Kotányi Kristóf
Barátságban a magasztossal
(Christophe Kotányi: Barátságban a fenségessel)
 

Az első autónk rendszáma 622AB volt /1/. Erre még pontosan emlékszem, egy kisfiúnak az ilyesmi elég fontos szokott lenni. Az abbé franciául pap bácsit jelent, úgyhogy párizsi szituacionista barátai akkoriban tréfásan monsieur l’abbéként aposztrofálták Attilát. Egyébként tényleg naponta eljárt egy apátságba, a 18. században épült „Abbaye de la Cambre“-ba, amely később a brüsszeli építészeti főiskola székhelye lett. Ott diplomázott másodszor, miután a belga állam nem ismerte el a budapesti egyetemen szerzett képesítését.
 Városépítészetet tanult, vagyis politikai stúdiumokat folytatott, hiszen a politika a poliszból származik, és eredetileg annyit tesz: városi élet. Ennek szellemében vett részt a szubjektivitás politikába történő visszavezetésének előkészítésében is /2/, melyet azok a szituacionisták kezdeményeztek, akik aztán a messze vezető következményekkel járó párizsi hajcihőt beindították ./3/ E következmények egyikének tekintem a technikai alapozottságú objektivizmus 86-os réméséges visszatértét /4/ is, mely a 68-as május visszájára fordítása.
Tréfa ide vagy oda, az abbé-ügy végül a szituacionistákkal való szakításhoz vezetett. Mestere, Szabó Lajos tanításának értelmében Attila hangsúlyozta, hogy a szubjektivitás a szellemben gyökerezik /5/, ám Párizsban már maga a „szellem“ szó is súlyos fóbiás tüneteket vált ki, még a legvadabb avantgárdnál is, sőt leginkább a legvadabb avantgárdnál, mindenekelőtt a baloldalinál. Attilát támadták „kifejezetten spirituális irányultsága“ miatt, s meg kell hagyni: teljes joggal. Csakhogy a szellem számára nem valamilyen vallásos felekezet vagy filozófiai irányzat melletti elkötelezettséget jelentette, hanem közvetlen kapcsolatot a magasztossal.
A magasztos iránti érzék veleszületett képessége volt, melyet az első mesterének tartott Hamvas Bélához fűződő barátsága megedzett, de végérvényesen Szabó Lajos igazolt vissza. Valamit tapasztaltam ebből a beállítottságból, amikor a düsseldorfi Cäcilienallee-n /6/ tett egyik 60-as évekbeli látogatásom alkalmával engem is beavattak. Hosszas megdolgozás után a következőt mondta: “Legyen világos: ebben a házban állítjuk a magasztos létét”. Kicsit más volt, mint a viccbeli zsidó apa, aki azt mondja a Holy Trinity College-be járó fiának: “Jól figyelj fiam, valamit tisztáznunk kell: nálunk csak egy Isten van, és nem hiszünk benne”. 
Szabó a matematika nyelvén beszélt a magasztosról. Valószínűleg ez az oka, hogy Attila már igen korán szorgalmazta: tanuljak matematikát. Ezt akkoriban nem nagyon értettem ./7/ Mióta azonban – apám ténykedésének köszönhetően – Szabó teoretikus munkái megjelentek, s miután valamelyest engedtem egykori kívánságának, az összefüggések kezdenek világosabbá válni. Egyik 1937-es rövid írásában Szabó a halmazelmélet ellentmondásait elemzi. Ehhez tudni kell, hogy a harmincas évek végétől a matematika egészét, beleértve a kétszerkettőt is, a halmazelméletre vezették vissza, mindenekelőtt a francia Bourbaki és csapata. A vonatkozó szakirodalom mostanra több tucat kötetre rúg, a halmaz fogalmáról azonban már az elején kiderült, hogy egy önellentmondást tartalmaz. Ha a halmazelmélet implikációit következetesen gondoljuk végig, a halmazok halmazának fogalmáig jutunk, vagyis a klasszikus antinómiák matematikailag egzakt, nagy koncentráltságú, mondhatni desztillált formájához ./8/ Szabó ezt a misztérium negatívban történő megmutatkozásának nevezi (abban az értelemben, ahogyan egy maszk belseje mutatja az arcot). A misztérium maximálisan önellentmondásos, s mint ilyen minden más önellentmondás elnyelője/feloldása.
 Dacára az önellentmondásoknak, a matematikusok elszántan ragaszkodnak a halmazelmélethez. Hogy miért? Mert a halmazelméletben feloldódnak a végtelen (alkalmazásának) ellentmondásai, márpedig a végtelen ma egyszerűen nélkülözhetetlen a matematikában. Egykor azonban a magasztos megnevezésére szolgált. A halmazelmélet ellentmondásaiban tehát nem egyéb tér vissza új formában, mint a teológia örök és klasszikus antinómiái ./9/
 Szabónak mintha közvetlen kapcsolata lett volna a magasztossal. Ezzel nem terhelte a környezetét, de ha valaki provokálta, akkor néha hirtelen odatartotta a kagylót, s olyankor hallani lehetett valamit. Nem túl tisztán, a vonal nem volt valami jó, Szabó keveset törődött a javítással és a karbantartással, az embernek végül mégis az volt a határozott benyomása, hogy  most történt valami.
Attila egyszer azt mondta, minden jel arra utal, hogy hatalmas vallási forradalom van készülőben, éspedig éppen az Egyesült Államokban, amihez képest a keresztény forradalom eltörpül ./10/ A vallás azonban számára nem hitvallás vagy valami különleges érzület, hanem a szubjektivitás kibontakozását jelenti, ez pedig a maga során nem egyéni önkényt, hanem a magasztossal ápolt barátság vonatkozásába állított életet . /11/

Jegyzetek

1  Valójában anyámé volt, de ő nem vezette, úgyhogy én vettem vele az apátság udvarán egy első leckét. A súlyosabb sérülésektől Attila gyors reflexei mentettek meg.
2  Gondoljunk azokra a csodás felhívásokra, amelyekkel a szituacionista csapatok töltötték meg a város falait: „Képzelőerőt a hatalomnak!“ és „Vegyétek álmaitokat a valóságért!“ ami a filozófia nyelvén nem mást állít, mint hogy „Szubjektivitást a hatalomnak!“
3  A hidegháború egyik nyeresége, hogy a Nyugat coollá vált. Ezzel szemben a szovjet hatalom nem volt képes rá, hogy fölhagyjon a (korszerűtlenné vált) tüzes ideológiai csatározással, így pontosan azt nem nyílt esélye megtapasztalni, milyek jótékony hatása lehet annak, ha időnként úgy igazán coollá változik – és erre ma sem képes.
4  Természetesen Csernobilra gondolok. Tézisem lényege, hogy a baleset a KGB elhúzódó „nem cool“ állapotának volt a következménye. Merő félelemből zárták le Szaharov telefonját, az egyetlen emberét, aki a szovjet atomprogram vezetőjeként képes lett volna megmondani, mi a teendő annak érdekében, hogy elkerüljék a katasztrófát.
5  Szabó pán-szubjektivizmusról és pán-spiritualizmusról beszélt. Az utóbbiról a következőket mondta: „Bármely helyzetben a szellemi álláspont a döntő.“, az előbbiről pedig ezt: „A radikalitás titka a szubjektivitás középpontba állítása“
6  Szabó Lajos akkor már Düsseldorfban élt, Attila átköltözésének rejtett motívumait pedig – mely a szituacionistákkal való szakítását követte –  leginkább talán egy taoista klasszikusoktól vett anekdotával lehetne érzékeltetni. Hsiu zenét tanult mesterénél, Tsaonál. Egy napon így szólt hozzá: most már mindent megtanultam tőled, tehát elhagylak. Útja közben megállt egy erdőben, kezébe vette a hangszert és játszani kezdett. A fák mozdulatlanná dermedtek az elragadtatástól, leveleik aléltan hullottak alá. Hsiu rémülten kiáltott fel: „Én mesterem, én mesterem, mért hagytalak el téged?“ és azonnal visszafordult.
7  Alighogy elkezdtem az elemit, Attila vett nekem egy mértankönyvet. Nagy gondjaim voltak a matematikával: rengeteget hibáztam számolás közben, különösen egyszerű számításokban, kis számokkal. Csak sokkal később, már mint diplomás fizikus és Hollandiában végzett csillagász (szaknyelve angol, társalgási nyelve holland) fedeztem fel az egykori nehézségek okát, s ezzel matematika és nyelv lényegi összefüggésének – Szabó kedvenc témái egyikének („a nyelv tiszta matematika“) – egy személyes példáját tudom adni.  (E szemináriumokon elhangzottakat egyébként Attila és Kunszt György jegyezték le és adták ki majd negyven évvel később.) Mint minden nagy felfedezés (a tűztől az egyszeregyig) az enyém is a véletlennek volt köszönhető, és egy durva hibához kapcsolódott. Felírtam magamnak egy számot, amit valaki hollandul diktált nekem a telefonba. Amikor visszaolvastam, szembe kellett néznem a ténnyel, hogy az általam lejegyzett számok egyike sem stimmelt. Akkor már tudományos szempontból alaposan képzett voltam, úgyhogy rögtön kidolgoztam egy munkahipotézist és nekiláttam az empirikus ellenőrzésnek. A holland nyelvhez van köze a dolognak? Ha igen, összefügghet-e azzal, hogy franciául szoktam számolni (mivel belga iskolában tanultam)? Mint kiderült, valóban mindig franciául számoltam, csakhogy a számolás bennem eredetileg a magyar nyelvhez kapcsolódott, mégpedig Magda nővéremnek köszönhetően, aki az elemiből hazatérve a Rudas László utca 7-ben, azaz úgy 1955 körül anyanyelvemen vezetett be a számolás rejtelmeibe. Ebből az következett volna, hogy ha visszatérek a magyarul való számoláshoz, a hibák megszűnnek. És így is volt. Ez pedig azt jelenti, hogy a számolási művelet nem egyszerűen a nyelvben, hanem a legbensőségesebb szinten zajlik, esetemben az első nyelv szintjén, a szubjektivitás nyelvén. Renzo Sancisi csillagász-kollégám megerősített ebben, amikor elmesélte, hogy ő nem olaszul számol, hanem saját romagnai dialektusában. Attila ismételt noszogatására az érettségim előtt még azzal a panasszal válaszoltam, hogy hiszen számolni sem tudok rendesen. Ez nem kifogás, válaszolta ő, a matematikának semmi köze a számoláshoz. És akkor mihez van köze? Amit mondott, az akkoriban nem sokat segíthetett rajtam, tekintve, hogy mégis a tiszta matematika ellen döntöttem. 
[Belső lábjegyzet: Csillagász lettem. Csak nehezen állom meg, hogy arról is be ne számoljak, ez miként esett. Gimnazistaként mély benyomást tett rám Paul Coudert francia csillagász népszerű ismertetőjének egyik mondata. Eszerint a forró csillagok vörösek, a még forróbbak kékek, a legtüzesebbek pedig zöldek! Amikor elmeséltem ezt neki, Attila azt kérdezte, miért nem foglalkozom csillagászattal. Gyerekként mi mást is akarhattam volna. Jellemző, hogy az egyébként sokszor nem eléggé figyelmes apám emlékezett egy beszélgetésünkre, melynek során – a Rudas utcai lakásban – állítólag azt kérdeztem, hogy mi lenne, ha semmi nem lenne. „És ösztönösen válaszoltál, azt mondtad: egy nagy kő.“ Ez bizonyára megörvendeztette, mint annak ékes bizonyítéka, hogy igazán metafizikus módon csak a gyermek képes gondolkodni. Arra a bizonyos beszélgetésre én is pontosan emlékeztem. Volt egy füzete is, amibe fölírta első szavainkat, gyűjtötte rajzainkat. A füzetet később Magda nővérem találta meg. A történet azért is nehezen elhallgatható, mert illusztráció is lehetne Esterházy mondatához: „Apám, akinek mégiscsak az életemet köszönhetem.“  Kétkedésem maradványait azzal a – csillagászat és építészet összefüggésére vonatkozó – megjegyzéssel intézte el, hogy az ember a világegyetemről alkotott képének mintájára építi föl házát, ma funkcionálisan, korábban pedig éppen a harmónia-tan arányainak megfelelően. Döntésemben vélhetőleg az is befolyásolt, hogy az asztronómiában – a fizikával ellentétben – a kis számok egyenesen másodrangúak („Az asztrofizikában nem jelent különbséget, hogy a világegyetem tíz- vagy húszmilliárd éves“ – szokta volt mondani brüsseli csillagászprofesszorom, Jean Coutrez). Doktori címemben az áll: „a matematika és a fizika doktora“. „Az eredeti tervet tehát bevált.“ – kommentálta Attila elégedetten.]
Apám valami olyasmit mondhatott róla – ez akkoriban divatos álláspont volt – hogy az absztrakt gondolkodáshoz van köze. Még 1986-os párizsi látogatásakor is némi bizonytalansággal közölte, hogy a matematika a nyelvnek valamiféle desztilátuma. Én ma Bolzano 1851-es könyvének címét idézve – s a Szabó-féle szemináriumok jelzéseivel is összhangban – inkább úgy fogalmaznék, a végtelen paradoxonjaihoz van köze. A matematika, amely Newton és Leibniz óta pusztán csak használta a végtelent, anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelt volna az ellentmondásoknak, melyekkel először ez a munka foglalkozik mélyebben.
Ma úgy gondolom, a halmazelméletet éppen azért dolgozták ki, hogy megragadhatóvá tegyék a végtelenben rejlő ellentmondásokat. Ez olyan kiválóan sikerült, hogy azok egy mélyebb szintre helyeződtek át, mégpedig a matematika alapjaiba. Ellentmondás ide vagy oda, az az érdekes helyzet állt elő, hogy – Hilbert hirhedett 1900-as megfogalmazását idézve – „a matematikusoknak nem akaródzik elhagyni eme paradicsomot, s a pragmatizmus vad elszántságával“ ragaszkodnak a halmazelmélethez. (Potter, Halmazelmélet, 2004). 
Véleményem szerint az a hódítási hullám, amelyet a computeripar hajtott végre a mindennapi életben, a matematikusok ellentmondásokkal szemben tanúsított nyíltabb elfogadásának is eredménye. Szemléletes példaként a computervírust említeném, mellyel szemben a computertudomány semmiféle valóságos védettséget nem tud ígérni. De az Internet is abból nyeri szubverzív báját és nélkülözhetetlen funkcionalitását, hogy végső elemzésben „a végtelen paradoxonjaival“ dolgozik.
8  A halmazok halmazának tartalmaznia kell önmagát, ami azt jelenti, hogy létezik legalább egy olyan halmaz, amely tartalmazza önmagát. Ezt halmazelméletileg el kell tudnunk különíteni azoktól a halmazoktól, amelyek nem tartalmazzák önmagukat. Azon halmazoknak a halmaza azonban, amelyek nem képezik egyben önmaguk elemét, csak akkor fogja önmagát tartalmazni, ha nem tartalmazza, és fordítva. Ez a problematika természetesen szoros rokonságot mutat azokkal a teológiai antinómiákkal, amelyek a középkort foglalkoztatták. Sőt, úgy gondolom, nem véletlen, hogy Bolzano, aki 1851-ben bevezette a halmaz fogalmát a matematikába, teológus volt. A halmaz fogalmának paradoxonoktól való mentesítésére irányuló eddigi kísérletek kudarcot vallottak. Gödels 1931-es nemteljességi tétele voltaképpen azt jelenti, hogy a paradoxonoktól való megtisztítás törekvése nemcsak lehetetlen, de voltaképpen nem is kívánatos. 
9  Ezért Attila egy meglehetősen erős képet használt. Mint köztudott, a csernobili katasztrófát követően a reaktort óriási betonburkolattal vették körül, ám rovid időn belül ez maga is radioaktívvá vált. Analóg módon a halmazelmélet antinómiái sem egyebek, mint a szakralitás ama kisugárzási pontjai, melyeket az elmélet biztonsági burok alá akart vonni. Beszélhetnénk az elnyomott visszatértéről is, ha lefele irányuló elnyomásról lenne szó, mint a szexuálteória esetében. Ami azonban itt történik, az éppen fordítva, fölfele irányul, egyfajta tükörszimmetriában, mint a városi megvilágítás esetében, mely “kikapcsolja” a csillagos eget (Dis-aster abban az értelemben, hogy a csillagok eltűnnek)  – s ezáltal megismétli a sémát! Ez talán Attila ama korábban említett tézisének is példájaképpen szolgálhat, miszerint az ember a világképének megfelelően építi meg lakóhelyét (/városát).
10  Mint önök közül néhányan talán emlékeznek rá, Attila behatóan foglalkozott a buddhizmus újraéledésének mindenekelőtt Amerikában tapasztalható folyamatával, s az utóbbi évtizedekben azzal is, hogy milyen jelentősége van a sabbathnak a zsidóság számára. A keresztény misztikát – egyebek mellett a felteszem Hamvas-indíttatásra tanulmányozott Jacob Böhmét – ekkorra már maga mögött tudhatta. A new age pop-ezoterikájának fergeteges terjedését is figyelmesen szemlélte, benne nem működött a filozófiai establishment köreiben gyakorta tapasztalható tartózkodás.
11  Majdhogynem azt lehetne mondani: ez művészetfelfogásának lényege. De a tudományos alapkutatásról vallott nézeteié is. Egy kései levelében a következőket írta: “Az asztrofizika már egyáltalán azáltal is bevonja a transzcendenciát a mindennapokba, hogy nagy számokkal dolgozik. Ez nem kevesebb, mint egy epifánia”, vagyis a szent megnyilvánulása. A kritikai elmélettel (a Lukács-féle Budapesti Iskola álláspontjával) szemben a Szabó-féle dialogikus iskola nem annyira a szent tudományos ellaposodását hangsúlyozza, mint inkább azt a hajlamát, hogy szétfeszítse mindenfajta redukcionizmus kereteit, ahogyan a Bűn és bűnhődés Szonjája robbantja szét saját korlátait a regény katartikus befejezésében. A halmazelmélet az ellaposodásra jó példa, belső ellentmondásai pedig a feszítőerőre. Utóbbira jó példa az ősrobbanás elmélete is, illetve annak asztrofizikai variánsai, pl. a több univerzum-elmélet, vagy az inflációs kozmológia. A húrelmélet kísérlet arra, hogy ezt a robbanékony csomagot körülkössük, a sötét anyag-elmélet pedig arra, hogy a mélybe süllyesszük.
[Belső lábjegyzet: Eme alapmítoszok és a globális dinamika sajátos mozzanatai (a demográfiai és gazdasági növekedés) között ugyancsak szoros összefüggést látok. Elemzése a következőképpen mehetne végbe. Az ősrobbanás-elméletet 1931-ben Lemaitre fogalmazta meg elsőként, aki Bolzanóhoz hasonlóan maga is teológus volt. Ez röviddel az 1929-es gazdasági világválság után történt, valamint azt követően, hogy a tervgazdálkodás szovjet teoretikusainak mintáját követve Keynes bevezette a gazdaságtanba a globális parameter fogalmát. Kevéssel ezelőtt Einstein megalapozta a matematikai kozmológiát azáltal, hogy bevezette a fizikába az egyetemes konstans fogalmát (ennek tekinthető a fénysebesség), egyfajta trade-offként [pótlékként] a Newton-féle abszolút térért és időért, melyeket a relativitáselmélet helyzett hatályon kívül. A dinamika végső soron mindkét esetben erre a két „abszolút“ állandóra vezethető vissza (ld. pl. Weidmann és Petanides). Ez az összefüggés illusztrálhatja talán Szabó „astropolitikai exisztencia“ kifejezését is, melyet a háború utáni korszak jellemzésére használt, s melyet Attila gyakran idézett.]
 A gravitációs erő törvényét ebben az összefüggésben tekinthetjük úgy, mint Newton kísérletét arra, hogy újra száműzze a transzcendenst a mindennapokból, mégpedig a sztenderd klerikális módon, a la Laplace, aki Napóleonnak arra a kérdésére, hogy hol van Isten az ő rendszerében, azt válaszolta: „Uram, erre a hipotézisre nincs szükségünk.“ Az egyetlen olyan kísérletet, amely a tudományos kozmológia epifánikus természetének matematikai megragadására irányult, vagyis az ún. Stedy-State-elméletet az asztrofizika mint árulást nyomban szétcincálta. Ez a felfogás ugyanis az anyag keletkezését illető feltételezésében mindenkor és mindenhol a semmiből indul ki, mint egyedül logikus lehetőségéből annak, hogy a világegyetem asztrofizikai kiterjesztése összhangba legyen hozható az einsteini relativitás-elmélettel. Ezáltal lazít az anyag- és energiamegmaradás fausti törvényén, vagyis a fizika alaptörvényén.



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu