stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Uladzimir Nyekljajeu[1]

A Dongó és a Vándor

V. B.[2] negyvenedik napjára[3]

 

Haldoklott a dongó. Úgy esett, hogy a születésnapja előestéjén.

Bölcs dongó volt, és tudta, hogy a halak, madarak, vadak és minden, ami megszületik - meghal: az emberek is, virágok is, ezért bizonyára a dongók is, de nem tudta hogyan, és mi lesz utána, és félt egy kicsit...

Ezért arra gondolt, hogy a dongóknak van Istene.

Férfias és erős dongó volt, elviselhetetlenül hosszan élt, és nem fáradt bele az elviselhetetlenül hosszú életbe, míg körberepülte csaknem az egész dongóvilágot, és még a háborúba is elment. Nagy háború volt, de nem nagyobb a világnál, és ő meglepődött.

Azon is meglepődött, hogy a háború nem zavarta.

"Hát akkor mi tudna megzavarni?..." - gondolkozott el. És kiderült, hogy semmi.

Csak a halál.

"De hát csak nem lehet nagyobb a halál - gondolta -, mint az élet?... Ahogy a háború sem lehet nagyobb a világnál".

Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másképp gondolkozzon. Megértette, hogy abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. "Hát akkor hol van, miben?..."

Arra jutott, hogy ha nem őbenne, a dongóban, akkor a dongók Istenében.

Fölmerült itt egy probléma: a dongó ugyan gondolt arra, hogy létezik Isten, de nem hitt a dongóistenben, és semmilyen más Istenben sem.

Az Isten, aki a dongóban volt, gondolkozott: mit tegyen a dongóval? Az Istenig a dongó mégsem jutott el, habár az Isten őbenne magában volt, mert úgy határozott, hogy nincs Isten, csak az élet, a háború és a halál létezik. De végzetes földi útját a dongó tisztességgel járta be. Több tisztességgel, mint nagyon is sokan azok közül, akik hittek Isten létében. Istennek gondja támadt...

Ugyanabban a kórházban, ugyanazon betegség miatt haldoklott egy bögöly; a dongótól három fal választotta el. Olyan bögöly volt, akiről legfeljebb annyit lehet mondani, de gondolni is csupán, hogy bögöly. És mégiscsak volt annyi bögölyhöz való esze, hogy megértse: hiába bögöly ő, ha meghalnak a madarak, halak, dongók, hát neki is muszáj meghalnia. Annyira rettegett, hogy csak kérlelte és kérlelte az Istent, csak imádkozott és imádkozott hozzá, hogy ne hagyja meghalni.

 

Az Isten, aki a dongóban volt, odaszólította a dongóhoz a vándort, akit egyszer a dongó megcsípett. A vándor haragudott a dongóra, és nem nagyon akarózott mennie. De vándorévei alatt tett egy lépést Isten felé, ezért hát ment, ahova Isten hívta.

Útközben felmerült a vándorban: mivel menjen a haldoklóhoz? Akinek holnap van a születésnapja. Mit vigyen ajándékba? Aranyórát?...

A piacon odament hozzá egy fehérbe öltözött anyóka, és szamócát adott neki, szárastól. Egy kis csokrot vörös terméssel. "Neked lesz?..." - kérdezte az anyóka, és a vándornak eszébe jutott, hogy egyszer szamócásban járt a dongóval. Míg pénz után kutatott a zsebeiben, hogy kifizesse, az anyóka sarkon fordult, és gyorsan elment. A vándor nekieredt, hogy utolérje, az anyóka elvezette egy virágbolthoz, és eltűnt a virágok között.

A virágárusnő megkérdezte: "Hányat kér?"

A vándor nem tudta, mennyit... Ötöt? Hetet? Százat?

A virágárusnő a boltja küszöbén állt, egyet lépett lefelé, megbotlott, és, hogy el ne essen, belekapaszkodott a rózsák sokaságába, kirántva közülük egyet. Egyensúlyra lelt, és nem bukott föl.

