Thomas Hylland Eriksen
Miben áll a norvég antropológia mássága?
Bevezető
Vitatható, hogy a norvég antropológia érdemes-e arra, hogy külön fejezetet
kapjon egy „más” antropológiákat bemutató kötetben. A „másság” kritériuma
-- a legfőbb kritérium, mondhatnánk – az, hogy az antropológia az adott
országban az angolszász és a francia mainstreamtől eltérő utat járt be,
olyan teóriákra és szellemi impulzusokra építve, amelyek ismeretlenek a
mainstraim antropológiában, vagy olyan empirikus kihívásokkal került szembe,
ami olyan irányt és formát adott a helyi antropológusok munkájának és a
helyi antropológiai diskurzusoknak, ami fontos eltéréseket eredményezett
a domináns trendektől.
Igéretes lehetne ebből a szempontból, a norvég antropológia másságának
szemléltetésére az ötvenes évek vége előtti időszak, amikor a német Völkerkunde
valamint az észak-amerikai four field /négy területet átfogó sokkal változatosabban
kiterjedt antropológia hatása alatt arra vállalkozott, hogy széleskörű
és átfogó „embertudomány” /az emberről szóló széleskörű és átfogó tudomány/
legyen. A korabeli norvég antropológia útmutató vezéralakja, Guttorm Gjessing
professzor az oslói etnográfiai múzeumban elkötelezett értelmiségi volt,
a samnorsk, azaz a norvég nyelv két változatát, a birodalmi és az újnorvég
nyelvet, a riksm?l-t és a nynorsk-ot ötvöző, radikálisan hibrid nyelv
bevezetésének lelkes híve. Elkötelezett környezetvédő is volt és a munkáspártból
a 60-as évek elején kiváló szocialista néppárt egyik alapító tagja. Gjessing
gazdag és változatos antropológiai munkássága /írásai egy szintetizáló
értelmiségit mutatnak, aki úgyszólván korlátlannak látta az antropológiai
tudás lehetőségeit. Akár a számikról /a lappokról/ írt, akár az ökológiai
alkalmazkodásról, akár összehasonlító politikáról, soha nem mulasztotta
el, hogy politikai vagy önreflexív jellegű következtetéseket vonjon le.
Az ő antropológiája valódi kultúrkritika volt, ha nem is egészen olyan
irányú, ahogyan azt Marcus és Fischer (1986) elképzelték.
A Gjessinghez hasonlóan sokszínű bálványromboló és rebellis intellektuellek
hatása azonban nem tarthatott sokáig. Az oslói etnográfiai múzeum diákjai/doktoranduszai/fiatal
kutatói már az 50-es évek elejétől hamar elsajátították a legújabb brit
szociálantropológia eredményeit, helyesen felismerve benne a korabeli antropológia
legdinamikusabban és leginnovatívabban fejlődő ágát. Elsőként az egyenlők
között sikerült a múzeum falai között a fiatal Axel Sommerfeltnek arról
meggyőznie a diáktársait, Fortessel és Gluckmannal egyidőben, hogy az antropológia
nem más, mint a társadalmi formák és különösen a jogi és politikai berendezkedés
komparatív vizsgálata, és hogy az antropológia Gjessing-féle rendkívül
ambiciózus felfogása túlságosan pontatlan, és végső soron túl amatőr ahhoz,
hogy tudományosnak számíthasson. Nem sokkal ezután jelent meg a nagyon
fiatal és nagyon energikus Fredrik Barth a múzeum csarnokában, és a többi
már, ahogy mondani szokás, történelem, pontosabban a norvég szociálantropológia
története. A diákok sosem hallanak a korábbi norvég antropológiáról, így
aztán az kitörlődik az emlékezetből, és nem kap helyet az eredettörténetünkben.
Mary Bouquet (személyes közlésben) idézi fel ahogy ott ült az etnográfiai
múzeumban a 90-es évek közepén, a norvég antropológia történetét tanulmányozva
(Bouquet 1996), és egy papírvágó késsel vágta fel éppen Axel Sommerfelt
professzor Ole Solberg egyik könyvét, amikor fordításban akart idézni belőle.
A könyv, amelyet Gjessing kortársa és elődje a múzeum professzori székében
– annak idején fontos emberként emelte fel a hangját azzal a rasszista
áltudománnyal szemben, amit nagyon másfajta, mármint a fizikai antropológia
védelmezői képviseltek – a könyv tehát ott állt fél évszázadon át a polcán,
anélkül hogy egyszer is belenézett volna. Ilyen mérvű volt a szándékos
amnézia, amikor a norvég szociálantropológusok többsége (mármint mindketten
– ez akkoriban még nagyon kis diszciplína volt) elhatározta, hogy leszűkíti
és kiélezi ezt a diszciplínát, leválasztja a norvég antropológia addigi
történetéről, és Oxbridge fiókvállalataként indítja újra a boltot.
Így aztán az elmúlt negyven év norvég antropológiája leírható
némi leegyszerűsített a brit szociálantropológia egyik ágaként is. Nagyjában
egészében a norvég antropológusok hajlamosak brit kollegáik anyai ági rokonainak
látni és láttatni magukat (Barth játssza itt az anyai nagybácsi szerepét).
Az ország elhelyezkedése mégis biztosítja a távoli provincia autonómiáját,
és ezért tud az antropológusok elméleti tájékozódása változatosabb lenni
Norvégiában, mint az Egyesült Királyságban.
Bárhogy legyen is, a norvég antropológusok a legtöbb tudományos
munkájukat angolul publikálják, a világon mindenütt végeznek terepmunkát,
és az antropológia angol nyelven folyó tudományos közéletében vesznek részt.
Ezért jogos a cikk elején feltett kérdés: Miben áll a „mássága”?
A norvég antropológia két tekintetben rendkívüli: nagyon sokan
művelik, nagyon sokan tanulják¬, és nagyon jelen van a társadalmi nyilvánosságban,
a helybeli antropológusok aktívan közreműködnek ennek a nyilvánosságnak
minden szegmensében – a kulturális folyóiratokban, újságokban, könyvekben
és magazinokban, a rádió- és televízió-műsorokban, az interneten és a nyilvános
találkozókon.
Ez a tanulmány a norvég antropológiának ezt a nem tipikus helyzetét
igyekszik vázolni és megmagyarázni.
Demográfia és toborzás
Akárcsak sok más európai országban, a szociálantropológia Norvégiában
is igen gyors növekedésnek indult a 60-as évektől, és ez a növekedés tovább
gyorsult a 90-es években. Oktatják minden szinten négy egyetemen (Oslo,
Bergen, Trondheim és Troms?), az oslói és bergeni tanszék a legnagyobb
mintegy 15 állandó munkatárssal egyenként, ehhez jönnek még az alkalmi
előadók és a doktoranduszok tucatjai. Jelentős számú antropológus dolgozik
ezen felül kutatóintézetekben és college-okban az ország egész területén,
egyes helyeken, mint a Nordlandsforskning Bod?ben és a NOVA Oslóban az
antropológusok száma a féltucatot is meghaladja.
Az antropológus végzettségűek aránya Norvégiában a lakosság számához
viszonyítva igen magas, talán ezernél is több egy négy és fél milliós országban.
Ez a magas szám részben a felsőoktatás rendszerének következménye, amit
csak 2003-ban alakítottak át az ún. bolognai folyamat részeként. Mindeddig
lehetett doktori fokozat nélkül is szociálantropológusi diplomát szerezni.
Az alacsonyabb egyetemi fokozatok, amelyek hét vagy nyolc szemesztert vettek
igénybe, ami nagyjából a B. A-nek felelt meg (de annál valamivel többet
ért), a magasabb fokozat, ami rendszerint három vagy négy évvel több tanulást
igényelt, egyértelműen felülmúlta az M.A. fokozatot. Társadalomtudományi
kandidatúrának hívták (candidatus polticarum), terepmunkát kellett hozzá
végezni, ami olykor egy évig vagy még tovább is tartott, és egy disszertációt
kellett készíteni, mintegy 250 oldalnyi terjedelemben. Egy korábbi fokozat,
a mag. art. (magister artium) évekig fennmaradt a cand. pol. kandidátusi
rendszer mellett, valamelyest rangosabbnak számított, és tényleg sok 1940
előtti születésű egyetemi ember sosem szerzett doktori címet, mert a mag.
art. fokozatot nagyjából ezzel egyenértékűnek tekintették.
A kandidátusi programokra mindenütt sokkal könnyebb volt bejutni,
mint a doktoriskolákba. Diákhiteleket vettek fel a tanulmányaik finanszírozására,
ezt különböző összegű állami ösztöndíjakkal egészítették ki, ilymódon diákok
százai végeztek terepmunkát leginkább a tengerentúlon, és szereztek kandidátusi
vagy magiszteri fokozatot szociálantropológiából 1970 és 2003 között. Antropológusoknak
nevezhették és érezhették magukat. A legjobb kandidátusi vagy magiszteri
disszertációk nyomtatásban is megjelentek.
Úgy 1990-től kezdve a nagyjából a PHD-nak (dr. polit.)megfelelő
új doktori fokozat
bevezetésétől kezdve a doktorátus rendszerint előfeltétele volt a tudományos
munkakör betöltésének. Mindenesetre az a lényeg, hogy a mostanra megszűnt
kandidátusi rendszernek köszönhetően számos norvégnak van „szociálantropológusi”
címe.
Az antropológia alapszinten is nagyon közkedvelt a felsőoktatásban,
különösen a 80-as évek végétől kezdve. Egy anekdotával is lehet érzékeltetni
ezt a megnövekedett érdeklődést. Az új diákokkal való találkozás előtt
1990 januárjában megkérdeztem az igen tapasztalt Arne Martin Klausen professzort,
szerinte hány új diák várható. Vállat vont, nevetett és azt mondta, „úgy
75 és 150 között”, ami azt jelzi, hogy az előrelátás nem tartozik a legfőbb
antropológusi erények közé. Pár perccel később beléptünk az előadóterembe,
ahol 340 új diákkal találtuk magunkat szembe. Többségük csak egy évre vette
fel az antropológiát, de ez elegendő volt ahhoz, hogy fogékonnyá tegye
őket ennek varázsa és az emberi dolgokkal kapcsolatos mélyebb felismerései
iránt. Számos 50 évesnél fiatalabb újságíró, magasrangú közhivatalnok,
de még politikus is rendelkezik antropológiai képzettséggel (még Mette
Marit királyi hercegnő is tanult egy ideig szociálantropológiát Oslóban
az eljegyzése előtt).
Így aztán az antropológiai szemléletmódból bekerült valami a
közgondolkodásba a gyakorló antropológusok minden aktív szerepvállalása
nélkül is. Ezen túlmenően minden norvég iskolás részesül némi antropológiai
oktatásban kötelező iskolai tanulmányai vége felé (ami tíz évet tesz ki,
és rendszerint három év továbbtanulás követi középiskolában). A Samfunnslare,
társadalomtudomány nevű tantárgy tartalmaz szociálantropológiai ismereteket
is, tehát elvileg tizenéves korában minden norvég tudomást szerez ennek
a tudományágnak a létezéséről. A középiskolában a szociológia és a szociálantropológia
választható tárgy, 7-10 ezer diák választja minden évben.
Túl azon, hogy szerepel más tantárgyak mellett az iskolában,
más okai is lehetnek annak, miért közismert a szociálantropológia a norvég
népesség körében. Alig telik el úgy nap, hogy egy antropológus ne írjon
az újságba, vitatkozzon a rádióban vagy beszélgessen a televízióban. Ami
azt illeti 1995-ben az Aftenposten egy vezető újságírója, a tudományos
képzettségű H?kon Harket egy hosszabb cikkének bevezetésében azt állította,
hogy míg a 70-es években minden kommentátorra szociológusi gondolkodás
volt a jellemző, mára mindegyik „egy kis antropológus csíráját hordozza
magában”, antropológiai nézetek a kulturális különbségekről, az etnicitás
jelentőségéről, a mai hagyomány modern jellegéről és a bűnös etnocentrizmusról
valahogy beszivárogtak a kollektív tudatba. (Más országokban a posztmodernizmust
kárhoztathatják hasonló panaszokkal.)
Antropológusok mindenütt
Szóval az antropológusok jelenléte a norvég nyilvánosságban kivételesnek
mondható. Amikor a vezető liberális napilap, a Dagbladet 2005 januárjában
összeállította az ország tíz legfontosabb intellektueljének listáját, amit
tíz terjedelmes interjú követett és egy sor zajos de végül is hasznos vita
átterjedve a többi médiába, a tízből hárman antropológusok voltak (a bírálóbizottságban
nem volt egy se).
