Pavel Vilikovsky
A gonosz életrajza
– Prága a kettesbe! – kiáltotta a telefonközpontos a pult mögül, és
Karsten gondosan magára csukta a fülke ajtaját, holott várakozás közben
maga is hallotta, hogy a vékony falú fülkékből egyébként is kihallatszik
a telefonálók beszélgetése.
– Itt Koudelka – szólalt meg a vonal túlsó végén egy hang – Tessék!
Karsten rögtönözni volt kénytelen. – Lederer vagyok – csúszott ki a
száján, „még jó, hogy nem a Hasfelmetsző Jack”, gondolta magában – az Ipari
és Kereskedelmi Megbízotti Hivataltól. Beszélhetnék, kérem, Helebrant...
– itt egy kicsit megakadt – elvtárssal?
– Helebrantot már nem tudom adni – közölte vele a hang közömbösen.
– Akkor a helyettesét legyen szíves – felelte Karsten, de mihelyst
meghallotta a telefonkagyló koppanását az asztalon, rögtön letette a telefont.
A pultnál kifizette a hívást, és gyors léptekkel elhagyta a posta épületét.
Egyszeriben két gond szakadt a nyakába. Az első rögtön az utcára lépve.
Ez a kis postai kiruccanás volt az első nyíltan felvállalt illegális tette
– reggeli céltalan csatangolásai, ha nem is voltak teljesen legitimek,
legalább a friss levegő iránti vágyával meg tudta magyarázni. Ezért most
biztos akart lenni a dolgában, hogy nem követték-e. A járdán állva hosszasan
gombolgatta a hubertuszt, de nem látott a környéken gyanús alakot, csak
a szemközti ház első emeletén mosta az ablakot egy kötényes háziasszony,
de amint a Temető utcához közelített, férfilépéseket hallott a háta mögött.
Mivel nem akart hátrafele tekintgélni, miután befordult a sarkon, hirtelen
irányt váltott, így szinte belefutott egy montgomerys fiatal férfi karjaiba.
– Bocsánat – mondta Karsten előregyártott mosollyal, és feltűnő alapossággal
végigmérte őt. Eléggé meghatározhatatlan korú volt, húsz és harminc között,
taréjba fésült haját nem takarta sem kalap, sem sapka, sőt duzzadt, érzéki
ajkai sem különböztették őt meg a többi városi léhűtőtől.
Na most már tudja, hogy lebukott és nem követhet tovább, gondolta Karsten,
majd folytatta útját a Francisci utcai házhoz. Nem tartotta valószínűnek,
hogy két embert is ráállítottak volna, de miután befordult a kapuljba,
egy ideig a falhoz lapulva, a kapu matt üvegén keresztül figyelte az arrahaladókat.
Az utca túloldalán egy babakocsis nő tűnt fel, másik gyerekét kézen fogva
vezette és hangosan beszélt hozzá. Az elkövetkező három-négy percben más
nem történt. Karsten kilépett az utcára, körülnézett, és most az ellenkező
irányba, a Kórház utca felé indult el. Többször is átment az utca túloldalára,
hogy maga mögé nézzen, de semmi feltűnőt nem észlelt. Kapóra jött neki
az L alakú Centrál passzázs: a hátsó szárnyába érve felfutott a lépcsőn
a galérián található fényképész műterembe, ahol megkérdezte mennyiért készítenek
igazolványképet, majd kifelé jövet, a korlát fölött óvatosan végigpásztázta
a passzázs teljes hosszát, de egyetlen tébláboló, zavartan kémlelő alakot
sem vett észre. De még ekkor se, még így se volt egészen biztos magában.
Nem mert volna megesküdni, hogy az a montgomerys léhűtő tényleg spicli
lenne – persze csak amolyan zöldfülű. Másrészt kifejezetten az volt a benyomása,
hogy élvhajhász, puhány vonásaiból kegyetlenség árad. Még inaktív kegyetlenség,
afféle küszöbön álló, amely viszont már betette a lábát az ajtórésbe...
Amikor kilépett a Főposta épületéből, meglepetten tapasztalta, hogy
fényárban úszik a tér. Illetve úszni azért nem úszott, inkább csak pancsikolt,
és bizony, a napnak is foga volt még, bár inkább csak tejfoga. Mindenesetre
Karstent arra csábította, hogy átadja magát a tavaszi optimizmusnak, ugyanakkor
elővigyázatosságból csak annyit tett, hogy kigombolta lódenkabátját, és
megpróbált nyomába eredni a másik problémájának. „Helebrantot már nem tudom
adni”– ezt úgy értse, hogy szolgálati ügyben távozott egy bizonyos időre,
áthelyezték egy másik osztályra vagy pedig lebukott és vizsgálati fogságban
ül? A hivatali bikkfanyelv semmilyen fogódzót nem kínált, rákérdezni pedig
nem volt mersze. Különben is... a szabványosított hangnem alapján egyetlen
vonással meg tudta volna festeni szürke öltönyös, fehér inges, vörös –
az most menő! – nyakkendős tulajdonosát, aki esetleges kérdésére úgyis
diplomatikus – külügyminisztérium! –, kitérő választ adott volna. Minél
nagyobb pácban van Helebrant, annál kitérőbbet.
Karsten gondolataiba merülve, gépiesen kaptatott felfele a téren, csak
a Szentháromság-templom előtt álló, egyes villamos csöngetésére rezzent
fel. Hirtelen nekiiramodott és az utolsó pillanatban felugrott a hátsó
kocsi peronjára, körbetekintett, és mikor látta, hogy nem követte a példáját
senki, leugrott róla, míg mielőtt a villamos felgyorsult volna. Ezúttal
tényleg biztos volt magában, hisz maga előtt látta az egész szerelvényt.
Behúzódott a járdát szegélyező fák alá, amelyeknek rügyező ágai szinte
megtollasodtak a fülsiketítő ricsajjal zsinatoló verébcsapatoktól. Micsoda
idióta manőver, gondolta, ha eddig netántán megúsztad volna, pajtás, ezentúl
már biztos figyelni fognak. Ennek ellenére egyfajta megelégedettséget,
sőt büszkeséget érzett amiatt, hogy eszébe jutott ez a trükk, ráadásul
ügyesen végre is tudta hajtani.
Amikor az utca túloldalán, egy öles fatörzs mögött megpillantott egy
kocsmát, váratlanul hátba lökte egy már-már ködbe vesző emléke: forró bableves.
De hiába kutatott emlékei között, mikor és kivel követte el, előző életében
ritkán tisztelte meg személyével az efféle vendéglátóipari egységeket.
Odabenn zsúfoltság és vastag füst fogadta, a masszív asztalok fölött mocskos
ruhás munkások rekedt hangon diskuráltak. A kopott lódenkabátos Karsten
nem keltett feltűnést. Honnan ez a sok nép? Ebédszünet?, morfondírozott
a sarokban, a bablevese fölött. Ezekkel akarják felépíteni az új világukat?
Vagy majd ők vésik be régi, bevett szokásaikkal az új arculat ismertetőjegyeit?
Hogy az egész heroikus küzdelem, nekifeszülés és gyökerestől való felforgatás
után csak a nyelvezetében legyen más ez az új világ? Hiszen az épületek
továbbra is itt sorakoznak, egymás mellett, rendíthetetlenül: a kocsma,
a templom, a posta, a kórház – meghatározzák a tér jellegét, és magasról
tesznek rá, hogy az éppen a Köztársaság, Andrej Hlinka vagy Sztálin nevét
viseli-e. Ugyanazok maradnak, mindig ugyanazok. A történelem szarik a fejünkre,
gondolta Karsten, és egyfajta felszabadultságot érzett a gondolat nyomán,
de lehet, hogy csak a leves melengette a gyomrát. Tisztában volt vele,
hogy megszegi a szabályokat – vagyis nem egészen, hisz maga Hálek mondta,
hogy egyen valami meleget, csakhogy nem a postáról jövet és nem fényes
nappal. Na de miért csak Hálek diktálná a szabályokat, ha egyszer kétoldalú
megegyezést kötöttek? Elvégre neki, Karstennek is van akarata, sőt szükségletei,
és kétszer is meg fogja gondolni, hogy lemond-e róluk.
Fél háromkor már a Palisády utca egyik kovácsoltvas kapujánál csöngetett.
Még emlékezett, hogy Fleischman a földszinten lakik, a lánya miatt, ezért
meg sem lepődött, amikor szinte azonnal feltűnt a kerti úton, lenge öltözetben,
ingujjban ugrott ki.
– Hohohó! – kiáltotta már messziről, amint a vasrács takarásában felismerte
Karsten arcát. – Gyere beljebb, nyitva van. Ezer éve nem láttalak, barátom.
Hogy kerülsz ide? – Úgy tűnt, őszintén örül neki. Ennyire naiv lenne, vagy
csak megjátssza magát?
– Addig került, addig fordult, egyszer csak a kapuban volt – kedélyeskedett
Karsten, és belépett a kertbe. – Hát te még mindig nem szabadultál meg
ettől a pofadísztől?
Fleischman önkéntelenül megsimította kecskeszakállát, amely ravaszkás,
csaknem mefisztói külsőt kölcsönzött neki, ami, mondjuk, egy kereskedelmi
szakjogásznak nem is vált hátrányára. Bár a proletariátus nem feltétlenül
nézi jó szemmel az üzleti jogot. – Nem voltam benne biztos, hogy itthon
talállak – szabadkozott Karsten –, de gondoltam, próba szerencse.
– Nálunk mindig van itthon valaki, hisz tudod. – Fleischman kitárta
Karsten előtt a résnyire nyitva hagyott ajtót és betessékelte a lakásba.
– Most már többnyire én, amióta nyugdíjba mentem. – Karstenre nézett. –
Bezártam az irodát, nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy megszüntessenek
vagy elküldjenek valahova a termelésbe. Margita se a legfiatalabb már,
egyedül, cseléd nélkül nem győz mindent. Hát ti? Hogy van Irena és a srácok?
– Jól, legalábbis remélem – felelte Karsten. – A körülményekhez képest.
– De tévedett, amikor azt gondolta, hogy a kissé titokzatos válasz hallatán
Fleischman kérdezősködni kezd.
Megállt a nappali küszöbén, és az ablaknál ülő tolókocsis alak derengő
sziluettjét fürkészte. A lány észre se vette őket, mereven nézett kifelé
az ablakon, úgy tűnt, mintha a semmibe révedne.
– Akkor hát tedd le magad nálunk – szólalt meg a háta mögött Fleischman.
– Iszol valamit?
– Nem – felelte Karsten. – Jobb ötletem van. Olyan szép tavaszias idő
van odakint, süt a nap, mi lenne, ha kivinnénk Juditot egy kicsit levegőzni?
Fleischman a kert hátsó, napsütötte zugába tolta a kerekesszéket, amelynek
kereke sekély vájatot hagyott maga után az agyagos talajban, és a szomszéd
kert fái felé fordította. – Szereti nézegetni a madárkákat. Ugye, Jucka?
– A lány az apjára nézett, és fura rikkantással felnevetett. Karsten döbbenten
konstatálta, hogy az évek alatt, amióta nem látta, semmit se változott.
Fleischman... hát, nem igazán voltak közeli barátok, már csak azért
sem, mert Karsten valahogy restellte, hogy a sors kegyelméből őt elkerülték
az efféle családi tragédiák, viszont jól el tudott vele beszélgetni elvontabb,
filozófiai témákról is. Ezek persze csak amatőr filozofálások voltak, mint
például „mi volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás?”, vagy „ha van Isten, akkor
hol?”, amelyek megvitatása során mindketten jól szórakoztak, vagy ahogy
Fleischman mondta, kicsit megmasszírozták az agytekervényeiket. Mellesleg
ez utóbbi felettébb érdekelte volna Karstent, de most, talán, hogy az elkerülhetetlent
elodázza, és egyszersmind a közönséges tavaszi délután érzetének illúzióját
időben kiterjessze, arról kezdett beszélni, ami az előbbi arcocska látványa
kapcsán futott át rajta. Nagyjából abban a szellemben, hogy az időt mint
permanens elmúlást, tehát megfoghatatlan és kézzelfoghatatlan* jelenségként
érzékeljük, ugyanakkor itt vannak, mondjuk, ezek a fák – az előttük álló
tujákra mutatott –, amelyekben valójában a megtorpant idő tárgyiasul. Mire
Fleischman mosolyogva ellenvetette, hogy aligha állhat meg az idő pont
a fákban, hiszen növekednek, és amennyiben kettéfűrészelné a törzsüket,
az évgyűrűkben tetten érhető lenne, de Karsten nem hagyta magát, és a megtorpant
idő tárgyiasulására további példaként a mögöttük álló házat hozta fel.
– A fák, a házak, mind egy adott momentum szobrai. A pillanaté – jelentette
ki.
– A sírkövek talán igen – nevetett fel Fleischman –, hisz esetükben
az adott pillanat már a múlté.
Igaza volt. – Na de nem ezért jöttem – mondta Karsten. – Nincs egy
cigarettád? –kérdezte –Elfelejtettem magammal hozni – tette hozzá, de mire
kimondta, már eszébe jutott, hogy Fleischman nem dohányzik. – Én valójában
megbízásból jöttem. – Mélyen Fleischman szemébe nézett. – És te nemet fogsz
mondani.
– Várj csak, Duąan, várj! Ne fussunk ennyire előre! Honnan tudhatod...
– Nem Duąan. Pillanatnyilag Jozef – Karsten továbbra is mereven nézett
a szemébe. – Neked más – fejével a tolókocsi felé bökött, de közben nem
vette le szemét Fleischmanról – és fontosabb dolgod van. Függnek tőled.
– Látod – vetette ellen Fleischman –, lehet, hogy pont ezért nem vagyok
érdekes, ezért nem figyelnek, érted, mert senki se gondolná, hogy...
– Hadd fejezzem be! Ahogy már említettem, te most nemet fogsz mondani.
És holnap, rögtön reggel, holnap elrohansz a rendőrségre, és bejelented
nekik, hogy meglátogattalak.
Most már Fleischman is hosszan nézett a szemébe, talán fürkészve, talán
hitetlenkedve. – Rosszul esik, hogy ennyire félreismersz – mondta végül.
– Ugyanakkor hadd biztosítsalak arról...
– Holnap elmész a rendőrségre – ismételte meg Karsten –, és beszámolsz
nekik erről a beszélgetésünkről. Szó sincs félreértésről, csak konstatálom
a helyzetet. – Egy lépést tett előre, egyik kezével megfogódzkodott az
útjában álló tolókocsi fogantyújában, a másikat pedig Fleischman vállára
tette. – Kár, hogy rögtön nemet mondtál, anélkül, hogy visszakérdeztél
volna, de megértelek. Teljesen ésszerű, amit csinálsz, magam is így tennék
a helyedben. – Lassan, szinte kelletlenül vette le válláról a kezét, és
egy pillanatra megállt a levegőben, árván, szárnyaszegetten, majd zsebre
dugta. – Örültem, hogy láttalak. De tényleg. – Azzal sarkon fordult, és
miután túljutott a lágy agyagon, a járdán még búcsúzóul visszafordult.
– Margitának inkább ne beszélj rólam. És vigyázz magadra, nem vagy egyedül
a világon.
Az igazi Karsten se tudott volna többet tenni Fleischmanért, gondolta,
miközben becsukta maga mögött a vaskaput.
(regényrészlet)
HIZSNYAI ILDIKÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|