A vándor megvette azt az egy szál fehér rózsát, és elment a kórházba. Útközben, hogy elüsse az időt, arra gondolt, milyen jól kitalálta az egészet. A szamócával és a rózsával...

 

A bögöly, mivel félt, hogy az Istennek nem jut eszébe vele kapcsolatban minden, emlékeztette az Istent, ahogy egyszer annak a falunak a pópája, ahol a bögöly született, megkérte őt, a böglyöt, hogy segítsen felépíteni a templomot, és hogy ő, a bögöly, mennyire igyekezett. Gépeket rendelt oda, téglát és cementet szállíttatott, sőt még aranyat is az aranyozáshoz... És hogy a pópa mennyire hálás volt, és esküdözött, hogy ő, a bögöly, ezért majd minden bűnéért feloldozást nyer.

A bögöly még arra is emlékeztette az Istent, hogy alamizsnát adott. Gyakran, majd' minden alkalommal, mikor úgy esett, hogy koldussal találkozott. Hátha az Isten nem vette észre?...

Belépett a kórterembe a doktor. A bögöly nem ismerte, most látta először. A doktor odament az ablakhoz, amely magától kinyílt, és az ablakba mondta: "A templom, amelyet nem a sajátjukból építenek, nem áll sokáig. Az alamizsna, amit valaki a saját érdekében ad, nem ment meg".

A bögöly szeretett volna kérdezni valamit, de nem tudta, hogy mit, és nem találta, hogy kitől kérdezze. A nyitott ablakon kirepült egy porszem, és betekintett az üresség.

 

A folyosón, a kórterem mellett, ahol a dongó haldoklott, ott ült a plébános. Már egy hete, nap mint nap idejött, és itt ült, várva, hogy mikor hívatja a dongó, hogy Istennek áldozzon a gyónás szentsége által. A dongó nem hívta... 

- Hogy van ma?... - kérdezte a plébános a doktort, a doktor pedig vállat vont.

A dongó szokatlan mozgást érzett odabent - ott, ahol az van, amit általában léleknek neveznek -, valami olyasmit, mintha őbenne, a dongóban, belül még egy dongó le és föl és egyszerre minden irányban repkedne, és csöndben elkezdett a mozgásra, önmagára és önnön maga bensőjére ügyelni: nem hallatszik-e egy egyértelmű hang?... De nem: a mozgás mintha egyszerre irányult volna fel és le és minden oldalra - egyszerre mindenfelé, önmagában is felfoghatatlanul, és benne volt még valami, és még valami...

"Lehetséges" - gondolta a dongó -, de gyengeségen kapva magát, már nem gondolkozott rajta tovább.

 

 A vándornak eszébe jutott, hogyan vitték őt egyszer ezen az úton - oda, ahol most a dongó haldoklott. Ahogy vitték a mentőautóval, el a városi kórházak mellett - és ahogy mindegyiknél abban reménykedett, hogy csak ebbe a kórházba viszik, nem messzebb, és hogyan omlott össze benne minden, ahogy mentek egyre messzebb és messzebb, és végül a legtávolabbiba, ahova azzal a betegséggel szokták bevinni az embert, amelybe szinte biztosan belehal, és ahogy nem tudott kiszállni a kocsiból, mikor végre meghozták, csak úgy fürdött a rettenet izzadságában, mintha esőben ázott volna bőrig.

A busz, amellyel a vándor ment, hirtelen letért a padkára, és autók kezdték előzni: szirénázva, villogó jelzéssel - őrült sebességgel egy, kettő, tíz, egyik a másik után... A dongó elhíresült a dongóvilágban, de saját Hazájában megkövezték, és a vándor meglepődve gondolta: "Csak nem a dongóhoz?..." Ahogy a kocsik által felvert port nézte, eszébe jutott, hogy mennyire áhítozott erre a porverésre, amiért a dongó meg is csípte.

 

A dongónak akkor jutott eszébe a vándor, mikor a kórház udvarába özönleni kezdtek az autók: szirénázva, villogó jelzéssel - őrült sebességgel egy, kettő, tíz, egyik a másik után... A dongó nem várta, hogy ezek hozzá jöjjenek, egyáltalán senkit sem várt - a vándort sem, aki az eszébe jutott. Csak ennyit gondolt: "Minek?..."

Bejött a doktor és becsukta az ablakot: - "Mondtam nekik, hogy ide nem szabad autóval bejönni, de ezek mégis idezúdultak".

"Kik azok?..." - kérdezte a dongó, és a doktor kifelé menet ezt felelte: - "Hát mondom: autók. A bögölyhöz".

 

Mielőtt bement volna a dongóhoz, a vándor bekukkantott a doktorhoz. Megkérdezte, mikor hal meg a dongó...

A doktor azt mondta, lehet, hogy ma. De lehet, hogy három nap múlva.

- Fél? - kérdezte a vándor.

- Mindenki fél - válaszolta a doktor. - Csak ki hogyan.

A vándor megkérte a doktort, hadd üldögéljen nála egy kicsit. Hadd gondolja meg, hogyan lépjen be a dongóhoz, hogy köszönjön, mit mondjon... A doktor azt mondta: "Most is meghalhat".

 

A folyosón a vándort elkapta a plébános.

"Szólj neki, hogy hívjon - kérte rimánkodva a plébános a vándort. -  Szólj, mert ő nem érti..."

A vándor úgy gondolta, hogy nem lehet, hogy a dongó ne értse, és azt mondta a plébánosnak: "Nem lehet, hogy ne értse".

 

- Rég nem járt szamócázni... - lépett oda a vándor az ágyhoz, ahol a dongó haldoklott. Az fogta a szamócát, letépett egy szemet, beleharapott - és a szája sarkából kicsordult, nyomot hagyva a fehér kórházi orcán, állon, egy szamóca-vércsepp.

- Tényleg... régen... - a dongó nagy nehezen nyelt, a vándor pedig nem tudta, mit csináljon a vércseppel: letörölje, vagy ne?... Odapillantott a dongó feleségére, egy szorgos méhecskére - amaz a rózsával foglalatoskodott, vázába rakta.

- Töröld meg magad - mondta a méh a dongónak. Ez megtörölte magát, odatette maga mellé a szamócát, és a rózsára nézett.

- Mi és mennyi kell valakinek?... - kérdezte a dongó, nem a méhtől és nem is a vándortól. És nem is nekik válaszolt. - Egy élet, egy halál, egy szál virág...

A vándor feszengeni kezdett. Szégyellte magát. Mindazon, amit és amennyit kitalált, amiért dicsérte magát, a dongó ugyanúgy egy pillanat alatt átlátott, ahogy a szamócaszemet roppantotta szét. Ezért olyat mondott, amit nem nem mondott volna, ha nem érzi magát annyira kényelmetlenül. Szégyellte magát.

- Bocsásson meg, hogy egyszer régen arra kényszerítettem, hogy megcsípjen engem.

A dongó elfordította ősz fejét a magasra rakott párnán, és a falat bámulta. Sokáig nézte a falat és hallgatott. Mígnem erejét összeszedve, mintegy kipréselte magából:

- Köszönöm.

Mindent elmondtak, más semmi nem volt már közöttük... A vándor felemelkedett, hogy megcsókolja a dongót és elmenjen, de a dongó megfogta a kezét, és visszatartotta.

- Várj... nem tudom...

A vándor megzavarodott, mert ő sem tudta. Csak kitalálta. És úgy sejtette, hogy a dongó tudja... Tudnia kell.

- Miről beszéltek? - nyugtalankodott a méhecske, és bekukkantott az ajtón a doktor, odahívta és valamivel elfoglalta.

A vándor a dongó szemébe nézett, látta benne a halált, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen... Az Isten, aki idevezette a vándort, súgott neki: "Mondd neki, hogy nincs halál".

- Időnként hangokat hallok - kezdte a vándor, amit az Isten súgott neki -, és egyszer a nagyapám hangját hallottam: "Gyere..." Messze voltam, hosszú volt az utazás, előtte sok éven át nem láttuk egymást, nagyapám azonban úgy fogadott az udvaron, mintha egy percre szaladtam volna át a szomszédba. A fészer felé biccentett:

- Fogj egy nyaláb fát, és hozd a fürdőbe.

- Mikor történt ez? - kérdezte váratlanul a dongó, és a vándor elmondta, hogy télen, és ő teljesen átfázott, mire odaért.

A dongó így szólt: "Most nyár van..." Mást nem kérdezett, és a vándor várt egy ideig, majd folytatta.

- A gőzfürdőben egy kicsit megcsapkodtam nyírfaággal[4] nagyapát, megmosdattam, fehér alsót vett - és leültünk az előtérben. Nagyapa lerakott a padra egy darab szalonnát, egy sercli kenyeret, elővett egy butykos házi gabonapálinkát, kupicákat... Miután töltöttem, felemelte a kupicáját, és halkan, keresetlenül szólt:

- Köszönöm, hogy eljöttél. Ma éjjel meg fogok halni.

A vándort megijesztették a szavak: elhallgatott, de sem a dongó, sem az Isten nem állította meg. A dongó csak nézett és várt...

- Mit beszélsz, nagyapa! Még százszor iszunk együtt veled! - Ölelgetni-csókolgatni kezdtem nagyapát, és ő csak ült és bólogatott: "Jól van... jól van..."

Ahogy mentünk a házba, nagyapa megállt a padlásra vezető létránál: "Mássz fel. A sarokban, közvetlenül a tető alatt van egy kis koffer, hozd le".

Felmentem érte. Kis zöld koffer, kopott réz zárral.

Bent nagyapa kinyitotta a koffert, és kivette, ami benne volt. Az "Evangélium" és "Isten tanítása". Így szólt: "Az egyik könyvből tanultam élni, a másik szerint éltem. Nincs semmi másom, amit rád hagyhatnék...".

A dongónak megrándult a szája széle, ahonnan az előbb kicsordult a szamóca-vércsepp, és a vándor szünetet tartott...

- A nagyapád ott volt a háborúban? - kérdezte a dongó.

- Igen. A Szentírással.

A dongó hitetlenkedve nézett rá.

- Nem a maga háborúja volt az - mondta a vándor -, hanem amelyik a magáé előtt volt.

A dongó bólintott. 

- A házban rajtam és nagyapán kívül még sok ember lézengett: nagyapa összehívta az összes fiát és lányát, gyerekeikkel együtt, de nem közölte velük, hogy miért. Ezek azt hitték, hogy a születésnapra, ami másnap lett volna - és mindenki aludt a ház tiszta felében, már későre járt. Nagyapa ágya a ház fekete felében volt - a kemence, a vasfazék és a moslékos teknő mellett...

A dongó halványan elmosolyodott:

- Kiebrudalták az öreget. Megszokott dolog...

- Az ágyfejénél lógott egy ikon, arra kért, mikor lefeküdt és összetette a kezét, hogy alatta gyújtsak gyertyát. Meggyújtottam, és átmentem a kisszobába aludni, de nem tudtam elaludni, felkeltem, hogy kimenjek az udvarra cigarettázni, átmentem a ház fekete felébe - és nagyapa a szemem láttára lecsukta a szemét, elmosolyodott és meghalt. És a gyertya is azonnal elaludt.

Kis szünet támadt, aztán a dongó megkérdezte a vándort:

- Iszonyú volt?

