Kenan Malik - Fero Sebej
A multikulturalizmus korlátai A sokféleség kezelése az új Európában A multikulturalizmus, mint politikai folyamat éppen a sokféleségben rejlő előnyöket ássa alá - hangzik el a vitában, amit a multikulturalizmus kritikusaként ismert Kenan Malik és Fero Sebej szlovák politikus folytatott arról, hol siklott ki a multikulturalizmus és milyen alternatívái vannak Európában. Az Eurozine folyóirat által szervezett "Europe talks to Europe" vitasorozat keretében tartott vitát Samuel Abrahám, a Kritika & Kontext c. folyóirat főszerkesztője vezette. Samuel Abrahám: A multikulturalizmus eredetileg pozitív jelentésű fogalom volt, amely az "olvasztótégelyen" belüli sokféleséget jelezte, ma már azonban mindinkább az etnikai gettók létrejöttével hozzák kapcsolatba. A különbségek elismertetése és a pluralizmus iránti tisztelet helyett új konfliktusokat teremtett. Kenan Malikot kérdezem: mi történt a multikulturalizmussal? Kenan Malik: A probléma véleményem szerint részben a multikulturalizmus
jelentésével kapcsolatos zűrzavarral függ össze. A fogalomnak két különböző
jelentése van. Az egyik a sokféleség, mint megélt tapasztalat, a másik
a multikulturalizmus, mint politikai folyamat. A sokféleség, mint megélt
tapasztalat azt jelenti, hogy olyan társadalomban élünk, amely a tömeges
bevándorlás következtében nyitottabbá, vibrálóbbá, mindinkább kozmopolita
jellegűvé vált. Az elmúlt 50 évben végbement tömeges bevándorlás ebben
az értelemben megítélésem szerint igen kedvező következményekkel járt.
A multikulturalizmus, mint politikai folyamat viszont az idők folyamán
egész más jelentést kapott, nevezetesen azt, hogy a sokféleség kezelése
érdekében különböző etnikai rekeszekbe helyezzük az embereket. E folyamat
során intézményessé, nyilvánosan elfogadottá és elismertté válnak a kulturális
különbségek. A politikát aszerint alakítják, melyik etnikai rekeszben van
az ember, és ez szerintem az alapvető probléma.
SA: Fero Sebej, mi siklott így ki társadalmunkban, és ezen most a szlovák társadalmat is értem, hogy a multikulturalizmus ilyen helyzetbe került? Fero Sebej: Mi itt Szlovákiában csak megfigyelők vagyunk, mivel társadalmunk alapjában inkább multietnikus, mint multikulturális. A magyarok, a szlovákok, a németek és mások kulturális tekintetben alig különböznek egymástól, hasonló a viszony az egyén és a hatalom között, és azonos a vallási örökség is. Az etnikai feszültségek inkább az etnikai csoportok közötti korábbi összeütközésekből származnak. A rasszizmus különböző fajtái is megtalálhatók, így a roma kisebbséggel szembeni megkülönböztetés, vagy az antiszemitizmus. Ez utóbbi egyfajta összeesküvés-elmélet formájában él tovább, amely szerint a zsidók titokban uralmuk alatt tartják a világot. De ha a szlovákiai helyzetet összehasonlítjuk a nyugat-európai országokban tapasztalt helyzettel, nagy különbségeket tapasztalunk: nálunk nincsenek nagy muzulmán kisebbségek, mint Franciaországban, Németországban, a skandináv országokban, Nagy-Britanniában vagy máshol. SA: De a multikulturalizmust, mint politikát nem kizárólag a muzulmán kisebbségek miatt hozták létre, és nyilvánvalóan nem vált be valamennyi kisebbség esetében. Kenannek talán van valami észrevétele ezzel kapcsolatban. KM: A multikulturalizmus fogalma véleményem szerint önmagában irracionális.
Azon a feltételezésen alapul, hogy a társadalmak olyan kultúrákból tevődnek
össze, amely egymással külsődleges kapcsolatban állnak. Itt egy kultúra,
ott egy kultúra, amott is egy, és ezek interakcióban vannak egymással.
A kultúrák azonban a valóságban nem ilyen természetűek: élő, organikus
entitások, amelyek szüntelen változásban vannak. Nincs olyan, hogy multikulturális
társadalom. A társadalmat a kulturális formák, hitek, életmódok, értékek
változatossága alkotja - valójában minden társadalom ilyen sokféleségekből
áll - de ez egész más, mint azt mondani, hogy a társadalom "multikulturális".
SA: Hosszú évekig Kanadában éltem, ahol a multikulturalizmust nagyra értékelt és eredményes politika volt. A kormány támogatta a szláv, afrikai, ázsiai és más kisebbségeket, nem úgy, mint az USA-ban, és nem voltak olyan feszültségek, mint amilyenek jelenleg Európában tapasztalhatók. Természetesen ma már ott sem olyan rózsás a helyzet, mint korábban volt, de a multikulturalizmus működött. KM: Én nem hiszek a nagy kanadai multikulturális kísérlet mítoszában. Emlékezzünk arra, mekkora viták voltak a 70-es években arról, mi a franciák szerepe és státusa Québecben, és milyen feszültségek voltak e körül. És mekkora viták voltak az elmúlt tíz évben a szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd konfliktusáról, vagy mekkora vita van jelenleg arról, hogy betiltsák-e a burkát Kanadában. Ezek a feszültségek máig sem ültek el, bár különböző módokon jutnak kifejezésre. Mindenesetre nem hiszem, hogy tíz vagy húsz év múlva Kanadát a nagy multikulturális kísérlet pozitív példájaként fogjuk emlegetni. SA: Térjünk vissza az alapkérdéshez, hogy hol siklott ki a multikulturalizmus. Ön azt írta, hogy vagy cinizmus, vagy egyfajta felsőbbrendűségi érzés vezérelte a brit kormányt, amikor azt mondta, "anyagilag támogatjuk iskoláikat vagy kulturális rendezvényeiket, de nem keveredünk velük". A multikulturalizmus ön szerint tudatos diszkrimináció a nyugati kormányok részéről, vagy valóban tenni akarnak valamit a kisebbségekért? KM: A nyugati kormányoknak nem állt szándékukban szegregált társadalmat
létrehozni, a politikusok többsége el volt szánva arra, hogy fellépjen
a rasszizmus ellen. Ennek ellenére meg kell állapítanunk, hogy a multikulturális
politika kezdettől hibás volt. Tehát nem arról van szó, hogy a politika
eredetileg jó volt, csak menet közben valami elromlott. Az történt, hogy
sokkal könnyebb volt úgy harcolni a rasszizmus ellen, hogy azt mondták
az embereknek "kövessétek a saját értékeiteket, kultúrátokat, életmódotokat,
hiteteket, mi adunk pénzt a fesztiváljaitokra, táncegyesületeitekre, kulturális
központjaitokra". Fiatalkoromban a '70-as, '80-es években nem volt fontos
számunkra saját etnikai kultúránk művelése. Nem tekintettük magunkat etnikailag
különbözőnek. Nem volt olyan, hogy muzulmán közösség. Nem tartottam magam
muzulmánnak, és egyetlen barátom sem tartotta magát. De mindannyian "feketéknek"
tekintettük magunkat, mert a fekete Nagy-Britanniában a '70-es és '80-as
években egyfajta gyűjtőfogalma volt azoknak, akik nem voltak fehérek, és
megkülönböztetésnek voltak kitéve. Nem etnikai fogalom volt: mi ezt politikai
kérdésnek tekintettük. Nagy-Britanniában a '80-as évek végéig nem volt
olyan, hogy muzulmán közösség, ezt a multikulturális politika teremtette
meg.
SA: Fero, korábban említette, hogy Szlovákia többetnikumú társadalom.
Nem ad ez valamiféle kulcsot annak megértéséhez, mi a multikulturalizmus.
Nem mondhatjuk azt, hogy Szlovákia ott tart, ahol Nagy-Britannia az 1970-es
években tartott? Mit kellene tennünk a roma közösség problémáinak megoldására?
SA: Szlovákiában a romáknak nincs politikai képviseletük és szervezett csoportjuk is csak kevés; idegennek érzik magukat a társadalomban, nyílt és kevésbé nyílt rasszizmus veszi őket körül. Bármilyen kétséges is a multikulturális politika eredményessége, nem jelent legalább valamilyen alapot, amire építeni lehet, ha a romák felismernék, hogy nekik is vannak jogaik, mint közösségnek? KM: Ön tehát azt mondja, hogy megoldást jelentene, ha a romák közösségnek, népnek tartanák magukat. De nem tekintik már most is annak? Nem az a probléma éppen, hogy a társadalom többi része csakis csoportnak tartja őket, és a csoport tagjait a kizárólag a romákkal kapcsolatos előítéletek alapján kezelik? Nemrég részt vettem egy vitán a svédországi Göteborgban, ahol a multikulturális politikáért, és ezen belül a romapolitikáért felelős svéd miniszter is felszólalt. Egyebek között azt mondta, hogy a romák nagyon régóta élnek Svédországban, azért speciális jogok illetik meg őket. Ez után feltették neki a kérdést, hogy hogyan kell kezelni az új bevándorlókat, például a muzulmánokat. Őket is megilletik-e ezek a speciális jogok? A miniszter asszony válasza az volt, hogy nem, mert nem élnek még elég hosszú ideje Svédországban ahhoz, hogy ezek a jogok nekik is járjanak. Szerintem két probléma is felmerül azzal kapcsolatban, hogy azért adunk meg az embereknek bizonyos jogokat, mert egyik vagy másik csoporthoz tartoznak, és nem állampolgároknak tekintjük őket, akiknek speciális szociális, gazdasági és más szükségletei vannak. Az egyik az, hogy nem csak azért kerül a fókuszba a csoport, hogy jogokat adjanak neki, hanem azért is, mert előítéletek tárgyává válik: nem az egyes romák problémáit kívánják kezelni, hanem a cigányság egészének tulajdonított problémákat. A másik az, hogy nem hajlandók megadni ugyanazokat a jogokat más csoportoknak, például a muzulmánoknak. SA: Két fontos fejleményt kell figyelembe vennünk: az egyik a multikulturalizmus a maga hátulütőivel, a másik az iszlamizmus kialakulása, ami a Salman Rushdie elleni fatva kimondása óta a figyelem középpontjában áll nyugaton. Szeptember 11. megszülte a félelem kultúráját, aminek egyik következménye a szólásszabadság korlátozása. Hogyan illeszthető össze ez a két nagyon különböző fejlemény? Mennyire férnek meg egymással? KM: Véleményem szerint egyazon érme két oldalát jelentik: a kultúrák
összekapcsolódásától való félelmet, illetve "a Másiktól" való félelmet.
A multikulturalizmus úgy kezeli ezt a félelmet, hogy a különböző csoportokat
elkülönülőként szemléli, amelyeknek eltérő jogai és privilégiumai vannak,
és a közpolitikákat ennek megfelelően alakítja. Vannak, akik a világot
a civilizációk harcának tekintik, ahol a Nyugat és az Iszlám szemben áll
egymással, és a Nyugatot meg kell védeni az iszlám fertőzéstől. Ezen a
félelempolitikán csak úgy tudunk túllépni, ha kiállunk a nyitott társadalom,
a kultúrák összekapcsolódásának eszméje mellett és hirdetjük, hogy a társadalmat
egyebek között éppen a sokféleség viszi előre. Szembe kell szegülnünk egyfelől
a rasszizmussal, másfelől a multikulturalizmussal, amelyek egyaránt akadályozzák
a sokféleség előnyeinek kibontakozását.
SA: És mi a véleménye azokról a karikaturistákról vagy kiadókról, akik biztonságuk érdekében nem mondanak ki, vagy nem tesznek meg bizonyos dolgokat? KM: Nem akarom sem bagatellizálni, sem eltúlozni a veszélyeket. A probléma része szerintem, hogy eltúlozzuk a szólásszabadsággal járó veszélyeket, és ezzel mi magunk teremtjük a problémát. Az igazi kihívást nem az iszlamista erőszak tényleges veszélye jelenti, hanem az, ami a nyugati társadalmak bensőjéből fakad, vagyis az a felfogás, hogy erkölcsileg elítélendő más csoportokat és kultúrákat megsérteni. Az emberek félnek megtenni bizonyos dolgokat, mert tartanak a következményektől, de azért is félnek megtenni bizonyos dolgokat, mert úgy vélik, hogy erkölcsileg elítélendő megsérteni más embereket és más kultúrákat. És ez szerintem sokkal nagyobb probléma. Azt kellene mondanunk, hogy erkölcsileg helyes megsérteni másokat. Ez a plurális társadalom lényege. Ha plurális társadalomban akarunk élni, akkor ennek az az ára - bár én ezt nem árnak, hanem a plurális társadalom erényének tekintem -, hogy összeütközésbe kerülünk egymással. Éppen ez a jó a plurális társadalomban. FS: Idézek Ayaan Hirsi Ali és Daniel Huff cikkéből, amely a Los Angeles Timesban jelent meg. "1990-ben az abortuszt végző egészségügyi intézményeket hasonló módon próbálták megfélemlíteni, de nem engedtek a nyomásnak. Ehelyett amellett lobbiztak, hogy szövetségi szintű törvény szülessen, amely büntethetővé teszi, ha megfenyegetik azokat, akik élnek a szaporodással kapcsolatos jogaikkal, és lehetővé teszi, hogy az áldozatok kártérítést követeljenek. A törvény meg is született 1994-ben kétpárti támogatással. Ugyanilyen törvényre lenne szükség a szólásszabadság elleni fenyegetés büntethetővé tételére." A szerzőknek szerintem igazuk van. A szólásszabadság olyan alapvető jog a modern társadalomban, hogy a törvény erejével kell fellépni azokkal szemben, akik ezt fenyegetik. KM: Én valójában nem értek egyet ebben Ayaan Hirsi Alival. Nem hiszem, hogy a szólásszabadságot úgy kellene megvédeni, hogy hozunk egy másik törvényt, amely büntethetővé teszi a szólásszabadság fenyegetését. Nem tartom logikusnak… FS: És az életveszélyes fenyegetést? KM: Az életveszélyes fenyegetés már most is büntetendő cselekmény. Véleményem szerint a jelenleginél átfogóbb vitára lenne szükség, és új törvények alkotása helyett éppen a szólásszabadság még meglévő korlátait kell megszüntetni. Az iszlám és az iszlamizmus kérdésében sem értek egyet Ayaan Hirsi Alival, aki egyebek között egyetért azzal, hogy Svájcban megtiltották a minaretek építését. Kissé groteszknek találom, ha valaki azt mondja, hogy a szólásszabadság és általában a szabadság híve, aztán pedig úgy nyilatkozik, hogy - a tolerancia jegyében - meg kellene tiltani, hogy a muzulmánok minareteket építsenek. Ez nem mást jelentene, mint hogy hivatalosan szentesítik a muzulmánellenességet. Márpedig ezzel határozottan szembe kell szállnunk. Ha kiállunk a szabadságért, akkor mindenkinek a szabadságáért ki kell állnunk, nem csak azoknak a szabadságáért, akiknek szeretjük a nézeteit. SA: Beszéltünk a korábban még a nyugati társadalom nagy reménységének tartott multikulturalizmus hátulütőiről; beszéltünk a szólásszabadság megnyirbálásáról, ami meglehetősen meglepő fejlemény a 21. században, és beszéltünk a félelem kultúrájáról Nyugaton. Véleményük szerint a szólásszabadság védelmén kívül van még bármi, ami képes megakadályozni, hogy a nyugati társadalom a félelem és az irracionalitás szakadékába csússzon? KM: Véleményem szerint ezen a ponton feltétlen szükség van bizonyos
distinkciókra. Azzal kezdtem, hogy meg kell különböztetnünk a sokféleséget,
mint megélt tapasztalatot és a multikulturalizmust, mint politikai folyamatot.
Ez rendkívül fontos különbségtétel, mert az egyik probléma az, hogy a multikulturalizmust
gyakran olyanok bírálják, akik szembenállnak a sokféleséggel és a bevándorlással.
A multikulturalizmus jobboldali kritikája a bevándorlókkal szembeni ellenérzésből
fakad, és ezt teljes egészében el kell utasítanunk. Ugyancsak különbséget
kell tenni az egyén jogai és a csoportok jogai között. Nem szabad úgy védeni
az egyén jogait, hogy azoknak a csoportoknak adunk bizonyos jogokat, amelyekhez
tartoznak. Ezzel valójában korlátozzuk a jogaikat, mert ha el akarják hagyni
a csoportot, vagy ha meg kívánják kérdőjelezni a csoport normáit, akkor
ezzel elveszítik ezeket a jogokat.
SA: Fero, mi az ön megoldási javaslata? Hogyan tudjuk biztosítani a szólásszabadságot, ugyanakkor visszaszorítani a rasszizmust akár Szlovákiában, akár az Európai Unióban? FS: Szerintem nincs ellentmondás a kettő között. A rasszizmus elleni küzdelem nem jelenti azt, hogy korlátozni kellene az önkifejezési szabadságot. Gyűlölöm a rasszista vicceket, de nem engedném csorbítani az emberek jogát, hogy ilyen vicceket meséljenek. Ezek rendkívül visszataszítóak és ostobák, de eszembe nem jutna jogi úton szabályozni a kérdést. Valójában nem hiszek a kollektív jogokban. Mindenkit egyenlőként kell kezelni, de mindenki szabadon megválaszthatja, hogy akar élni. A rasszista erőszakkal szemben törvényi úton kell fellépni, ugyanakkor a kulturális elit felelőssége elérni, hogy a rasszizmus szégyellni való dolog legyen. Szerintem ez nevelés és nem a szólásszabadságot csorbító törvények révén biztosítható. KM: A szólásszabadság lényegének megértéséhez fel kell tenni a kérdést: kinek az érdeke a cenzúra? Azoknak, akiknek a hatalom a kezükben van, vagy azoknak, akiknek nincs? Szerintem a cenzúra csak azoknak áll érdekében, akiknek megvan a hatalmuk a cenzúra kikényszerítésére és szükségük is van rá. A hatalomnélküliek érdeke, hogy a lehető legkevésbé működjön cenzúra. A szólásszabadság mindig azok számára jelent fegyvert, akik fel akarnak lépni a hatalom ellen, és azok kezében fegyver, akik meg akarják őrizni a hatalmukat. Ezért gondolom, hogy aki fel akar lépni a rasszizmus ellen, annak támogatnia kell a szólásszabadság lehető legnagyobb kiterjesztését. Kérdés a hallgatóság soraiból 1: Milyen jogi eszközökkel tudja egy olyan
ország, mint Szlovákia - amely Fero Sebej szerint nem multikulturális,
hanem multietnikus - elkerülni a multikulturális gyakorlatot, amely minden
jó szándék ellenére kudarcot vallott? Milyen törvényekre van ön szerint
ehhez szükség? Ön, mint parlamenti képviselő híve annak, hogy törvényi
úton megakadályozzák vagy csökkentsék a bevándorlást annak érdekében, hogy
Szlovákia elkerülje azokat a hibákat, amelyeket más országokban elkövettek?
FS: Először is nincs szó arról, hogy törvényekkel kívánnánk korlátozni a bevándorlást. Most éppen azért küzdünk, hogy eltöröljék az úgynevezett államnyelvtörvényt, amit a Szlovákiában élő magyarok fenyegetőnek tartanak, mert lehetővé teszi, hogy pénzbírságot vagy egyéb büntetést rójanak ki, a miatt, mondjuk, hogy egy színházi műsorfüzet nem szlovák, hanem magyar nyelven van. Véleményem szerint az egész törvényt, úgy ahogy van, a szemétbe kellene hajítani. De ehhez láthatóan nincs meg - eufemisztikus kifejezést használva - a megfelelő "politikai akarat", így most azt próbáljuk elérni, hogy kivegyék a törvényből azokat a paragrafusokat, amelyek alapján meg lehet büntetni valakit azért, mert egy másik nyelvet használ. A kultúrához hasonlóan a nyelv is élő dolog, állandóan változik, a történelem és az emberek egyaránt hatással vannak rá; az utánunk jövő nemzedék máshogy fog beszélni, mint mi. A nyelvtörvény a szlovák nyelvet is korlátozza, ami ostoba dolog. KM: A bevándorlásról szóló kérdésnél maradva: én nem csak a multikulturalizmust
bírálom, hanem a bevándorlás-ellenes beállítottságot is, ami ugyanannak
az érmének a két oldala. A vita során mindkét fél összemossa az embereket
és az értékeket. Az önmagában nem okoz problémát sem az emberek közötti
viszonyok, sem az ideológiák, sem az értékek terén, hogy adott országban
a világ különböző tájairól származó emberek élnek. Egyrészt vannak, akik
korlátozni kívánják a bevándorlást arra hivatkozva, hogy csak etnikailag
homogén nemzeten belül lehetnek közös értékek. Másrészt vannak a multikulturalisták,
akik azt mondják, hogy mivel etnikailag vegyes társadalomban élünk, nem
lehetnek közös értékeink. Mindkét fél téved.
A vitára 2010. szeptember 30-án került sor az Erste Foundation támogatásával, a Kritika & Kontext, a BIH - Bratislava Institute of Humanism és a BISLA - Bratislava International School of Liberal Arts részvételével. GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|