stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Juhász Attila - Kiss Anikó:

A Sarrazin-vita rétegei és eddigi hozadéka

 

 

E tanulmány kiindulópontja Thilo Sarrazin Németország felszámolja önmagát című könyve, az alábbiakban azonban nem magáról a könyvről lesz szó, hanem az általa a szélesebb nyilvánosságban generált fontosabb diskurzusokról, melyeket összefoglalóan Sarrazin-vitának nevezünk. Először a vita szakpolitikai, majd a pártpolitikai, míg végül az szimbolikus rétegét vizsgáljuk, mindezek után pedig röviden kitérünk az ügy magyarországi visszhangjára. Nem a könyv állításaira igyekszünk reflektálni, hanem sokkal inkább arra a vélekedésre, amely szerint, ha Sarrazin könyve nem is, de az annak nyomán kibontakozó közéleti vita jótékony hatású, mivel elősegítheti a bevándorlók integrációjával kapcsolatos súlyos társadalmi kérdések megválaszolását.

 

 

Szakpolitikai réteg

Ha Sarrazin-vitát egy hagymához hasonlítjuk, akkor annak legbelső rétegét a szakpolitikai közbeszéd képezi. Ebben a vonatkozásban az elmúlt hónapokban, előbb Németországban, majd Európa-szerte mind több politikus és véleményformáló nyilvánította ki a multikulturalizmus bukását, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezzel megnyíljon az út egy új migrációs és integrációs politika előtt. Társadalmi és politikai hatását tekintve ennek a retorikai fogásnak azonban jelentősek a kockázatai, miközben ténylegesen új szakpolitikai megoldásokról, elképzelésekről egyelőre aligha beszélhetünk.

 

A problémák sem újak, és valóban komolyak: az európai országok többségében ketyeg a demográfiai bomba, elöregszik a társadalom, ezért egyre nagyobb szükség van a bevándorlókra, ugyanakkor a migránsok jelentős csoportja nem képes beilleszkedni a befogadó országok társadalmába, ami természetszerűleg konfliktusokhoz és sok esetben a bevándorlók szegregációjához vezet. Németországi is küzd ezekkel a gondokkal, az OECD országok közül például ott a legalacsonyabban kvalifikáltak a bevándorlók.

 

A németországi vitában eddig megfogalmazódó javaslatok többsége a bevándorlás feltételeinek szigorítását, az integráció egyfajta rendpárti - szankciók kilátásba helyezésével történő - kikényszerítését, valamint a migránsoknak járó szociális juttatások csökkentését célozza. Főbb irányait tekintve így néz ki az az intézkedéscsomag, amely - egyébként nemcsak Németországban - körvonalazódik a bevándorlási kérdésre adott szakpolitikai válaszként, és amely úgymond a "multikulturalizmus bukását" jelző fordulatként jelenik meg a nyilvánosságban. Csakhogy szakpolitikai értelemben jelentős változásról nem beszélhetünk. Hosszú távú, a vándorlási folyamatokat és a társadalmi integrációt komplex módon megközelítő migrációpolitikai koncepciót továbbra sem láthatunk. A bőkezű németországi szociális juttatások lefaragása évek óta tartó folyamat, amely most eléri a migránsokat is.[1] A bevándorlás visszaszorítása pedig több évtizedes törekvés, amely - meglehetősen sikertelenül - az 1970-es évek közepe óta határozza meg a bevándorláspolitikát Németországban, illetve több más európai befogadó országban

 