- Nem - felelt a vándor -, világosság gyúlt körülöttem. Én nem láttam annyi halált, mint maga, de azért valamennyit én is láttam, és azok iszonyúak voltak, de itt - világos volt. Csak azt nem tudtam, hogy most mihez kezdjek az egésszel, és megint elbújtam a kisszobában. Összehúzódtam, összegömbölyödtem, mint gyerekkoromban, térdemet fölhúzva, és imádkozni kezdtem. Azért rimánkodtam nagyapának, hogy meséljen még nekem arról, amit most láttam. Vagy valahogyan mutassa meg, bizonyítsa be, hogy tényleg így van, bár értettem, hogy ez lehetetlen... de nagyapa, nagyapa, rimánkodtam, úgy szerettelek, és te úgy szerettél, mondd hát, hogy így van, habár onnan nem lehet beszélni... de te szent vagy, neked megbocsáttatik, nekem pedig tudnom kell...

A dongó egy kicsit erősebben szorította a vándor kezét.

- Azzal az imával, azzal a könyörgéssel a hátamra fordultam, és kezemet összetéve, mint nagyapa, egyszer csak már nem éreztem magam egyedül. Fölemelkedtem magam fölé, és megláttam magamat a kisszobában, ahogy a priccsen fekszem a kezemet összetéve - tisztán láttam magam, tökéletesen, minden részletet, pedig ott, ahol feküdtem, sötét volt, és az az énem, akit megláttam, nem tetszett nekem, nem volt kedvemre való, és én örömmel, átható boldogsággal éreztem magam másnak, egészen másmilyennek, könnyűnek, súlytalannak - és ott, ahol ilyen voltam, világos volt, annyira világos, mint mindenütt, és bennem is csak világosság volt. Boldog világossággal úsztam ki ebben a világosban a kisszobából, átúsztam a ház tiszta felében anyám fölött, aki aludt és álmában mosolygott, apám fölött, az összes rokonom, hozzátartozóm fölött, családom tagjai fölött, akikről azt gondoltam, milyen borzasztó lesz elhagyni őket, és hogy még sokkal borzasztóbb lesz, ha közülük hagy itt engem valaki, és most éreztem meg, hogy nem, hogy egyáltalán nem borzasztó, és még azt is éreztem, hogy minél gyorsabban el akarom hagyni őket, most azonnal - és ellenállhatatlanul vonzott valami a nyitott szellőzőablakba, mert a házban fülledt volt a levegő, és nekem levegőt kellett vennem, a szellőzőablak mögött pedig olyan magasság és tágasság volt, és nem kellett lélegezni, mert te magad olyan voltál, mint a lehelet, olyan, mint egy gyermek lélegzetvétele, és mikor nekiiramodtam a szellőzőablakon keresztül, és leheletté váltam, és világosságot szippantottam, megláttam a szellőzőablak mögött nagyapát - szintén csupa lehelet és világosság, és nagyapa ezt lehelte: "Nincs itt sötét, ne félj..." - "Nagyapa!" - ugrottam oda hozzá, hogy rimánkodjam, hogy könyörögjek neki, hogy vigyen magával - és saját magamban találtam magam, a kisszobában, ott feküdtem, kezemet összetéve, a priccsen. Mindennek vége volt, de a testembe, amit még el kellett hordanom, már megváltozva tértem vissza. Nem nagyon, nem olyanként, mint a világosság és a lehelet, de nem is olyanként, amilyennek otthagytam magam... Úgy szerettem nagyapát, és ő annyira szeretett, hogy feltárta a titkot: halál nincs. Nincs halál.

A dongó elengedte a vándor kezét, elmosolyodott és ezt mondta:

- Köszönöm. Mert a plébános ott ül és ül...