Szerepelnek a rádióban és a tévében, írnak az újságokba
vagy interjú készül velük, részt vesznek különböző nyilvános vitákban a
tudományos életen belül és kívül, és népszerű könyveket és cikkeket publikálnak.
Nézzünk meg ezért röviden néhány példát az antropológusok újabb szerepléseire
a norvég közéletben, csak hogy jelezzük a lehetséges részvételi formák
skáláját.
A középiskolai érettségihez minden évben hozzátartozik a nyilvános
helyeken rendezett éjszakába nyúló bankett, amelyek május 17., az alkotmány
napja körül szoktak a tetőfokra hágni. A diákok, akik éppen elérik az iváshoz
és az autóvezetéshez szükséges korhatárt (ezeket nem egyszerre művelve
legalább is Norvégiában nem), kiszuperált öreg buszokat vásárolnak, pirossal
merész beszólásokat pingálnak rájuk, fehérrel néhány fizetett hirdetést
tesznek rá. Évről évre arról számolnak be aggodalmaskodva az újságírók,
hogy „az idei bulizás vadabb és felelőtlenebb, mint eddig bármikor”. Néhány
éve egy oslói lapnak az a kitűnő ötlete támadt, hogy meginterjúvolja erről
a jelenségről Eduardo Archetti argentin antropológust, aki évek óta Norvégiában
él. Az egyik saját gyereke is éppen abban az évben fejezte be az iskolát.
Archetti azt magyarázta többek között, hogy a szóban forgó 19 éveseknél
ez az első eset, hogy olyan rituáléban vesznek részt, amelyhez a szex és
az alkohol is hozzátartozik, ez teszi ezt az eseményt annyira sokat vitatottá,
erős, komplex szimbólumokkal átitatottá. Ez talán nem volt éppen a többi
szülő megnyugtatására alkalmas közlés, de új nézőpontot/szempontot vezetett
be, teljesen antropológiai hozzáállást/megközelítést egy olyan jelenséghez,
ami rendszerint kiszámítható, aggodalmas megjegyzéseket váltott ki a társadalomtudósokból.
Valamikor 2004 őszén éppen egy nyilvános előadásomra igyekeztem,
amikor az autórádióban egy ismerős hangot hallottam a kávénak a közvetlen
társas kapcsolatokban játszott szerepéről beszélgetni. Ráismertem Runar
D?ving hangjára, aki akkoriban védte meg a doktori disszertációját antropológiából,
és nem sokkal ezután egy könyvet is közzétett (D?ving 2004) étkezés ás
társadalom viszonyáról egy kis tengerparti falucskában Oslótól alig kétórányira.
Leírt néhányat a jellegzetes helyzetekből, amikor kávét szokás felszolgálni,
hozzátéve, hogy ha valaki kávéval kínálja az embert, csak azzal szabad/tanácsos
visszautasítani, hogy allergiásak vagyunk rá, vagy túl késő van már a kávéhoz,
és inkább teát innánk helyette. Taglalta a kávé szerepét a munkahelyen
(minden norvég munkahelyen van egy félnyilvános hely kávéfőzővel), és azt
állította, hogy kávé nélkül számos társas találkozásra egyáltalán nem is
kerülhetne sor. A sorozat egy másik adásában D?ving arról beszélt, Mauss-nak
a reciprocitásról szóló klasszikus elemzésére támaszkodva (Mauss 1955),
milyen jellegzetesen felháborodott reagálást vált ki, ha egy vendég
megpróbálja visszautasítani a neki kínált kávét, teát, sört, könnyű italokat,
és azt mondja „csak egy pohár vizet kérne”.
Megint egy másik antropológus, Unni Wikan évek óta szenvedélyesen
védelmezi a kisebbségi lányok emberi jogait és egyéni választáshoz való
jogát. Mot en ny norsk underklasse? c. könyvében (Wikan 1995, 2001) Wikan
azt állítja, hogy a wishy-washy multikulturalizmus és a nem helyénvaló
kulturális relativizmus által megzavart közgondolkodás sok második generációs
bevándorló lányt fosztott meg olyan jogoktól, amelyek magától értetődőek
az etnikailag is/ tiszta norvég lányok számára. Sokszor ír az újságokba
és szerepel más médiákban is, hogy hangot adjon a véleményének, politikai
pártok tanácsadójaként is aktív, támogatói és bírálói is akadtak mind az
antropológusok mind a kisebbségekkel foglalkozó kutatók köréből. Annak
a sok ezer norvég, aki átlagon felüli érdeklődéssel követi a kisebbségi
problémákat, az évek során az a különös, de pontos benyomása kellett, hogy
kialakuljon, hogy az antropológusok ebben az országban másképpen fogják
fel egyén és közösség viszonyát, és következésképpen a kisebbségpolitikát
is.
Miközben az anyagot gyűjtöttem ehhez a tanulmányhoz, az antropológusok
legalább három alkalommal szerepeltek a nemzeti médiában. Először néhány
prominens sportvezető javasolta, hogy kezdjék fiatalabb korban a tehetségek
kiválasztását annak érdekében, hogy jobban szerepeljen az ország a nemzetközi
versenyeken/mezőnyben. Jo Helle-Valle antropológust is meginterjúvolták
ezzel kapcsolatban, többször is hivatkoztak rá aztán a kommentátorok. Helle-Valle,
aki akkoriban végzett egy kutatást a gyerekek sportolásának témájában (és
maga is gyerek-futball edző volt), azt állította, hogy nincs arra mutató
jel, hogy a sporttehetség a futballhoz hasonló sportok esetében nyilvánvalóan
megmutatkozna a kamaszkor előtt. A sportnak a gyerekek társas életében
/közösségi életében játszott szerepéről is volt hozzáfűznivalója. Másodszor
Hans Hognestandtól közöltek egész oldalas interjút egy napilap vasárnapi
számában, aki éppen akkor védte meg a doktori disszertációját a nemzetek
feletti/nemzetközi/transznacionális futballszurkolókról, olyan újságíró
kérdezgette őt, aki pontosan értette, miről is szólt/ment ki a kutatása.
Hognestadnak módja volt rámutatni egyebek között arra a különös tényre,
hogy a Liverpool nemzetközi rajongóinak klubjában több a norvég, mint bármelyik
norvég futballcsapat rajongóinak klubjában, és ez elárul valamit a csoporthoz
tartozás flexibilis voltáról, és a sportkedvelők vonzódásában rejlő nemzetek
feletti /transznacionális lehetőségekről. Harmadszor, még ugyanaznap megjelent
egy cikkem az etnicitásról és az „emberi természetről” a legnagyobb norvég
napilapban.
Nem tartozik bele a norvég antropológusok munkaköri kötelességébe
a nyilvános szerepvállalás. Egyesek közülük csak ritkán hallatják a hangjukat,
hogy olyan témákhoz szóljanak hozzá, amelyeknek a szakértői, vagy ahol
úgy vélik, hogy fontos értékek forognak kockán. Így például az Afganisztán
elleni 2001-es USA-vezette támadás idején Fredrik Barth nyilatkozott a
rádióban, és írt egy cikket az újságba arról, hogy mit várhatnak/mire számíthatnak
valójában a nyugati hatalmak, ha nyugati típusú demokráciát próbálnak ráerőltetni
Afganisztánra. Ő egyike annak a néhány szaktekintélynek Norvégiában, aki
ezt megtehette, és bár Barth ritkán mutatkozik a médiában, amikor mégis
megteszi, annak érezhető a hatása. Valójában Barth a maga idején afféle
úttörője volt az antropológiának a nyilvánosságnak /az ún public anthropology/közéleti/népszerű
antropológiának Norvégiában. A 70-es évek végén készült egy többrészes
televíziós portréfilm Barthról, amelyben többnyire ott üldögélt az íróasztalánál
az Etnográfiai Múzeumban, diákat mutatott és a terepmunkáiról mesélt. A
film nagyon lebilincselő volt, hamarosan könyvalakban is megjelent, és
bestseller lett (Barth 1980), sok fiatal nézőt ejtett általa rabul az antropológia
varázsa – valahogy úgy, mint Granada „Eltűnő világok” sorozata Angliában.
A norvég népszerű /public antropológia legkiemelkedőbb alakja
napjainkban mégiscsak Arne Martin Klausen, aki az oslói egyetem antropológia
tanszékének professzora volt, amíg nyugállományba nem vonult a 90-es évek
végén. Az ő legfőbb beavatkozási területe a fejlesztés segítése/a fejlődéshez
nyújtott segítség /development assistance, amelynek során bírálta – tudományos
és nyilvános fúrumokon egyaránt – a segélyszervezeteket amiatt, hogy hajlamosak
figyelmen kívül hagyni a fejlődés kulturális dimenzióit. Később a norvég
társadalomról tett közzé tanulmányokat, és a könyv, amit ezekből 1984-ben
Den norske v?rem?ten (A norvég életmód) címen megjelent, döntő hatással
volt a „norvégiasságról” /a norvégségről folytatott nyilvános vitára. Az
egyes fejezetek olyan témákat érintettek, mint a helyi közösség mint totem,
az egyenlőség mint alapérték, és a konfliktuskerülés. Jellemző/Sokatmondó,
hogy a könyvben nem esett szó a hibriditásról, a kreolizációról vagy a
bevándorlókról. Egy évtizeddel később az ilyen mulasztás halálos bűnnek
számított volna.
Klausen, aki vezetett egy kutatást, amely úgy vizsgálta az 1994-es
téli olimpiát, mint a modernitás ünneplésére szolgáló rituálét (Klausen
1999), az előadásaiban mindig azt hangoztatta, hogy az antropológusok legyenek
relativisták külföldön és kritikusak otthon. Az antropológiát generalizáló
tudománynak tekinti szembeállítva/szemben a teljesen modern társadalmakra
jellemző fragmentáló specializálódásra a tudás előállításában/tudástermelésben.
Szóval Klaussen arra próbálta tanítani antropológusok egy nemzedékét, hogy
igazi intellektuelek legyenek: otthon az a feladatuk, hogy egy slanted
nézőszögből közelítsék meg a társadalmat, váratlan és olykor népszerűtlen
dolgokat mondjanak, szélesítsék ki és mélyítsék el a társadalom önképét.
Általában a különböző szervezetek és a média habozás nélkül és
könnyedén/rutinosan eléri az antropológusokat, hogy kikérje a véleményüket,
vagy elhívja őket nyilvános előadást tartani, vagy hozzászólni közérdekű
témákhoz. Ez az Egyesült Államokban például nincs így. Néhány éve
egy norvégiai látogatása során Michael Herzfeld említette, hogy szeretne
szélesebb olvasóközönséget elérni a műveivel, de az antropológiai könyvek
sajnos nem igazán kelendők. Fredrik Barth azt javasolta neki, hogy tartson
néhány előadást bizonyos egyesületeknél vagy szervezeteknél az egyetemi
kereteken kívül is, hogy jobban megismerje a potenciális olvasóit. Herzfeld
ezt a javaslatot teljesen életszerűtlennek/ irreálisnak találta. Hogy a
csudába kerülhetne ő kapcsolatba ilyesféle szervezetekkel? (Gullestad 2003)
Egalitarizmus a norvég antropológiában
Néhány éve megkérdeztem egy brit kollégát, aki egy nem-antropológiai
tanszéken dolgozott, milyen érzés, hogy már nem antropológusként dolgozik.
Kissé bosszantotta/bántotta a kérdés, és szenvedélyesen azt válaszolta,
hogy megkönnyebbülés volt neki otthagyni az antropológiát, azt mondta,
hogy a szociálantropológia, legalábbis Angliában hihetetlenül sznob, gőgösen
elfordul mindentől, ami populizmusnak/populárisnak? tűnhet vagy „nem igazi
antropológia”, hogy teljesen átitatja az ósdi Oxbridge szellem, aminek
fogalma sincs arról, mi folyik a mai világban. A médiát nagyon lenézik
szerinte és mélységes gyanakvással figyelnek minden népszerűsítést és a
külvilághoz való mindenfajta „tisztátalan” leereszkedést/azzal való keveredést
(ami árthat a kevés kiválasztott közé való tartozás integritásának).
Ezek a megjegyzések emlékeztettek a norvég helyzetre, ahol a
szociálantropológia a 20. század közepétől kezdve valami antielitista tevékenység
hírében áll/ annak örvend, nagykabátos, borzas, nyugtalan, férfiak nyughatatlan,
anarchista tudománya, akik nem tartják tisztán a cipőjüket és különös nézeteket
vallanak. Számos tudományon kívülálló szemében ezt a javukra lehet írni
más humán tudományokkal szemben, ahol a nyugati kánont termelik újra majdnem
kivétel nélkül, és különösen a szociológiával szemben, ahol a Weberhez
és Durkheimhez hasonló alapító atyák „a klasszikusok” iránti tisztelettől
az előadások néha úgy hangzanak, mint a szentmisék. A norvég újságírók
úgyszólván nap mint nap/a hét minden napján kérnek antropológusokat aktuális
események kommentálására – legyen ez királyi esküvő, egy sportbotrány vagy
a legutóbbi poltikai események egy harmadik világbeli országban – és az
antropológus fontos szerepet játszik a nyilvános vitákban.
Ami akkor meglepett ebben a beszélgetésben, az nem ez a különbség
volt, nem az a tény, hogy bár mostanában sok norvég antropológus a saját
társadalmának különböző aspektusait vizsgálja, túlnyomó többségünk mégis
sokkal többet tud a mai afrikai boszorkányságról és a kelet-indonéziai
áldozásról, mint a hazai munkásosztály jellegzetes életmódjáról, amit pedig
könnyen lehetne tanulmányozni 20 percnyi metróutazással az egyetemi campus
árnyas polgári környékét odahagyva.* Egyetlen antropológus sem lépett elő
és próbálta például etnográfiai kutatás alapján megmagyarázni, hogy a munkásoztály
jelentős része miért váltotta fel újabban a politikai kötődését a munkáspárttól
a populista, bevándorlásellenes Haladás Pártra.*
Az a helyzet, hogy virtuálisan mindenütt megvan az antropológia
tudományának nem evilágból való jellege. Ez adja a vonzerejét is feltehetőleg
a szélesebb nagyközönség számára. Míg a szociológusok és politológusok
az olimpiai játékokkal mondjuk a világgazdaság, az IOC-n belüli hatalmi
visszaélések vagy a hazai nacionalizmus szempontjából foglalkoznak, valószínűbb,
hogy az antropológusok inkább a nyugati individualizmus és a modernitás
kultusza felől közelítik meg, és rítusként értelmezik a nem írástudó társadalmak
rítusainak évszázados kutatásaira támaszkodva. Az antropológia slanted
and skewed, váratlan és mégis ösztönző rálátást tudnak kínálni hétköznapinak
tűnő vagy éppen mondén dolgokra. Ettől lett néhány antropológus a média
kedvence Norvégiában, de ennek a tudományágnak éppen ez a sajátossága késztetette
más művelőit arra, hogy visszavonuljanak máshova. Másképpen megfogalmazva:
jelentős növekedése ellenére az antropológia még mindig szereti az ellenkultúrához
tartozónak tekinteni magát, tagjai afféle titkos társasághoz tartozóknak,
amelynek a beavatottai a megértéshez különleges kulccsal rendelkeznek,
ami elengedhetetlen a világ értelmezéséhez /rejtélyének feltárásához, de
ami sajnos elérhetetlen a kívülállók számára.
Jonathan Spencer (2000) a brit antropológia 60-as és 80-as évek
közötti népesebbé válásának korszakáról szóló beszámolójában rámutat, hogy
a diszciplína vezető alakjai visszariadtak annak a lehetőségétől, hogy
a középiskolákban is bevezessék az antropológia oktatását (ld erről még
Shore 1996). Leach így érvelt: „Zavaró lehet más népek erkölcsi értékeiről
tanulni, mielőtt az ember megbízhatóan tisztába jött volna a sajátjaival”.
(Idézi Spencer 2000:3). Mivel az antropológusok nem voltak hajlandók hozzáigazítani
a diszciplínájukat a középiskolai szinthez, ifjú britek ezrei tanulták
a szociológia és a pszichológia alapjait tizenéves korukban, és közben
alig valaki volt kitéve közülük az antropológiával való találkozásnak.
Az antropológusok egyszerűen nem akarták, hogy a tárgyuk túlságosan
népszerűvé váljon. Féltek az antropológia tudományon kívüli célokra való
alkalmazására vállalkozó volt gyarmati tisztviselők és ifjú idealisták
áradatától, a szakma a diszciplína még további purifikálásával/ elzárkózásával
reagált. A főbb brit egyetemeken nem volt tananyag, csak nagyon bőséges/hosszú
irodalomjegyzék. Tankönyveket alig használtak. Megintcsak Leach volt az,
aki az uralkodó /beállítottságot, alapállást megfogalmazta: „Hangsúlyozni
kell a potenciális diákságnak [akik az egyetemen kívüli elhelyezkedésben
bíznak], hogy a hivatásos szociálantropológusként való elhelyezkedés lehetőségei
minimálisak… Én személy szerint ijesztőnek tartanám, ha a „syllabus design”
az „alkalmazott antropológia” felé tolódna el.” (idézi Spencer 2000:7)
Az Egyesült Államokban más okokból hiányzik a külvilág iránti elkötelezett
érdeklődés. Egyrészt az antropológia mindig sokkal terjedelmesebb volt
tematikai és demográfiai értelemben egyaránt Amerikában, mint bármelyik
európai országban. A szociálantropológusok egyesületének Angliában valamivel
több mint 500 tagja van, az amerikai antropológusok egyesületének majdnem
12 000 (Mills 2003: 13). Míg tehát Amerika lakosainak száma csak 6-szor
annyi, mint Nagy Britanniáé, ott 24-szer annyi a (szervezett) antropológus.
De az antropológia az Atlanti óceán túlpartján sem talál igazán
utat az általános intellektuális vitákhoz/diskurzusokhoz. A népszerűsítés
és a szűkebb szakmai feladatokon való túllépés refraining from nem javítja
valakinek a tudományos jópontjait/ nem segíti a tudományos/akadémiai előmenetelét.
Egy olyan helyzetben, ahol heves versengés folyik kevés jó állásért, hasznosabb
folyóiratcikkeket írni az ember tanárainak stílusában, mint a népszerűsítéssel
foglalkozni vagy általános vitákba bocsátkozni a szakmán kívüliekkel. Egészében
véve mély szakadék van a tudományos körök és a nagyközönség között az Egyesült
Államokban, és ahogy Russell Jacoby mondja (1987), nem sok nyilvános tere
nyílik manapság az amerikai értelmiségnek az akadémiai kereteken kívül.
Mit akar a média?
A kevés nagyvárosi antropológusok egyike, aki rendszeresen jelen van
a médiában, Micaela di Leonardo, aki a The Nation számára ír, és időnként
a mainstream média is felkéri, hogy szóljon hozzá különböző aktuális témákhoz.
Ő kevésbé látja rózsásnak az antropológusok és újságírók viszonyát, mint
ahogy azt én ebben a tanulmányban beállítottam. Vajon mikor keresi meg
a „negyedik rend” di Leonardót? Majdnem hallható sóhajtással exasperation
sorolja az alkalmakat, amikor újságírók hozzá fordultak (di Leonardo 1998).
Az egyik tévé-műsorkészítő arról akarta tudni a véleményét, hogy egyes
férfiak miért vonzódnak szexuálisan a nagyon kövér nőkhöz. Egy másik azt
akarta, hogy vegyen részt a szerelmi és udvarlási rítusokról tervezett
Valentin-napi show-ban, és arról kérdezték még a véleményét, hogy a „szimmetria”
miért izgatja láthatólag az embereket szexuálisan mindenütt a világon.
Egy másik újságíró arról szeretett volna egy csipetnyi antropológiai elemzést,
hogy miért vásárolnak a nők Wonderbra melltartókat. (Nem lévén sem amerikai,
sem nő, sejtelmem sincs, miről van szó, és nem is hiszem, hogy utána fognék
járni.) Arról is kérdezték, hogy szerinte miért van az, hogy „a feminizmus
megannyi évtizede után az amerikai nők miért látják szükségét még mindig
a hajfestésnek, a kozmetikumoknak, a plasztikai műtéteknek és a fogyókúrának.
Nem azt bizonyítja-e mindez, hogy genetikusan arra vagyunk programozva,
hogy elbűvöljük a férfiakat, tartósítsuk impregnáljuk magunkat, és óvjuk
az utódainkat?” Végül „a Jó reggelt Amerika műsor producere azért könyörgött,
hogy lépjek fel az egyik show-jában azzal a témával, hogy „Örökletes-e
a hűtlenség?”. (di Leonardo 1998: 354).
Ezek a témák Johan Galtung „pizsama-szociológia” kifejezését
juttatják az ember eszébe, amit akkor vezetett be, amikor egy újságíró
arra várt tőle magyarázatot, miért indult hanyatlásnak a pizsama viselése
a nyugati világban. (Galtung személyes közlése) A komoly tudás trivializálása
a felhozott/felsorolt példákban nyilvánvaló, ráadásul a di Leonardo által
említett példák mind a genetikai redukcionizmus populáris változatának
hatásáról/jelenlétéről tanúskodnak, ami véletlenül kevésbé elterjedt Európában,
mint az Egyesült Államokban – bár nem teljesen ismeretlen az Atlanti óceánnak
ezen a felén sem. A már nyugalomba vonult Arne Martin Klaussen professzor
egyszer küzreműködött/résztvett egy szakértői körkérdésben/ankéton egy
népszerű norvég tudományos magazin szervezésében, de néhány hónap múltán
máris lemondta a további részvételt. Az egyetlen kérdés, amit „antropológiai
tudományos szakértőként” kapott, (ilyen generikus jellegű volt) az volt,
hogy Miért van a négereknek (sic!) göndör hajuk?”.
Mégis meg kell mondanom, hogy az én saját tapasztalatom ezen
a téren egészen más. Valahányszor megkeresnek a skandináv médiából, hogy
aktuális témákat kommentáljak, legtöbbször szociális/társadalmi és kulturális
témákról van szó. Az elmúlt héten a vezetési stílusbeli nemzeti különbségekről
kérdeztek telefonon vagy e-mailben, egy olyan nemzetközi felmérés kapcsán,
amely arra utalt, hogy az ilyen különbségek az 1980-as években végbement
világméretű politikai jobbratolódás ***
A vezetési stílusokban jelentkező nemzetenkénti különbözőségekről, egy
nemzetközi felmérés nyomán, amelyből az derült ki/arra utalt, hogy az ilyen
eltérések consequential lehetnek, a 80-as években a világméretű jobboldali
politikai fordulatot követő kulturális változásokról, a mai norvég nacionalizmusnak
a 19. századi romantikába visszanyúló gyökereiről (ez egy idelátogató olasz
újságíró volt), az új felsőoktatási törvénytervezetről, ami az egyetemek
demokratikus irányításának legutolsó maradványait is felszámolással fenyegeti,
a Külügyminisztérium által kifelé sugallt norvég országimázsról – és végül
arra kértek fel, hogy ismertessem/recenzeáljam Arundhati Roy indiai szerző
kritikai megnyilvánulásainak legújabb gyűjteményét/kötetet. Paradicsomi
állapotok? Hát nem egészen. A témákat a média jelöli ki/adja meg, a mi
munkánk jórészt abban áll, hogy néhány konkrét részlettel szolgáljunk,
vagy egy-két hangképpel szolgáljunk soundbite – vagy persze mondhatunk
rá nemet is, ez esetben előbb-utóbb találnak egy másik egyetemi embert,
aki hajlandó rá/kötélnek állni. Ugyanakkor annak sem volna sok értelme,
hogy azt gondoljuk, a média az ördögtől való. Igaz, hogy nem peer reviewed
tudományosan bírált/jegyzett szakfolyóiratok, az antropológusok mégis sokszor
nyújthatnak egy kis komplexitást /megmutathatják, hogy valamivel összetettebbek
a dolgok, elhinthetik a kétely magvát/ébreszthetnek némi kételyt az uralkodó
közvélekedéssel szemben, tehetnek egy szubverzív megjegyzést. Mivel egész
egzisztenciánk múlik azon, hogy módunkban áll idézni másoktól és bemutatni
az életüket, nem volna helyénvaló, ha nem engednénk meg másoknak, hogy
bennünket idézzenek.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt aztán ne lehessen megálljt
parancsolni. Az antropológiát a média hajlamos könnyed szórakoztatásra
redukálni, amelyben di Leonardo disparagingly nyilatkozik, mint az antropológiai
gambit (guru?): „ A „mi” vonásaink „nekik” tulajdonítása és fordítva, mindig
jó ok/okot szolgáltat a mulatságra/derültségre a populáris kultúrában”
(di Leonardo 1998: 57) „Mi” és „ők” ilyen könnyű szembeállítása szerinte
obliterates/ elfedi a konkrét hatalmi viszonyokat, a kontextust és a tornamented
történelmi múltat, és csakis a kulturális különbségek/különbözőség trivializálására
szolgál. Ebben a szellemben támadja azt a beszédet, amit Lévi-Strauss adott
a College de France-ba való beiktatása alkalmával, amikor a tiszteletben
álló mester revered ezt a beiktatási szertartást a kanadai indiánok egyik
csoportja körében bevett szimbolikus erejű rítushoz hasonlítja. Leonardo
éles kifejezésével „a hatalommal bíró, állami támogatottságot élvező intelligenciának
észak-amerikaiak teljesen kiszolgáltatott csoportjához való nevetséges
hasonlítása az obszcenitásszámba menő elbizakodottság példája” (1998: 66).
Én nem látok ebben semmi obszcenitást, és úgy gondolom, hogy rendszerint
nincs abban semmi nevetségessé tétel, ha az antropológusok megpróbálják
megértetni magukat a szakmn kívüliekkel. Az összehasonlítás lehet ostoba,
felületes és félrevezető, de végső soron még a Gary Larson-féle összehasonlítások
is közelebb hozhatnank bennünket egymáshoz. A nagyközönség nem kritikátlan
befogadó receptacles, és az „antropológus guru /gambit” hozzásegítheti
őket ahhoz, hogy kinevessék ne csak a vezetőik ostobaságait, hanem időnként
önmagukon is nevessenek.
Számos ellentétet lehet felállítani az akadémikus kutatás és
a zsurnalizmus/újságírás között, ami hozzájárul a kettő közötti viszony
unruly és frusztráló voltához. Első helyen áll ezek közül az, ami a sebességre/gyorsaságra
vonatkozik: a tudományos munka lassú, az újságírás gyors. Ehhez kapcsolódik
a komplexitás és a szimplifikálás/leegyszerűsítés közötti kontraszt. Az
újságírók kimondottan köznapi nyelven foglalkoznak az egyes témákkal, időbeli
és terjedelmi korlátok kötik őket, és általában azt várják tőlük, hogy
valami egyszerű legyen a közlendőjük.
A legtöbb társadalomban azonban nem túl magas az újságírói mesterség
presztízse. A gazdag országokban a zsurnalizmust egyre inkább a bulvársajtó
szenzációhajhászásához és kommersz/ üzleti érdekektől befolyásolt elfogultságaihoz
asszociálják/azzal hozzák kapcsolatba. A szavahihetőséget vizsgáló felmérések
szerint az olyan észak-atlanti országokban, mint Anglia és Norvégia, az
újságírók a skála alján helyezkednek el, a politikusokkal együtt.
A média gyakran kéri fel a tudósokat/egyetemi embereket a közreműködésre,
hogy hagyják magukt meginterjúvolni, hogy lássák el az újságírókat releváns
tényekkel. * Számos olyan ember van az akadémiai körökben, aki rutinosan
elhárít minden ilyen együttműködést a médiával a kutatás és a zsurnalizmus
céljai és módszerei közötti mélyreható különbségek alapján. * Sokszor helyes/jogos
is, ha a tudósok távoltartják magukat a média világától. Fennáll a veszélye
annak, hogy a nézeteiket leegyszerűsítve/szimplifikálva mutatják be az
újságírók, és az a fajta kutatás, amiben részt vesznek, többnyire amúgyis
érdektelen a média számára. Időnként mégis előfordul, hogy egybeesik a
két szakma érdeklődési területe. Ami a szociálantropológiát illeti, egyre
inkább ez a helyzet, mivel az egyre nagyobb számú antopológus mai modern
társadalmakat kutat, olyan témákat, ami iránt eleve nagya a média érdeklődés,
mint a multietnikus társadalom és a migráció, a nemzeti kultúrák és a kulturális
változások, a rokonsági struktúrák változásai, az ún. új munka, a turizmus,
a fogysztás és így tovább.
Norvégiában tehát erős az antropológia média-jelenléte/jeleléte
a médiában, az antropológusok rendszeresen kommentálják az aktuális eseményeket,
vezércikkeket írnak op-ed, hozzászólnak a kisebbségekkel kapcsolatos témájú
televíziós vitákhoz/résztvesznek ilyenekben, a nagyközönségnek szóló polemikus
könyveket írnak, stb. Ebben a részvételben könnyű észrevenni* az előrelátható
dilemmákat: eltűnhet/visszaszorulhat az antropológiai munka tudományos
jellege, és csak a személyes véleménye kap hangot. Az antropológus nézetei
olyan kontextusban jelennek meg, amit más megfontolások vezetnek, mint
amik az ő személyes megszólalását motiválták, és a dolog kimenetele frusztráló
lehet a tudós számára, aki úgy érezheti, hogy becsapták és félreértették./becsapottnak
és meg nem értettnek érezheti magát.
Másfelől nagyon sok olyan antropológus van, aki megtanulta ügyesen
használni a médiát a közvélemény formálására/befolyásolására/alakítására,
némelyikük közéleti szereplőként lép fel, akiknek megvannak a saját politikai
preferenciái/agenda/ témái, és képes is ezeket kifejteni. A média és a
tudósok/akadémiai emberek köztti viszonyt ezért nem úgy kell nézni, mintha
az egyik egyoldalúan kihasználná a másikat/élősködne rajta, hanem mint
komplex viszonyt, amelyben mindkét fél küzd/részéről küzdelem folyik az
alapszituáció befolyásolásáért. A mainstream tömegkommunikációs csatornákban
lehetnek még kiaknázatlan lehetőségek a bonyolultabb/komplexebb gondolatok
közvetítésére.
Az antropológia mint sebesség korlát bump
A gyors tempójú/fast paced média-vitában való részvétel lehet mégis
kompromittáló /rossz kompromisszum: az ember hajlamos lesz a túlzott leegyszerűsítésre,
és ráadásul az antropológusok ritkán kerülnek ki győztesen az újságírókkal
folytatott média-vitákból, akik nálunk jobban ismerik a gyors kommunikáció
fortélyait. A terjedelmes, széles publicitást kapott vita Marianne Gullestad
antropológus és Shabana Rehman újságíró között 2002 nyarán, amit más helyütt
elemeztem (Eriksen 2003), arról tanúskodik, hogy a gyors média swirling
világa nem mindig kompatibilis a meticulous, nyugodt érveléssel. Jellemző,
hogy Rehman egy ponton jeered at az egyetemi embereket, amiért a rasszizmust
bírálják Norvégiában, ahelyett hogy az összehozott kényszerházasságok ellen
tüntetnének/lépnének fel. Gullested erre azt válaszolta, hogy ő négy évig
dolgozott a szóbanforgó könyvön (Gullested 2002). De az antropológusok
fontos szerepet játszhatnak a lassúság érdekképviseletében, a maguk komplexebb
látásmódjának cseppnyi hozzáadásával, és a kommunikálás szokásosnál összetettebb
és kimunkáltabb módjával. Ez időnként egy másik mádiumra való átállást/
átkapcsolást tesz szükségessé, igényel.***
(181.o.)
Segíthetnek a bevettnél komplettebb, alaposabb kommunikáció kidolgozásában/
a szokásos kommunikáció elmélyítésében. Ez néha egy másik médiumra való
áttérést tesz szükségessé.
Egy nagy vitát kiváltó, a női körülmetéléssel foglalkozó televíziós
dokumentumfilmhez kapcsolódva, amely azt mutatta be, hogy ez a gyakorlat
létezik egy bevándorló csoportok körében Norvégiában is, a legnagyonorvég
napilap, a VG újságírója elhatározta, hogy ír a témáról a lap vélemény-rovatába.
Duly felvette a kapcsolatot/megkereste/hozzá fordult Aud Talléval, aki
végzett terepmunkát Kenyában, Tanzániában, Szomáliában valamint Londonban
élő szomáliai nők körében is. Talle elküldött neki faxon egy cikket, amelyben
taglalja ennek a gyakorlatnak a társadalmi és kulturális kontextusba való
beágyazottságát, és telefonon is elmagyarázta ezt neki. Nem sokkal ezután
a VG hozott egy cikket a női körülmetélésről és egy olyan képpel illusztrálta,
melyen egy lefátyolozott, láncra fűzött nő lépked egy brisk és magabiztos
antropológusnő mögött. A cikk az antropológusok „kulturális relativizmusára”
volt kihegyezve/ azt vette célbe/ az ellen irányult, akik szívesebben tanulmányozták
a női körülmetélést mint egzotikus rítust, ahelyett hogy megpróbálnák felvenni
vele a harcot/ellene a küzdelmet/tenni ellene valamit.
Első pillanatban Talle nem tudta, hogyan is reagáljon. Végül
úgy döntött, hogy nem válaszol magának az újságnak a hasábjain. Úgy találta
reckoned, hogy a gyorsmédia egyszerűen nem képes helyet adni olyan részletességű
okfejtésnek, amire szükség volna ahhoz, hogy olyan választ adjon, ami tekintetbe
vesz minden releváns szempontot. Ezért inkább egy könyvet írt „A női körülmetélésről”
(Talle 2003). A könyv az újságcikk után egy évvel jelent meg és közérthető
nyelven íródott. Néhány gyakorlati eljáráspolitikia policy javaslat is
van a könyv végén, ahol Talle érdekes összehasonlítást tesz az észak-afrikai
női körülmetélés és a kínai lábelkötés gyakorlata között, azt sugallva,
hogy az utóbbi szokással szembeni száz évvel ezelőtti sikeres kampányból
lehetne némi ösztönzést meríteni hasonló mai stratégiák számára. A legfőbb
érvei olyanok, amilyet egy szociálantropológustól várunk is, és amilyenek
ritkaságszámba mennek incidentally a közéleti/nyilvános világban általában:
a körülmetélést nemcsak egyéni tapasztalatként kell értelmezni, hanem a
kulturális jelentés és a társadalmi érdekek összefüggésében is.
Ahogy sejteni lehetett, Talle könyvéről nem jelent meg ismertetés
sem a VG-ben, sem egyetlen másik mainstream médiában. De keltett némi figyelmet
a kisebb elit-médiában /folyóiratokban, és – ami ennél fontosabb – kezdték
haszonnal forgatni az egészségügyben és a közszolgálatban dolgozó szakemberek,
akiket sokszor figyelmeztetnek arra, hogy meg kéne próbálniuk megérteni,
hogy bizonyos bevándorlók miért csinálnak bizonyos dolgokat. Ez a példa
megmutatja, hogyan működhetnek az antropológusok sebességkorlátozóként
a nyilvánosság szférájában, és hogy miért érdemes olykor türelmesnek lenni.
Talle könyvének várható élettartama évekkel túlmutat/felülmúlja a VG újságcikkek
várható élettartamát.
Ugyanakkor tagadhatatlanul vannak itt valódi dilemmák is.
A 80-as évek második felétől több rádió- és tévéprogramban vettem részt,
mint amennyire vissza merek emlékezni/össze se merem számolni mennyiben/,
adtam rövidebb, hosszabb és portré-jellegű interjúkat a legkülönbözőbb
médiknak/orgánumoknak, írtam számos/számtalan újságcikket, könyvismertetést,
és hosszabb op-ed publicisztikát majdnem minden nagyobb újságnak Norvégiában,
sokszor publikáltam a dán és a svéd sajtóban is. Ha volna rá mód, természetesen
jobban örülnék, ha nem maradnának fenn mindezek a médiaszerepléseim, különösen
a televízióbeliek. Évekig védtem azt az álláspontot, hogy ha az ember kap
rá egy percet a televízióban, hogy elmondhassa a polgártársainak mondjuk
azt, hogy a terrorizmusnak semmi köze az iszlámhoz, hogy a „hagyományos”
norvég kultúra modern találmány, aminek van egy kereskedelmi és egy politikai
arculata, vagy hogy a bevándorlók legtöbbször úgy érzik, hogy a legrosszabb
jut nekik mindkét világból, hogy az az egyetlen perc még mindig jobb, mint
a semmi. De most a tapasztalat azt mondatja velem, hogy ez nincs mindig
így. Túl gyakran alakult úgy, hogy azt kellett éreznem, beszippant a szórakoztató-ipar,
pedig eredetileg egy komoly vitára készülve léptem be a stúdióba.
Az a lenézés, amivel az akadémiai körökből a legtöbben viseltetnek
a mainstream médiával mint olyannal szemben, az mindennel együtt/ennek
ellenére túl durva crude, kategorikus és misinformed ahhoz, hogy hasznos
lehetne. Végsősoron tehát antidemokratikus.
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|