Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor
Archaikus tudatformák és testképek a mai magyar társadalomban I. A testszimbolika síkjai
1. A test a térben
2. A test látványa
4. Stratifikációs különbségek
5. A test mint jelölő
A test ugyanakkor(s ez is az ember alapélményei közé tartozik) része, eleme is nagyobb rendszereknek, ebből következően viszonyítódik is a tőle különválasztott entitásokhoz. Igen régóta állítják szembe a testet a „benne lakozó” lélekkel, szellemmel. Ez egyrészt szembeállítást, oppozíciót jelent, (amelyben a test az anyagit, az ösztönöst, a lehúzót-földit jelenti a nem-anyagival, a tudatossal, a szárnyalóval-égivel szemben); de ez a fogalmi szembeállítás másrészt újabb azonosítás, szimbolizáció forrása is. A test, mint anyagi-földi egyúttal pusztuló is: az egyén teste gyakran mint a nála erősebb, őt elpusztítani, elsöpörni képes gigantikus erőkhöz képest kiszolgáltatott és múló létforma jelenik meg. A test anyagi-földi jellegéből következően a „test” a munkával is asszociatív kapcsolatba lép; a test/lélek dichotómia gyakran a munka és az azt irányító tulajdon, vagy a fizikai és szellemi munka szembeállításával párhuzamos. Ugyanebből következően kialakul a test tárgyként való szemlélete, ami azt is magával hozza, hogy a testet illetve annak egyes részeit mintegy tárgyak helyettesítőinek tekintik. Ennek igen sok fajtája van a pornográf testszemlélettől az ember gépezetként való felfogásán (és a klasszikus gyáriparban az emberi test gépalkatrésszé való lefokozásán, a test használatának egy-egy célirányos mozdulatra való redukálásán, illetve a harcászatban egyfelől fegyverként használható, másfelől elpusztítandó-lerombolandó tárgynak tekintésén ) át a mechanikai és kémiai hatásokra redukált gyógyításig . A test és az ösztönösség összekapcsolásából adódik a „testiség” és az élvezetek közti szimbolikus kapcsolat, (amelyet egyes korok az alacsonyabb rendű „testi” szféra alárendelésével, elfojtásával értelmeznek, más korok ellenkezőleg, a test, és az élvezetek felszabadításának, a testi igények öncéllá emelésének szükségletét vezetik le belőle: értelemszerűen az első megoldás a puritán termelő-felhalmozó, a második a „fogyasztói” társadalmak jellemzője), ebből adódóan a test nem csak a munka, hanem akár éppen az azzal szembeállított élvezetek szimbóluma is lehet. Ugyanakkor a testi szféra alárendelése, elfojtása civilizációs lépcsőfokokhoz kapcsolódván a „testihez”, mint erre más összefüggésben már utaltunk, gyakran a civilizálatlanság, a barbárság képzetei is társulhatnak. 7. A másodlagos test-szimbolika Mindaz, amiről odáig beszéltünk, a testszimbolika elsődleges rendszerének tekinthető. Erre azonban másodlagos szimbolikus rendszerek is ráépülnek. A kéz, az arc és az egész test mozgékonyságát kihasználva az ember képes a világ utánzó leképezésére (mint a „Most mutasd meg”, „Activity” féle játékok mutatják pantomimikusan gyakorlatilag bármi megjeleníthető, az absztrakt fogalmakat is beleértve; az ujjakkal a betűírás valamennyi betűje is). Egy-egy testrész mozdulata (vagy a test egészének mozgása) ilyképpen igen sok minden szimbóluma lehet. Ilyenkor azonban már nem a test és a testrészek a szimbólum jelölői, hanem a mozdulatok. Az ilyen utánzások tulajdonképpen nem a testszimbolika, hanem a nyelvi szimbolika körébe tartoznak: lényegében a fogalmi-verbális nyelv analógiájára alakulnak ki különböző testnyelvek (a pantomim nyelve, táncnyelvek, vagy a süketnémák számára kifejlesztett jelbeszéd). Egy másodlagos testszimbolika-rendszer azonban hidat képez az elsődleges testszimbolika és az ilyen jelnyelvek között: ez az, amit a humán etológia testbeszédként ír le, s ami legalább annyira épül az állatvilágból magunkkal hozott jelzésekre, mint amennyire fogalmi tapasztalatokat közvetít. A testbeszéd úgy fejez ki például társadalmi hierarchiákat, hogy ehhez a legelemibb test-szemiotikai mozzanatokat (a fent/lent, elöl/hátul dimenzió, a méretek különbségeinek hangsúlyozása, testszínek megváltoztatása, stb.) használja, vonzásokat és taszításokat úgy rendez be egy társadalmi viselkedésrendszerbe, hogy a legprimerebb testi jelzéseket áttételezi az eredeti jelzést felidéző, de azt az adott civilizáció által elfogadott formákkal összhangba hozott jelformába. II. A testszimbolika nyelvi fordulatokban A test sokoldalú szimbolikus jelentőségét jelzi azon kifejezések gazdagsága, amelyekkel a nyelv él, egyrészt a testi sajátosságokkal való jellemzésként, (pl.: testes ember, nyakigláb stb.); másrészt a testtel kapcsolatos megfigyelésekből, az egyes testrészek ideáltipikus funkcionálásából elvont általánosított tapasztalatként, (pl. szilárdan áll a lábán, nyelvel, fejvesztve menekül, stb.); harmadrészt a testi jelenségek metaforikus használatával, nem-testi jelenségeket testi analógiákkal érzékeltető módon (kézbeveszi az ügyet, szöget ütött a fejébe, szakállas vicc, stb.). Terjedelmes gyűjtésünk van ilyen kifjezésekből, ám ezek felsorolásától itt a hely hiányában eltekintünk. Az egyes testrészek a különböző kifejezésekben igen sokféle logika alapján, az adott testrészhez fűződő különböző képzetekből kiindulva lesznek különböző összefüggések jelölőivé. A kifejezések jelentős része archaikus képzetekre megy vissza. Néhány esetben konkrét mitológiai források, a mitológiai szereplők testi tulajdonságaira való utalások állnak a ma már általánosabban használt kifejezések mögött (Achilles-sarka, árgus szemekkel, sztentori hang, százkezű, stb.), az esetek még nagyobb részében, -- s talán ezek a legérdekesebbek --, gyakran a mitológiáknál is régebbi archaikus szemlélet a képzetek forrása. Írásunk hátralévő részében néhány ilyen, a testrészekhez kapcsolódó archaikus tudatformát próbálunk tetten érni; olyanokat, amelyek egy része a mai napig továbbél szokásainkban, hiedelmeinkben, vagy akár reflexeinkben is. III. Testrészekkel kapcsolatos archaikus képzetek továbbélése. 1. Sztereotípiák A testrészekkel kapcsolatos képzetek egy része ősidők óta halmozódó mindennapi megfigyeléseken alapul, ezek gyakran -- túláltalánosító következtetések eredményeként – sztereotípiákká, olykor téves előítéletek forrásaivá válnak. A túláltalánosítás oka lehet az egyszálú oksági kapcsolat feltételezése vagy egy analógia túlhajtása is. Vegyünk sorra néhány testrészekkel kapcsolatos sztereotípiát.
A széles csípő a női termékenység jele (szélesebb medencével kétségkívül
könnyebb lehet a szülés, s a gyakori gyermekáldás maga is hozzájárulhat
a csípő szélesedéséhez, de ettől még az összefüggés nem abszolutizálható,
és igen sok az ellenpélda is); még kevésbé igazolódik a nagy mell és a
tejbőség feltételezett együttjárása. Hasonlóképpen ellenpéldák sokasága
hozható fel olyan sztereotípiákkal kapcsolatban is, mint a nagy orr vagy
a vastag ajak és az érzékiség; a nagy szem és a kedvesség, érzelmesség;
a nagy áll és az erőszakosság; a sovány testalkat és a (Cassius-i) intrikus
természet, illetve a kövérség és a jovialitás (sok esetben persze valóban
meglévő) összefüggése. A hosszú ujjak (vagy a kicsiny női láb) a kifinomultság,
az elegancia jelei (ennek a sztereotípiának a kialakulásában jelentős szerepet
játszik a szociális szimbolika: a fizikai munka-alakította testeken szélesebbé
válnak a végtagok, s a felsőbb rétegek az ebből adódó szimbolikus oppozíció
fokozására gyakran olyan viseleteket is hordanak, amelyek hozzájárulhatnak
e végtagok további keskenyítéséhez, s a test ilyetén kordába szorításával
mindig kifejezik egyúttal a magasabb, a természet-adtától jobban eltávolodott
civilizációs fokot is), de természetesen ezek az összefüggések sem abszolutizálhatóak.
Vannak olyan sztereotip jellegű ítéletek, amelyek egyes testrészekhez kapcsolódó
viselkedésekre vonatkoznak, azok megfigyeléséből vonták el őket az évezredek
során, mint például azt az állítást, hogy aki nem néz a szemünkbe,
az hazudik. Itt is megvan az ősi megfigyelés igazsága, aki hazudik, gyakran
kerüli a szemkontaktust. De mint ahogy a bőr reflexes izzadása, amit a
„hazugságvizsgáló gépek” mérnek, sem tekinthető csalhatatlan bizonyítéknak,
hiszen más okok is okozhatják, a szemkontaktus kerülése is számos egyéb
ok következménye lehet (olykor kifejezetten egy kultúra/szubkultúra jellemzője,
hiszen jól tudjuk, hogy a szemkontaktus-fenntartás „normálisnak” tartott
időtartama mennyire kultúrafüggő), és az összefüggés a másik irányból is
megkérdőjelezhető, hiszen ezen sztereotípia ismeretében gyakorlott hazugok
farkasszemnézés közben is képesek hamis állításokra.
2. Mágikus varázslatok
A mágikus világkép alapja a „mána”, a dolgokban feltételezett erő (ebben keverednek a fizikai világ energiáiról -- helyzeti energiák, mozgási energiák, tömegvonzás, mágnesesség, elektromosság, stb. -- szerzett tapasztalatok az élő testekben működő folyamatok érzékelésével és kivetítésével), a mána, amely által bármi hathat ránk jótékony és kártékony módon is, s amelynek felhasználásával mi is hathatunk bárki és bármi másra; de közismerten ugyanezekből a tapasztalatokból (és a saját testi tapasztalatoknak a fizikai világ létformáira való kivetítésével) alakult ki az animizmus szemlélete (az emberi lelki működések analógiájára általánosan feltételezett szubjektivitás), a totemizmus, (amely a természet ilyen szubjektivitással felruházott szereplőivel való kapcsolaton keresztül értelmezi az emberi erőket), és a tabu, amely éppen a veszélyes hatásokra való tekintettel, azok elkerülésére tiltja (hol totemisztikus, hol animisztikus, hol egyszerű mágikus feltételezésekre támaszkodva) a bizonyos helyeken való megjelenést, bizonyos viselkedések elkövetését, bizonyos dolgokkal való érintkezést. A testtel kapcsolatos tabuk egyik csoportja azon a korábban említett feltételezésen alapul, hogy a test egyes váladékai beszennyezőek, illetve a testkép hierarchikus tagolásán, amelynek megfelelően a test alsó fele alacsonyabb rendűnek/tisztátalannak minősül a felsőhöz képest. Ismeretes például az oláhcigány hagyományban erős elkülönítés a test két fele között, amelynek következtében tabu a két testfél együttes mosdatása (tehát például a kádban fürdés ), de hasonló parancsok sok más kultúrában is jellemzőek. Ma egyszerű higiéniai eljárás, de a szennyező hatásoktól való mágikus védelem is előírhatja az ürítés utáni és étkezés előtti kézmosást. Az alsó testfél alacsonyabb rendűsége miatt több kultúrában szokás, hogy a magasabb státuszúak takarják (a beszennyező porral-sárral érintkező) lábukat; s a modern viszonyok között is megfigyelhető például, hogy a tekintélyteremtés érdekében zárt (a lábat elrejtő) íróasztalokat alkalmaznak. (Ekkor természetesen már nem az eredeti attitűd érvényesül, de az, hogy a kilátszó láb groteszk hatást kelt, amit a tekintélyteremtés érdekében el kell kerülni, erre a szimbolikus összefüggésre megy vissza). A legtöbb kultúrában természetes, hogy súlyos tabutörésnek számít a láb asztalra helyezése (ez is a két testfél elkülönítésén – és persze az étel szennyeződésének elkerülésén alapszik); itt elsősorban étkezőasztalról van szó, hiszen tudjuk, hogy az angolszász kultúrában a láb asztalra helyezése privilégium és szuverenitás-jelkép, de ez ott sem étkezőasztalokra vonatkozik. Egy másik tabu-csoport az ártó mágikus hatások elkerülését célozza. Máig érvényes illemszabály, hogy nem illik a másik emberre ujjal mutogatni. Ennek eredete a rámutatással végbevitt rontás hiedelme, a rámutatás átkozó gesztus is. Hasonló ehhez a túl hosszan való nézés (szemmel verés) tilalma. Mivel a test intimszféráira irányzott tekintet szexuális kihívás-jelzés, nem-kívánt partner részéről ez is tilalmas; mind e mögött ott van az a mágikus képzet, hogy a szemlélés a birtokbavétel egyik formája. Mágikus, ártó hatás kizárása a kisgyerekek átlépésének tiltása (a babona az, hogy a gyerek így nem nő meg, a lényeg azonban a rontás, amelyet a mágikus hiedelem szerint a fölé-helyezkedéssel lehet gyakorolni). A rálépés/átlépés mágikus ereje több más szokásban is felmerül, olykor tabu formájában. (Az ily módon gyakorolt mágia példája a Radnóti által is említett: „Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”; de az eredetileg kabbalisztikus ugróiskolában is ilyen a vonalra-lépés tilalma: a vonalra lépés illetve annak elkerülése a mai napig sok gyerek számára ösztönös, a kollektív mélytudatból jövő varázsgyakorlat). E tabukörbe tartozik a küszöbre lépés tilalma (tudvalévő, hogy a házasságkötés rítusai közül az új asszony karban-bevitele új otthonába szintén ebből a tabuból – a határvonalak mágikus erejének feltételezéséből származik; ennek totemisztikus változata az a hiedelem, hogy a küszöbre lépés azért tabu, mert „a minden ház küszöbe alatt lakozó” házikígyó-védőszellem megsértése). Rálépés-tabu alá esik minden étel, és különösen a kenyér – ismeretes az a mese, amelyben a kenyérre lépő lány elsüllyed a mocsárban. Egy következő nagy tabu-csoport a személyes identitást szimbolizáló arc védelmét biztosítja. Alapvető tabu az arc megütése, amely mindig a személy súlyos megalázását jelenti (ezért is volt annak idején párbaj-kiváltó ok). A mágikus szemléletben hasonló romboló hatású a fénykép eltépése (közismert, hogy a mágikus gondolkodásban a fénykép a lélek foglyul ejtését jelenti, és ezért már maga is tabu (a modern kor emberei között is vannak, akik viszolyognak attól, hogy lefényképezzék őket, s ha ehhez egyáltalán nem kapcsolnak is mágikus magyarázatot, tudat alatt sok esetben mégis ez a tabu áll e viszolygás mögött, mint ahogy a mögött a rossz érzés mögött is, amit a fénykép eltépése okoz ). A haj szimbolikus szerepéről több vonatkozásban volt már szó. A női haj a női vonzerő szimbóluma is, s ez is több tabu forrása. Ez – a kibontott hosszú haj általi szexuális kihívás – indokolja , hogy a férjhez ment lányoknak be kellett kötniük a fejüket, illetve felkontyolni a hajukat, amelyeket csak a férj társaságában illett leengedni; később ez úgy módosult, hogy a férjes, illetve bizonyos életkort elért nőknek viszonylag rövidre illett vágatni a hajukat. Hasonló – a szexuális vonzerő miatti – tabu a nők számos testrészét az évszázados szokásrendben takarandóvá teszi (ilyenek természetesen a nemi szervek , a tompor, nem minden korban és nem minden kultúrában, de gyakran a mellek, korszaktól függően a lábak , de például a templomba való belépéskor tabu alá esnek a vállak is, az iszlám pedig tudvalévően a láthatóság tilalmát az arcra is kiterjeszti). A fénykép mágikus felfogásában lélek-hiedelemmel találkozhattunk, s
a lélek-hiedelem más tabukban is fellelhető. Ma már széles körben ismert,
hogy az ásításkor a kéz száj elé tételében a lélek szájon át történő kiszökésének
hajdani hiedelme áll; az pedig a szó mágikus erejével áll összefüggésben,
ha valaki hazug, rossz, ártó szó kiejtésekor végzi ugyanezt a mozdulatot,
(hogy annak hatása ne hulljon vissza rá) . A hazugság elhárításának mágikus
rítusa a keresztbetett ujj is, amely az elhangzottakat mintegy áthúzza,
érvényteleníti.
IV. Milyen mögöttes tényezőkre vezethetők vissza a testre vonatkozó továbbélő archaikus képzetek? Még hosszan lehetne sorolni a testre vonatkozó archaikus eredetű képzeteket.
Választ kellene adni azonban még arra is, hogy miképpen is épül fel, szerveződik
meg az a jelrendszer, amely a ma világában (is) működteti, életben tartja
őket.
A testérzékelés során már az állatvilágban kialakulnak olyan jelek és értelmezések, amelyek által az állat fel tudja mérni például az erőviszonyokat önmaga és egy másik állat vonatkozásában. Ezeket a jeleket és értelmezéseket természetesen az ember is tovább használja. A testméretek, a fent/lent dimenzió felhasználása, a másik teste fölé kerüléssel való leigázás; a szem, a tekintet erejével való hatásgyakorlás, illetve annak észlelése, a szexuális vonzerő testi megnyilvánulásai, stb. amelyek már jelen vannak az állatvilág tapasztalatrendszerében, az embernél szimbolikus jelentések alapjaivá válnak. Hasonló alapokra megy vissza a térérzékelés , és ebből – a térirányok észleléséből –alakulnak ki a legalapvetőbb bináris oppozíciók. Ezek tudatosítása viszont már megint emberi fejlemény, feltételezi a fogalmi gondolkodás kialakulását. Az alap-oppozíciókra azután továbbiak épülnek, (többek között ellentétpárokat képezve a test egyes részei között is). Az ősi emberi társadalmakban az etológiai tapasztalatokból általános szemléleti következtetéseket absztrahálnak, (például a dolgokban rejlő „mána” majd a „lélek” fogalma), amelyekre általános világmagyarázati és viselkedésirányító rendszerek épülnek (mágikus világkép, animizmus, totemizmus, tabuk); ezek a szemléleti rendszerek újabb jelentésekkel töltik fel az egyes testrészek szimbolikáját. A későbbi korokban e gyakorlatok (ha már nem is uralkodó szemléleti formákként, de) továbbélnek. Egy részükben a szemlélet is tovább él, más esetekben a szemléleti alapok elhalványodnak, de bizonytalanná vált értelmű szokások formájában a gyakorlat (és a hozzá kapcsolódó szimbolikus jelentés) ha módosult formában is, de fennmarad. Gyakori az olyan továbbélés, amikor az a teljes rendszer, amelybe eredetileg a gyakorlat illeszkedett már nem működik: az emberek például nem hisznek már abban, hogy a dolgok befolyásolásának normális, általánosan legitim módja a mágia, egy-egy mágikus szokást mégis fenntartanak; vagy, hogy egy másik példát említsünk: a normaadó, legitim jogrendszer már nem a „szemet-szemért, fogat-fogért” elvén alapul, sokak jogérzékében azonban továbbél az archaikus jog, s ennek jegyében a gyilkosok meggyilkolását követelik. A testszimbolikában e továbbélések következtében elkülönülnek a testhez fűződő „korszerű” képzetek a vállaltan archaikus, hivatalosan kevésbé legitim (például „babonásnak” nyilvánított) szimbólumoktól. Az ősi társadalmakra azután ráépülnek a nagy civilizációk, az egymást váltó társadalmi rendszerek, s ezek mindegyike rajta hagyja nyomát a testszimbolikán is (újabb elemekkel dúsítva azt). A civilizációk kialakulása először is oppozíciót képez a természetes (barbár) test és a civilizált test között (ennek szimbóluma például a testszőrzet levágása illetve elburjánzása). A barbár/civilizált és a fent/lent oppozícióra ráépül a társadalmi értelemben vett fent/lent képzete, és ez is megjelenik a testszimbolikában, méghozzá számos módon. A „fej” társadalmi szimbolikus jelentést kap a „fejesek” és a nekik alárendeltek hatalmi és a fejmunka versus kézi munka munkamegosztásbeli oppozíciójában. A fizikai munkát végzők sötétebb-lesültebb bőre oppozícióba kerül az ilyen munkát nem végzők világosabb bőrével. Ugyanebben a dimenzióban kap jelentést a finomabb és robosztusabb végtagok, illetve a sérülékenyebb és munkabíróbb testek ellentéte. Szélsőséges, de egyértelmű példa a kínai hivatalnokok hosszú köröm növesztése, amely világos jelzés arról, hogy viselője nem végezhet fizikai munkát; érdekes módon ez a Kínából ismert szokás a világ legkülönbözőbb helyein továbbörökítődött a modern kor hivatalnokaira is, akik ezt a szimbólumot többnyire kisujjukon használják (a nők az összesen). A civilizált/barbár és a fent/lent oppozíció számos új elemmel bővül mindig, amikor az uralkodó csoportok bármely, a testhez kapcsolódó szokást privilegizálnak (lásd például a „nagy lábon él”-ről mondottakat), vagy amikor egy-egy szokás még csak az ő körükben jelenik meg (például az evőeszközök bevezetésével, ami a „kézzel evéshez” nyomban a barbárság és alantasság képzeteit társítja. Ezen a vonalon alakulnak ki mindazok a (például Norbert Elias által idézett) illemszabályok, amelyek jelentős részben a testi működések elfojtásán alapulnak, az elfojtottakat megint csak a barbárság és alantasság körébe szorítva. Jelentős tényező a testi szimbolika képzésében a szent/profán oppozíció kialakulása is, ami a tabuk gyakorlatát is egy kidolgozott vallási rendszerbe helyezi. (Lásd a templomban takarandó testrészekről mondottakat, a testtől különböző alárendelődési gesztusok – főhajtás, meghajlás, térdelés, arcra borulás, stb. – megkövetelését a szent helyeken. (Ebbe a körbe tartozik az étel és az étkezőasztal megbecsülése is -- aminek a kenyér megkeresztelése vagy az asztali áldás például egyértelmű jele, s a hozzá kapcsolódó tabuk megtörése /majdnem/ ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a szentségtörés). Vannak az egyes történelmi koroknak apróbb hozzájárulásai is a testszimbolikához, (ilyenként említettük például az antik harcmodorból származó „vállvetve” kifejezés beépülését a szóhasználatba) A modern kor – különösen a felvilágosodás fordulatával – az archaikus képzeteket általánosan leértékeli, de a testszimbolikát (egyes archaikus képzeteket új értelmezési keretbe helyezve) további elemekkel gyarapítja például a modern nacionalizmus kialakulása: a bőrszín jelentéskörében például megjelennek (a gyarmatosító fehérek szemléletében) a rasszista értelmezések ; a bajuszhoz, szakállhoz nemzeti, politikai jelentések társulnak, azok nemzeti identitásszimbólumokká válnak; a nácizmus a test egészére vonatkozóan kidolgozza a különböző testrészek „fajbiológiai” jelrendszerét. Ettől eltekintve azonban a modern kor a felvilágosodás fordulatával
a testszimbolikát általában egészen új alapokra helyezi, az egyes testrészekhez
nagy mértékben a modern orvosi szemlélet természettudományos jelentéseit
társítva. Ahol az egyes testrészek szimbolikája nem kerül ellentmondásba
a modern tapasztalatokkal, ott megmaradnak, továbbélnek a korábbi jelentések,
ahol igen, ott a babonás képzetek közé soroltatnak; ezeket, mint számos
példán láttuk, sokan továbbra is életben tartják, de hozzájuk tapadnak
a babonára vonatkozó megbélyegző, a képzetek igazságát leértékelő ítéletek
is. Így aztán a tabuk kényszerítő ereje csökken, a mágikus gyakorlatok,
amelyeket az archaikus korok emberei ugyanolyan meggyőződéssel használtak
oksági összefüggésekként, mint a ma embere a tudomány állításait, ha egyáltalán
fennmaradnak, rutinokká, bizonytalan jelentésű, a „vagy használ,
vagy nem” attitűdjével gyakorolt szokásokká szelídülnek. Ahol nem ezt teszi,
a modernizáció ott is többnyire változásokat okoz a testszimbolikában;
mivel a viszonyok egyik legfőbb jellemzője a modernitásban az állandó változás,
ez a testszimbolikában a korábbi és az új képzetek egymás mellett élését,
a szimbolika átalakítását is jelenti.
Ma még nem láthatunk rá a digitális forradalmat is meghaladó hatású
változás, a már javában zajló genetikai forradalom következménytömegére.
De nyilvánvaló, hogy e változások ma elképzelhetetlen mértékben át fogják
alakítani a testképzetet és a testszimbolikát, hiszen e forradalom egészében
a test lehetőségeinek megváltoztatására és megsokszorozására irányul.
Ma még az sem látható, de a jövő egyik nagyon érdekes kérdése, hogy az
ily módon átalakuló emberi tudatvilágban mi lesz a helyük a testre vonatkozó
archaikus képzeteknek, s azok (vagy legalábbis azok egyes elemei) milyen
módosult formákban fognak majd tovább élni.
Jegyzetek 1 A tanulmány alapjául szolgáló kutatásainkat az MTA TK Szociológiai
Intézetében folytattuk.
Szakirodalom:
Lettre, 89. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|