- De nekem ez kevés volt - folytatta a vándor -, hogy csak egyedül tudjam ezt, nem volt elég, azt akartam, hogy anyám is tudja, apám is, és mindenki, akit szerettem... És mindenkit felébresztettem, megmondtam, hogy nagyapa meghalt, és figyeltem, hogy mihez kezdenek, és amikor siratni kezdték, és kiabálni és jajveszékelni, hogy kire hagytál itt bennünket? - akkor könyörögtem: nagyapa, adj nekik jelet, hogy nem arról siránkoznak, kiabálnak és jajgatnak! - és nagyapa letépte a falról a beüvegezett ikont, amelyik alatt meghalt, felemelte, és úgy vágta földhöz, hogy az üveg belecsörömpölt a jajveszékelésbe és siránkozásba, és körbeszállt: "Elhallgassatok! Nincs halál!..."

- Az ikont vágta oda?... - kérdezte a dongó, feszülten figyelve a vándor szemét.

- Az ikont.

- Amelyik alatt meghalt?...

- Amelyik alatt meghalt.

- Hajolj fölém... - próbált a dongó fölemelkedni, és amikor a vándor lehajolt, a fülébe súgta: - Intézd úgy, hogy a legnagyobb csönd legyen majd, amikor leheletté válok. Megpróbálod?...

- Én megpróbálom, de nem így lesz - válaszolt a vándor. - Maga is tudja...

A dongó ezt mondta:

- Be kár...

A vándor engedélyt kért:

- Elmehetek...?

- Eredj... és menj haza - csókolta meg a dongó. - Hosszú vagy rövid úton, de menj haza.

- Hazamegyek - mondta a vándor -, hosszú vagy rövid úton... - nem fejezte be, gondolkozott valamin.

Az Isten így szólt: "Rövid út nem létezik".

A dongó meghallotta. Hallgatott, majd fekve bólintott: "Így van".

A vándor elindult, de az ajtóban a dongó megállította.

- Várj. Még valami... Mondd meg nekik, hogy a saját ágyamban akarok meghalni.

- És ha maga mondaná...

- Mondtam. Nem hallják... Félnek, hogy meghalok.

A vándor bólintott, és kiment.

 

- Na?... - ugrott oda hozzá a folyosón a plébános, és a vándor ezt hazudta:

- Nem érti.

 

- A saját ágyában akar meghalni - mondta a vándor a doktornak, aki így felelt:

- Tudom.

- Akkor miért ne?...

- Mert mesterségesen tartjuk életben. Ha ezt kikapcsolom, vagy azonnal hal meg, vagy útközben a kocsiban. Mit csináljak?...

A vándor habozott, majd azt mondta:

- Kapcsold ki. Nem hal meg útközben.

A doktor erőtlenül széttárta a karját:

- Én orvos vagyok. És idegen, mint ahogy te is. Mondják meg az övéi...

- És ők?...

- Nem hallják. Félnek, hogy meghal.

 

Hazatérve a vándor immár sokadszorra próbálta megérteni: kicsoda a dongó, és mi az Isten?...  Ha Isten - gondolkozott a vándor -, akiben a dongó nem hisz, mégis ott van a dongóban, akkor mindenkiben ott van Isten. Így hát a lélek - aki maga a dongó -, az az Isten. Aki egyidejűleg és mindenütt ott van ebben a felfoghatatlanul végtelen Világmindenségben...  Ahol minden pillanatban milliárdszor milliárdnyi csillag gyullad ki és alszik el egy röpülő valamiben, ami egyszerre lefelé is, felfelé is, és minden irányba száll, és egy kicsiny röpülő lélek egyenlő az egész, végtelen, röpülő Világmindenséggel, amelyben röpül a végtelentől a végtelenig - egyik végtelen a másikban -, és pontosan mindez egyszerre - az Isten...

Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másképp gondolkozzon. Megértette, hogy abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. "Hát akkor hol van, miben?..."

Arra jutott, hogy ha nem őbenne, a vándorban, akkor a vándorok Istenében.

Itt egy probléma merült fel...

 

Isten nem ért rá a bögöllyel foglalkozni - és a bögöly nem halt meg. Minden bögöly-alkatrészt újra cseréltek ki benne, és ő maga továbbra is életben maradt, és a haláltól félt...

 

A dongó a kórházban halt meg, azon a napon, amelyiken annak idején az a háború kezdődött, amelyben ő az életét élte le. A plébánost végül is nem hívatta, de Isten, aki a dongóban volt, ünnepélyes temetést rendezett neki... Végtelen csend volt - világosság és lehelet, a világosságban és a leheletben fehér zászlók lengtek, rajtuk vércseppek vörös nyomai.

És senki sem volt autóval, nehogy felverjék a port...

A vándor ott lépdelt a koporsó mögött, és gondolatban felelevenítette, hogyan könyörgött a dongónak, amikor az meghalt, hogy adjon valamilyen jelet, hogy mindaz, amiről utoljára beszéltek, úgy is van, és hogyan adott jelet a dongó: amikor kiabálás és lárma kerekedett, felemelte saját beüvegezett képét, mert ikon nem volt, és a padlóhoz vágta, az üveg a siránkozásba és a lármába csörömpölte: "Elhallgassatok!..." És a vándor még azt is eszébe idézte, hogyan talált a dongótól örökölt írógép billentyűzete alatt egy odaragadt papírcetlit, amire a dongó ezt írta:

"Megvan az első oldal... Isten megsegít!"

 

Menszk[5], 2003. július

>

 

 

Lettre, 80. szám

 

 

 



[1] (1946.) ismert belorusz költő, író, politikus (nevét a sajtó következetesen oroszosan Vladimir Nyeklajevnek írja). Csakúgy, mint az esszé másik hőse, 1999-től 2003-ig ő is hazáján kívül élt: Lengyelországban és Finnországban. 2010-ben a közelgő elnökválasztás előtt ellenzéki mozgalmat alapított "Mondj igazat" néven. "Esélyes" jelöltként indult a "választásokon", ám még a választások napján (2010. dec.19.) kora este a hatóságok félholtra verték és letartóztatták, mint hat másik elnökjelöltet is a több mint 600 személy között. Az elnökjelöltek közül hárman jelenleg is börtönben ülnek, Nyekljajeut nemzetközi nyomásra jan. 29.-én a börtönből házi őrizetbe helyezték át (elzárva így a szükségessé vált kórházi kezelés lehetőségétől), a többi három ellen pedig lakhelyelhagyási tilalom van érvényben. A vád mindnyájuk ellen "Tömeges rendbontás szervezése", ami a belorusz törvények szerint 5-től 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

[2] Vaszil Bikau (1924.VI.19.-2003.VI.22.) "a legismertebb belorusz író. Esélye volt a Nobel-díjra, többek között Václav Havel és Czesław Miłosz támogatta. 1941-ben, a német támadás után önkéntesként csatlakozott a Vörös hadsereghez - később a háborús évekből vette legismertebb regényei témáját. Ezek a hatvanas évektől magyarul is megjelentek, bár nevét következetesen oroszul, Bikovnak írták. Politikai állásfoglalásaiban többször is szembefordult a hatalommal: 1968-ban elítélte Csehszlovákia megszállását, 1980-ban pedig Afganisztán lerohanását. A kommunizmus bukása után bekapcsolódott a közéletbe, ő alapította a Belorusz Helsinki Bizottságot. Lukasenka hatalomra kerülése után "russzofóbiával és nacionalizmussal" vádolták, persona non grata lett, 1997-ben emigrált. Finnországban és Németországban élt, nem sokkal halála előtt tért vissza Minszkbe. 1997-ben jelent meg Szcjana (A fal) című elbeszéléskötete az azóta is tartó korszak emblematikus ábrázolásával." (Nagyvilág, 2009/12.) A 90-es évek végén a szerzőt «udvari költőnek» nevezte.

[3] A pravoszláv vallás szerint az elhunyt lelke 40 napig kering még a földön. Családi torral emlékeznek rá halála utáni 40.-ik napon.

[4] Hagyományos gőzfürdőzési "kellék"

[5] Minszk eredeti belorusz neve


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret