Zuska Kepplova
Delta
Egy elefántokról szóló világkonferencián az angolok a háromkötetes Minden,
amit az elefántokról tudni kell című enciklopédiájukat mutatják be.Utánuk
következnek a franciák csak egy kötettel, ám provokatív címmel: Az
elefántok titkos élete. Utolsóként a magyar delegáció is szót kér, de ők
csak egy kis füzetecskét hoznak, melynek címe: Az elefántok és Trianon.
Miközben ezt a viccet mesélte, szinte átrepült a vasúti sínek felett.
– Hoppá, elfelejtettem megállni. Majd visszafelé megállok.
Nemzeti rémálom: kudarc, jogtalanság, irányvesztés, földrajzi határok
elcsúszása, az önbecsülés teljes feloldódása. A szarajevói kolléga így
definiálta. Nekem hajnalban visszatért a saját, személyes Trianonom. Az
álmok állandóan visszatértek, igaz, már egyre ritkábban. Mégis ő volt az,
aki azt írta, hogy Fáj, de menni kell tovább. Nem tudtam, hogy mit jelent
számára az a tovább. Hol van az a hely, ahová mennem kellene? Nem voltam
már elég helyen? Nem éppen ez volt a gond?
Felültem a repülőre. Ő a repülőtéren várt, és taxiba ültetett. Bukarestből
az utolsó dunai kikötőig ő vezetett. Utána már csak hajóval mehettünk tovább.
Folyami expresszel oda, gőzhajóval vissza. Sepsiszentgyörgyön bizonytalan
időközönként közlekedett egy minibusz a partig. Valójában csak egy traktor
vagy dzsip mögé kötött lefedett utánfutó volt. Majd gyalog kellett továbbmenni.
Egészen a szárazföld végéig. A homokban minden lépes sokkal nehezebb volt.
– Ez Európa legújabb földje – mondta. Leültünk a part nyúlványára,
amelynek egyik fele a tengerbe futott, a másik pedig a Dunába. A gallyak,
a moha és még a nedves homok is mind érintetlen volt. Ott ültünk az újkeletű
Európán. Ironikus, hogy Európa pont Romániával bővül. Nem messze a parttól
egy kemping, szemben pedig egy katonai bázis van, amely védi ezt az új
Európát. Ennél tovább már nem lehet menni. Tovább már csak víz van, rengeteg
víz.
Újból megkérdezte, hogy érzem magam, mit érzek ezzel kapcsolatban.
– Mondj már valamit, írd körül! Fejezd ki az érzéseidet! Hogy tetszik
neked itt?
A Delta volt rám az eddigi helyek közül a legnagyobb hatással. A Duna
három ága itt ömlik a tengerbe, és ezért a tenger éppenhogy csak sós. A
folyó felett sirályok szállnak, a tenger felett pedig édesvízi madarak.
Aszfalt helyett a part felé vezető úton mindenütt homok, mintha lisztet
szórtak volna szét. A paradicsomban találtuk magunkat. Ez az a hely, ahol
őrülten szeretnék szerelmes lenni. Talán ő is így gondolta. De csak
feküdtünk egymás mellett, és beszélgettünk. Úsztunk, és halat ettünk. Jól
éreztük magunkat. Nem kellett több. Ennyi bőven elég volt.
Ezzel a nyárral ajándékoztam meg saját magamat a születésnapomra, ha
már télen sikerült róla teljesen megfeledkeztem. A Mi kis metropoliszunkban
voltam a szüleimnél. Visszamentem, és azt mondták Itt vagy otthon. Egy
dobozokkal teli szobában találtam magam. Amíg nem voltam otthon, a szüleim
telepakolták a holmiaimmal. A nagymamám beiktatott engem a naponta egy
meleg étel programjába. A sport már nem volt annyira fontos. Előkerültek
a barátnők. Mindegyikkel volt programom, amit volt, hogy nem tudtunk mikor
megvalósítani. Otthon voltam. Jobban, mint bármikor előtte, hiszen most
valóban csak átutazóban voltam. A szomszédok tegeztek, mikor levittem a
szemetet. Némelyikük még most is tudta a nevem. Voltak, akiket már nem
láttam. Féltem rájuk kérdezni. Azt kívántam, hogy mindent úgy találjak,
ahogy itt hagytam. Az éjszakai égbolt mintha megtalálta volna a harmóniát,
a csillagok mozdulatlanok voltak. A felhők odatörleszkedtek a kiakasztott
paplanok széléhez. Álltam az erkélyen és álmodoztam.
– Félek kilépni az utcára. Már nem érzem magam itthon. Nem szeretnék
senkivel sem találkozni – írta nekem egyszer.
Nem jött ki azokkal az emberekkel akikkel felnőtt, iskolába járt, barátkozott.
Volt, aki azt vetette a szemére, hogy a könnyebb utat választotta, mikor
elment. Mások csak morgolódtak, és azt mondták, hogy jól tette, hogy elment.
Közben meg egyikünk sem ment el. Nem csomagoltuk össze a bőröndünket az
éjszaka közepén, nem úsztuk át a Dunát, és nem másztuk át a szögesdrótot.
Csak azt tettük, amiről mindenki beszélt: Ma utazhattok, jó iskolákba járhattok,
embereket ismerhettek meg, és idegen nyelven beszélhettek… Szerettünk volna
ehhez a csoporthoz csatlakozni, részt venni a világ körforgásában. Nagy
kanállal élni az életet. Hagyni, hogy beletörjön a bicskánk. Senkit és
semmit nem hagytunk el. Ha mégis, akkor is csak szimbolikusan. A román
marxista állítólag elhagyta a burzsoázia ösvényét. Átadta magát a társadalomkritikának
és a piros Marlborónak. A lány pedig elhagyta a kötelező heteroszexuális
romantikát, és elindult, hogy megkeresse az ideális nőt. Már majdnem megtalálta
egyik-másik nyári iskolában, de még mindig nem ez volt az a gazdag olasz
leányzó, aki lehetővé tette volna a számára, hogy ingyenélőként az egyetem
legyen a hobbija. Cigánylány a jólét közepén.
– És te? Mit akarsz? Hol leszel pár év múlva? – fordult oda hozzám.
Ott feküdtünk a parton, a lisztfinomságú homokon, pillantásunkkal pedig
az égszínkék ég felhőit tologattuk. Az ő feje alatt az andalúziai nyári
iskola füzetei, az enyém alatt pedig Eric Jong Repüléstől való félelem
című könyve.
Nyári feminista olvasmány. A könyvet az ő plafonig érő könyvtárából
választottam ki.
– Semmit sem akarok. Olyan jól érzem magam, hogyha ezt kiírnám a státuszomba,
akkor rögtön elveszíteném az összes barátomat.
Lehet, hogy én akartam lenni az olasz lány villával és szeretővel.
Eddig csak egy tétovázó massza voltam, amelyből ő ideális nőt formálgatott.
– Vegyél le mindent. Fantasztikus érzés, mikor úszol!
Levettem a fürdőruhafelsőmet, és egy kis csalódottsággal megjegyeztem,
hogy ez nem okozott valami világméretű forradalmat. Ő csak nevetett, és
meztelenül, teljes nyugalommal elsétált egészen Európa végéig. Ott elmerült
a határmenti vizekben, és egészen a horizontig úszott. Ittam egy korty
sört, de ettől csak annyira lettem bátor, hogy átfordultam a hasamról a
hátamra.
– Akkor most szerelmes vagy? – kérdezte. A szenvedély egy teljesen
váratlan pillanatban csapott le. Meséltem neki egy srácról, akivel az általános
iskolai legjobb barátnőm esküvőjén találkoztam, aki már teljesen elveszítette
velem a türelmét.
– Szereted egyáltalán? – kérdezte ingerülten. A karján egy kisfiút
fogott, a szíve alatt pedig egy kislányt hordott.
Megcsókoltam a vőlegény tanúját, és addig futottam utána, míg fel nem
tette a teljesen helytelen kérdést: – Csinálunk gyereket?
Megsimogattam a srác haját. Erre ő végre elmosolyodott. Mikor megtudta,
hogy mit tanulok, elvitt engem a Roma kultúra múzeumába. Ott együtt nevettünk
a Murą murą, dľuvµi dľuvµi szóláson. A férfi férfi, a nő nő. Reggel keltem
a vonatra. Itt volt az idő, hogy tovább menjek. Hogy menjek utána. A világ
végére, ahol Európa megfordul, ahol hátat fordít a keletnek.
– Szeretem őt. De nem értettük volna meg egymást – mondtam az
egyik és a másik lánynak is.
– Azt hitte a reggeli menstruációt jelent.
Az ő hibája volt. Ő volt az, aki azt írta, mikor elutaztam, hogy:
– Szeretném, ha minden percét élveznéd. Sokat ennél, táncolnál, flörtölnél!
Erős paprikát ettem, keringőt táncoltam, és megcsókoltam a tanút. Ezért
meg kellett, hogy dicsérjen. Amikor Bukarestben találkoztunk, és hallotta,
ahogy a fiúról mesélek, közben pedig minden mondat után elpirulva
felnevetek, megkérdezte:
– Akkor most szerelmes vagy?
Elaludtam, még mielőtt visszajött volna a fürdőszobából, és mellém
feküdt volna. Aludtam a strandon, ebéd után, az autóban, és a fauna- és
flóra múzeum pamlagján.
Végre hajnalban is aludtam. Fogalmam sincs, hogy milyen, ha virrad
a Deltánál. Mikor magamhoz tértem, a nap már vigyázban állt. A szobában
pedig nehéz és sós volt a levegő.
– Felkelünk, vagy alszunk tovább? - kérdeztem egykedvűen.
Nem válaszolt. Az ébresztőóra felé nyújtózott. Behunytam a szemem,
és a paplan alatt egészen a horizontig úsztam meztelenül. Még sikerült
tudatosítanom, hogy a mondatot szlovákul modtam.
Általam sikeresen újra visszatért a holdkórossága. Ő volt az, aki miután
felébredtünk az első éjszakánk után a lakásában, a napfényes szobájában,
az ágyon, amelyen éppenhogycsak elfér két ember, románul kérdezte: Hány
óra van? Mintha még mindig a barátja feküdne mellette. Hirtelen nem számított,
ki van mellette, amíg az egy puha baráti test. Annyira helyettesíthetőek
vagyunk, hogy az már fáj!
– Kémkedtem az exed után. Szerintem az új csaja hasonlít rád – mondta
a legjobb általános iskolás barátnőm. Végülis azt mondta, amit, mint barátnőtől
hallani akartam.
– Azért akarunk az anyanyelvünkön beszélgetni, mert közelebb állunk
egymáshoz – magyarázta. Éjjel és hajnalban hazatértünk az idegen nyelv
világából. Itt vagyok itthon, mennyi az idő? A Deltában megállt az órám,
és elromlott a mobilom. A kontinens végén, csak egy időzónával Közép-Európától
keletre mintha minden mérték legurulna a világ peremén, melynek vége egyenes,
mint a palló. Fölémhajolt, hogy megvizsgálja a homlokomat. Ezek már
anyanyelvi szavak sem voltak. Csak gesztusok. Azt mutogatta: akarlak. A
háta fölé hajoltam: akarlak.
A szomszédos kis szigeten a helyiek egymás után álltak fel a törülközőikről,
és nem bírták levenni rólunk a szemüket. Egy szigettel tovább egy meztelen
figura az eget bámulta: egy csapat liba üzent neki, hogy igazán nagy szám.
A büfében kóbor kutyák bámultak a tányérunkba.
– Ki kell bírnod. Ez olyan, mint olyan szobában szeretkezni, ahol kereszt
lóg a falon - mondta.
Elnevettem magam. Sétáltunk a sötét aszfalt nélküli utcán, a lábunk
alatt pattogtak a bogarak, és cuppogtak a békák. Az ágyban egymásnak estünk.
Már nem voltunk tekintettel a házinénire a szomszéd szobában.
– Nagyon jó barátnőm - mutatott be a házinéninek. Az ikonok óriási
mogyorószínű szemeikkel bámultak bele a sötétbe. Neki is olyan szeme
van. Korán reggel a gőzhajóra ébredtünk.
Végül láthattam a napfelkeltét a Deltán. Itt a szó egyszerre tűnik
el a térerővel, az értelem pedig együtt áll meg az idővel.Végre nem
kérdezte meg, hogy vagyok, hogy tetszik-e. Ráhajtotta a fejét a vállamra,
és elbóbiskolt. A gőzös kihajózott, az utasok pedig egyszerre csendben
maradtak. Még nem voltak teljesen ébren, és csak suttogva kérdezgették
egymástól az anyanyelvek zűrzavarában: Hány óra van?
Szeretem, mert tudja, mi a szenvedély. A srác mindig beszámol a kártyajátszmák
eredményeiről. Folyamatosan veszít, és közben óriási öröme van a játékból.
– Én úgysem tudnék törődni a gyerekkel. Ha van egy kis pénzem, azt
kártyára költöm – mondta.
Sok sikert kívántam neki a játékhoz. Ő megért engem, integet, a vonat
pedig elindul. Az útirány Brünn — Jókút — Pozsony és Brünn— Jókút— Bécs.
– Méghogy ez az első osztály? Olyan hideg van itt, mint a jégveremben
– mondja valaki, miközben áthalad a kocsin. Jókúton a vonat szétválik,
és az elégedetlenkedő utast elviszi a meleg kocsijában egészen Bécsig,
úgy hogy még Pozsonyban sem áll meg.
Bécs, ez év tavaszán. Az egyetem területén márciusban forradalmi volt
a hangulat. Ő egy diákügy miatt volt lelkes, én pedig azért, hogy elmehetek
utána. Ahogy ballagtam az állomásról, odacsapódtam egy tiltakozó tömeghez,
amely elöl németül és olaszul skandálta a jelszavakat, hátul pedig a rendőrökkel
társalgott. Lehet, hogy a tüntetők szintén azt kérdezték, hogy merre kell
menni az egyetem felé, hol találnak jó sört, és hol van olcsó hostel.
Nagysokára megtaláltam a központi forradalmi sátrat. Mutatta, hogy
hol van a bár, és hol vannak ledobva a cuccai. Az olasz anarchisták állítólag
már három éjjel nem aludtak. Valaki szárnyas zongorán játszott a terem
közepén. A kivetítőn egymást követték a videófelvételek. Az emberek beszélgettek,
elérhetőséget cseréltek. Megmutatta nekem az elfoglalt előadótermet is.
– Csak nézz be, meglátod, milyen bűz van.
A diákok már október óta őrizték a termet a kényelmetlen padokkal,
mint a Nosztalgia moziban. Ha a termet az egyetem kereskedelmi célból kiadta,
és perrel fenyegetőzott, csendben kihurcolkodtak. Majd újra elfoglalták.
Reggelre a központi sátor ki volt ürítve, a diákok pedig csapatokban
mosták a padlót. Utána a kiakasztott beosztás szerint vitacsoportokra oszlottak.
Én egy olyanban ültem, ahol a manifesztumot olvasták fel. A fülembe tolmács
suttogott, akit hivatalból rendeltek ki hozzám, mint az egyetlen olyan
résztvevőhöz, aki nem tud németül. Néztem a töröknek kinéző ékesszóló elegáns
fickót a Gucci szemüvegben. Te mész először fűteni, ha kirobban a világforradalom,
gondoltam. Elveszik a villanytűzhelyedet, és a szomszédhoz fogsz
járni főzni a villanyrezsóra,. jósoltam meg a hasonló szemüvegben
villogó diáklány helyzetét. Murą murą, dľuvµi dľuvµi. Lehet, hogy most
mégsem így lesz. Lehet, hogy most mégis sikerülni fog. Mindnyájan egy olyan
vonatban fogunk utazni, ahol nemcsak az első osztályon fűtenek. Mindenütt
befűtenek egy kicsit. Csak egy picit, csak úgy, éppenhogy.
– Be tudnál egy kicsit fűteni? – kérte meg egy osztálytársát, aki elszállásolt
bennünket Bécsben.
– Mit akarnak ezek? Nézz rá: művelt, egyetemen dolgozik, nincs biztosítva,
spórol a fűtésen…Tíz év múlva sem lesz sokkal jobb.
Befűtött, de még mindig fáztunk. Sörszagúan egymáshoz tapadtunk, és
nevettünk.
– Valamiféle bizsergést érzek. Csinálunk vele valamit, vagy nem?
Egy ilyen romantikus vallomás után csak nehezen lehet ellenállni a
szexuális forradalom hívásának.
– Olyan szépen mondtad – fejeztem be a beszélgetést.
Szerettem volna, ha a forradalmi helyzetben is megtartunk egy bizonyos
színvonalat. Még féltettem a szomszédban lévő osztálytársat. Félreértett:
– Ha szeretné, akkor átjönne – mondta.
– Görbe a dákója. Még sohasem láttam ilyet. Nem hittem volna,
hogy valóban létezik ilyen. Komolyan!
Azután, hogy nekem és a görbefarkú osztálytársának elkészítette a reggelit,
fogta magát, és felszállt a Pest felé tartó autóbuszra.
– Hagyd, reggel szeretek magamról gondoskodni – mondta ez a burzsoá
individualista. Biztos csak megjátszotta, hogy rossz a Nespresso
kávégépe.
– A harmincasomra kaptam. Holnap visszaviszem.
Hagyta, hogy én fizessem ki a kávéját, és még a croissant is megfeleztük.
Utána szétváltunk, és elmentünk a saját csoportunkba. A manifesztum kemény
szavaitól megihletve írtam pár rövid, ütős verssort a lány puha kávétestéről.
Elfogadható íze volt. Semmije sem volt görbe, nem hiányzott semmije, és
semmiből sem volt rajta több. A szépség igazságosan volt elosztva a testén.
A hűtő kérdését a női és a roma kérdések közé soroltam.
– Nem tudsz keresni – mondta az anyám.
– Tele van a hűtő, és te semmit sem találsz meg benne.
Az exem egyszer telepakolta a beépített hűtőt kettőnknek, mindenütt
csak csupa finomság volt. A spajzban még szotyi is, méghozzá két csomaggal.
Utána meg azt mondta, az nem az enyém. Akkor este szakítottunk. A teljes
politikai programom abban a percben pár fehér polcra és motorzúgásra zsugorodott.
A napraforgó mag jó depresszió ellen. Valahol olvastam, és neki is elmondtam.
Két csomaggal vett. Tartalékba is, hogy elküldhessen. Mondjuk úgyis mindig
máshol voltam. Magyarország és Szlovákia között rengeteg napraforgómező
volt.
A tanú hűtője üres volt, csak egy tálka volt benne, valami kencével.
– Vegyél! – mondta. A spájzban gyümölcslekvárokat tartott.
– Vegyél. Az anyukám csinálja, de senki nem akarja enni.
A szamócásat egy ültő helyemben megettem.
– Mondd meg, mit akarsz, és én elkészítem neked – mondta.
– Hot-dogot – vetettem oda, és ő pedig kölcsönadta a hot-dog készítő
gépet. Otthon készített hot-dogot ettem extra mustárral, és még sört is
ittam hozzá. A virsli ízére rögtön beindult bennem a boldogság kémiai egyenlete.
Az járt a fejemben, hogy miért nem maradok itt ülni örökre. Csak úgy virslivel
a kezemben, egyszerűen csak boldogan. Utána odabújni egy meleg test mellé,
és még jobban felmelegíteni.
– Te égsz – mondta az exem.
– Lázad van? – kérdezte lány.
– Olyan forró vagy.
A szamócadzsemet becsomagolta nekem az útra.
– Hagyd. Utazom. Nem vihetem magammal.
A határon bedobnák a szemétbe. A határőrök úgy tesznek, mintha nem
tudnák, hogy mi az a lekvár, mintha robbanószer volna. Végülis ő sem tudta,
mi az a lekvár.
– Á, befőtt!
Ez már majdnem úgy hangzik, mint a robbanószer. Egyszerűen nem akartam
dzsemmel utazni.
Az anyukája telepakolta a hűtőt finomságokkal. Volt ott minden, paprika
balzsamecetben, szőlőlevél paradicsommártásban, padlizsánkrém, sajttál,
és olyan nagy paradicsomok, mint egy munkásököl.Minden a miénk volt. Kirakta
elém az asztalra. Hozzá még egy kis doboz kaviárt is. Rögtön a hűtő mellett
volt egy kávéautomata. Ott ülhettem volna az idők végezetéig, és nyomogathattam
volna a capuccino gombot.
Elmentünk együtt megmosni az autót. Mielőtt elindultunk volna a Deltához,
bevásároltunk, megöntöztük a virágokat a házban, és elmentünk az autómosóba.
Vártunk a járdán, közben az egyik nagy bukaresti sugárúton a sétáló embereket
néztük. Mikor beültünk, az ujját végighúzta a műszerfalon. Elégedetlen
volt. Sőt, a kesztyűtartóban még szotyi is volt, lehet, hogy az rágcsálta,
aki a műszerfalat mosta. A porba beleírtam a lány nevét.
Szeretem nézni, amikor vezet, saját szabályokat kreál vezetés közben.
Szeretem nézni, ahogy közben beszél, kapcsolgatja a rádiót és gesztikulál.
Így szerettem nézni a fiút is: kezek a kormányon, tíz perc múlva kettő,
váltott, kicserélte a cédét, telefonált.
– Ne vedd fel – mondtam neki mindig, de ő mindig felvette. Szerettem
a közös autóutakat, óriási nyugalommal töltött el. Miközben mozgásban vagyok,
egyúttal a szeretett ember mellett is ülhetek.
Jól esett, hogy valaki megmutatta a környéket. Végigautóztuk az óriási
bukaresti sugárutakat, közben pedig beszélt és mutogatott: oda jár mindenki
korán reggel enni, ha jönnek a klubokból, ott van a diadalív a párizsi
mintájára, és ott jártam iskolába. A nagy kártyás végigvitt engem Brünnben,
és néha élesen bekanyarodott, hogy megmutassa, hol csapolják a legjobb
pilsenit, hova jár reggel enni, és hova járt enni.
A szélvédő mögötti táj laposnak és pusztának tűnt. A Budapest és Pozsony
közötti úton megszoktam, hogy órákon át csak síkságot látok. Tarkát, csupaszt,
szétázottat, havasat. De itt nemcsak síkság volt, hanem valami pusztaság
is. Amikor az utolsó dunai kikötőben kinyitottuk az ajtót, irgalmatlan
hőség dőlt be, a levegő pedig vízszagot árasztott.
– Mindig, mikor kijövök a partra, és ballagok ebben a hőségben, azt
mondom magamnak, mi a fenének jöttem ide. De minden évben beülök az autóba,
és újra lejövök ide – mondta.
Tovább már csak a vízen lehetett menni. A hajó olyan volt, mint a felforrósodott,
a vízen hasra fektetett Karosa autóbusz. A lemez izzott, a bőrülések tapadtak,
az emberek sóhajtoztak. Azok, akik ültek, elaludtak a melegtől, de valami
olyan pózban, mintha valami mészárlás áldozatai lennének.
A kikötőben vettünk strand napernyőt és gumilabdát. A napernyőt a szél
kifordította, a labdát pedig ottfelejtettük az egyik bárban Sepsiszentgyörgyön.
Amilyen vehemensen harcolt a széllel, hogy lehorgonyozhassa a napernyőt
a homokba, ahogyan azt állandóan a nappal szemben forgatta, ugyanolyan
erőbedobással indult keresni a labdát is. Mit izgatod magad?! A labda
a gyerekeknek való. Odaadtuk valamelyik gyereknek. Gyere vissza holnap,
talán megkerül. Állítólag ezt mondták neki a bárban, ahol a pad alatt felejtettük
a labdát.
Másnap visszamentünk. Ha hévre vágytam, na ott kaptam belőle. Kezével
rácsapott a pultra, és ordítva azt ismételgette, mindľe – labda.
Ahogy elindult kifelé, még elátkozta a büfésnő egész családját az utolsó
generációig. Még este sem tudott megnyugodni.
– Úgy kell nekik, lusta csürhéje, hogy nincs kapitalizmusuk, legalább
nem fognak többet lopni, és elkezdenek dolgozni!
Politikai témákban bátrabb szoktam lenni. Mindenről volt véleményem,
a Guantanámótól kezdve az indiai hátizsákos turistákig, a rabszolgákat
szállító hajóktól a Maquiladora dolgozó nőin át, az ikertornyokig, egészen
a Csendes-óceán szemétszigetéig. Minden mindennel összefüggött, a jogtalanság
és a kiváltságosság finom harmóniája egy egészen mitikus világképpel volt
összefonódva. Csalódott voltam, kíváncsi és érdeklődő. Előszeretettel kezdtem
bele vitákba, bárkivel kész voltam politizálni, még a megállóban is, miközben
a csatlakozásra vártam.
Akkor vettem észre először, hogyan néz rám az én volt párom. Az is
lehet, hogy még szégyellte is magát. Úgy nézett, mintha megemeltem volna
a szoknyámat és nyilvánosan kipisiltem volna magam. Mi több, nem is leguggolva,
hanem állva.
– Mit akarsz egyáltalán? – kérdezte egyszer, amolyan elcsigázottan.
Nem érdekelt, minek örül, nem pislogtam szerelmesen a házi készítésű
szusija felett, és nem gyártottam állandóan tervrajzokat, hogy hova tegyük
a sarokülőt.
Állandóan nyüzsögtem, mindent összefogdostam, fel-alá járkáltam, néha
elmentem a postaládáig, hogy kivegyem a baloldali lapot.
– Végre zavartalanul olvashatod az Igét – jelölte ki nekem a szakítás
utáni programot.
Ennek ellenére ő szintén keresett valamit. Elolvasta a No Logo-t, volt
Indiában, egy hét alatt felszívott egy doboz kokaint, elkezdett futni,
amit olyan felkészülés előzött meg, hogy mindent elolvasott a Google-n,
amit talált a futás témájával kapcsolatban. Bennem is kutatott valami után,
a legjobb szeretkezésünk közepén mondogatta a nevemet. Mintha hívna engem,
hogy menjek oda hozzá.
– Mit mondanak a szlovákok szeretkezés közben?
A szépfiú kérdése, mindig meg tud nevettetni. Mintha közben a himnuszt
kellene énekelnünk vagy legalább Mor ho!-t szavalnunk. Odahajoltam hozzá,
és a fülébe súgtam magyarul: „Istenem!“
Bukarestben ott álltunk Báthory Erzsébet festménye előtt a Drakula és
a vámpirizmus kiállításon. El kell mennünk arra a kiállításra, akkor is,
ha ez egy turisztikai giccs. Otthon mindenki Drakuláról fog kérdezni, mert
senki semmi mást nem tud Romániáról.
– Nézd! – mutatott a kissé hegyes szemfogaira, ami végülis minden
halandónak ilyen hegyes.
Miközben jegyzeteket készített, kinevette a kiállított ősrégi munkákat,
amelyek óriási érdeklődéssel kutatták a vámpírok, boszorkányok, túlvilági
lények szokásait.
– Ez olyan, mint most a terroristák – nevetett, azokkal az egyáltalán
nem meglepő hegyes fogaival.
– Mi lesz, ha egyszer majd megtalálják a mi disszertációs munkáinkat?
Kiállítják őket, és az emberek körbe fogják járni, és nevetni rajta, hogy
mivel foglalkoztunk.
Ezen gondolat hatásának ellenére fel tudtunk állni, és elmenni a könyvtárba*.
Órákon át csendben ültünk. Képesek voltunk felkelni a forró ágyból, az
összegyűrt lepedők közül, integetni egymásnak a reptéren, és elmenni oda,
ahova az utolsó ösztöndíjunk szól. Lemegyünk a műfénnyel megvilágított
terembe, ahol minden lépést háromszoros visszhang követ. A félhomályban
körülvesszük magunkat könyvekkel. Majd szorongva, és félőrült állapotban
elkezdjük írni a munkánkat: A vámpírok élete és szokásai a Délvidéken.
Hagyjuk, hogy körülöttünk minden csak úgy megtörténjen. Odakint az emberek
öregszenek és szaporodnak a Délvidéken. Valahogy így láthatott engem a
barátom.
Mit akarsz egyáltalán?
Csak ültünk a gőzhajó fedélzetén. A lány feje az én Picasso festményt
idéző szögletes vállamon pihent. Én most nem az álmatlanságom miatt voltam
éber, hanem az izgalom miatt. Egy új nap reggeli frissessége volt bennem,
amikor vár rám az út. Egy poros járdán keresztül érkeztünk meg a
kikötőhöz, hogy elkapjuk a Sepsiszentgyörgyből Tulcsába tartó gőzöst. Leültünk
a felső fedélzetre, és néztük,ahogy elvisz minket a víz, a nap pedig egyre
feljebb emelkedik. A Deltát határoló fáknak nem zöld, hanem ezüst levelei
voltak. A mély csendben csak a motor zúgását lehetett hallani. Valaki azt
ígérte nekünk, hogy hajnalban pelikánokat fogunk látni. Talán felszállnak,
talán nem.
Egy francia kezdett el velünk beszélgetni, aki madarakat volt gyűrűzni
a Deltánál. Elmesélte, hogy mit tanult, mit csinál, és mi a célja. Hálóba
fogjuk őket, majd rájuk tesszük a gyűrűt, és rögtön el is engedjük őket.
Kérdezte, hogy honnan ismerjük egymást a lánnyal.
– Oda nézz, pelikánok! Ott! – kiáltottam fel.
– Vicceltem. Megyek, veszek kávét.
Mikor visszajöttem, még mindig a franciával beszélgetett.
– Mit mondunk most egymásnak? – kérdezte a repülőtéren. Miközben ő a
repülőtér felé vezetett, nekem még minden porcikám remegett az aznapi szeretkezéstől,
mintha épp az Isztambul-Stockholm vonatútról érkeztem volna. Egy csókra
sem volt már időnk. Az utolsó percekben egy srácot hallgattunk, aki angolul
szólt hozzánk. Milyen jó hallani, hogy valaki angolul beszél!
Csak úgy öntötte magából, szinte szájmenést kapott: rá kellett fizetnie
a csomagokra, mert túllépte a súlyhatárt, Kanadába utazik, ért románul,
kettős állampolgársága van, a szülei rögtön összecsomagoltak, ahogy lelőtték
Ceausescut, le van izzadva, és szeretne már végre lezuhanyozni.
Ott álltunk a története előtt, és nem tudtuk, mit mondjunk. Szerette
volna tudni, kik vagyunk. Mi meg csak egymást néztük, és vártuk, ki fogja
előbb kimondani a mondatot a nagyon jó barátnőről. Csendben maradtunk.
Elnyomta a cigijét, és továbbhúzta a bőröndjét a csarnok felé.
Mit mondunk most egymásnak? Kinyílt az üvegajtó, a terembe pedig szinte
ömlöttek be az ortodox zsidók.
– Menj oda, már várnak - mondta mosolyogva.
– Tényleg nem vagy zsidó? Szerintem az kell, hogy legyél - súgta a
fülembe a check-innél, és újra útnak indult.
Várta őt Andalúzia. A spanyolországi forró homok. Leporolom a spanyolomat!
Nem tudtam, hogy spanyolul is beszél.
Egy ideig még bóklásztam a vámmentes boltokban. Nem volt időm lezuhanyozni,
így fújtam magamra egy kis márkás parfümöt. Ahogy felszálltunk, a gyomrom
megemelkedett, megfeszült, majd újra elernyedt. Pár percig a szokásos repülős
gondolatoknak szenteltem magam. Hogyan tud egy ilyen vastákolmány repülni
a levegőben, miért kék az ég, és kit fogok a nevén szólítani, ha majd zuhanunk?
Mit mondanak a szlovákok, ha zuhan a repülő? Utána már csak olvastam,
míg le nem szálltunk.
DÓSA ANNAMÁRIA
FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|