Zuska Kepplova
Delta
 

Egy elefántokról szóló világkonferencián az angolok a háromkötetes Minden, amit az elefántokról tudni kell című enciklopédiájukat mutatják be.Utánuk következnek a franciák csak egy kötettel, ám  provokatív címmel: Az elefántok titkos élete. Utolsóként a magyar delegáció is szót kér, de ők csak egy kis füzetecskét hoznak, melynek címe: Az elefántok és Trianon.
Miközben ezt a viccet mesélte, szinte átrepült a vasúti sínek felett.
– Hoppá, elfelejtettem megállni. Majd visszafelé megállok.

Nemzeti rémálom: kudarc, jogtalanság, irányvesztés, földrajzi határok elcsúszása, az önbecsülés teljes feloldódása. A szarajevói kolléga így definiálta. Nekem hajnalban visszatért a saját, személyes Trianonom. Az álmok állandóan visszatértek, igaz, már egyre ritkábban. Mégis ő volt az, aki azt írta, hogy Fáj, de menni kell tovább. Nem tudtam, hogy mit jelent számára az a tovább. Hol van az a hely, ahová mennem kellene? Nem voltam már elég helyen? Nem éppen ez volt a gond?
Felültem a repülőre. Ő a repülőtéren várt, és taxiba ültetett. Bukarestből az utolsó dunai kikötőig ő vezetett. Utána már csak hajóval mehettünk tovább. Folyami expresszel oda,  gőzhajóval vissza. Sepsiszentgyörgyön bizonytalan időközönként közlekedett egy minibusz a partig. Valójában csak egy traktor vagy dzsip mögé kötött lefedett utánfutó volt. Majd gyalog kellett továbbmenni. Egészen a szárazföld végéig. A homokban minden lépes sokkal nehezebb volt.
– Ez Európa legújabb földje – mondta. Leültünk a part nyúlványára, amelynek egyik fele a tengerbe futott, a másik pedig a Dunába. A gallyak, a moha és még a nedves homok is mind érintetlen volt. Ott ültünk az újkeletű Európán. Ironikus, hogy Európa pont Romániával bővül. Nem messze a parttól egy kemping, szemben pedig egy katonai bázis van, amely védi ezt az új Európát. Ennél tovább már nem lehet menni. Tovább már csak víz van, rengeteg víz.

Újból megkérdezte, hogy érzem magam, mit érzek ezzel kapcsolatban.
– Mondj már valamit, írd körül! Fejezd ki az érzéseidet! Hogy tetszik neked itt? 
A Delta volt rám az eddigi helyek közül a legnagyobb hatással. A Duna három ága itt ömlik a tengerbe, és ezért a tenger éppenhogy csak sós. A folyó felett sirályok szállnak, a tenger felett pedig édesvízi madarak. Aszfalt helyett a part felé vezető úton mindenütt homok, mintha lisztet szórtak volna szét. A paradicsomban találtuk magunkat. Ez az a hely, ahol őrülten szeretnék szerelmes lenni.  Talán ő is így gondolta. De csak feküdtünk egymás mellett, és beszélgettünk. Úsztunk, és halat ettünk. Jól éreztük magunkat. Nem kellett több. Ennyi bőven elég volt.
Ezzel a nyárral ajándékoztam meg saját magamat a születésnapomra, ha már télen sikerült róla teljesen megfeledkeztem. A Mi kis metropoliszunkban voltam a szüleimnél. Visszamentem, és azt mondták Itt vagy otthon. Egy dobozokkal teli szobában találtam magam. Amíg nem voltam otthon, a szüleim telepakolták a holmiaimmal. A nagymamám beiktatott engem a naponta egy meleg étel programjába. A sport már nem volt annyira fontos. Előkerültek a barátnők. Mindegyikkel volt programom, amit volt, hogy nem tudtunk mikor megvalósítani. Otthon voltam. Jobban, mint bármikor előtte, hiszen most valóban csak átutazóban voltam. A szomszédok tegeztek, mikor levittem a szemetet. Némelyikük még most is tudta a nevem. Voltak, akiket már nem láttam. Féltem rájuk kérdezni. Azt kívántam, hogy mindent úgy találjak, ahogy itt hagytam. Az éjszakai égbolt mintha megtalálta volna a harmóniát, a csillagok mozdulatlanok voltak. A felhők odatörleszkedtek a kiakasztott paplanok széléhez. Álltam az erkélyen és álmodoztam.
– Félek kilépni az utcára. Már nem érzem magam itthon. Nem szeretnék senkivel sem találkozni – írta nekem egyszer.
Nem jött ki azokkal az emberekkel akikkel felnőtt, iskolába járt, barátkozott. Volt, aki azt vetette a szemére, hogy a könnyebb utat választotta, mikor elment. Mások csak morgolódtak, és azt mondták, hogy jól tette, hogy elment. Közben meg egyikünk sem ment el. Nem csomagoltuk össze a bőröndünket az éjszaka közepén, nem úsztuk át a Dunát, és nem másztuk át a szögesdrótot. Csak azt tettük, amiről mindenki beszélt: Ma utazhattok, jó iskolákba járhattok, embereket ismerhettek meg, és idegen nyelven beszélhettek… Szerettünk volna ehhez a csoporthoz csatlakozni, részt venni a világ körforgásában. Nagy kanállal élni az életet. Hagyni, hogy beletörjön a bicskánk. Senkit és semmit nem hagytunk el. Ha mégis, akkor is csak szimbolikusan. A román marxista állítólag elhagyta a burzsoázia ösvényét. Átadta magát a társadalomkritikának és a piros Marlborónak. A lány pedig elhagyta a kötelező heteroszexuális romantikát, és elindult, hogy megkeresse az ideális nőt. Már majdnem megtalálta egyik-másik nyári iskolában, de még mindig nem ez volt az a gazdag olasz leányzó, aki lehetővé tette volna a számára, hogy ingyenélőként az egyetem legyen a hobbija. Cigánylány a jólét közepén.

– És te? Mit akarsz? Hol leszel pár év múlva? – fordult oda hozzám. Ott feküdtünk a parton, a lisztfinomságú homokon, pillantásunkkal pedig az égszínkék ég felhőit tologattuk. Az ő feje alatt az andalúziai nyári iskola füzetei, az enyém alatt pedig Eric Jong Repüléstől való félelem című könyve.
Nyári feminista olvasmány. A könyvet az ő plafonig érő könyvtárából választottam ki. 
– Semmit sem akarok. Olyan jól érzem magam, hogyha ezt kiírnám a státuszomba, akkor rögtön elveszíteném az összes barátomat. 
Lehet, hogy én akartam lenni az olasz lány villával és szeretővel. Eddig csak egy tétovázó massza voltam, amelyből ő ideális nőt formálgatott.
– Vegyél le mindent. Fantasztikus érzés, mikor úszol!
Levettem a fürdőruhafelsőmet, és egy kis csalódottsággal megjegyeztem, hogy ez nem okozott valami világméretű forradalmat. Ő csak nevetett, és meztelenül, teljes nyugalommal elsétált egészen Európa végéig. Ott elmerült a határmenti vizekben, és egészen a horizontig úszott. Ittam egy korty sört, de ettől csak annyira lettem bátor, hogy átfordultam a hasamról a hátamra.

–  Akkor most szerelmes vagy? – kérdezte. A szenvedély egy teljesen váratlan pillanatban csapott le. Meséltem neki egy srácról, akivel az általános iskolai legjobb barátnőm esküvőjén találkoztam, aki már teljesen elveszítette velem a türelmét. 
– Szereted egyáltalán? – kérdezte ingerülten. A karján egy kisfiút fogott, a szíve alatt pedig egy kislányt hordott. 
Megcsókoltam a vőlegény tanúját, és addig futottam utána, míg fel nem tette a teljesen helytelen kérdést: –  Csinálunk gyereket?
Megsimogattam a srác haját. Erre ő végre elmosolyodott. Mikor megtudta, hogy mit tanulok, elvitt engem a Roma kultúra múzeumába. Ott együtt nevettünk a Murą murą, dľuvµi dľuvµi szóláson. A férfi férfi, a nő nő. Reggel keltem a vonatra. Itt volt az idő, hogy tovább menjek. Hogy menjek utána. A világ végére, ahol Európa megfordul, ahol hátat fordít a keletnek. 
–  Szeretem őt. De nem értettük volna meg egymást – mondtam az egyik és a másik lánynak is.
– Azt hitte a reggeli menstruációt jelent.
 

Az ő hibája volt. Ő volt az, aki azt írta, mikor elutaztam, hogy:
– Szeretném, ha minden percét élveznéd. Sokat ennél, táncolnál, flörtölnél!
Erős paprikát ettem, keringőt táncoltam, és megcsókoltam a tanút. Ezért meg kellett, hogy dicsérjen. Amikor Bukarestben találkoztunk, és hallotta, ahogy a fiúról mesélek,  közben pedig minden mondat után elpirulva felnevetek, megkérdezte:
– Akkor most szerelmes vagy? 
Elaludtam, még mielőtt visszajött volna a fürdőszobából, és mellém feküdt volna. Aludtam a strandon, ebéd után, az autóban, és a fauna- és flóra múzeum pamlagján.
Végre hajnalban is aludtam. Fogalmam sincs, hogy milyen, ha virrad a Deltánál. Mikor magamhoz tértem, a nap már vigyázban állt. A szobában pedig nehéz és sós volt a levegő.
– Felkelünk, vagy alszunk tovább? - kérdeztem egykedvűen.
Nem válaszolt. Az ébresztőóra felé nyújtózott. Behunytam a szemem, és a paplan alatt egészen a horizontig úsztam meztelenül. Még sikerült tudatosítanom, hogy a mondatot szlovákul modtam.
Általam sikeresen újra visszatért a holdkórossága. Ő volt az, aki miután felébredtünk az első éjszakánk után a lakásában, a napfényes szobájában, az ágyon, amelyen éppenhogycsak elfér két ember, románul kérdezte: Hány óra van? Mintha még mindig a barátja feküdne mellette. Hirtelen nem számított, ki van mellette, amíg az egy puha baráti test. Annyira helyettesíthetőek vagyunk, hogy az már fáj! 
– Kémkedtem az exed után. Szerintem az új csaja hasonlít rád – mondta a legjobb általános iskolás barátnőm. Végülis azt mondta, amit, mint barátnőtől hallani akartam. 

– Azért akarunk az anyanyelvünkön beszélgetni, mert közelebb állunk egymáshoz – magyarázta. Éjjel és hajnalban hazatértünk az idegen nyelv világából. Itt vagyok itthon, mennyi az idő? A Deltában megállt az órám, és elromlott a mobilom. A kontinens végén, csak egy időzónával Közép-Európától keletre mintha minden mérték legurulna a világ peremén, melynek vége egyenes, mint a palló.  Fölémhajolt, hogy megvizsgálja a homlokomat. Ezek már  anyanyelvi szavak sem voltak. Csak gesztusok. Azt mutogatta: akarlak. A háta fölé hajoltam: akarlak.
A szomszédos kis szigeten a helyiek egymás után álltak fel a törülközőikről, és nem bírták levenni rólunk a szemüket. Egy szigettel tovább egy meztelen figura az eget bámulta: egy csapat liba üzent neki, hogy igazán nagy szám. A büfében kóbor kutyák bámultak a tányérunkba. 
– Ki kell bírnod. Ez olyan, mint olyan szobában szeretkezni, ahol kereszt lóg a falon - mondta.
Elnevettem magam. Sétáltunk a sötét aszfalt nélküli utcán, a lábunk alatt pattogtak a bogarak, és cuppogtak a békák. Az ágyban egymásnak estünk. Már nem voltunk tekintettel a házinénire a szomszéd szobában. 
– Nagyon jó barátnőm - mutatott be a házinéninek. Az ikonok óriási mogyorószínű szemeikkel  bámultak bele a sötétbe. Neki is olyan szeme van. Korán reggel a gőzhajóra ébredtünk. 
Végül láthattam a napfelkeltét a Deltán. Itt a szó egyszerre tűnik el a térerővel,  az értelem pedig együtt áll meg az idővel.Végre nem kérdezte meg, hogy vagyok, hogy tetszik-e. Ráhajtotta a fejét a vállamra, és elbóbiskolt. A gőzös kihajózott, az utasok pedig egyszerre csendben maradtak. Még nem voltak teljesen ébren, és csak suttogva kérdezgették egymástól az anyanyelvek zűrzavarában: Hány óra van?
Szeretem, mert tudja, mi a szenvedély. A srác mindig beszámol a kártyajátszmák eredményeiről. Folyamatosan veszít, és közben óriási öröme van a játékból. 
– Én úgysem tudnék törődni a gyerekkel. Ha van egy kis pénzem, azt kártyára költöm – mondta.
Sok sikert kívántam neki a játékhoz. Ő megért engem, integet, a vonat pedig elindul. Az útirány Brünn — Jókút — Pozsony és Brünn— Jókút— Bécs. 
 

– Méghogy ez az első osztály? Olyan hideg van itt, mint a jégveremben – mondja valaki, miközben áthalad a kocsin. Jókúton a vonat szétválik, és az elégedetlenkedő utast elviszi a meleg kocsijában egészen Bécsig, úgy hogy még Pozsonyban sem áll meg.
Bécs, ez év tavaszán. Az egyetem területén márciusban forradalmi volt a hangulat. Ő egy diákügy miatt volt lelkes, én pedig azért, hogy elmehetek utána. Ahogy ballagtam az állomásról, odacsapódtam egy tiltakozó tömeghez, amely elöl németül és olaszul skandálta a jelszavakat, hátul pedig a rendőrökkel társalgott. Lehet, hogy a tüntetők szintén azt kérdezték, hogy merre kell menni az egyetem felé, hol találnak jó sört, és hol van olcsó hostel.
Nagysokára megtaláltam a központi forradalmi sátrat. Mutatta, hogy hol van a bár, és hol vannak ledobva a cuccai. Az olasz anarchisták állítólag már három éjjel nem aludtak. Valaki szárnyas zongorán játszott a terem közepén. A kivetítőn egymást követték a videófelvételek. Az emberek beszélgettek, elérhetőséget cseréltek. Megmutatta nekem az elfoglalt előadótermet is.
–  Csak nézz be, meglátod, milyen bűz van.
A diákok már október óta őrizték a termet a kényelmetlen padokkal, mint a Nosztalgia moziban. Ha a termet az egyetem kereskedelmi célból kiadta, és perrel fenyegetőzott, csendben kihurcolkodtak. Majd újra elfoglalták.

Reggelre a központi sátor ki volt ürítve, a diákok pedig csapatokban mosták a padlót. Utána a kiakasztott beosztás szerint vitacsoportokra oszlottak. Én egy olyanban ültem, ahol a manifesztumot olvasták fel. A fülembe tolmács suttogott, akit hivatalból rendeltek ki hozzám, mint az egyetlen olyan résztvevőhöz, aki nem tud németül. Néztem a töröknek kinéző ékesszóló elegáns fickót a Gucci szemüvegben. Te mész először fűteni, ha kirobban a világforradalom, gondoltam. Elveszik  a villanytűzhelyedet, és a szomszédhoz fogsz járni  főzni a villanyrezsóra,. jósoltam meg a hasonló szemüvegben villogó diáklány helyzetét. Murą murą, dľuvµi dľuvµi. Lehet, hogy most mégsem így lesz. Lehet, hogy most mégis sikerülni fog. Mindnyájan egy olyan vonatban fogunk utazni, ahol nemcsak az első osztályon fűtenek. Mindenütt befűtenek egy kicsit. Csak egy picit, csak úgy,  éppenhogy.
– Be tudnál egy kicsit fűteni? – kérte meg egy osztálytársát, aki elszállásolt bennünket Bécsben. 
– Mit akarnak ezek? Nézz rá: művelt, egyetemen dolgozik, nincs biztosítva, spórol a fűtésen…Tíz év múlva sem lesz sokkal jobb.
Befűtött, de még mindig fáztunk. Sörszagúan egymáshoz tapadtunk, és nevettünk.
–  Valamiféle bizsergést érzek. Csinálunk vele valamit, vagy nem? 
Egy ilyen romantikus vallomás után csak nehezen lehet ellenállni a szexuális forradalom hívásának.
– Olyan szépen mondtad – fejeztem be a beszélgetést.
Szerettem volna, ha a forradalmi helyzetben is megtartunk egy bizonyos színvonalat. Még féltettem a szomszédban lévő osztálytársat. Félreértett:
– Ha szeretné, akkor átjönne – mondta.
 – Görbe a dákója. Még sohasem láttam ilyet. Nem hittem volna, hogy valóban létezik ilyen. Komolyan!
 
 

Azután, hogy nekem és a görbefarkú osztálytársának elkészítette a reggelit, fogta magát, és felszállt a Pest felé tartó autóbuszra. 
– Hagyd, reggel szeretek magamról gondoskodni – mondta ez a burzsoá individualista. Biztos csak megjátszotta, hogy rossz a  Nespresso kávégépe. 
– A harmincasomra kaptam. Holnap visszaviszem. 
Hagyta, hogy én fizessem ki a kávéját, és még a croissant is megfeleztük. Utána szétváltunk, és elmentünk a saját csoportunkba. A manifesztum kemény szavaitól megihletve írtam pár rövid, ütős verssort a lány puha kávétestéről. Elfogadható íze volt. Semmije sem volt görbe, nem hiányzott semmije, és semmiből sem volt rajta több. A szépség igazságosan volt elosztva a testén. 

A hűtő kérdését a női és a roma kérdések közé soroltam. 
–  Nem tudsz keresni – mondta az anyám.
 – Tele van a hűtő, és te semmit sem találsz meg benne. 
Az exem egyszer telepakolta a beépített hűtőt kettőnknek, mindenütt csak csupa finomság volt. A spajzban még szotyi is, méghozzá két csomaggal. Utána meg azt mondta, az nem az enyém. Akkor este szakítottunk. A teljes politikai programom abban a percben pár fehér polcra és motorzúgásra zsugorodott.

A napraforgó mag jó depresszió ellen. Valahol olvastam, és neki is elmondtam. Két csomaggal vett. Tartalékba is, hogy elküldhessen. Mondjuk úgyis mindig máshol voltam. Magyarország és Szlovákia között rengeteg napraforgómező volt. 
A tanú  hűtője üres volt, csak egy tálka volt benne, valami kencével.
– Vegyél! – mondta. A spájzban gyümölcslekvárokat tartott.
– Vegyél. Az anyukám csinálja, de senki nem akarja enni.
A szamócásat egy ültő helyemben megettem. 
– Mondd meg, mit akarsz, és én elkészítem neked – mondta.
– Hot-dogot – vetettem oda, és ő pedig kölcsönadta a hot-dog készítő gépet. Otthon készített hot-dogot ettem extra mustárral, és még sört is ittam hozzá. A virsli ízére rögtön beindult bennem a boldogság kémiai egyenlete. Az járt a fejemben, hogy miért nem maradok itt ülni örökre. Csak úgy virslivel a kezemben, egyszerűen csak boldogan. Utána odabújni egy meleg test mellé, és még jobban felmelegíteni. 
– Te égsz – mondta az exem.
– Lázad van? – kérdezte lány. 
– Olyan forró vagy.
A szamócadzsemet becsomagolta nekem az útra. 
– Hagyd. Utazom. Nem vihetem magammal.
A határon bedobnák a szemétbe. A határőrök úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mi az a lekvár, mintha robbanószer volna. Végülis ő sem tudta, mi az a lekvár.
– Á, befőtt!
Ez már majdnem úgy hangzik, mint a robbanószer. Egyszerűen nem akartam dzsemmel utazni.
Az anyukája telepakolta a hűtőt finomságokkal. Volt ott minden, paprika balzsamecetben, szőlőlevél paradicsommártásban, padlizsánkrém, sajttál, és olyan nagy paradicsomok, mint egy munkásököl.Minden a miénk volt. Kirakta elém az asztalra. Hozzá még egy kis doboz kaviárt is. Rögtön a hűtő mellett volt egy kávéautomata. Ott ülhettem volna az idők végezetéig, és nyomogathattam volna a capuccino gombot.
Elmentünk együtt megmosni az autót. Mielőtt elindultunk volna a Deltához, bevásároltunk, megöntöztük a virágokat a házban, és elmentünk az autómosóba. Vártunk a járdán, közben az egyik nagy bukaresti sugárúton a sétáló embereket néztük. Mikor beültünk, az ujját végighúzta a műszerfalon. Elégedetlen volt. Sőt, a kesztyűtartóban még szotyi is volt, lehet, hogy az rágcsálta, aki a műszerfalat mosta. A porba beleírtam a lány nevét.
Szeretem nézni, amikor vezet, saját szabályokat kreál vezetés közben. Szeretem nézni, ahogy közben beszél, kapcsolgatja a rádiót és gesztikulál. Így szerettem nézni a fiút is: kezek a kormányon, tíz perc múlva kettő, váltott, kicserélte a cédét, telefonált.
– Ne vedd fel – mondtam neki mindig, de ő mindig felvette. Szerettem a közös autóutakat, óriási nyugalommal töltött el. Miközben mozgásban vagyok, egyúttal a szeretett ember mellett is ülhetek.
Jól esett, hogy valaki megmutatta a környéket. Végigautóztuk az óriási bukaresti sugárutakat, közben pedig beszélt és mutogatott: oda jár mindenki korán reggel enni, ha jönnek a klubokból, ott van a diadalív a párizsi mintájára, és ott jártam iskolába. A nagy kártyás végigvitt engem Brünnben, és néha élesen bekanyarodott, hogy megmutassa, hol csapolják a legjobb pilsenit, hova jár reggel enni, és hova járt enni. 
 

A szélvédő mögötti táj laposnak és pusztának tűnt. A Budapest és Pozsony közötti úton megszoktam, hogy órákon át csak síkságot látok. Tarkát, csupaszt, szétázottat, havasat. De itt nemcsak síkság volt, hanem valami pusztaság is. Amikor az utolsó dunai kikötőben kinyitottuk az ajtót, irgalmatlan hőség dőlt be, a levegő pedig vízszagot árasztott. 
– Mindig, mikor kijövök a partra, és ballagok ebben a hőségben, azt mondom magamnak, mi a fenének jöttem ide. De minden évben beülök az autóba, és újra lejövök ide – mondta. 
Tovább már csak a vízen lehetett menni. A hajó olyan volt, mint a felforrósodott, a vízen hasra fektetett Karosa autóbusz. A lemez izzott, a bőrülések tapadtak, az emberek sóhajtoztak. Azok, akik ültek, elaludtak a melegtől, de valami olyan pózban, mintha valami mészárlás áldozatai lennének.
A kikötőben vettünk strand napernyőt és gumilabdát. A napernyőt a szél kifordította, a labdát pedig ottfelejtettük az egyik bárban Sepsiszentgyörgyön. Amilyen vehemensen harcolt a széllel, hogy lehorgonyozhassa a napernyőt a homokba, ahogyan azt állandóan a nappal szemben forgatta, ugyanolyan erőbedobással indult keresni a labdát is. Mit  izgatod magad?! A labda a gyerekeknek való. Odaadtuk valamelyik gyereknek. Gyere vissza holnap, talán megkerül. Állítólag ezt mondták neki a bárban, ahol a pad alatt felejtettük a labdát.
Másnap visszamentünk. Ha hévre vágytam, na ott kaptam belőle. Kezével rácsapott a pultra, és ordítva azt ismételgette,  mindľe –  labda. Ahogy elindult kifelé, még elátkozta a büfésnő egész családját az utolsó generációig. Még este sem tudott megnyugodni.
– Úgy kell nekik, lusta csürhéje, hogy nincs kapitalizmusuk, legalább nem fognak többet lopni, és elkezdenek dolgozni!
Politikai témákban bátrabb szoktam lenni. Mindenről volt véleményem, a Guantanámótól kezdve az indiai hátizsákos turistákig, a rabszolgákat szállító hajóktól a Maquiladora dolgozó nőin át, az ikertornyokig, egészen a Csendes-óceán szemétszigetéig. Minden mindennel összefüggött, a jogtalanság és a kiváltságosság finom harmóniája egy egészen mitikus világképpel volt összefonódva. Csalódott voltam, kíváncsi és érdeklődő. Előszeretettel kezdtem bele vitákba, bárkivel kész voltam politizálni, még a megállóban is, miközben a csatlakozásra vártam.
Akkor vettem észre először, hogyan néz rám az én volt párom. Az is lehet, hogy még szégyellte is magát. Úgy nézett, mintha megemeltem volna a szoknyámat és nyilvánosan kipisiltem volna magam. Mi több, nem is leguggolva, hanem állva.
– Mit akarsz egyáltalán? – kérdezte egyszer, amolyan elcsigázottan.  
Nem érdekelt, minek örül, nem pislogtam szerelmesen a házi készítésű szusija felett, és nem gyártottam állandóan tervrajzokat, hogy hova tegyük a sarokülőt.
Állandóan nyüzsögtem, mindent összefogdostam, fel-alá járkáltam, néha elmentem  a postaládáig, hogy kivegyem a baloldali lapot.
– Végre zavartalanul olvashatod az Igét – jelölte ki nekem a szakítás utáni programot.
Ennek ellenére ő szintén keresett valamit. Elolvasta a No Logo-t, volt Indiában, egy hét alatt felszívott egy doboz kokaint, elkezdett futni, amit olyan felkészülés előzött meg, hogy mindent elolvasott a Google-n, amit talált a futás témájával kapcsolatban. Bennem is kutatott valami után, a legjobb szeretkezésünk közepén mondogatta a nevemet. Mintha hívna engem, hogy menjek oda hozzá.
– Mit mondanak a szlovákok szeretkezés közben? 
A szépfiú kérdése, mindig meg tud nevettetni. Mintha közben a himnuszt kellene énekelnünk vagy legalább Mor ho!-t szavalnunk. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam magyarul: „Istenem!“

Bukarestben ott álltunk Báthory Erzsébet festménye előtt a Drakula és a vámpirizmus kiállításon. El kell mennünk arra a kiállításra, akkor is, ha ez egy turisztikai giccs. Otthon mindenki Drakuláról fog kérdezni, mert senki semmi mást nem tud Romániáról. 
–  Nézd! – mutatott a kissé hegyes szemfogaira, ami végülis minden halandónak ilyen hegyes.  
Miközben jegyzeteket készített, kinevette a kiállított ősrégi munkákat, amelyek óriási érdeklődéssel kutatták a vámpírok, boszorkányok, túlvilági lények szokásait.
– Ez olyan, mint most a terroristák – nevetett,  azokkal az egyáltalán nem meglepő hegyes fogaival.
– Mi lesz, ha egyszer majd megtalálják a mi disszertációs munkáinkat? Kiállítják őket, és az emberek körbe fogják járni, és nevetni rajta, hogy mivel foglalkoztunk.
Ezen gondolat hatásának ellenére fel tudtunk állni, és elmenni a könyvtárba*. Órákon át csendben ültünk. Képesek voltunk felkelni a forró ágyból, az összegyűrt lepedők közül, integetni egymásnak a reptéren, és elmenni oda, ahova az utolsó ösztöndíjunk szól. Lemegyünk a műfénnyel megvilágított terembe, ahol minden lépést háromszoros visszhang követ. A félhomályban körülvesszük magunkat könyvekkel. Majd szorongva, és félőrült állapotban elkezdjük írni a munkánkat: A vámpírok élete és szokásai a Délvidéken. Hagyjuk, hogy körülöttünk minden csak úgy megtörténjen. Odakint az emberek öregszenek és szaporodnak a Délvidéken. Valahogy így láthatott engem a barátom.
Mit akarsz egyáltalán?
Csak ültünk a gőzhajó fedélzetén. A lány feje az én Picasso festményt idéző szögletes vállamon pihent. Én most nem az álmatlanságom miatt voltam éber, hanem az izgalom miatt. Egy új nap reggeli frissessége volt bennem, amikor vár rám az út. Egy  poros járdán keresztül érkeztünk meg a kikötőhöz, hogy elkapjuk a Sepsiszentgyörgyből Tulcsába tartó gőzöst. Leültünk a felső fedélzetre, és néztük,ahogy elvisz minket a víz, a nap pedig egyre feljebb emelkedik. A Deltát határoló fáknak nem zöld, hanem ezüst levelei voltak. A mély csendben csak a motor zúgását lehetett hallani. Valaki azt ígérte nekünk, hogy hajnalban pelikánokat fogunk látni. Talán felszállnak, talán nem.
Egy francia kezdett el velünk beszélgetni, aki madarakat volt gyűrűzni a Deltánál. Elmesélte, hogy mit tanult, mit csinál, és mi a célja. Hálóba fogjuk őket, majd rájuk tesszük a gyűrűt, és rögtön el is engedjük őket. Kérdezte, hogy honnan ismerjük egymást a lánnyal. 
– Oda nézz, pelikánok! Ott! – kiáltottam fel. 
– Vicceltem. Megyek, veszek kávét.
Mikor visszajöttem, még mindig a franciával beszélgetett.
 

– Mit mondunk most egymásnak? – kérdezte a repülőtéren. Miközben ő a repülőtér felé vezetett, nekem még minden porcikám remegett az aznapi szeretkezéstől, mintha épp az Isztambul-Stockholm vonatútról érkeztem volna. Egy csókra sem volt már időnk. Az utolsó percekben egy srácot hallgattunk, aki angolul szólt hozzánk. Milyen jó hallani, hogy valaki angolul beszél!
Csak úgy öntötte magából, szinte szájmenést kapott: rá kellett fizetnie a csomagokra, mert túllépte a súlyhatárt, Kanadába utazik, ért románul, kettős állampolgársága van, a szülei rögtön összecsomagoltak, ahogy lelőtték Ceausescut, le van izzadva, és szeretne már végre lezuhanyozni. 
Ott álltunk a története előtt, és nem tudtuk, mit mondjunk. Szerette volna tudni, kik vagyunk. Mi meg csak egymást néztük, és vártuk, ki fogja előbb kimondani a mondatot a nagyon jó barátnőről. Csendben maradtunk. Elnyomta a cigijét, és továbbhúzta a bőröndjét a csarnok felé.
Mit mondunk most egymásnak? Kinyílt az üvegajtó, a terembe pedig szinte ömlöttek be az ortodox zsidók. 
– Menj oda, már várnak - mondta mosolyogva.
– Tényleg nem vagy zsidó? Szerintem az kell, hogy legyél - súgta a fülembe a check-innél, és újra útnak indult.
Várta őt Andalúzia. A spanyolországi forró homok. Leporolom a spanyolomat! Nem tudtam, hogy spanyolul is beszél.
Egy ideig még bóklásztam a vámmentes boltokban. Nem volt időm lezuhanyozni, így fújtam magamra egy kis márkás parfümöt. Ahogy felszálltunk, a gyomrom megemelkedett, megfeszült, majd újra elernyedt. Pár percig a szokásos repülős gondolatoknak szenteltem magam. Hogyan tud egy ilyen vastákolmány repülni a levegőben, miért kék az ég, és kit fogok a nevén szólítani, ha majd zuhanunk? Mit mondanak a szlovákok, ha zuhan  a repülő? Utána már csak olvastam, míg le nem szálltunk. 

           DÓSA ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA



Lettre, 87. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu