Thomas Hylland Eriksen
Miben áll a norvég antropológia mássága? 
 

Bevezető
Vitatható, hogy a norvég antropológia érdemes-e arra, hogy külön fejezetet kapjon egy „más” antropológiákat bemutató kötetben. A „másság” kritériuma  -- a legfőbb kritérium, mondhatnánk – az, hogy az antropológia az adott országban az angolszász és a francia mainstreamtől eltérő utat járt be, olyan teóriákra és szellemi impulzusokra építve, amelyek ismeretlenek a mainstraim antropológiában, vagy olyan empirikus kihívásokkal került szembe, ami olyan irányt és formát adott a helyi antropológusok munkájának és a helyi antropológiai diskurzusoknak, ami fontos eltéréseket eredményezett a domináns trendektől. 
 Igéretes lehetne ebből a szempontból, a norvég antropológia másságának szemléltetésére az ötvenes évek vége előtti időszak, amikor a német Völkerkunde valamint az észak-amerikai four field /négy területet átfogó sokkal változatosabban kiterjedt antropológia hatása alatt arra vállalkozott, hogy széleskörű és átfogó „embertudomány” /az emberről szóló széleskörű és átfogó tudomány/ legyen. A korabeli norvég antropológia útmutató vezéralakja, Guttorm Gjessing professzor az oslói etnográfiai múzeumban elkötelezett értelmiségi volt, a samnorsk, azaz a norvég nyelv két változatát, a birodalmi és az újnorvég nyelvet, a riksm?l-t  és a nynorsk-ot ötvöző, radikálisan hibrid nyelv bevezetésének lelkes híve. Elkötelezett környezetvédő is volt és a munkáspártból a 60-as évek elején kiváló szocialista néppárt egyik alapító tagja. Gjessing gazdag és változatos antropológiai munkássága /írásai egy szintetizáló értelmiségit mutatnak, aki úgyszólván korlátlannak látta az antropológiai tudás lehetőségeit. Akár a számikról /a lappokról/ írt, akár az ökológiai alkalmazkodásról, akár összehasonlító politikáról, soha nem mulasztotta el, hogy politikai vagy önreflexív jellegű következtetéseket vonjon le. Az ő antropológiája valódi kultúrkritika volt, ha nem is egészen olyan irányú, ahogyan azt Marcus és Fischer (1986) elképzelték. 

 A Gjessinghez hasonlóan sokszínű bálványromboló és rebellis intellektuellek hatása azonban nem tarthatott sokáig. Az oslói etnográfiai múzeum diákjai/doktoranduszai/fiatal kutatói már az 50-es évek elejétől hamar elsajátították a legújabb brit szociálantropológia eredményeit, helyesen felismerve benne a korabeli antropológia legdinamikusabban és leginnovatívabban fejlődő ágát. Elsőként az egyenlők között sikerült a múzeum falai között a fiatal Axel Sommerfeltnek arról meggyőznie a diáktársait, Fortessel és Gluckmannal egyidőben, hogy az antropológia nem más, mint a társadalmi formák és különösen a jogi és politikai berendezkedés komparatív vizsgálata, és hogy az antropológia Gjessing-féle rendkívül ambiciózus felfogása túlságosan pontatlan, és végső soron túl amatőr ahhoz, hogy tudományosnak számíthasson. Nem sokkal ezután jelent meg a nagyon fiatal és nagyon energikus Fredrik Barth a múzeum csarnokában, és a többi már, ahogy mondani szokás, történelem, pontosabban a norvég szociálantropológia története. A diákok sosem hallanak a korábbi norvég antropológiáról, így aztán az kitörlődik az emlékezetből, és nem kap helyet az eredettörténetünkben. Mary Bouquet  (személyes közlésben) idézi fel ahogy ott ült az etnográfiai múzeumban a 90-es évek közepén, a norvég antropológia történetét tanulmányozva (Bouquet 1996), és egy papírvágó késsel vágta fel éppen Axel Sommerfelt professzor Ole Solberg egyik könyvét, amikor fordításban akart idézni belőle. A könyv, amelyet Gjessing kortársa és elődje a múzeum professzori székében – annak idején fontos emberként emelte fel a hangját azzal a rasszista áltudománnyal szemben, amit nagyon másfajta, mármint a fizikai antropológia védelmezői képviseltek – a könyv tehát ott állt fél évszázadon át a polcán, anélkül hogy egyszer is belenézett volna. Ilyen mérvű volt a szándékos amnézia, amikor a norvég szociálantropológusok többsége (mármint mindketten – ez akkoriban még nagyon kis diszciplína volt) elhatározta, hogy leszűkíti és kiélezi ezt a diszciplínát, leválasztja a norvég antropológia addigi történetéről, és Oxbridge fiókvállalataként indítja újra a boltot.
 Így aztán az elmúlt negyven év norvég antropológiája leírható némi leegyszerűsített a brit szociálantropológia egyik ágaként is. Nagyjában egészében a norvég antropológusok hajlamosak brit kollegáik anyai ági rokonainak látni és láttatni magukat (Barth játssza itt az anyai nagybácsi szerepét). Az ország elhelyezkedése mégis biztosítja a távoli provincia autonómiáját, és ezért tud az antropológusok elméleti tájékozódása változatosabb lenni Norvégiában, mint az Egyesült Királyságban. 
 Bárhogy legyen is, a norvég antropológusok a legtöbb tudományos munkájukat angolul publikálják, a világon mindenütt végeznek terepmunkát, és az antropológia angol nyelven folyó tudományos közéletében vesznek részt. Ezért jogos a cikk elején feltett kérdés: Miben áll a „mássága”?
 A norvég antropológia két tekintetben rendkívüli: nagyon sokan művelik, nagyon sokan tanulják¬, és nagyon jelen van a társadalmi nyilvánosságban, a helybeli antropológusok aktívan közreműködnek ennek a nyilvánosságnak minden szegmensében – a kulturális folyóiratokban, újságokban, könyvekben és magazinokban, a rádió- és televízió-műsorokban, az interneten és a nyilvános találkozókon. 
Ez a tanulmány a norvég antropológiának ezt a nem tipikus helyzetét igyekszik vázolni és megmagyarázni.

Demográfia és toborzás
Akárcsak sok más európai országban, a szociálantropológia Norvégiában is igen gyors növekedésnek indult a 60-as évektől, és ez a növekedés tovább gyorsult a 90-es években. Oktatják minden szinten négy egyetemen (Oslo, Bergen, Trondheim és Troms?), az oslói és bergeni tanszék a legnagyobb mintegy 15 állandó munkatárssal egyenként, ehhez jönnek még az alkalmi előadók és a doktoranduszok tucatjai. Jelentős számú antropológus dolgozik ezen felül kutatóintézetekben és college-okban az ország egész területén, egyes helyeken, mint a Nordlandsforskning Bod?ben és a NOVA Oslóban az antropológusok száma a féltucatot is meghaladja. 
 Az antropológus végzettségűek aránya Norvégiában a lakosság számához viszonyítva igen magas, talán ezernél is több egy négy és fél milliós országban. Ez a magas szám részben a felsőoktatás rendszerének következménye, amit csak 2003-ban alakítottak át az ún. bolognai folyamat részeként. Mindeddig lehetett doktori fokozat nélkül is szociálantropológusi diplomát szerezni. Az alacsonyabb egyetemi fokozatok, amelyek hét vagy nyolc szemesztert vettek igénybe, ami nagyjából a B. A-nek felelt meg (de annál valamivel többet ért), a magasabb fokozat, ami rendszerint három vagy négy évvel több tanulást igényelt, egyértelműen felülmúlta az M.A. fokozatot. Társadalomtudományi kandidatúrának hívták (candidatus polticarum), terepmunkát kellett hozzá végezni, ami olykor egy évig vagy még tovább is tartott, és egy disszertációt kellett készíteni, mintegy 250 oldalnyi terjedelemben. Egy korábbi fokozat, a mag. art. (magister artium) évekig fennmaradt a cand. pol. kandidátusi rendszer mellett, valamelyest rangosabbnak számított, és tényleg sok 1940 előtti születésű egyetemi ember sosem szerzett doktori címet, mert a mag. art. fokozatot nagyjából ezzel egyenértékűnek tekintették.               
 A kandidátusi programokra mindenütt sokkal könnyebb volt bejutni, mint a doktoriskolákba. Diákhiteleket vettek fel a tanulmányaik finanszírozására, ezt különböző összegű állami ösztöndíjakkal egészítették ki, ilymódon diákok százai végeztek terepmunkát leginkább a tengerentúlon, és szereztek kandidátusi vagy magiszteri fokozatot szociálantropológiából 1970 és 2003 között. Antropológusoknak nevezhették és érezhették magukat. A legjobb kandidátusi vagy magiszteri disszertációk nyomtatásban is megjelentek. 
 Úgy 1990-től kezdve a nagyjából a PHD-nak  (dr. polit.)megfelelő új doktori fokozat 
bevezetésétől kezdve a doktorátus rendszerint előfeltétele volt a tudományos munkakör betöltésének. Mindenesetre az a lényeg, hogy a mostanra megszűnt kandidátusi rendszernek köszönhetően számos norvégnak van „szociálantropológusi” címe.
 Az antropológia alapszinten is nagyon közkedvelt a felsőoktatásban, különösen a 80-as évek végétől kezdve. Egy anekdotával is lehet érzékeltetni ezt a megnövekedett érdeklődést. Az új diákokkal való találkozás előtt 1990 januárjában megkérdeztem az igen tapasztalt Arne Martin Klausen professzort, szerinte hány új diák várható. Vállat vont, nevetett és azt mondta, „úgy 75 és 150 között”, ami azt jelzi, hogy az előrelátás nem tartozik a legfőbb antropológusi erények közé. Pár perccel később beléptünk az előadóterembe, ahol 340 új diákkal találtuk magunkat szembe. Többségük csak egy évre vette fel az antropológiát, de ez elegendő volt ahhoz, hogy fogékonnyá tegye őket ennek varázsa és az emberi dolgokkal kapcsolatos mélyebb felismerései iránt. Számos 50 évesnél fiatalabb újságíró, magasrangú közhivatalnok, de még politikus is rendelkezik antropológiai képzettséggel (még Mette Marit királyi hercegnő is tanult egy ideig szociálantropológiát Oslóban az eljegyzése előtt).
 Így aztán az antropológiai szemléletmódból bekerült valami a közgondolkodásba a gyakorló antropológusok minden aktív szerepvállalása nélkül is. Ezen túlmenően minden norvég iskolás részesül némi antropológiai oktatásban kötelező iskolai tanulmányai vége felé (ami tíz évet tesz ki, és rendszerint három év továbbtanulás követi középiskolában). A Samfunnslare, társadalomtudomány nevű tantárgy tartalmaz szociálantropológiai ismereteket is, tehát elvileg tizenéves korában minden norvég tudomást szerez ennek a tudományágnak a létezéséről. A középiskolában a szociológia és a szociálantropológia választható tárgy, 7-10 ezer diák választja minden évben. 
 Túl azon, hogy szerepel más tantárgyak mellett az iskolában, más okai is lehetnek annak, miért közismert a szociálantropológia a norvég népesség körében. Alig telik el úgy nap, hogy egy antropológus ne írjon az újságba, vitatkozzon a rádióban vagy beszélgessen a televízióban. Ami azt illeti 1995-ben az Aftenposten egy vezető újságírója, a tudományos képzettségű H?kon Harket egy hosszabb cikkének bevezetésében azt állította, hogy míg a 70-es években minden kommentátorra szociológusi gondolkodás volt a jellemző, mára mindegyik „egy kis antropológus csíráját hordozza magában”, antropológiai nézetek a kulturális különbségekről, az etnicitás jelentőségéről, a mai hagyomány modern jellegéről és a bűnös etnocentrizmusról valahogy beszivárogtak a kollektív tudatba. (Más országokban a posztmodernizmust kárhoztathatják hasonló panaszokkal.)

Antropológusok  mindenütt
Szóval az antropológusok jelenléte a norvég nyilvánosságban kivételesnek mondható. Amikor a vezető liberális napilap, a Dagbladet 2005 januárjában összeállította az ország tíz legfontosabb intellektueljének listáját, amit tíz terjedelmes interjú követett és egy sor zajos de végül is hasznos vita átterjedve a többi médiába, a tízből hárman antropológusok voltak (a bírálóbizottságban nem volt egy se). 
 Szerepelnek a rádióban és a tévében, írnak az újságokba  vagy interjú készül velük, részt vesznek különböző nyilvános vitákban a tudományos életen belül és kívül, és népszerű könyveket és cikkeket publikálnak. Nézzünk meg ezért röviden néhány példát az antropológusok újabb szerepléseire a norvég közéletben, csak hogy jelezzük a lehetséges részvételi formák skáláját. 
 A középiskolai érettségihez minden évben hozzátartozik a nyilvános helyeken rendezett éjszakába nyúló bankett, amelyek május 17., az alkotmány napja körül szoktak a tetőfokra hágni. A diákok, akik éppen elérik az iváshoz és az autóvezetéshez szükséges korhatárt (ezeket nem egyszerre művelve legalább is Norvégiában nem), kiszuperált öreg buszokat vásárolnak, pirossal merész beszólásokat pingálnak rájuk, fehérrel néhány fizetett hirdetést tesznek rá. Évről évre arról számolnak be aggodalmaskodva az újságírók, hogy „az idei bulizás vadabb és felelőtlenebb, mint eddig bármikor”. Néhány éve egy oslói lapnak az a kitűnő ötlete támadt, hogy meginterjúvolja erről a jelenségről Eduardo Archetti argentin antropológust, aki évek óta Norvégiában él. Az egyik saját gyereke is éppen abban az évben fejezte be az iskolát. Archetti azt magyarázta többek között, hogy a szóban forgó 19 éveseknél ez az első eset, hogy olyan rituáléban vesznek részt, amelyhez a szex és az alkohol is hozzátartozik, ez teszi ezt az eseményt annyira sokat vitatottá, erős, komplex szimbólumokkal átitatottá. Ez talán nem volt éppen a többi szülő megnyugtatására alkalmas közlés, de új nézőpontot/szempontot vezetett be, teljesen antropológiai hozzáállást/megközelítést egy olyan jelenséghez, ami rendszerint kiszámítható, aggodalmas megjegyzéseket váltott ki a társadalomtudósokból. 
 Valamikor 2004 őszén éppen egy nyilvános előadásomra igyekeztem, amikor az autórádióban egy ismerős hangot hallottam a kávénak a közvetlen társas kapcsolatokban játszott szerepéről beszélgetni. Ráismertem Runar D?ving hangjára, aki akkoriban védte meg a doktori disszertációját antropológiából, és nem sokkal ezután egy könyvet is közzétett (D?ving 2004) étkezés ás társadalom viszonyáról egy kis tengerparti falucskában Oslótól alig kétórányira. Leírt néhányat a jellegzetes helyzetekből, amikor kávét szokás felszolgálni, hozzátéve, hogy ha valaki kávéval kínálja az embert, csak azzal szabad/tanácsos visszautasítani, hogy allergiásak vagyunk rá, vagy túl késő van már a kávéhoz, és inkább teát innánk helyette. Taglalta a kávé szerepét a munkahelyen (minden norvég munkahelyen van egy félnyilvános hely kávéfőzővel), és azt állította, hogy kávé nélkül számos társas találkozásra egyáltalán nem is kerülhetne sor. A sorozat egy másik adásában D?ving arról beszélt, Mauss-nak a reciprocitásról szóló klasszikus elemzésére támaszkodva (Mauss 1955),
milyen jellegzetesen felháborodott reagálást vált ki, ha egy vendég megpróbálja visszautasítani a neki kínált kávét, teát, sört, könnyű italokat, és azt mondja „csak egy pohár vizet kérne”. 
 Megint egy másik antropológus, Unni Wikan évek óta szenvedélyesen védelmezi a kisebbségi lányok emberi jogait és egyéni választáshoz való jogát. Mot en ny norsk underklasse? c. könyvében (Wikan 1995, 2001) Wikan azt állítja, hogy a wishy-washy multikulturalizmus és a nem helyénvaló kulturális relativizmus által megzavart közgondolkodás sok második generációs bevándorló lányt fosztott meg olyan jogoktól, amelyek magától értetődőek az etnikailag is/ tiszta norvég lányok számára. Sokszor ír az újságokba és szerepel más médiákban is, hogy hangot adjon a véleményének, politikai pártok tanácsadójaként is aktív, támogatói és bírálói is akadtak mind az antropológusok mind a kisebbségekkel foglalkozó kutatók köréből. Annak a sok ezer norvég, aki átlagon felüli érdeklődéssel követi a kisebbségi problémákat, az évek során az a különös, de pontos benyomása kellett, hogy kialakuljon, hogy az antropológusok ebben az országban másképpen fogják fel egyén és közösség viszonyát, és következésképpen a kisebbségpolitikát is.
 Miközben az anyagot gyűjtöttem ehhez a tanulmányhoz, az antropológusok legalább három alkalommal szerepeltek a nemzeti médiában. Először néhány prominens sportvezető javasolta, hogy kezdjék fiatalabb korban a tehetségek kiválasztását annak érdekében, hogy jobban szerepeljen az ország a nemzetközi versenyeken/mezőnyben. Jo Helle-Valle antropológust is meginterjúvolták ezzel kapcsolatban, többször is hivatkoztak rá aztán a kommentátorok. Helle-Valle, aki akkoriban végzett egy kutatást a gyerekek sportolásának témájában (és maga is gyerek-futball edző volt), azt állította, hogy nincs arra mutató jel, hogy a sporttehetség a futballhoz hasonló sportok esetében nyilvánvalóan megmutatkozna a kamaszkor előtt. A sportnak a gyerekek társas életében /közösségi életében játszott szerepéről is volt hozzáfűznivalója. Másodszor Hans Hognestandtól közöltek egész oldalas interjút egy napilap vasárnapi számában, aki éppen akkor védte meg a doktori disszertációját a nemzetek feletti/nemzetközi/transznacionális futballszurkolókról, olyan újságíró kérdezgette őt, aki pontosan értette, miről is szólt/ment ki a kutatása. Hognestadnak módja volt rámutatni egyebek között arra a különös tényre, hogy a Liverpool nemzetközi rajongóinak klubjában több a norvég, mint bármelyik norvég futballcsapat rajongóinak klubjában, és ez elárul valamit a csoporthoz tartozás flexibilis voltáról, és a sportkedvelők vonzódásában rejlő nemzetek feletti /transznacionális lehetőségekről. Harmadszor, még ugyanaznap megjelent egy cikkem az etnicitásról és az „emberi természetről” a legnagyobb norvég napilapban.
 Nem tartozik bele a norvég antropológusok munkaköri kötelességébe a nyilvános szerepvállalás. Egyesek közülük csak ritkán hallatják a hangjukat, hogy olyan témákhoz szóljanak hozzá, amelyeknek a szakértői, vagy ahol úgy vélik, hogy fontos értékek forognak kockán. Így például az Afganisztán elleni 2001-es USA-vezette támadás idején Fredrik Barth nyilatkozott a rádióban, és írt egy cikket az újságba arról, hogy mit várhatnak/mire számíthatnak valójában a nyugati hatalmak, ha nyugati típusú demokráciát próbálnak ráerőltetni Afganisztánra. Ő egyike annak a néhány szaktekintélynek Norvégiában, aki ezt megtehette, és bár Barth ritkán mutatkozik a médiában, amikor mégis megteszi, annak érezhető a hatása. Valójában Barth a maga idején afféle úttörője volt az antropológiának a nyilvánosságnak /az ún public anthropology/közéleti/népszerű antropológiának Norvégiában. A 70-es évek végén készült egy többrészes televíziós portréfilm Barthról, amelyben többnyire ott üldögélt az íróasztalánál az Etnográfiai Múzeumban, diákat mutatott és a terepmunkáiról mesélt. A film nagyon lebilincselő volt, hamarosan könyvalakban is megjelent, és bestseller lett (Barth 1980), sok fiatal nézőt ejtett általa rabul az antropológia varázsa – valahogy úgy, mint Granada „Eltűnő világok” sorozata Angliában.
 A norvég népszerű /public antropológia legkiemelkedőbb alakja napjainkban mégiscsak Arne Martin Klausen, aki az oslói egyetem antropológia tanszékének professzora volt, amíg nyugállományba nem vonult a 90-es évek végén. Az ő legfőbb beavatkozási területe a fejlesztés segítése/a fejlődéshez nyújtott segítség /development assistance, amelynek során bírálta – tudományos és nyilvános fúrumokon egyaránt – a segélyszervezeteket amiatt, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni a fejlődés kulturális dimenzióit. Később a norvég társadalomról tett közzé tanulmányokat, és a könyv, amit ezekből 1984-ben Den norske v?rem?ten (A norvég életmód) címen megjelent, döntő hatással volt a „norvégiasságról” /a norvégségről folytatott nyilvános vitára. Az egyes fejezetek olyan témákat érintettek, mint a helyi közösség mint totem, az egyenlőség mint alapérték, és a konfliktuskerülés. Jellemző/Sokatmondó, hogy a könyvben nem esett szó a hibriditásról, a kreolizációról vagy a bevándorlókról. Egy évtizeddel később az ilyen mulasztás halálos bűnnek számított volna. 
 Klausen, aki vezetett egy kutatást, amely úgy vizsgálta az 1994-es téli olimpiát, mint a modernitás ünneplésére szolgáló rituálét (Klausen 1999), az előadásaiban mindig azt hangoztatta, hogy az antropológusok legyenek relativisták külföldön és kritikusak otthon.  Az antropológiát generalizáló tudománynak tekinti szembeállítva/szemben a teljesen modern társadalmakra jellemző fragmentáló specializálódásra a tudás előállításában/tudástermelésben. Szóval Klaussen arra próbálta tanítani antropológusok egy nemzedékét, hogy igazi intellektuelek legyenek: otthon az a feladatuk, hogy egy slanted nézőszögből közelítsék meg a társadalmat, váratlan és olykor népszerűtlen dolgokat mondjanak, szélesítsék ki és mélyítsék el a társadalom önképét. 
 Általában a különböző szervezetek és a média habozás nélkül és könnyedén/rutinosan eléri az antropológusokat, hogy kikérje a véleményüket, vagy elhívja őket nyilvános előadást tartani, vagy hozzászólni közérdekű témákhoz. Ez az Egyesült Államokban például nincs így.  Néhány éve egy norvégiai látogatása során Michael Herzfeld említette, hogy szeretne szélesebb olvasóközönséget elérni a műveivel, de az antropológiai könyvek sajnos nem igazán kelendők. Fredrik Barth azt javasolta neki, hogy tartson néhány előadást bizonyos egyesületeknél vagy szervezeteknél az egyetemi kereteken kívül is, hogy jobban megismerje a potenciális olvasóit. Herzfeld ezt a javaslatot teljesen életszerűtlennek/ irreálisnak találta. Hogy a csudába kerülhetne ő kapcsolatba ilyesféle szervezetekkel? (Gullestad 2003)

Egalitarizmus a norvég antropológiában
Néhány éve megkérdeztem egy brit kollégát, aki egy nem-antropológiai tanszéken dolgozott, milyen érzés, hogy már nem antropológusként dolgozik. Kissé bosszantotta/bántotta a kérdés, és szenvedélyesen azt válaszolta, hogy megkönnyebbülés volt neki otthagyni az antropológiát, azt mondta, hogy a szociálantropológia, legalábbis Angliában hihetetlenül sznob, gőgösen elfordul mindentől, ami populizmusnak/populárisnak? tűnhet vagy „nem igazi antropológia”, hogy teljesen átitatja az ósdi Oxbridge szellem, aminek fogalma sincs arról, mi folyik a mai világban. A médiát nagyon lenézik szerinte és mélységes gyanakvással figyelnek minden népszerűsítést és a külvilághoz való mindenfajta „tisztátalan” leereszkedést/azzal való keveredést (ami árthat a kevés kiválasztott közé való tartozás integritásának).
 Ezek a megjegyzések emlékeztettek a norvég helyzetre, ahol a szociálantropológia a 20. század közepétől kezdve valami antielitista tevékenység hírében áll/ annak örvend, nagykabátos, borzas, nyugtalan, férfiak nyughatatlan, anarchista tudománya, akik nem tartják tisztán a cipőjüket és különös nézeteket vallanak. Számos tudományon kívülálló szemében ezt a javukra lehet írni más humán tudományokkal szemben, ahol a nyugati kánont termelik újra majdnem kivétel nélkül, és különösen a szociológiával szemben, ahol a Weberhez és Durkheimhez hasonló alapító atyák „a klasszikusok”  iránti tisztelettől az előadások néha úgy hangzanak, mint a szentmisék. A norvég újságírók úgyszólván nap mint nap/a hét minden napján kérnek antropológusokat aktuális események kommentálására – legyen ez királyi esküvő, egy sportbotrány vagy a legutóbbi poltikai események egy harmadik világbeli országban – és az antropológus fontos szerepet játszik a nyilvános vitákban. 
 Ami akkor meglepett ebben a beszélgetésben, az nem ez a különbség volt, nem az a tény, hogy bár mostanában sok norvég antropológus a saját társadalmának különböző aspektusait vizsgálja, túlnyomó többségünk mégis sokkal többet tud a mai afrikai boszorkányságról és a kelet-indonéziai áldozásról, mint a hazai munkásosztály jellegzetes életmódjáról, amit pedig könnyen lehetne tanulmányozni 20 percnyi metróutazással az egyetemi campus árnyas polgári környékét odahagyva.* Egyetlen antropológus sem lépett elő és próbálta például etnográfiai kutatás alapján megmagyarázni, hogy a munkásoztály jelentős része miért váltotta fel újabban a politikai kötődését a munkáspárttól a populista, bevándorlásellenes Haladás Pártra.*
 Az a helyzet, hogy virtuálisan mindenütt megvan az antropológia tudományának nem evilágból való jellege. Ez adja a vonzerejét is feltehetőleg a szélesebb nagyközönség számára. Míg a szociológusok és politológusok az olimpiai játékokkal mondjuk a világgazdaság, az IOC-n belüli hatalmi visszaélések vagy a hazai nacionalizmus szempontjából foglalkoznak, valószínűbb, hogy az antropológusok inkább a nyugati individualizmus és a modernitás kultusza felől közelítik meg, és rítusként értelmezik a nem írástudó társadalmak rítusainak évszázados kutatásaira támaszkodva. Az antropológia slanted and skewed, váratlan és mégis ösztönző rálátást tudnak kínálni hétköznapinak tűnő vagy éppen mondén dolgokra. Ettől lett néhány antropológus a média kedvence Norvégiában, de ennek a tudományágnak éppen ez a sajátossága késztetette más művelőit arra, hogy visszavonuljanak máshova. Másképpen megfogalmazva: jelentős növekedése ellenére az antropológia még mindig szereti az ellenkultúrához tartozónak tekinteni magát, tagjai afféle titkos társasághoz tartozóknak, amelynek a beavatottai a megértéshez különleges kulccsal rendelkeznek, ami elengedhetetlen a világ értelmezéséhez /rejtélyének feltárásához, de ami sajnos elérhetetlen a kívülállók számára. 
 Jonathan Spencer (2000) a brit antropológia 60-as és 80-as évek közötti népesebbé válásának korszakáról szóló beszámolójában rámutat, hogy a diszciplína vezető alakjai visszariadtak annak a lehetőségétől, hogy a középiskolákban is bevezessék az antropológia oktatását (ld erről még Shore 1996). Leach így érvelt: „Zavaró lehet más népek erkölcsi értékeiről tanulni, mielőtt az ember megbízhatóan tisztába jött volna a sajátjaival”. (Idézi Spencer 2000:3). Mivel az antropológusok nem voltak hajlandók hozzáigazítani a diszciplínájukat a középiskolai szinthez, ifjú britek ezrei tanulták a szociológia és a pszichológia alapjait tizenéves korukban, és közben alig valaki volt kitéve közülük az antropológiával való találkozásnak. 
 Az antropológusok egyszerűen nem akarták, hogy a tárgyuk túlságosan népszerűvé váljon. Féltek az antropológia tudományon kívüli célokra való alkalmazására vállalkozó volt gyarmati tisztviselők és ifjú idealisták áradatától, a szakma a diszciplína még további purifikálásával/ elzárkózásával reagált. A főbb brit egyetemeken nem volt tananyag, csak nagyon bőséges/hosszú irodalomjegyzék. Tankönyveket alig használtak. Megintcsak Leach volt az, aki az uralkodó /beállítottságot, alapállást megfogalmazta: „Hangsúlyozni kell a potenciális diákságnak [akik az egyetemen kívüli elhelyezkedésben bíznak], hogy a hivatásos szociálantropológusként való elhelyezkedés lehetőségei minimálisak… Én személy szerint ijesztőnek tartanám, ha a „syllabus design” az „alkalmazott antropológia” felé tolódna el.” (idézi Spencer 2000:7)     

Az Egyesült Államokban más okokból hiányzik a külvilág iránti elkötelezett érdeklődés. Egyrészt az antropológia mindig sokkal terjedelmesebb volt tematikai és demográfiai értelemben egyaránt Amerikában, mint bármelyik európai országban. A szociálantropológusok egyesületének Angliában valamivel több mint 500 tagja van, az amerikai antropológusok egyesületének majdnem 12 000 (Mills 2003: 13). Míg tehát Amerika lakosainak száma csak 6-szor annyi, mint Nagy Britanniáé, ott 24-szer annyi a (szervezett) antropológus.
 De az antropológia az Atlanti óceán túlpartján sem talál igazán utat az általános intellektuális vitákhoz/diskurzusokhoz. A népszerűsítés és a szűkebb szakmai feladatokon való túllépés refraining from nem javítja valakinek a tudományos jópontjait/ nem segíti a tudományos/akadémiai előmenetelét. Egy olyan helyzetben, ahol heves versengés folyik kevés jó állásért, hasznosabb folyóiratcikkeket írni az ember tanárainak stílusában, mint a népszerűsítéssel foglalkozni vagy általános vitákba bocsátkozni a szakmán kívüliekkel. Egészében véve mély szakadék van a tudományos körök és a nagyközönség között az Egyesült Államokban, és ahogy Russell Jacoby mondja (1987), nem sok nyilvános tere nyílik manapság az amerikai értelmiségnek az akadémiai kereteken kívül.

Mit akar a média?
A kevés nagyvárosi antropológusok egyike, aki rendszeresen jelen van a médiában, Micaela di Leonardo, aki a The Nation számára ír, és időnként a mainstream média is felkéri, hogy szóljon hozzá különböző aktuális témákhoz. Ő kevésbé látja rózsásnak az antropológusok és újságírók viszonyát, mint ahogy azt én ebben a tanulmányban beállítottam. Vajon mikor keresi meg a „negyedik rend” di Leonardót? Majdnem hallható sóhajtással exasperation  sorolja az alkalmakat, amikor újságírók hozzá fordultak (di Leonardo 1998). Az egyik tévé-műsorkészítő arról akarta tudni a véleményét, hogy egyes férfiak miért vonzódnak szexuálisan a nagyon kövér nőkhöz. Egy másik azt akarta, hogy vegyen részt a szerelmi és udvarlási rítusokról tervezett Valentin-napi show-ban, és arról kérdezték még a véleményét, hogy a „szimmetria” miért izgatja láthatólag az embereket szexuálisan mindenütt a világon. Egy másik újságíró arról szeretett volna egy csipetnyi antropológiai elemzést, hogy miért vásárolnak a nők Wonderbra melltartókat. (Nem lévén sem amerikai, sem nő, sejtelmem sincs, miről van szó, és nem is hiszem, hogy utána fognék járni.) Arról is kérdezték, hogy szerinte miért van az, hogy „a feminizmus megannyi évtizede után az amerikai nők miért látják szükségét még mindig a hajfestésnek, a kozmetikumoknak, a plasztikai műtéteknek és a fogyókúrának. Nem azt bizonyítja-e mindez, hogy genetikusan arra vagyunk programozva, hogy elbűvöljük a férfiakat, tartósítsuk impregnáljuk magunkat, és óvjuk az utódainkat?” Végül „a Jó reggelt Amerika műsor producere azért könyörgött, hogy lépjek fel az egyik show-jában azzal a témával, hogy „Örökletes-e a hűtlenség?”. (di Leonardo 1998: 354).
 Ezek a témák Johan Galtung „pizsama-szociológia” kifejezését juttatják az ember eszébe, amit akkor vezetett be, amikor egy újságíró arra várt tőle magyarázatot, miért indult hanyatlásnak a pizsama viselése a nyugati világban. (Galtung személyes közlése) A komoly tudás trivializálása a felhozott/felsorolt példákban nyilvánvaló, ráadásul a di Leonardo által említett példák mind a genetikai redukcionizmus populáris változatának hatásáról/jelenlétéről tanúskodnak, ami véletlenül kevésbé elterjedt Európában, mint az Egyesült Államokban – bár nem teljesen ismeretlen az Atlanti óceánnak ezen a felén sem. A már nyugalomba vonult Arne Martin Klaussen professzor egyszer küzreműködött/résztvett egy szakértői körkérdésben/ankéton egy népszerű norvég tudományos magazin szervezésében, de néhány hónap múltán máris lemondta a további részvételt. Az egyetlen kérdés, amit „antropológiai tudományos szakértőként” kapott, (ilyen generikus jellegű volt) az volt, hogy Miért van a négereknek (sic!) göndör hajuk?”.   
 Mégis meg kell mondanom, hogy az én saját tapasztalatom ezen a téren egészen más. Valahányszor megkeresnek a skandináv médiából, hogy aktuális témákat kommentáljak, legtöbbször szociális/társadalmi és kulturális témákról van szó. Az elmúlt héten a vezetési stílusbeli nemzeti különbségekről kérdeztek telefonon vagy e-mailben, egy olyan nemzetközi felmérés kapcsán, amely arra utalt, hogy az ilyen különbségek az 1980-as években végbement világméretű politikai jobbratolódás ***

A vezetési stílusokban jelentkező nemzetenkénti különbözőségekről, egy nemzetközi felmérés nyomán, amelyből az derült ki/arra utalt, hogy az ilyen eltérések consequential lehetnek, a 80-as években a világméretű jobboldali politikai fordulatot követő kulturális változásokról, a mai norvég nacionalizmusnak a 19. századi romantikába visszanyúló gyökereiről (ez egy idelátogató olasz újságíró volt), az új felsőoktatási törvénytervezetről, ami az egyetemek demokratikus irányításának legutolsó maradványait is felszámolással fenyegeti, a Külügyminisztérium által kifelé sugallt norvég országimázsról – és végül arra kértek fel, hogy ismertessem/recenzeáljam Arundhati Roy indiai szerző kritikai megnyilvánulásainak legújabb gyűjteményét/kötetet. Paradicsomi állapotok? Hát nem egészen. A témákat a média jelöli ki/adja meg, a mi munkánk jórészt abban áll, hogy néhány konkrét részlettel szolgáljunk, vagy egy-két hangképpel szolgáljunk soundbite – vagy persze mondhatunk rá nemet is, ez esetben előbb-utóbb találnak egy másik egyetemi embert, aki hajlandó rá/kötélnek állni. Ugyanakkor annak sem volna sok értelme, hogy azt gondoljuk, a média az ördögtől való. Igaz, hogy nem peer reviewed tudományosan bírált/jegyzett szakfolyóiratok, az antropológusok mégis sokszor nyújthatnak egy kis komplexitást /megmutathatják, hogy valamivel összetettebbek a dolgok, elhinthetik a kétely magvát/ébreszthetnek némi kételyt az uralkodó közvélekedéssel szemben, tehetnek egy szubverzív megjegyzést. Mivel egész egzisztenciánk múlik azon, hogy módunkban áll idézni másoktól és bemutatni az életüket, nem volna helyénvaló, ha nem engednénk meg másoknak, hogy bennünket idézzenek. 
 Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt aztán ne lehessen megálljt parancsolni. Az antropológiát a média hajlamos könnyed szórakoztatásra redukálni, amelyben di Leonardo disparagingly nyilatkozik, mint az antropológiai gambit (guru?): „ A „mi” vonásaink „nekik” tulajdonítása és fordítva, mindig jó ok/okot szolgáltat a mulatságra/derültségre a populáris kultúrában” (di Leonardo 1998: 57) „Mi” és „ők” ilyen könnyű szembeállítása szerinte obliterates/ elfedi a konkrét hatalmi viszonyokat, a kontextust és a tornamented történelmi múltat, és csakis a kulturális különbségek/különbözőség trivializálására szolgál. Ebben a szellemben támadja azt a beszédet, amit Lévi-Strauss adott a College de France-ba való beiktatása alkalmával, amikor a tiszteletben álló mester revered ezt a beiktatási szertartást a kanadai indiánok egyik csoportja körében bevett szimbolikus erejű rítushoz hasonlítja. Leonardo éles kifejezésével „a hatalommal bíró, állami támogatottságot élvező intelligenciának észak-amerikaiak teljesen kiszolgáltatott csoportjához való nevetséges hasonlítása az obszcenitásszámba menő elbizakodottság példája” (1998: 66). Én nem látok ebben semmi obszcenitást, és úgy gondolom, hogy rendszerint nincs abban semmi nevetségessé tétel, ha az antropológusok megpróbálják megértetni magukat a szakmn kívüliekkel. Az összehasonlítás lehet ostoba, felületes és félrevezető, de végső soron még a Gary Larson-féle összehasonlítások is közelebb hozhatnank bennünket egymáshoz. A nagyközönség nem kritikátlan befogadó receptacles, és az „antropológus guru /gambit” hozzásegítheti őket ahhoz, hogy kinevessék ne csak a vezetőik ostobaságait, hanem időnként önmagukon is nevessenek.
 Számos ellentétet lehet felállítani az akadémikus kutatás és a zsurnalizmus/újságírás között, ami hozzájárul a kettő közötti viszony unruly és frusztráló voltához. Első helyen áll ezek közül az, ami a sebességre/gyorsaságra vonatkozik: a tudományos munka lassú,  az újságírás gyors. Ehhez kapcsolódik a komplexitás és a szimplifikálás/leegyszerűsítés közötti kontraszt. Az újságírók kimondottan köznapi nyelven foglalkoznak az egyes témákkal, időbeli és terjedelmi korlátok kötik őket, és általában azt várják tőlük, hogy valami egyszerű legyen a közlendőjük. 
 A legtöbb társadalomban azonban nem túl magas az újságírói mesterség presztízse. A gazdag országokban a zsurnalizmust egyre inkább a bulvársajtó szenzációhajhászásához és kommersz/ üzleti érdekektől befolyásolt elfogultságaihoz asszociálják/azzal hozzák kapcsolatba. A szavahihetőséget vizsgáló felmérések szerint az olyan észak-atlanti országokban, mint Anglia és Norvégia, az újságírók a skála alján helyezkednek el, a politikusokkal együtt.
 A média gyakran kéri fel a tudósokat/egyetemi embereket a közreműködésre, hogy hagyják magukt meginterjúvolni, hogy lássák el az újságírókat releváns tényekkel. * Számos olyan ember van az akadémiai körökben, aki rutinosan elhárít minden ilyen együttműködést a médiával a kutatás és a zsurnalizmus céljai és módszerei közötti mélyreható különbségek alapján. * Sokszor helyes/jogos is, ha a tudósok távoltartják magukat a média világától. Fennáll a veszélye annak, hogy a nézeteiket leegyszerűsítve/szimplifikálva mutatják be az újságírók, és az a fajta kutatás, amiben részt vesznek, többnyire amúgyis érdektelen a média számára. Időnként mégis előfordul, hogy egybeesik a két szakma érdeklődési területe. Ami a szociálantropológiát illeti, egyre inkább ez a helyzet, mivel az egyre nagyobb számú antopológus mai modern társadalmakat kutat, olyan témákat, ami iránt eleve nagya a média érdeklődés, mint a multietnikus társadalom és a migráció, a nemzeti kultúrák és a kulturális változások, a rokonsági struktúrák változásai, az ún. új munka, a turizmus, a fogysztás és így tovább. 
 Norvégiában tehát erős az antropológia média-jelenléte/jeleléte a médiában, az antropológusok rendszeresen kommentálják az aktuális eseményeket, vezércikkeket írnak op-ed, hozzászólnak a kisebbségekkel kapcsolatos témájú televíziós vitákhoz/résztvesznek ilyenekben, a nagyközönségnek szóló polemikus könyveket írnak, stb. Ebben a részvételben könnyű észrevenni* az előrelátható dilemmákat: eltűnhet/visszaszorulhat az antropológiai munka tudományos  jellege, és csak a személyes véleménye kap hangot. Az antropológus nézetei olyan kontextusban jelennek meg, amit más megfontolások vezetnek, mint amik az ő személyes megszólalását motiválták, és a dolog kimenetele frusztráló lehet a tudós számára, aki úgy érezheti, hogy becsapták és félreértették./becsapottnak és meg nem értettnek érezheti magát.
 Másfelől nagyon sok olyan antropológus van, aki megtanulta ügyesen használni a médiát a közvélemény formálására/befolyásolására/alakítására, némelyikük közéleti szereplőként lép fel, akiknek megvannak a saját politikai preferenciái/agenda/ témái, és képes is ezeket kifejteni. A média és a tudósok/akadémiai emberek köztti viszonyt ezért nem úgy kell nézni, mintha az egyik egyoldalúan kihasználná a másikat/élősködne rajta, hanem mint komplex viszonyt, amelyben mindkét fél küzd/részéről küzdelem folyik az alapszituáció befolyásolásáért. A mainstream tömegkommunikációs csatornákban lehetnek még kiaknázatlan lehetőségek a bonyolultabb/komplexebb gondolatok közvetítésére.

Az antropológia mint sebesség korlát bump
A gyors tempójú/fast paced média-vitában való részvétel lehet mégis kompromittáló /rossz kompromisszum: az ember hajlamos lesz a túlzott leegyszerűsítésre, és ráadásul az antropológusok ritkán kerülnek ki győztesen az újságírókkal folytatott média-vitákból, akik nálunk jobban ismerik a gyors kommunikáció fortélyait. A terjedelmes, széles publicitást kapott vita Marianne Gullestad antropológus és Shabana Rehman újságíró között 2002 nyarán, amit más helyütt elemeztem (Eriksen 2003), arról tanúskodik, hogy a gyors média swirling világa nem mindig kompatibilis a meticulous, nyugodt érveléssel. Jellemző, hogy Rehman egy ponton jeered at az egyetemi embereket, amiért a rasszizmust bírálják Norvégiában, ahelyett hogy az összehozott kényszerházasságok ellen tüntetnének/lépnének fel. Gullested erre azt válaszolta, hogy ő négy évig dolgozott a szóbanforgó könyvön (Gullested 2002). De az antropológusok fontos szerepet játszhatnak a lassúság érdekképviseletében, a maguk komplexebb látásmódjának cseppnyi hozzáadásával, és a kommunikálás szokásosnál összetettebb és kimunkáltabb módjával. Ez időnként egy másik mádiumra való átállást/ átkapcsolást tesz szükségessé, igényel.***
 
 

(181.o.)
Segíthetnek a bevettnél komplettebb, alaposabb kommunikáció kidolgozásában/ a szokásos kommunikáció elmélyítésében. Ez néha egy másik médiumra való áttérést tesz szükségessé.
 Egy nagy vitát kiváltó, a női körülmetéléssel foglalkozó televíziós dokumentumfilmhez kapcsolódva, amely azt mutatta be, hogy ez a gyakorlat létezik egy bevándorló csoportok körében Norvégiában is, a legnagyonorvég napilap, a VG újságírója elhatározta, hogy ír a témáról a lap vélemény-rovatába. Duly felvette a kapcsolatot/megkereste/hozzá fordult Aud Talléval, aki végzett terepmunkát Kenyában, Tanzániában, Szomáliában valamint Londonban élő szomáliai nők körében is. Talle elküldött neki faxon egy cikket, amelyben taglalja ennek a gyakorlatnak a társadalmi és kulturális kontextusba való beágyazottságát, és telefonon is elmagyarázta ezt neki. Nem sokkal ezután a VG hozott egy cikket a női körülmetélésről és egy olyan képpel illusztrálta, melyen egy lefátyolozott, láncra fűzött nő lépked egy brisk és magabiztos antropológusnő mögött.  A cikk az antropológusok „kulturális relativizmusára” volt kihegyezve/ azt vette célbe/ az ellen irányult, akik szívesebben tanulmányozták a női körülmetélést mint egzotikus rítust, ahelyett hogy megpróbálnák felvenni vele a harcot/ellene a küzdelmet/tenni ellene valamit.
 Első pillanatban Talle nem tudta, hogyan is reagáljon. Végül úgy döntött, hogy nem válaszol magának az újságnak a hasábjain. Úgy találta reckoned, hogy a gyorsmédia egyszerűen nem képes helyet adni olyan részletességű okfejtésnek, amire szükség volna ahhoz, hogy olyan választ adjon, ami tekintetbe vesz minden releváns szempontot. Ezért inkább egy könyvet írt „A női körülmetélésről” (Talle 2003). A könyv az újságcikk után egy évvel jelent meg és közérthető nyelven íródott. Néhány gyakorlati eljáráspolitikia policy javaslat is van a könyv végén, ahol Talle érdekes összehasonlítást tesz az észak-afrikai női körülmetélés és a kínai lábelkötés gyakorlata között, azt sugallva, hogy az utóbbi szokással szembeni száz évvel ezelőtti sikeres kampányból lehetne némi ösztönzést meríteni hasonló mai stratégiák számára. A legfőbb érvei olyanok, amilyet egy szociálantropológustól várunk is, és amilyenek ritkaságszámba mennek incidentally a közéleti/nyilvános világban általában: a körülmetélést nemcsak egyéni tapasztalatként kell értelmezni, hanem a kulturális jelentés és a társadalmi érdekek összefüggésében is. 
 Ahogy sejteni lehetett, Talle könyvéről nem jelent meg ismertetés sem a VG-ben, sem egyetlen másik mainstream médiában. De keltett némi figyelmet a kisebb elit-médiában /folyóiratokban, és – ami ennél fontosabb – kezdték haszonnal forgatni az egészségügyben és a közszolgálatban dolgozó szakemberek, akiket sokszor figyelmeztetnek arra, hogy meg kéne próbálniuk megérteni, hogy bizonyos bevándorlók miért csinálnak bizonyos dolgokat. Ez a példa megmutatja, hogyan működhetnek az antropológusok sebességkorlátozóként a nyilvánosság szférájában, és hogy miért érdemes olykor türelmesnek lenni. Talle könyvének várható élettartama évekkel túlmutat/felülmúlja a VG újságcikkek várható élettartamát. 
 Ugyanakkor tagadhatatlanul vannak itt valódi dilemmák is.  A 80-as évek második felétől több rádió- és tévéprogramban vettem részt, mint amennyire vissza merek emlékezni/össze se merem számolni mennyiben/, adtam rövidebb, hosszabb és portré-jellegű interjúkat a legkülönbözőbb médiknak/orgánumoknak, írtam számos/számtalan  újságcikket, könyvismertetést, és hosszabb op-ed publicisztikát majdnem minden nagyobb újságnak Norvégiában, sokszor publikáltam a dán és a svéd sajtóban is. Ha volna rá mód, természetesen jobban örülnék, ha nem maradnának fenn mindezek a médiaszerepléseim, különösen a televízióbeliek. Évekig védtem azt az álláspontot, hogy ha az ember kap rá egy percet a televízióban, hogy elmondhassa a polgártársainak mondjuk azt, hogy a terrorizmusnak semmi köze az iszlámhoz, hogy a „hagyományos” norvég kultúra modern találmány, aminek van egy kereskedelmi és egy politikai arculata, vagy hogy a bevándorlók legtöbbször úgy érzik, hogy a legrosszabb jut nekik mindkét világból, hogy az az egyetlen perc még mindig jobb, mint a semmi. De most a tapasztalat azt mondatja velem, hogy ez nincs mindig így. Túl gyakran alakult úgy, hogy azt kellett éreznem, beszippant a szórakoztató-ipar, pedig eredetileg egy komoly vitára készülve léptem be a stúdióba. 
Az a lenézés, amivel az akadémiai körökből a legtöbben viseltetnek a mainstream médiával mint olyannal szemben, az mindennel együtt/ennek ellenére túl durva crude, kategorikus és misinformed ahhoz, hogy hasznos lehetne. Végsősoron tehát antidemokratikus. 
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu