Marek Vadas
Embernek látszott
Nem úgy nézett ki, mint egy ember, pedig megvolt mindene rendesen.
Két keze, két lába, teste és feje meg minden, ahogy kell. De nekem, már
az első perctől kezdve, nem stimmelt rajta valami. Az emberek azt
mondták róla, hogy jó, lelkiismeretes és okos, tisztaságszerető és nem
iszik. Csakis a legjobbat akarja nekünk, és nemcsak én megyek vele. Mennek
más gyerekek is, és délután hazaenged bennünket a szüleinkhez. Mosolygott,
de nekem ettől rossz érzésem volt.
Apám engedélye kell mindenhez, amit csinálni akarok. És amit ő mond,
muszáj megtennem, akkor is, ha nem akarom. Azt parancsolta, hogy menjek.
Ha a szomszéd Lina és Maria elmehet, én is mehetek, nem történhet semmi
bajom. Egész életemben csak az udvaron játszhattam, most meg egyszerre
elküld egy idegennel, ki tudja hová.
Körülbelül tízen voltunk lányok, akik a helyiségben ültünk. Mindnyájunk
előtt külön asztal állt, de enni nem kaptunk. Az én asztalomra egy pucér
nő volt rajzolva, széttárt lábakkal, körülötte háborgó tenger. Jó sok hullámvonal,
olyan, amilyet Linával szoktunk rajzolni a homokba, amikor szembekötősdit
játszunk és a tengerbe kell ugranunk.
Jó ideig nem történt semmi, aztán nagy sokára bejött az a fehér férfi
(tudom már miért volt olyan furcsa – színtiszta fehér volt!), és elkezdett
beszélni hozzánk valamit. Újabb megrázkódtatás. Gyakran megesik velem,
hogy előre megérzek dolgokat. A kezem megint úgy reszketett, mint amikor
először megláttam őt. Nagyon hosszan beszélt, de én nem értettem semmit.
Az egyik lány, akit nem ismerek, felnevetett. Megjátssza a nagylányt!
Elálmosodtam. Már - már lecsukódott a szemem, amikor a férfi tapsolt
egyet és kiengedett bennünket az épület elé. Szünet volt. Elszaladtam pisilni
és amikor felálltam, észrevettem, hogy a férfi eközben mereven figyelt.
Nem tudtam mit csináljak, de most már biztos voltam benne, hogy a balsejtelmem
beigazolódott. Nem lesz ennek jó vége. Azt mondta, ha még egyszer
ezt akarom csinálni, bezár abba a kis bódéba a sarkon túl. Elszökni innét,
minél előbb!
A következő szünetben óvatosan eltávolodtam, és az épület mögött elindultam
a folyó menti bozótosba. Hátha itt nem találnak meg. A parton egy nagyon
különös lénnyel találkoztam
Úgy nézett ki, mint egy ember, pedig nem volt se keze, se lába. Teste
sem volt. Csak feje, de azon meg nem volt se haj, se szem, se fül, de még
orr és száj sem. Mégis egész nap beszélgetett velem. Csupa butaságot mondott
nekem.
Hirtelen besötétedett és én elkezdtem kiabálni. Erre egyből odaszaladt
a fehér férfi meg egy csomó egyenruhás nő, lámpákkal felszerelkezve. Engem
kerestek és aggódtak értem. No, persze! Velük mentem mégis, mert hisz a
sötétben valaki felfalhatott, vagy magával ragadhatott volna az égbe. Otthon
kaptam egy nyaklevest, mégis borzasztóan örültem, hogy az enyéim között
vagyok.
Felpanaszoltam a szüleimnek, hogy milyen butaságot csináltak, veszélyes
helyre küldtek, idegen emberek közé, akikben nem lehet megbízni. Három
lány ráfizetett – az a férfi megölte és felfalta őket, nekünk pedig mindezt
végig kellett néznünk! És holnap én kerülök sorra! Úgy jajgattam, mintha
parázson ugrálnék. Nem mondtam igazat. Egyelőre nem öltek meg senkit, de
muszáj volt kitalálnom valamit. Nem hittek a saját lányuknak!
Másnap megint csak oda kellett mennem. Linával mentünk együtt. Neki
sem akaródzott, de ő nem félt. El se akarta hinni, hogy ha pisilni akarunk
menni, büntetésből bezárnak bennünket a bódéba. Szerintünk ez nem normális.
A fehér férfi behozott a helyiségbe egy plakátot, amin olyan hullámvonalak
tekergőztek, mint az asztalomra rajzolt nő körül, és nekünk egész délelőtt
egy ilyen vonalat kellett rajzolgatni a fatáblákra. Fogalmam sincs miért,
de egyszer csak elkezdtem a táblával ütemesen verni az asztalt. Nem tudom,
mi ütött belém. A lányok mind felém fordultak, de egy ilyen pillanatban
már nem lehet abbahagyni a dolgot. Amikor a férfi rám nézett, erősebben
odacsaptam. Olyan vadul ütögettem, hogy csaknem a felét szétvertem.
Rá se hederítettem, mit mond nekem az a férfi. Végül elkapta a kezemet,
és mint valami szemetes zsákot, végigvonszolt a folyosón majd bezárt egy
furcsa szobába. Azt mondta, ebben a fülkében várjak, míg értem jön, és
ne csináljak semmi butaságot. Rám grimaszolt. Hiába is mondanák nekem erre
azt, hogy mosolygott.
Ebben a szobában megnyugodtam, mert egyedül voltam és itt nem bánthatott
senki. A polcokon és az asztalon ott hevertek ennek a férfinak a könyvei.
Találtam köztük egy vastag képeskönyvet. Mindenféle állatok voltak benne.
Olyan majmok, mint a mi erdeinkben, különféle madarak, és ráismertem a
sülre meg az erdei patkányra, a piacon az anyókák ilyeneket árulnak sült
babbal. Más lények is voltak még ott, megrajzolva szarvakkal és szőrösen,
mintha élnének. Aztán meg a kicsinyeik is, és – képzeljék el – csontvázak!
A fehér emberek megölik és megeszik az állatot, utána pedig lerajzolják
a csontvázát. Ettől kiakadtam, pedig a java még csak eztán következett.
Egy másik vastag könyvben olyan emberek képét találtam, amilyen én
vagyok. Nagy színes arcképek, szemből és profilból. Volt még ott sokféle
ismeretlen, fekete ember, különböző frizurákkal és öltözetben. Az egyik
lapon egy nagy női arckép a mamámra hasonlított. És a következő lapon ott
volt a koponyája! Szóval, igazam volt, és ez az utolsó figyelmeztetés.
Ezek itt mindnyájunkat megölnek, és aztán ilyen könyveket csinálnak belőlünk,
mint amilyenben lapozgattam. Befognak bennünket, mint az erdei patkányokat,
sülöket meg majmokat, megesznek és aztán megrajzolják a csontjainkat…
Egy percet se haboztam. Bizonyítéknak kitéptem két lapot, gombóccá
gyűrtem és a bugyimba dugtam. Most már csak az kell, hogy sikerüljön elszöknöm
abban a minutában, amint a fehér férfi kinyitja az ajtót. Fel kell rá készülnöm.
Összekuporodtam és olyan erősen hegyeztem a fülem, hogy még a távoli folyóparti
tücskök ciripelését is meghallottam. Végül aztán mégsem a fehér férfi jött
értem, hanem egy egyenruhás nő. Tőle nem féltem annyira, pedig hát ő sem
lehetett teljesen komplett, ha összeadta magát egy ilyen szörnyeteggel.
Hazavitt. Egész úton kérdezősködött és mosolygott, de én tartottam
magam. Egy szót se szóltam.
Apám megint lekevert egy pofont. Ugyebár megígértem, hogy nem csinálok
semmi butaságot. Dühbe gurultam. Elmondtam neki mindent, amit kinyomoztam,
és bizonyítékul elővettem a bugyimból a megszerzett papírokat. Szétgöngyöltem
a golyócskát, hogy a lapok el ne szakadjanak, az asztalon kisimítottam
őket a tenyeremmel és megmutattam neki. Akkora pofont kaptam, hogy a fogaim
összekoccantak. Holnap vissza kell vinnem.
Reggel értem jött Lina meg Maria. Megmutattam nekik a képet, amit már
szépen kisimítottam és félbe hajtottam. Láttam rajtuk, hogy elbizonytalanodnak.
De hiszen sokan vagyunk, és ha valami történik, összefogunk és nem lesz
semmi bajunk. A papírokat, a biztonság kedvéért, elrejtettem egy kő alá
az út mentén. Nem adhattam vissza őket, mert azzal beismerném, hogy lelepleztem
a férfi terveit, és akkor én lennék az első, akit megenne.
Ez a nap sokkal rosszabb volt az előző kettőnél. Már az első szünet
előtt pisilnem kellett. Szóltam, hogy ki kell mennem. Ha pisilned kell,
gyere velem, parancsolta. Elképzeltem azt a sötét bódét, ahová büntetésből
bezár, mire iszonyatosan felüvöltöttem Néééém. Kiráncigált az udvarra
és elvonszolt a bódéig, aztán belökött. Én meg dörömböltem az ajtón és
visítottam. A lélegzetem is elakadt, úgy ordítottam, és aztán, talán a
bűz miatt, elokádtam magam.
Kinyitotta az ajtót és megkérdezte Kész?
Most elégedett? Miért csinálta mindezt? A bódéban összepiszkítottam
a blúzomat meg a szoknyámat. Úgy nézett rám, mintha először látna, aztán
odahívta azt az egyenruhás nőt, aki tegnap hazavitt. Olyan gyenge voltam,
hogy félúttól a hátán vitt hazáig.
Apámtól nem kaptam több pofont. Sőt, este aztán megtudtam még azt is,
hogy többé nem kell mennem a fehér férfihoz. Megörültem ennek, de
nem voltam nyugodt. Megmenekültem a bódétól meg attól a szörnyű épülettől,
viszont sokkal nagyobb veszély fenyegetett. Tudtam, mi következik, és nem
értettem, hogy a szülők és a többiek miért nem aggódnak. Mindnyájunkat
megesznek. Linát és Mariát többé már nem láttam. Elveszítettem a barátnőimet.
Naphosszat csak kisgyerekek voltak körülöttem. Velük nem lehet értelmesen
beszélgetni, csak kihúzgálni őket a sárból, vagy a szemetet kiszedegetni
a szájukból. Néhányszor sikerült elszöknöm az erdőbe. Ott aztán fegyvereket
készítettem magamnak, ha a fehér férfi netán megtámadna. Fa tőrt meg köveket.
És íjat, bár azzal nem lehetett lőni. Az erdőben megtaláltam a leendő férjemet
is. Az első perctől kezdve úgy éreztem, már láttam valamikor, hogy jól
ismerjük egymást. Nem tudom biztosan, hogy ember volt-e, de én emberszámba
veszem, mert jól lehet vele társalogni. Négy szőrös mancsa volt, meg, azt
hiszem, farka is.
Árgyelán Erzsébet fordítása
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|