Németország esetében a probléma a vendégmunkás-rendszerben gyökerezik, amely az 1950-es évek végétől a munkaerőhiány megoldására szolgált. Ekkor állították fel a Szövetségi Munkaügyi Hivatalt (BfA), amely toborozta, és megfelelő vizsgálatoknak vetette alá a munkavállalókat, majd a kiválasztott munkásokat kétoldalú államközi szerződéseknek megfelelően, csoportokban szállították Németországba. A legfontosabb küldő országok Olaszország, Görögország, Törökország, Marokkó, Portugália, Tunézia és Jugoszlávia voltak. A betanított munkásokat a gyorsan felfutó ipari termelésben használták, számuk 1966-ra elérte az 1 millió 300 ezret, 1973-ra - azaz a toborzás leállításának évére - a 2 millió 600 ezret (Castles-Miller, 1993). Az európai vendégmunkás-programokat mindenütt rotációs módon tervezték megvalósítani (azaz a külföldi egy-két évig dolgozik a szerelőszalagon vagy az építkezésen, majd hazatér és újabb munkás váltja fel). A rotáció azonban nem működött. A vendégmunkás-programokat ugyanis sokkal könnyebb volt beindítani, mint leállítani. Mire a német hatóságok észbe kaptak, már lehetetlen volt megfékezni a bevándorlást, ugyanis a munkaszerződések meghosszabbítása feljogosította a vendégmunkásokat családjuk áthozatalára, és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel (Hárs, 1992).

 

Mindez jól mutatja, hogy az egyes bevándorláspolitikai elképzelések kudarca (pl.: vendégmunkás-rendszer, hazatérésre ösztönzés, stb.) sokszor a leegyszerűsített bevándorló-sztereotípiákra és annak figyelmen kívül hagyására vezethető vissza, hogy a migránsok célja a tartós társadalmi felemelkedés, ami azonban igen összetett folyamat. A németországi törökök példája azt mutatja, hogy az általuk elfoglalt társadalmi teret a származási, és a befogadó országban betöltött társadalmi pozícióik kölcsönhatása alakítja. Mivel a német társadalomban - anyagi helyzetüktől függetlenül - társadalmi státusuk alacsonyrendű, az elérni kívánt felfelé irányuló társadalmi mobilitás valószínűbb, és ezért kitüntetett helyszíne Törökország. Így pedig a Németországban megszerzett gazdasági tőkéjük kulturális és szimbolikus tőkévé alakítása Törökországban megvalósíthatóbbnak tűnik, mint Németországban. Törökország állandó jelenléte a bevándorlók németországi életében ezért nem annyira tradícióikkal, a kultúrával, illetve Törökországhoz tartozásuk megváltoztathatatlanságával, vagy azzal a kérdéssel függ össze, hogy valóban hazatérnek-e valamikor, hanem sokkal inkább társadalmi mobilitási igyekezetükkel kapcsolatos. Ebből következően a török bevándorlók életstílusai, érintkezéseik, valamint Törökországhoz fűződő kapcsolataik csak társadalmi feltörekvésük keretében érthetők meg (Cagolar, 1998).

 

Az előzményeket és az integrációs probléma lényegét figyelembe véve erősen kérdéses tehát, hogy a Sarrazin-vita jótékony hatású lesz-e szakpolitikai téren. Ha ugyanis annak eredményeként a bevándorlók társadalmi integrációjának ügyében a kultúrák különbözősége válik fő kérdéssé, az teljesen félreviheti a probléma kezelését. Legalábbis ezt a kockázatot vetíti előre, hogy a vita nyomán - a már említett módon - a multikulturalizmus bukásának bejelentése vált a megújítani kívánt integrációs politika kiindulópontjává, holott ez alapvetően téves értelmezés. Ha ugyanis a multikulturalizmust leíró kategóriaként, a társadalom kulturális és etnikai sokszínűségének kifejezésre használjuk, akkor ténykérdés, hogy Németország multikulturálissá vált, ilyen értelemben tehát nincs értelme bukásról beszélni. Ha pedig a multikulturalizmuson olyan politikát értünk, amely a társadalom kulturális sokféleségét aktívan elősegíti, akkor azért téves, mert Németország bevándorlási és integrációs politika sosem állt a multikulturalizmus alapján - szemben például a holland, a kanadai, vagy az ausztrál migrációs politikákkal. (Utóbbi államok kapcsán megjegyzendő, hogy multikulturálisnak nevezett bevándorlási politika országonként igen eltérő jelleget ölthet, de az sehol sem jellemző, hogy ne fogalmaznának meg elvárásokat a bevándorlókkal szemben.[2])

 

A multikulturalizmus eszméje Németországban legfeljebb az oktatásban jelent meg (pedagógiai multikulturalizmus) arra a már a 1960-as években jól érzékelhető társadalmi feszültségre reagálva, ami a többség és a bevándorolt kisebbség közötti kapcsolatot jellemezte. Ez ugyanis sokszor abból adódott, hogy a vendégmunkások gyermekei általában rosszabb iskolai eredményeket értek el, mint a többségi társadalomhoz tartozók gyermekei. Azonban a vendégmunkások gyermekeinek saját nyelvükön történő oktatása és saját kultúrájukkal való megismertetése amellett, hogy az elismerés üzenetét hordozta, arra is jó volt, hogy később az állam nyugodt lelkiismerettel haza küldhesse őket, mondván sikeresen tudnak majd visszailleszkedni saját társadalmukba (Molnár, 2000). A kulturális pluralizmus így pedig kétségtelenül az egyenlőtlenségek fenntartásához vezetett.

 

Végső soron azonban Németország vonatkozásában az oktatáson túl nem lehet a multikulturális eszmék meghatározó szerepét kimutatni. Ehelyett - Klaus J. Bade szavaival szólva - sokkal inkább a "tisztázatlan kérdések" és a "koncepciótlanság" jellemezik a bevándorlásügyet (Bade, 2006).

 

 

Pártpolitikai réteg

A vita második rétegét a pártpolitikai közbeszéd, ha úgy tetszik, a németországi napi politika jelenti. Ezen a színtéren rögtön a könyv tavaly augusztusi megjelenése után élénk diskurzus indult, tekintve hogy Sarrazin maga is pártpolitikus - nem mellékesen az SPD színeiben. Az ugyanis, hogy Németországban egy szociáldemokrata politikus tette magáévá a bevándorlás-ellenesség témáját, önmagában is óriási figyelmet keltett. Az első kérdések éppen ezért azzal kapcsolatban fogalmazódtak, hogy pártja miként viszonyul Sarrazin nézeteihez. Az SPD vezetése végül fegyelmit indított ellene, de egyelőre nem zárták ki a pártból, az ügy pedig gyorsan túl is lépett Sarrazin politikai sorsának kérdésén, és a pártpolitikai napirend egyik fő témájává vált.

 

Különösen október közepétől kezdődően pörögtek fel az események, amikor gyors egymásutánban három meghatározó politikus is világos üzenetet fogalmazott meg a bevándorlók integrációjával kapcsolatban. Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU pártelnöke kijelentette, hogy a "multikulturalizmus halott", majd egy hét pontos migrációpolitikai javaslatcsomagot tárt a nyilvánosság elé. Angela Merkel kancellár egy pártgyűlésen úgy fogalmazott: a "multikulturalizmus megbukott", de igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a török bevándorlók esetében számos példa van a sikeres társadalmi integrációra is. (Így például a német futballválogatottnál tett látogatása után az Özillel készítetett közös fotók járták be a német médiát.) Végül pedig Christian Wulff német szövetségi elnököt kell megemlíteni, aki több alkalommal is a német kultúra részének nevezte az iszlámot. Bár ezek a megfogalmazások jelentősen különböznek, az üzenet lényege mindegyik esetben ugyanaz: a kultúrák egymás mellett éléseként értelmezett multikulturalizmus helyett közös (német) kultúrára, a bevándorlók erősebb integrációjára van szükség. E politikai szereplők számára tehát csak a megfogalmazás erőssége adott lehetőséget az egymástól való eltérés felmutatására.

 

Seehofer és Merkel beszéde után azonban a pártok mindegyike igyekezett pozícionálni magát és riválisait. A szociáldemokraták - noha tagságuk jelentős része vélhetően egyetért Sarrazinnal - igyekeztek vitába szállni a kormánypárti politikusokkal. Amikor például a belügyminiszter Berlin bűnözési statisztikáit elővéve, a párhuzamos kultúrák meglétével magyarázta a közbiztonság romlását, az SPD azt hangsúlyozta, hogy a főváros problémája aligha összemosható a multikulturalizmus problémájával, érvelésük szerint a kialakuló társadalmi konfliktusok sokkal inkább a két - húsz év után még mindig - jelentősen eltérő gazdasági fejlettségű városrész ellentétéből adódnak. A balpárt és zöldek még kritikusabbak voltak: idegenellenességgel és politikai manipulációval vádolták a kormányzó CDU-CSU-t, mondván, egyből előhúzzák a bevándorló kártyát, ha népszerűségük 40 százalék alá esik. A koalíció tagjaként nehéz helyzetbe került FDP-ből alapvetően három hangot lehetett hallani: Rainer Brüderle gazdasági miniszter emlékeztetett rá, hogy a liberálisok korábban is pontrendszer bevezetését szorgalmazták a bevándorláspolitikában, Christian Lindner főtitkár szerint viszont nem volt helyes megkérdőjelezni német gazdaság és társadalom integrációs képességét, Serkan Törken képviselő pedig úgy vélte, hogy az integrációs kérdés lesz az, ami eldönti: az FDP konzervatív párttá avanzsál-e, vagy inkább ragaszkodik liberális eszméihez.

 

Utóbbi vélemény különösen jól mutatja, hogy a bevándorlókról folytatott vitának önmagán messze túlmutató jelentősége van a pártpolitikában. A kérdésben vallott álláspont meghatározhatja az egyes politikai szereplők megítélését, politikai erőtérben elfoglalt helyét és ideológiai besorolását. Ráadásul a közvélemény kiemelt figyelemmel kíséri a vitát, jellemző példa, hogy a Merkel-beszédet követően egyetlen nap alatt a der Spiegel magazin online felületén több mint 4000 hozzászólás érkezett az integráció témájához.

 

Nyilvánvaló az is, hogy a német társadalomban is erősnek mondható bevándorlás-ellenes közhangulat alapvetően azonos irányba tolja a politikusokat ebben az ügyben. A Political Capital European Social Survey adatain[3] alapuló előítéletességet és jóléti sovinizmust mérő indexe (lásd az alábbi táblázatot) szerint Németországban 2005 és 2007-re 25 százalékra emelkedett az idegenellenesek aránya. Bár ez az ESS adatbázisa alapján 2009-re csökkent, egy frissebb vizsgálat, a Friedrich Ebert Alapítvány 2010-es szélsőjobboldali elköteleződést vizsgáló kutatása[4] ismét 25%-ra tette az idegenellenesség, míg 20%-ra a jóléti sovinizmus arányát, ami azt jelenti, hogy a migránsokkal szemben megfogalmazott politikai üzenetek iránt a választók széles csoportjai lehetnek fogékonyak. Ebből a szempontból pedig jól láthatóan az a német kormánypártok törekvése, hogy a téma lefoglalásával ne nyissanak teret egy kifejezetten az idegenellenességre építő politikai erőnek, hanem maguk próbálják meg képviselni az ilyen irányú választói elvárásokat. A szereposztásban ugyanakkor nincs sok változás az előző évekhez képest, a keményebb álláspontot hagyományosan a CSU jeleníti meg, míg a CDU mérsékeltebb hangot üt meg. Így például míg Angela Merkel szerint itt az ideje, hogy a "fördern" (támogatás) mellett helyet kapjon a "fordern" (követelés) is a bevándorlókkal szemben, addig Seehofer ennél is egyértelműbben kijelentette: "Nem akarunk az egész világ segélyezője lenni".

 

Németországban eddig nem is tudott jelentősen megerősödni egyetlen kifejezetten idegenellenes párt sem, szemben például Hollandiával, Ausztriával vagy Svédországgal. Ugyanakkor a bevándorlási kérdés egyre erőteljesebben van jelen a német pártpolitikában is, és szimbolikus értelemben nem annyira a bevándorlókról szól, hanem inkább a németekről, a befogadó társadalom kultúrájáról és nemzeti önképéről. A Sarrazin-vita pártpolitikai szinten eddig tehát leginkább ahhoz járult hozzá, hogy ezek a kérdések a bevándorlók integrációjáról folytatott politikai vita keretében jelenjenek meg, holott ennek nem feltétlenül kellene így történnie. Igaz, ha már így alakult, akkor elkerülni szinte lehetetlen mindezt, hiszen a befogadók csak önmagukhoz képest tudják megalkotni az "idegen" bevándorlók képét, a velük kapcsolatos elvárásaikat és viszont. Így pedig általában minden a bevándorlási kérdésről szóló pártpolitikai vita előbb-utóbb több különböző szimbolikus diskurzust is magához ölel. Ezek a diskurzusok azonban már a vita következő rétegéhez vezetnek át.

 

 

2003

2005

2007

2009

A külföldön élő nem német nemzetiségűek mekkora részének engedné meg a betelepülést? (senkinek 1/4)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

7.5%

13.6%

13.1%

7.5%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

6.9%

11.9%

11.7%

6.5%

BERLIN

2.7%

5.7%

13.5%

4.9%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

11.5%

22.9%

19.5%

12.9%

Az Európán kívüli szegényebb országokban élő emberek mekkora részének kellene megengedni, hogy Németországba jöjjön élni? (senkinek 1/4)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

7.0%

17.1%

16.2%

9.9%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

6.2%

15.4%

14.3%

8.2%

BERLIN

4.3%

16.9%

18.8%

15.6%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

10.7%

24.2%

24.1%

16.3%

Általában véve árt, vagy használ a gazdaságának, hogy más országokból idejönnek élni emberek? (árt 1+2/11)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

7.1%

11.2%

9.6%

6.7%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

6.5%

9.6%

8.4%

5.5%

BERLIN

3.9%

13.0%

6.7%

7.9%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

10.4%

17.7%

16.0%

12.2%

Mit mondana, kulturális életének általában véve ártanak, vagy inkább gazdagítják, akik más országból idejönnek élni? (árt 1+2/11)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

2.9%

5.4%

5.8%

4.5%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

2.8%

5.0%

5.3%

3.8%

BERLIN

0.8%

4.2%

4.6%

4.4%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

3.7%

7.5%

8.6%

7.7%

Rosszabb, vagy jobb hely lett-e Németország azzal, hogy más országból idejöttek emberek élni? (rosszabb 1+2/11)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

6.27%

8.7%

9.1%

5.0%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

5.67%

7.5%

7.9%

3.6%

BERLIN

3.08%

8.2%

10.5%

10.4%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

9.57%

14.4%

14.0%

10.0%

Bevándorlók hatása alcsoport (legalább kettő teljesül az előző három feltételből)

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

4.14%

7.2%

7.1%

4.1%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

3.63%

6.1%

6.2%

3.0%

BERLIN

2.33%

6.8%

6.8%

6.1%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

6.69%

11.8%

11.4%

9.0%

KATEGÓRIA INDEX: Előítéletesség és jóléti sovinizmus

EGÉSZ NÉMETORSZÁG

14.53%

25.2%

24.9%

14.7%

VOLT NYUGATNÉMET TARTOMÁNYOK

13.50%

23.0%

22.9%

12.7%

BERLIN

8.28%

22.0%

25.1%

17.7%

VOLT KELETNÉMET TARTOMÁNYOK

20.37%

35.6%

34.2%

23.3%

 

Szimbolikus réteg

Nem sokkal azután, hogy Angela Merkel kudarcnak nevezte a multikulturalizmust, Geert Wilders, holland iszlámellenes politikus hágai tárgyalásán kijelentette: "Merkel asszony, Önnek igaza volt". Ez nem azt jelzi, hogy a német kereszténydemokraták és a holland szabadságpártiak politikája megfeleltethető lenne egymásnak a bevándorlás kérdését illetően, de azt igen, hogy ebben a témában egymáshoz nagyon hasonló ideológia-, illetve identitásformáló diskurzusok zajlanak egész Nyugat-Európában. Ami Hollandiában ma Wilders nevéhez kötődik, az Németországban Sarrazin-, Franciaországban burka-, Dániában karikatúra-, Svájcban pedig mecsetépítési vitaként jelenik meg.

 

Ezeknek a diskurzusoknak egyaránt jellemzője, hogy - bár alapvetően a bevándorlók társadalmi integrációról szólnak - végső soron a kultúrák különbözőségét állítják a középpontba. Ugyanakkor a kultúrát nem dinamikus folyamatként, hanem szinte megváltoztathatatlan állapotként fogják fel, voltaképpen bezárva az egyént a saját kultúrájába (Eriksen-Stjernfelt, 2009). A bevándorlásról zajló viták sokszor végig nem gondolt jellegzetessége, hogy az egymással legélesebben szembenálló álláspontok egyaránt a kultúra abszolutizálásából indulnak ki, egyfelől párhuzamos, egymással összemérhetetlen kultúrák egymás mellett éléseként értelmezett multikulturalizmust, másfelől pedig a bevándorlást teljesen elutasító, kulturálisan homogén nemzetállamok elsődlegességét hirdetve. E végletes, kulturalista megközelítésekkel szemben azonban megfogalmazódnak olyan köztes álláspontok is, amelyek a kulturális különbségek tiszteletben tartása mellett más alapvető és egyetemes jogokat, értékeket igyekeznek kiemelni. Ezen az alapon bírálják a multikulturalizmust egyes kommunitárius gondolkodók, akik a kultúra primátusa helyett a közösségek sokféleségét tartják szükségesnek, vagy például azok a liberálisok, akik az individualizmusnak megfelelően az egyén jogaira helyezik a hangsúlyt (Eriksen, 2008).

 

A pártpolitikai vitákból gyakran adódó látszat ellenére tehát a bevándorlók integrációs problémáinak különböző megközelítési módjai nem az egyes politikai ideológiák szerint válnak el egymástól, hanem minden országban, minden ideológián belül léteznek különböző felfogások. Ha minden áron valamilyen dichotómiát szeretnénk felállítani a különböző irányzatokat illetően, akkor érdemesebb egyfelől az asszimilációs (vagy integrációs), másfelől pedig a differencialista megközelítésekről beszélni. Előbbi az etnikai (vagy más) kisebbségi csoportok hasonlóvá tételére, hasonlóként kezelésére törekszik, utóbbi pedig a különbözőség hangsúlyozására és megőrzésére. Természetesen mindegyik megközelítésnek létezik mérsékelt és szélsőségesen doktriner válfaja is.

 

Az asszimilációs és a differencialista megközelítések végső soron arra az alapvető ellentmondásra kívánnak reagálni, ami egy adott a társadalomban a kisebbségnek a különbözőséghez való joga és az egyenlőséghez való joga között feszül. Ezt nevezik általában a multikulturalizmus paradoxonának, ami elvi szinten nyilvánvalóan feloldhatatlan, így a konkrét társadalmi problémák kezelése mindig adott szituációhoz kötött, általános receptek alapján ugyanis nem dönthető el, hogy éppen több különbözőségre vagy éppen több egyenlőségre van-e szükség.

 

A Sarrazin-vita, és a többi hasonló diskurzus azonban éppen azt a nézetet látszik erősíteni, amely szerint léteznek általánosan alkalmazható receptek a bevándorlók integrációs problémáinak kezelésére. Ennek eredményeként jelenleg Európa-szerte megkérdőjeleződik a migránsok különbözőséghez való joga, miközben az egyenlőség szempontjából sem javul a helyzetünk. A szimbolikus politikai térben pedig a vita egyre kevésbé szól róluk. Európa és az európai nemzetek önmagukat próbálják újradefiniálni, de éppen a várakozásoknak ellentmondó módon. Korábban ugyanis az Európa-eszme jegyében megfogalmazódó közös európai identitás iránti igény esetleges létrejöttétől éppen azt várták, hogy az majd segíti a nemzetközi migráció kapcsán felmerülő társadalmi integrációs problémák kezelést, mondván, hogy az európai identitás majd közös keretet biztosít a többségi társadalmak és az egyes nemzeti identitásokhoz sokszor alkalmazkodni nem képes bevándorlók számára. Ezt az idealista megközelítést azonban kikezdik az asszimilációról, az integrációról és a multikulturalizmusról zajló európai diskurzusok. Jól látható, hogy a közös Európa formálódó öntudata napjainkban negatív értelemben, azaz természetszerűleg az idegenekkel szemben kezd körvonalazódni. Mindez úgy ad évtizedek óta nem tapasztalt lendületet egyfajta közös európai identitás kialakulásának, hogy közben a bevándorlókkal kapcsolatos súlyos társadalmi konfliktusokat még inkább elmélyíti.

 

 

A Sarrazin-vita magyarországi visszhangja

A Sarrazin-vita magyarországi lecsapódásának jellemző példája volt, amikor Seres László egy írásában úgy fogalmazott: "a németek jó része érti, miről beszél Angela Merkel, amikor kétségbeesetten beismeri, hogy a multikulturalizmusnak vége" (A nagy multikulti-svindli, ÉS 2010/45., nov 12.). A hazai közbeszédben megjelenő beszámolók és vélemények többsége ugyanis a közhangulathoz - ha úgy tetszik a korszellemhez - kötötten, erősen leegyszerűsítő módon használja a vita kulcsfogalmait, ahelyett, hogy azok sokféle értelmezési lehetőségére hívná fel a figyelmet. Van persze néhány kivétel - mint például Dunai Andrea cikke, amely a németországi társadalmi integráció kérdésének bonyolultságát mutatja be (Német iszlám és szövetségi integráció. ÉS 2010/49. dec. 10.) - ám ezek véleményformáló ereje elhanyagolható.

 

A "langyos" magyarországi visszhang másik jellemzője, hogy a multikulturalizmusról kialakított álláspontok többnyire a hazai jobb-bal, konzervatív-liberális megosztottság mentén csapnak össze, holott, mint az a fentiekből kiderült, a vita ilyen ideológiai törésvonalak szerinti szerveződése korántsem magától értetődő. Ebből a szempontból például Bíró Béla (Multikulti - sok vagy kevés? Népszabadság, 2010. október 25.), vagy éppen Seres László már hivatkozott véleménye tekinthető kivételnek, ezek ugyanis jelzik, hogy a multikulturalizmusnak létezhet liberális kritikája is. És éppen ez az, amit a liberális véleményformálók egy másik része - például Bokros Lajos (Tisztelt Főszerkesztő Úr, ÉS, 2010/46., nov.19.) vagy Petri Lukács Ádám (Seres László és a lejtő, Hírszerző, 2010. november 24.) vitat.

 

Végül pedig a magyarországi Sarrazin-vita harmadik fontos jellemzője a nyugat-európai bevándorlók és a hazai cigányok társadalmi integrációs problémáinak párhuzamba állítása. Ami a számos hasonlóság okán egyfelől érthető, másfelől viszont nem elfogadható, mivel olyan jelentős különbségek is vannak a két problémahalmaz között, amelyek figyelmen kívül hagyása nem szerencsés. Az összemosás ugyanis óhatatlanul általános megoldások eleve kudarcra ítélt keresésére ösztönöz, ahelyett, hogy a konkrét problémák kezelésére irányítaná a figyelmet.

 

Márpedig éppen az utóbbi lenne a lényeg. Ahogy Stanley Fish amerikai gondolkodó Charles Taylor kanadai filozófusra hivatkozva kifejti: a társadalmak egyre inkább multikulturálissá válnak, és az ennek eredményeképpen előálló társadalmi konfliktusok csak egyfajta "ihletett adhokkéria" segítségével kezelhetők. Fish megfogalmazásában ez azt jelenti, hogy "a megoldások egy adott problémára úgy találtatnak meg, hogy minden egyes válsághelyzetet a rögtönzés lehetőségeként tekintünk, nem pedig szabályok és elvek alkalmazásának eseteként (jóllehet a szabályok és elvek megidézése és újrafogalmazása gyakran elemei lehetnek a rögtönzésnek). Minden ily módon eszközölt megoldás jobbára ideiglenes - ezt jelenti az ad hoc -, és ha a problémák új halmaza meghaladja ennek teljesítőképességét, akkor megint ideje van a rögtönzésnek. Következésképp a multikulturalizmus definiálása mellékessé válik, mert a multikulturalizmus ettől fogva nem egy dolog, hanem sok dolog, és az a sok dolog, amivé lesz, a társadalom különböző szektoraiban különböző súllyal esik latba. Néhány szektorban a multikulturalizmus gondoskodik magáról, másutt nem is lesz érzékelhető a problematika, és megint másutt olyan probléma lesz, amellyel szembe kell nézni."(Fish, 1997).

 

A szerzők az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskola interdiszciplináris társadalomkutatások programjának PhD-hallgatói

 

 


Felhasznált magyar nyelvű irodalom:

 

A nagy multikulti-svindli, ÉS 2010/45., nov 12.

http://www.es.hu/2010-11-10_a-nagy-multikulti-svindli

 

Tisztelt Főszerkesztő Úr, ÉS, 2010/46., nov.19.

http://www.es.hu/2010-11-21_tisztelt--foszerkeszto-r

 

Német iszlám és szövetségi integráció. ÉS 2010/49. dec. 10.

http://www.es.hu/2010-12-08_nemet-iszlam-es-szovetsegi-integracio/lapszam/482

 

Seres László és a lejtő, Hírszerző, 2010. november 24.

http://hirszerzo.hu/publicisztika/20101124_multikulturalizmus_seres_bevandorlo

 

Multikulti - sok vagy kevés? Népszabadság, 2010. október 25.

http://www.nol.hu/velemeny/20101025-multikulti___sok_vagy_keves_

 

 

Albrecht von Lucke: Az egyenlőtlenség propagandája, Kétezer, 2010 november, http://www.ketezer.hu/, http://www.eurozine.com/articles/2009-12-15-vonlucke-de.html

 

Cagolar A.(1998): Törökök Berlinben: társadalmi kirekesztés és mobilitási stratégiák. Replika 38. www.c3.hu/scripta/replika/38/08cago.htm

 

 

Hárs Á. (1992a): A Nemzetközi migráció néhány problémájáról. Szakirodalmi áttekintés. Szociológiai Szemle 2. szám, 123-137

 

Jens-Martin Eriksen, Frederik Stjernfelt (2009): Kulturalizmus, http://www.eurozine.com/articles/2010-02-11-eriksenstjernfelt-hu.html

 

Klaus J. Bade: Integráció és politika - tanít a történelem?

http://migransintegracio.hu/news/show/integracio-es-politika

 

Molnár E. (2000): Gondolatok a multikulturalizmusról, Társadalom és gazdaság XXII. évf. 2. szám, 136-153 http://www.lib.bke.hu/gt/2000-2/molnar.pdf

 

Stanley Fish (1997): Butik-multukulturalizmus avagy miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni. Látó, 1999, 7 sz. 102-118. old.

http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/fish.htm

 

Thomas Hylland Eriksen (2008): Etnicitás és nacionalizmus - Antropológiai perspektívák, Gondolat

 

Tolnai, Ágnes (2008) A multikulturalizmus elméleti és gyakorlati kérdései Ausztrália esetében. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola.

 

 

 

Lettre, 81. szám

 

 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

 

 



[1] Lásd erről bővebben: Albrecht von Lucke: Az egyenlőtlenség propagandája, http://www.ketezer.hu/

 

[2] Ausztráliában például minden migránsnak alá kell írnia egy közös értékekről szóló nyilatkozatot, melyben vállalja az egyéni szabadságjogok, a vallásszabadság, a jogállam, a parlamentáris demokrácia tiszteletben tartását, a nemek közötti egyenlőséget, a kölcsönös tiszteletet, a toleranciát, a fair playt, továbbá elismeri, hogy az ország hivatalos nyelve az angol, és, hogy a társadalom tagjai fajra, vallásra vagy etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül egyenlő módon részesülhetnek a társadalmi javakból (Tolnai, 2008).

[3] http://ess.nsd.uib.no/

[4] http://www.spiegel.de/flash/flash-24534.html


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret