Igor Stokfiszewski
A kétkedés előtt öt perccel
Jelenetek Czesław Miłosz Családias Európájából
 

Minél tovább bolyongok Czesław Miłosz életrajzi esszéjének lapjain, minél jobban elmerülök (hol erőt véve magamon, hol gondolkodás nélkül alábukva) a Családias Európa  korántsem homogén (egyszer lágy, máskor érdes, akár a smirgli) faktúrájába, annál gyorsabban forog a szemem előtt a kép, a gondolatok kaleidoszkópja, az impulzusok és a benyomások valóságos körhintája, annál inkább felizzik a mese vonzereje, annál lázasabban keringenek az értékelés planétái e vonzás keltette figyelem egén.

1.

A Családias Európa pulzáló szubsztancia, vagy inkább pupilla, amely kitágul és összehúzódik, ahogy a fényforrás – az olvasói figyelem – megjelenik, illetve eltűnik. Hogy az impulzusok e tűzijátékát visszaadjuk, magában Miłoszban kell bíznunk, és tőle kölcsönvennünk kutatói eszköztárát, valamit, ami „teleszkópos szemként fogható fel”, vagyis olyan szervnek, amely egyszerre képes megragadni „a földgolyó különböző pontjait, ugyanakkor az idő különböző pillanatait”, ami a film látásmódja. S bár ennek köszönhetően csupán impressziók támadhatnak bennünk, holmi forgatókönyv-kísérletek, ügyetlen próbálkozások a benyomások szimultaneitásának megragadására, mégsem marad más hátra, mint hogy ezeknek higgyünk.

2.

Ha ez az 1959-ben a Kultura emigráns párizsi kiadónál megjelent és a Lengyelországot akkor kormányzó kommunista rezsimmel szemben ellenzéki beállítottságú Miłosz-esszé audiovizuális installáció lenne, kiemelhetném szikrázó színgazdagságát és ezerféle koloritját a gondosan megtervezett tájképeken, a városok felskiccelt sziluettjein, vagy a különféle hang- és zajáriákat, a járművek tülkölését, az ágyúdörejt, a falusi csermely csobogását, a párizsi kávéház zsibongását. A Családias Európa azonban irodalmi szimfónia, sok százezer szóból, sok millió betűből komponálva, és az „én” perspektívájából megragadott narrációban elhelyezve, annak az embernek a sorsában, aki két világháborút is megélt, aki látta monarchiák, államok, totalitarizmusok születését és elhalását, az eszmék és a rájuk épülő társadalmi rend diadalát és bukását, aki egyszerre volt író és politikus, és egyszerre akarta megragadni a „közép”-européer, a nyugati és a keleti civilizációbeli „másik”, a „nemes vad”, a gojok közti örök zsidó identitását, és akinek „differencia specifikája külső és belső formahiányt mutat. Érdemei: a szellemi mohóság, a vitaszenvedély, az ironikus érzék, az érzelmi frissesség, a földrajzi és térfantázia csupa olyasmi, ami alapvető fogyatékosságból fakad: ahogy örökre zöldfülű marad, ahogy a belső káosz hirtelen hatalmába keríti vagy elhagyja. A Családias Európa ugyanakkor az egész kontinenst átfogó kulturális párbeszéd könyve is, annak az „európai határvidéknek, az ott keveredő nyelveknek, vallásoknak és hagyományoknak” visszhangja, ahol Miłosz a világra jött és ahol a fiatalságát töltötte, annak tehát, amit ma „multikulturalitásnak” neveznénk. Mi lehet még és mi lehetne a költő e könyve? Ideológiai vita, amelyről a szerző nem akart lemondani, mert ha így tenne, akkor „az igen szegény portrét festene a helyszínről és a korról”; traktátus a költészetről. ama „felsőbb rendű nempolitikai politikáról”, amely lángpallosként védi a művészt. Ez a szép katalógus arra ösztönöz, hogy az alábbiakban megvilágítsuk az egyes problémákat, vagy – kísérletet téve az objektivitásra – azt vegyük szemügyre, hogyan fest ma, félévszázaddal a Családias Európa megszületése után a mi identitásunk és társadalmi rendünk a Miłosz-utópia fényében, vagy mondjuk – szubjektív nézőpontból –, fogjuk vallatóra a saját irodalomképünket és a saját világnézeti álláspontunkat. Ezt meg kívánom tenni, de nem ok-okozati láncszemekből szőtt értekezés formájában. A gördülő mese nem lenne képes visszaadni a miłoszi narráció élénk kontrasztjait, a hetman lépéseit az életrajz, a földrajz, a filozófia, az irodalom és politika mezején, de nem lenne képes megmutatni az ellentmondásokat sem.

3.

Egy film pereg a szemem előtt, ennek egyik jelenetében Andrzej Mencwel eszmetörténész, esszéista, a mai lengyel értelmiségi baloldal oszlopos tagja, az „öreg kontinens” kelet-közép régiója iránti odaadását illetően Miłosz kései unokája súlyos bekezdéseket fogalmaz A Családias Európa először. Párbeszéd a lengyel formáról  címmel. A címadó esszében annak ered nyomába, hogy a remények, amelyeket Miłosz táplált e régió kapcsán, hogyan festenek a világ mai realitása felől, arra megállapításra jutva, hogy „soha nem volt oly jó a helyzet, mint jelenleg”. Először is a Miłosz-esszében megfogalmazott politikai koncepció, amely tükrözte a párizsi Kultura körének nézeteit, és amelyet ULB-álláspontnak neveztek (értve ezen Ukrajna, Litvánia és Belarusz állami függetlenségét), egykor négyszeresen is vitatott volt, „a londoni emigráns kormány szempontjából is, amely ragaszkodott Lengyelország háború előtti területi integritásához, a varsói kormány szempontjából is, amely a jaltai határokat fogadta el a »Szovjetunióval az élen«, a Szovjetunió szempontjából is, mert az az ukrán, belarusz és litván függetlenséget a szövetségi állam elleni merényletnek tekintette, a nyugati nagyhatalmak szempontjából is, mert hallani sem akartak az úgynevezett »szovjet köztársaságok« függetlenségéről”, mára mégis megvalósult. Másrészt Közép-Európa is kivívta függetlenségét és kulturális önazonosságát. Harmadrészt a régió szabad nemzeteinek békés együttélését illető miłoszi álom is megvalósult, miközben a nyelvi, mentalitásbeli és vallási különbségek megmaradtak, ennek történelmi legitimációja a Litván Nagyhercegség (vagy ahogy Miłosz nevezi, Commonwealth), amely „a nemzetek közösségének” egyik első európai példája, és a mai Litvániát, Belaruszt, Észak-kelet-Lengyelországot, Ukrajna egy részét és Lettországot felölelő állami léte a 18. századig eltartott.
Itt egyszerre premier plánba kerül , kissé homályosan (mintha nem lenne jól beállítva az objektív élessége) Piotr Zychowicz, a jobboldali Rzeczpospolita  publicistája, aki lapjában a lengyel köztársasági elnök litvániai látogatásáról tudósít 2011 februárjában. Lágy hangütéssel kezdi: „Litvánia Bronisław Komorowski számára különös ország. Mert a Komorowskiak több évszázadon át itt, Rakiszki környékén éltek, s bár a háború után el kellett hagyniuk szülőföldjüket, az elnök gyakran említi, hogy a Litván Nagyhercegség utáni nosztalgia jegyében nevelkedett.” A tudósító hangja ekkor megkeményedik, s így folytatja: „A Jagelló-kori lengyel-litván együttműködésből nem sok maradt. Ahogy a diplomaták mondják, Varsó arra a meggyőződésre jutott, hogy »elkapatta« Litvániát, éveken át stratégiai partnerének tartva, és szemet hunyva afölött, hogy a lengyel kisebbség milyen problémákkal küzd ebben az országban… mindenekelőtt a lengyel nevek lengyel írásmód szerinti használatának hivatalos engedélyezéséről, a lengyel nyelvű iskoláztatás gondjairól, a kétnyelvű feliratok tilalmáról van szó a lengyel többségű helységekben.” Akkor hát Mencwel túlzottan optimista volt? Vagy a mi jobboldalunk izgatja magát túlságosan, hogy elégtételt vegyen a kisebb szomszéd szabadságtörekvései miatt? Nem tudom a választ, de a feloldatlan kérdések fullasztóak. 

4.

A szemem előtt pergő filmet csataképek teszik mozgalmassá és változatossá, széles, panorámás felvétellel és gazdag hangeffektusokkal. Az egyik ilyen képen a multikulturalitás teoretikusainak vidám serege Iris Marion Younggal, Charles Taylorral és Will Kymlickával az élen egyetértő kórusban skandálja Nathan Glazer  nyomán, hogy „ma már mindannyian multikulturálisak vagyunk!”, majd pedig hangos dobszó mellett örömmel sorolják Európa, a két Amerika és a többi kontinens nagy- és kisvárosait benépesítő kisebbségeit, melyeket békésen magához ölel a „nyelvek, vallások és hagyományok” keveredésének globális határvidéke. A következő kép azt a pillanatot ragadja meg, amikor e sereggel szemben feltűnik egy feminista hadosztály, amely agresszíven variálja Susan Moller Okin  szavait, mondván, hogy „a multikulturalizmus rossz a nőknek!” És ekkor a dobos lány rosszmájú monoton beatet ver, amihez jól illik a kulturális kisebbségek gyakorlatát idéző hangos litánia: „az erőszak áldozatát férjhez adják a megerőszakolóhoz, a megerőszakolt nőket házasságtörő szexszel vádolják és szigorúan megbüntetik, a család kierőszakolja a házasságot, válás esetén a nők diszkriminációja, [férfi] poligámia” . Az összecsapás során, ahogy madártávlatból elnézzük, a multikulturalistákat szétverték kisebb egységekre, ők most a csatamező szélén rendezik soraikat.
De a Nancy Fraser és Zygmunt Bauman vezette zászlóaljak is veszítenek, hiába vették őket a szocialisták a szárnyuk alá, a gazdasági grafikonok öblös fúvósait zengetik: „A gazdasági igazságtalanságot és az elosztás elégtelenségét a kulturális sokszínűség politikájának égisze alatt az egyenlőtlenség esztétikájával fedik el.” Míg végül a multikulturalitás megtizedelt partizánegységét szélnek ereszti Angela Merker német kancellár, David Cameron brit miniszterelnök és Nicolas Sarkozy francia elnök konzervatív triumvirátusa, bombaként robbanó és a nagyvárosok bevándorlók lakta negyedeit elnéptelenítő kijelentésével: „State multiculturalism has failed”, azaz „A multikulturalizmus állami politikája csődöt mondott”. E szavak azonnal az európai jobboldal himnuszává válnak, amely egyből teleszívja a tüdejét levegővel, hogy felharsanó énekszavával útnak indítsa a párizsi Charles de Gaulle reptérről azokat a gépeket, amely zsúfolásig tele vannak kényszerű emigrációba „hazaküldött” romákkal. És látom a taccsra tett centristákat, akik hovatovább nyaktörő gimnasztikai mutatványokkal próbálják meggyőzni a világot, hogy „a nyugati vezetők nem a multikulturalizmust mint olyant kritizálják. Bírálatuk a bevezetés módját illeti, amely gyakran passzív, automatikus, átgondolatlan volt, és a kisebbségeket meghagyta a maguk gettójában. Erről beszélt legutóbb David Cameron Münchenben, »aktív toleranciát« és »aktív multikulturalitást« sürgetve. Ugyanezt mondja a francia elnök, Nicolas Sarkozy.” De a roma családok ezt már nem hallják. A repülőgép motorjának zúgása és a turbulencia elnyomja a szívderítő tereferét. Itt megszakad a film... A vetítőgép nyüszít, mintha panaszkodna... Egy pillanatra felriadok a zsibbadtságból, amibe az utolsó képek szekvenciája lökött, körbepillantok...

5.

Vonattal utazom, elnézem, ahogy az utasok cserélgetik a helyüket (a „pólusaikat”, ahogy Olga Tokarczuk mondaná), , s egyszerre világos lesz előttem a mai ember nomád szubsztanciája. Majd belelapozok a Családias Európába: „1939 elején Marek Eiger kezdte váltogatni a lakásokat… a vándorlást választotta pótszernek, kereste azt az elérhetetlen helyet, amely olyan biztonságos, mint az anyja öle.” Hát volt valami előérzetünk?

6.

Megesik, hogy elönt a méreg, amikor Miłosz a maga patriarkális önimádatával, akár a gyerekeket, kiosztja azokat, akik hisznek valamiben (előszeretettel alázza a marxistákat, atavisztikus kéjjel a narodnyikokat), az pedig, hogy az eszmékkel való együttélés stratégiájához az „álcázd magad és cikázz” formulát sugallva, ami a „cinikus ész” diadala idején, amikor a maszkok cserélgetése és a bennük való cikázás afféle tolvajként a politikai és financiális szalonok zsákutcáiban, a közösségi szellemet kiölő járvánnyá lett, legalább annyira infantilisan hangzik, mint amennyire baljóslatúan; vagy ha a költő van oly kedves, és megosztja velünk ihletét, mintegy „adagnyi iróniával” objektivizálva versét ma, amikor irodalmunk hajóin az „ironikus posztmodernek” görcsösen markolják az evezőket, mindent objektívnek nyilvánítva, ami megtiltja a művészetnek, hogy az eredendő kérdésekről szóljon – a társadalmi kapcsolatok válságáról, az egyén elidegenedéséről, a kollektív kizsákmányolásról, a földkerekséget bejáró új rasszizmus lidércéről –, és a toll könnyedségére meg a nemtörődömség, a viccelődés és a szemhunyorgatás kiütéses tífuszába mártott ecsetre apellálva aláaknáz minden olyan művészi útirányt, ami súlyosabb kontinensek felé mutatna. Nem is értem, honnan Miłosznál – az örökös távolságtartás kultusza mellett – az erős államférfiak iránti oly nagy gyengeség, Féliksz Dzserzsinszkijt és Józef Piłsudskit ugyanis így jellemzi: „Ki tudja, talán mind a ketten inkább költők voltak, mint politikusok, de olyan költők, akik tinta helyett vérrel írtak.” Ez már nem is ellentmondás, hanem annak az érzésnek makacs kitörlése a tudatból, hogy az irodalom társadalmi-politikai praxis is lehet, ami egyébként a Családias Európában helyenként szép, izmos igazságként vissza-visszatér: „De miféle lángpallos védi a művészt? Csak az objektív értékekbe vetett hite, miközben a passzív emberek szemében szétfolynak az értékek, elhalványulnak, amikor ütköznek azzal, amit »reálisnak« tartanak, és ez a titka tehetetlenségüknek. Ezért szövetkeznek hagyományos a művészek a forradalmárokkal. Mert a forradalmárok is objektíven megalapozott értékeket keresnek, jó érzékkel vagy ügyetlenül, ők az indulatos »igen«-ben és az indulatos »nem«-ben keresnek menedéket, nem indulnak meg álmatagon a lejtőn, ahová elnehezült lelkünk taszít minket. Az ő tettük megfeleltethető a művész alkotói aktusának, önmaguk fölé emeli őket a teljes odaadás: senki sem ír szavakat a papírra, nem helyez festéket a vászonra kétkedve; csak öt perccel később lehet kételkedni.”

7.

Előfordul, hogy a Családias Európa narrációja vörösre hevíti belső izzásomat, felszítja bennem az osztálygyűlölet az olyasféle kijelentésekkel, hogy „a tulajdon könyörtelen”, „szembefordul azzal, akinek nincs”, vagy amikor két annyira más sziget közé emel hidat, hogy a puszta összekapcsolástól is elfog a szédülés („így csak a négerek voltak élők, tragikusak és természetesek, mert nekik volt hasonló rögeszméjük, mint nekünk [kelet-európaiaknak]”). E két utóbbi idézet körvonalazza előttem azt a látomást, amelyből a Családias Európa kapcsán szőtt film utolsó két jelenete vagy inkább szekvenciája összeáll.

8.

Lapozom a könyvet, és egymás után olyan észrevételekre bukkanok, amelyek sorba rendeződnek. akár egy kirakós kép egymáshoz illeszthető elemei. A „szabad parasztról”: „ha egy kicsit jobb volt is a sorsa, mint a fekete rabszolgáé az amerikai ültetvényen, mégis erősebben védték bizonyos helyi patriarchális hagyományok, mint a jog.” A civilizációs változásokról: „A Kelet-Európában zajló folyamatnak, amely nagyjából a vasútépítéssel párhuzamosan ment végbe, nincs analógiája a kontinens más részein, azokra a változásokra emlékeztet, amelyek Amerika déli államaiban mennek végbe a konföderáció bukása után.” A költő nagybátyjának vonzalmáról a „paraszti szokásrendszerhez”: „Őszintén szerette a parasztokat, Európa feketebőrűinek nevezte őket, mert olyan erényeik voltak, amelyek máshol már elvesztek.” A megélhetési lengyel emigránsokról: „Akkoriban Franciaországban olyan státuszuk volt, mint később az észak-afrikaiaknak, a legnehezebb munkát végző legrosszabbul fizetett munkaerőnek.” És még két, engem különösen elgondolkoztató idézet: „Megjelent New Yorkban A rabul ejtett értelem című könyvem fordítása, én meg húztam a szám, amikor alabamai, georgiai vagy dél-kaliforniai újságkivágásokat kaptam: az ottani újságíró saját szövetségesének állított be, noha én úgy gondoltam, az ember elaljasulása ellen lépek fel, és ettől máris a négerek szövetségese lettem.” A másik: „Lengyelország a legsötétebb években is megőrzött valamit a védtelenek iránti együttérzésből”.

9.

Miłosz imaginariumát, úgy tűnik, néha áthúzza a közép-európai identitás, az ULB politikai víziója vagy az „öreg kontinens” és a földgolyó multikulturális menete. „A védtelenek iránti együttérzés”, „az ember elaljasulása elleni” fellépés egyenes vonalat látszik követni, amely mentén a „szabad parasztot” átöleli a feketebőrű, a legrosszabbul fizetett munkaerőt a dél-karolinai néger; egy vonalat, amit az az intuíció húz meg, mert „a tulajdon könyörtelen”, ez pedig megkerülhetetlenül harcba szólít  a „fényes műanyagból” való lelkek uralma ellen, az „egyenruhás unalom” civilizációja ellen, amely „tehetetlenségbe” igyekszik fordítani forradalmi szenvedélyünket. Miłosz, a regionális identitás kutatója a maga utópisztikus társadalmi rendjével nem tud meggyőzni. Miłosz, akinek érzékenységéből csúfot űzött az osztályöntudat, akit kitaszít a mai életünkön uralkodó kapitalista gyakorlat és liberális képzelet, tiszteletet, sőt gyengédséget ébreszt bennem. Miłosz, az ironikus, távolságtartó költő, aki azt állítja, hogy „senki sem ír szavakat a papírra, nem helyez festéket a vászonra kétkedve”, eltaszít magától, felszítja a hevületem. Akkor hát ne akarjak a nyomdokaiba lépni? De igen, csak öt perccel a kétkedés előtt.

           PÁLYI ANDRÁS FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu