, s nagymértékben módosult az a szimbolika is, amely e hiányokat nyomorékságnak, csonkaságnak minősítette , teret adva ehelyett a hiányok „másságként” való megközelítésének). Ugyanakkor a test egyoldalú kultuszának „túlfutásai” arra engednek következtetni, hogy az inga visszalengésével a jövőben újabb lényegi jelentésváltozások várhatók.
A huszadik század mindenesetre nagymértékben elmozgott az archaikus testszimbolikától -- miközben annak számos eleme, mint láttuk, továbbélt az új viszonyok között is.
A huszadik század végi New Age másfajta módon járult hozzá a testszimbolika változásához. Témánk szempontjából egyik legfőbb hozadéka éppen az archaikus  tudatformák (s az ezekhez tartozó testszimbolika) revitalizálása volt: ősi gyógymódok reaktiválása: kézrátétellel gyógyítás, csont„kovácsolás”, auratisztítás, akupunktúra,  vitális energiák, mint külön létezők feltételezése (prána/csí),  illetve energiaközpontok (csakrák), a test egészét leképező testfelületek feltételezése, és az ezekre épülő gyógyítási technikák: íriszdiagnosztika, akupresszúra, fül-, tenyér-, talpmasszázs, stb. alkalmazása. A New Age hozadéka az is, hogy a hivatalos orvoslásba is elkezd visszaszivárogni a test és lélek egységének szemlélete, amely a testet nem állítja szembe a lélekkel, és nem is helyezi fölé, hanem elválaszthatatlan egységben ábrázolja, értelmezi őket.
A huszadik század második felében lezajlott digitális forradalom ugyancsak meghatározó a testszimbolika szempontjából. Egyrészt a digitális technikához tapadó test leegyszerűsödik a szem, (fül), agy, kezek használatára, s ennek nyilván van hatása a testrészek szimbolikájára is. Másrészt, s ez témánk szempontjából jelentősebb a digitális forradalom olyan információrobbanást hozott, amelyben a testre vonatkozó legkülönfélébb képzetek felbukkanhatnak és elterjedhetnek (így éppenséggel revitalizálódhat számos archaikus képzet is). De talán a leglényegesebb változás, hogy ez a technikai forradalom egyúttal a vizualitás (s mint egy korábbi írásunkban  kiemeltük: a mozgás és a tér) felértékelődését, és átértelmezését is magával hozta, s ez óhatatlanul növeli a testszimbolika szerepét is (hiszen mindezek – a vizuális jelek, a mozgás, a tér -- közvetlenebbül vonatkozódnak az emberi testre, mint a verbális kor jelrendszerei). Mindezt bonyolítja az, hogy a digitális forradalom másik nagy következménye a virtualitás térhódítása; ez pedig a virtuális testek létrehozásával a testkép alapjainak változását is magával hozza.

Ma még nem láthatunk rá a digitális forradalmat is meghaladó hatású változás, a már javában zajló genetikai forradalom következménytömegére. De nyilvánvaló, hogy e változások ma elképzelhetetlen mértékben át fogják alakítani a testképzetet és a testszimbolikát, hiszen e forradalom egészében a test lehetőségeinek megváltoztatására  és megsokszorozására irányul. Ma még az sem látható, de a jövő egyik nagyon érdekes kérdése, hogy az ily módon átalakuló emberi tudatvilágban mi lesz a helyük a testre vonatkozó archaikus képzeteknek, s azok (vagy legalábbis azok egyes elemei) milyen módosult formákban fognak majd tovább élni.
 

Jegyzetek

1  A tanulmány alapjául szolgáló kutatásainkat az MTA TK Szociológiai Intézetében folytattuk.
2  Lásd például: Featherstone, Hepworth, Turner (1997), pp 71-72
3  Az egészség/betegség (egészséges test/beteg test) egy skála pólusait jelölik, de ezek a pólusok is erős mozgásban vannak, és előfordul. hogy az egészség/betegség felfogás alakulása oly módon is beavatkozik a test-szimbolikába, hogy az egészséges testről (illetve az eszményi testről) alkotott korfelfogás maga is forrásává válik testképzavaroknak, és a test megbetegedésének. (Hasonló torz, a testképet és akár a testet is károsító visszahatás egyébként a kor eszményeinek nyomása alatt a férfi/nő, fiatalság/öregség vagy a természeti/civilizált pólusok mentén is előfordul).
4  A test mint „jelölt” is nagyon izgalmas kérdés, de jelen írásunkban az összefüggésnek erre az oldalára nem térünk ki. Csak utalnánk arra, hogy a test és egyes testrészek közvetlen imitációitól (paróka, műköröm, különböző protézisek, maszkok, a kéz ujjait utánzó szerelő automaták, stb.),  a közvetlen praktikus funkciójú, de egyúttal a testrészeket is felidéző eszközökön át (mint amilyen a fülkagylót meghosszabbító, de annak formájára is utaló régi hallócsövek/tölcsérek, vagy a mellbimbóra utaló cumi); például a freudista szimbolikáig, amelyben a legkülönfélébb tárgyak az emberi test nemi szerveinek szimbólumaiként jelennek meg.
5  Durkheim—Mauss (2005)
6  Douglas (2003)
7  Mint pl. Featherstone hangsúlyozza: míg korábbi korokban a testet inkább a jellem reprezentánsának (determinálójának  és/vagy projekciójának) tekintették, a modern korban mindinkább a személyiséggel hozzák összefüggésbe. (Featherstone, Hepworth, Turner, Id. mű, pp 95-96). Nem minden embert szimbolizál a teste, de egyes esetekben (lásd. pl. Marilyn Monroe) a személyiség egyik legfőbb szimbólumává válik.
8  Menenius Agrippa ismert példázatától (Livius, 1967) a középkori testpárhuzamon (erről lásd pl. Somfai in: Kapitány—Kapitány 1995) és a társadalom hobbesi ábrázolásán (Hobbes, 1999) keresztül a modern intézmény-metaforákig (lásd pl. B.S. Turner, in Featherstone, Hepworth, Turner, id. mű, p. 12)
9  Lásd pl Ekler (2002)
10  Lovelock (1990). Grandpierre Attila hasonló módon a világegyetem nagyobb egységeit is (Grandpierre, 2002).
11  Miként pl. idézett cikkében B. S. Turner erre is felhívja a figyelmet: a vallási szemléletben a test jelenségeit gyakran lélekbizonyítékoknak tekintik, (mint ahogy mondjuk a kálvinizmusban az életgyakorlat sikerességét a predesztinált kiválasztottság bizonyítékának).
12  Ezt az eltárgyiasulást igen jól érzékelteti az „ágyútöltelék” kifejezés.
13  A gépmetafora egyenesen hozza magával a test „karbantartásának” szemléletét (Featherstone, id. mű, p. 87). 
14  A vesekőből készített ékszert az önmagára irányuló érzelem jeleként lehet felfogni, mint a fontosnak tartott életesemény (szenvedés/gyógyulás) megörökítését, de benne lehet az a mágikus attitűd is, amely a betegség visszatértének elhárítására irányul.
15  Lásd például Stewart ()
16  A másik oldalról: a szakítás után a szerelem korábbi tárgyáról készült kép eltépése eleve egy, a másik jelképes megsemmisítését célzó mágikus gesztus. (Hasonló mágikus gyakorlatot folytattak egyes diktátorok – Sztálin, Mussolini – ellenfeleiknek, kegyvesztettjeiknek a fényképekről való kiretusáltatásával).
17  Sok férfi számára a mai napig szerelmese hosszú haja ezt jelenti, s ezért tiltakoznak, amikor a párjuk le akarja vágatni a haját.
18  Férfiak esetében csak a nemi szervek és a tompor -- illetve nyilvános érintésük - esnek tilalom alá; illetve olyan korokban, amikor a haj hosszúsága a nők megkülönböztető jele, akkor a hosszú haj viselete, mint férfiatlanság, szintén tiltott/nehezményezett.
19 Közismert, hogy a viktoriánus prüdéria ezt a tabut még a láb fogalmára is kiterjesztette (ezért váltak „illetlenné” és takarandóvá a zongorák, asztalok lábai is).
20 Hasonló okból kerülhet adott korszakokban, helyzetekben tilalom alá a szem, száj, körmök (szexuális felhívó erővel bíró) festése is.
21  Lásd ehhez Jézus mondását: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert” (Máté, 15/11)
22  Bár az állati térérzekelésben nagy különbségek lehetnek az egyes fajok között, az ember térérzekelésében (és testének a térben való elhelyezésében, a térnek testéhez való viszonyításában) feltehetőleg sok a közös vonás az emlősökkel, s különösen a főemlősökkel (amelyekkel a szemnek az arc frontális részén való elhelyezkedése és a végtagok elhelyezkedése eléggé meghatározó közös vonás).
23  Elias (1987).
24  A bőrszínnek mindig is volt/van etnocentrikus észlelése és értelmezése, a modern rasszizmus azonban ezt minden korábbinál inkább megterheli a társadalmi fent/lent megoszlás képzetkörével és totalizálja. Az antirasszista mozgalmak éppen ennek észlelési-értelmezési alapjait próbálják megváltoztatni, például „a fehér ember is színesbőrű” jelszóval.
25  A két képzetkör között van érintkezés, és a jelentés-átalakulásban valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a tizenkilencedik században még igen erős naiv-ártatlan nőideál a huszadik század második felére alaposan leértékelődött.
26  Számos nem-politikai kézjelzés is világszerte elterjedt a huszadik században, mint az „all correct” hüvelykujj-jele, vagy a különböző trágár „beintések”.
27  Az ép test, mint prototípus deformációjának. Ezzel a szemlélettel szemben lassan terjed az a szemlélet, amely – a 24. lábjegyzetben említett antirasszista kezdeményezésekhez hasonló stratégiával -- a különböző (hagyományosan „épnek” illetve „eltorzultnak” tekintett) testekre egyaránt érvényesen hangsúlyozza azok különböző voltát, (tehát egyiket sem tekintve prototípusnak) .
28  Kapitány—Kapitány (2009)
29  Ebben már a digitális forradalom is jelentős szerepet játszik, hiszen a különböző protézisek beépítésével, az „cyborg” utópiájának realizálásával és a test-identitás ebből következő változásaival jelentős változások történnek a testszimbolikában is.
 
 

Szakirodalom:
Cerulo, Karen A. (ed.) (2001): Culture in Mind: Toward a Sociology of Culture and Cognition, Routledge, New York
Diószegi Vilmos (1983): A pogány magyarok hitvilága, Akadémiai, Bp. 
Douglas, Mary (2003): Rejtett jelentések, Osiris, Bp. 
Douglas, Mary (1966): Purity and Danger, An Analysis of the Concepts of Pollution and Taboo, Ark, London
Dömötör Tekla (2003): Magyar népszokások, Neumann Kht, Bp.
Durkheim, Émile – Mauss, Marcel (2005): Az osztályozás néhány elemi formája. Adalékok a kollektív képzetek tanulmányozásához. {In: Fehér Márta—Békés Vera /szerk./: Tudásszociológia szöveggyűjtemény, Typotex, Bp. (pp 113-132) }
Ekler Dezső (2002): Nagyítás az építészetben. Vázlatok az építészet jelentéstanához, {In: Kapitány—Ágnes—Kapitány Gábor /szerk./: „Jelbeszéd az életünk-2.” Osiris, Bp. (pp 249-266)}
Eliade, Mircea (1995, 1996): Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III, Osiris, Bp.
Elias, Norbert (1987): A civilizáció folyamata, Gondolat, Bp.
Featherstone, Mike – Hepworth, Mike – Turner, Bryan  S. (1997): A test (Társadalmi fejlődés, kulturális teória), Jószöveg könyvek, Budapest
Frazer, James George (1994): Az Aranyág, Századvég, Bp.
Grandpierre Attila (2002): Az élő világegyetem könyve, Válasz, Bp.
Gurevics, Aron Jakovlevics (1974): A középkori ember világképe, Kossuth, Bp.
Hobbes, Thomas (1999): Leviathán, I-II, Kossuth, Bp.
Hoppál Mihály (2006): Hiedelem és hagyomány, l’Harmattan, Bp.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (2009): Ikonikus fordulat vagy valami más? {In: Balázs Géza—H. Varga Gyula /szerk./: Ikonikus fordulat a kultúrában  Semiotica Agriensis 6.} Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum kiadó, Bp.—Eger, 2009. pp. 18—37). 
Livius, Titus (1967): Ab urbe condita, Tankönyvkiadó, Bp.
Lévy-Strauss, Claude (2001): Strukturális antropológia I-II, Osiris, Bp. 
Lovelock, James (1990): Gaia. A földi élet egy új nézőpontból, Göncöl, Bp.
Somfai Anna (1995): A szervanalógia a középkori nyugat-európai gondolkodásban, In: Kapitány Ágnes—Kapitány Gábor /szerk./ „Jelbeszéd az életünk”, Osiris-Századvég, Bp. (pp 372—383)
Stewart Michael Sinclair (1994): Daltestvérek, T-Twins, MTA SZI, Max Weber Alapítvány, Bp.
Turner, Victor (1987): The Forest of Symbols, Cornell Univ. Press, New York
Voigt Vilmos (2004): A vallási élmény története, (Bevezetés a vallástudományba) Timp, Bp.
 



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu