Clare Pollard

Hűtlen szépségek

Magyar nyelven a fordításokat,
ha szörnyen szépek és túltelítettek,
úgy nevezik, hogy „a szép hűtlenek”.
Ne bízzunk bennük, bármily szédítő
szelíd szépségük, bármilyen erővel
hatnak – jobban, mint az igaz szavak.

Anna fordító. Egyszer elmesélte -
a Tokajitól már kapatosan,
jó vacsora s gulyásleves után -
elveszett jegygyűrűje történetét:
tengerbe hullt, s ő estig mást se tett,
csak kereste a kavicsos fenéken,
és másnap is, lebukva, megszitálva
a homokot, végtelenül türelmesen.
S csodák csodája, végül mégis: ó!
Ott volt a gyűrű, hűsége jutalma.

Anna szerint csak a történet számít.
Ha elmesélik, mindig változik,
mégis igaz. És most, hogy felveszem 
a tollat, s fordítani készülök,
gyűrűmre nézek, s aztán a fehérre.
A szép szavakat, mik bennem születnek,
hűtlen száj súgja – hogy bízzam meg bennük?
 

Recept

Vegyen be rögtön egy Boldogbogyót,
ha könnyezik,
ha agya kavarog,
ha a torkából előtörni készül
az ordítás.
Ha a Fúriák kiszagolták
a nyomát, akkor kell a kegyelem,
amit kimér szürkeszemű Athéné
a porok mérlegén.
Ezt szedte Heléna is,
maszatos ujjal keverte a borba,
mikor látta, hogy a pokol virradt meg
az ölelésben -
és kisimult az arca.
Szép, tiszta gyógyszer,
hólyagos levél,
fehér telehold,
hattyútojás-fészek.
Felírom.
Vegye be.
 
 

Vallomásos vers

Érettségi utáni nyaram unott volt, nyomott.
Eső verte a kertet.
Anyám zsebkendőket vasalt, hajtogatott, és közben ment a Sky One.
Egy pasi tupírfrizurája: hátul, akár egy hódprém sapka, zsírosan lóg.
A csaja a Springerbe hívta lánykérőbe –
rózsaszín szája mint egy műanyag segg,
lenőtt tövek holdfogyatkozása dauerolt hajában.
Talpig műszálba töltve, mint a virsli.
„Szeretlek, bébi, vegyé’ feleségül.”

Mások szemében látjuk csak magunkat –
a hajóvonta-lassú nő biztos ezért
nem bánta, hogy róla suttognak majd 
a gyorséttermekben a közönyös nézők.
A férfi nemet mondott –
nemet Vegasra, kisbabára, nőre.
És jött a mindenkori transszexuális rivális,
aztán a hajtépés, a rituális kántálás: „Gyerünk, Jerry!”
Szétcibálta őket két tohonya testőr.
A nagytotál egy meghasadó szívről.
„Randa vagy, szivi, az én pasimnak kurva nem kell!”

Anyám hörpölte italát.
Az ölemben egy vers volt a fiúhoz,
aki nem tudott szerelmemről, csak majd nyomtatásban.
Vallomást teszek: élveztem a műsort.
Vallomást teszek: művészetem önző, végletes. 
Csak azt akartam: figyelj rám, szeress.
 
 

Az utazás 
(-két részlet -)

  You say Big Mac
  We say fight back
   (Antiglobalizációs felvonulás szlogenje, 2002 május 1.)
 
 

  Kína

Gőzgombóc-bódé volt minden zsúfolt sarkon,
felpuffadt arcuk bambuszrúdon izzadt - 
és tíz jen volt csak kábé, nekünk szinte ingyen.

És voltak kékes fenyők, tele hóval,
és más fák is, kalligrafikus ágak,
és trillázó fák, tele kalitkákkal,
bennük bábszerű színes madarak.

Véletlenül egy állatkertre leltünk- -
micsoda vicc, csak két kopott teve,
de aztán szegény medve, ahogy a rácsba
verte a fejét, és kölykök dobálták.
S a tigris szabadsága: két-két lépés,
egy vernyogás.

Borzongató volt ilyen szépet látni, izmot, erőt, ahogy groteszkre vált,
hisz úgy vágyunk biztonságosnak tudni mindent -
a Starbucks is, egyen-csészéivel: hogy meglepődtünk,
a Tiltott Város arany tetői alatt.

És a két atya, Sanders tábornok, Mao elvtárs,
ahogy mindenhol éppúgy mosolyog,
figyelve a Tienanmen teret,
mely üres, akár a kitörölt emlék.

Egy tag a parkban: „Mao nagy ember volt”.
Ám vannak dolgok, amiről nem beszél senki:
a mecseteket teleszaró disznók,
égő könyvtárak, tanárt agyonverő
diákok, jóbaráti árulás.

Egy órát vettünk, Mao keze a mutatója:
a gonoszságból így lett giccs azóta.

Más rettenetről is hallottam ott:
a tékozlás titkát őrizni ezreket öltek:
egy föld alatti agyaghadsereg -
és hogy mennyire nem számított ez sem.
A vérbe fojtott diáklázadás.
A pénze miatt megkéselt turista.

Az ég koszos volt, egy csillag se látszott,
mint kövér zacskók: megszálló galambok
dézsmálgatták a művelt földeket -

s én azt gondoltam: ennyi bűn után
mi jöhet rendbe még egyáltalán?
 
 

  Amerika

Burgeres minden benzingőzös sarkon:
zsírosan terpeszkedtek a gyári zsömlében -
áruk: egy dollár, épp hogy megvehettük.

És LA, sok-sok sugárút cingár pálmákra fűzve, 
és önbarnító-narancsszín, homályos naplemente,
láthatatlan filmstábnak gesztikuláló hajléktalanok,
prostituáltak, ahogy kitalált hősökről ábrándoznak,
kik arany bankkártyával indítják őket vásárolni a Rodeo Drive-on,
és igen, volt más lehetőségünk is:
a Pollo Loco, például, 
a Taco Bell,
a Jack-in-the-box (philadelphiai sajtos-sztékes szendvics)
a Subway (óriás-szendvics),

de főleg hamburger volt
mindenhol, tocsogós, gusztustan.

És mikor kigurultunk a Greyhound buszállomásról július harmadikán,
négy órát ücsörögve spanyol- és csecsemőgagyogásban,
és 99 centes chicken nuggets-szel,
(csirkebőrből készül, nyilván ezért zsíros),
a részegek, a gajdolók, a csalók és a pénztelenek közt,
a magában átkozódó, kopasz, gügye néni mellett,
egy asszony megszólalt: El kell mennem innen.
El a városból, mert az emberek svábbogarak, nem hagynak békén.
Az emberek svábbogarak.

Ne érts félre, szeretem Amerikát:
a kaktuszok pop-artját, 
a kondorkeselyűket, ahogy olyan vörös, óriás kanyonban vitorláznak,
hogy ki kell tágítani a szíved, hogy befogadja.
A főutca váratlan költészetét:
„Esküvői ruhák” „Fegyverbolt” „Médium”,

és szeretem az amerikaiakat: Elvist, Billie-t, Anne-t,
sok írót, költőt színészt, polgárjogi harcost,
szép szomorú pincérnőket a világvégi vendéglőkben,
és egyszerűen imádtuk Las Vegast, 
az abszurd, gigantikus kreációkat 
? hogy kerül a második emeletre Canal Grande? -
ahol túl sokat tettünk a pirosra olcsó Margarita mellett, 
a forróságot, a hatalmas forróságot, az éjféli reggelit Vegasban, 
ahogy basztunk a hatalmas nagy ágyban Vegasban,
a sugárút neonbonbonjait,

de cirkuszi hotelünkben, a hátborzongatóan vigyorgó bohócok,
otromba akrobaták alatt, a forgó körhinta-bárban,
a szülők a taníttatásra félretett pénzt dobálták be az automatákba, és
mindenki annyit evett, amennyit akart: iszonyú sokat -
szték, pizza, spagetti, sült sertésborda, chips, csirke, csilis nacho, 
és jó sok extra-multi-mega kóla,
és ezek, hölgyeim és uraim, nem is a gazdagok,
a vegasi szir-szart, sapkát, poharat happolók,
akikbe annyi pekánpuding és csokifagyi fér,
akik megint az egyesre fogadnak, „a szerencseszámom”,
akik több vödör centet öntenek le a gépek torkán,
itt mindenki torkos, aranyra éhes, puha pénzbe pacskol:
pling, pling, pling, pling.

Hallottam, hogy az indiánok itt
lakókocsikban laknak és mocsokban, 
és a Grand Canyon, akár egy rossz tévén,
füstköd-homályban úszik.

És amíg mások verejtékben kuporognak Irakban,
láttam a sapkákon a feliratot: „Amerika büszke fia”
piros-fehér-kék fánkot - „Egyed büszkén!”
piros-fehér-kék órákát - „Hazai időt mérj!”
és a boltokban a játék katonákat -
hason kúsztak a Venice Beachen végig,
s a hasukon azt írta: Made in China.

És rendeltem egy szendvicset, és benne, de tényleg,
öt centis rétegben állt a sonka.

Ki bír ennyit megenni?
 

       SZABÓ T. ANNA FORDÍTÁSAI
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu