stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Kateřina Tučková
Gerta Schnirch meghurcoltatása

Bevezetés
A murvás országút széle az árokba hullik. A kavicsok között fű nő, a köveken babakocsi kereke ugrál. A bal lába az imént megcsúszott a kőmorzsalékon, a bokája tompán sajog, nyilván meghúzódott az ín, megpróbál teljes testsúlyával a talpára nehezedni. Már néhány órája menetelnek, lassan haladnak előre, csak vánszorognak, a babakocsit szorosan magukhoz szorítva, időnként rátámaszkodva, felváltva tolják. Az utat már jó ideje nem látni rendesen. Csak néha ér el hozzájuk a zseblámpák, illetve a teherautók lámpáinak fénye, ilyenkor inkább még szorosabban húzódnak egymáshoz, gyorsítanak lépteiken, és a babakocsira terített kabátjukkal takarják a gyerekeket.
Képtelen pontosan meghatározni, mióta menetelnek. Mintha évekkel ezelőtt indultak volna el. De még nem is virrad, úgyhogy alig telhetett el néhány óra. Ő is fáradt, és a barátnője is. Megpróbáljon megállni, és pihenni egy kicsit?
Néhányszor földön ülő emberek mellett haladtak el, voltak, akik bőröndöt vonszoltak magukkal, és azokra telepedtek. Azt is látták néha, ahogy ezekhez odarohan valami siheder, és a fejüket puskatussal veri. Félt megállni. Fájó hasa és bal lába dacára tovább erőltette magát. A mellette lépkedő lány suttogott, hogy szomjas.
Gerta nem szólt semmit. Volt vize, magának, és a gyereknek, de nem ajánlhatta fel, hiszen nem tudta, mi vár még rájuk. Ő maga is szomjas volt, de hallgatott, és vonszolta magát tovább lépésről lépésre, Isten tudja, hova. Isten? Már évekkel ezelőtt megingott a hite benne. Azelőtt imádkozott hozzá, kérte, hogy segítsen, hogy tegyen valamit. Bármit, ami megváltoztatja az életét. Aztán megértette, hogy az Isten nem teszi meg helyette. De akkor már késő volt.
Azóta nem imádkozott, és nem gondolt az Istenre. Úgy döntött, hogy egyedül is bírni fogja, még egy ilyen pillanatban is. Az Isten sem tudja ugyanis, hova hajtják őket. Ezt csak azok az őrjöngő jampecek tudnák megmondani, de még az is lehet, hogy ők sem. Éretlen kamaszok, dühöngött magában, néha elért a füléhez a kiabálásuk, amely aztán beleolvadt az előtte menetelők zsivajába. Időnként látta őket, ahogy a mellettük elhaladó teherautók platóján ülnek, égnek meredő fegyvereikkel egy kígyóhajú Medúza-fejre emlékeztették.  Egy mérges, felbőszült Medúzára, egy gyilkosra, a primitív csőcselék részeg, veszedelmes pofájával. Nézz rájuk, és szörnyethalsz. Kővé válsz, vagy lelőnek. Gyűlölte őket, és ez volt minden, amit tehetett. Csak a gyűlölet. Persze nem látványosan, ha túl akarta élni ezt az egészet. Alázatosan lépdelt a barátnője mellett, és hallgatott. Az éjszaka lassan szürke hajnalba csúszott át, és körülötte csöndes, fáradt emberek vonszolták magukat. A lépéseiket, télikabátjaik suhogását és a félhangosan átadott szavakat, csak az őrök kiabálása szakította félbe, no meg a sebesültek jajszavai, és néha lövések hangja. Hogy hányadszorra, Gerta már nem is tudta számon tartani. 
Mikor is kezdődött ez a szörnyűség?
Amikor anyja sírjára hullottak a virágok, már mindannyian érezték, már tudni lehetett, hogy baj van. Az apja is kezdett nyugtalan lenni, pedig ő vakon hitt az ügyben. Amikor Gerta feléje sandított, látta, hogy erőt kell vennie magán, hogy minden arcizmát megfeszíti, hogy el ne sírja magát, kimereszti a szemét, majd gyors pislogással ismét becsukja. Pedig nyugodtan sírhatna, gondolta Gerta, sírnia kellene, az anyja koporsójáról földet szórni kopaszodó, szőke feje búbjára. Vagy kenné az arcára, és hagyná, hogy összemosódjon a könnyeivel, de mindenekelőtt megbocsátásért kellene esedeznie. Így kellene tennie. Nem pedig egyenruhában parádézni itt, mint egy galamb a dúcon, és magát vigyázzba vágva nézni, ahogy az anyja koporsója eltűnik a göröngyök alatt. Ne dobáljátok rá, álljatok meg! - akart kiáltani Greta, de Friedrich megállította a mozdulatát. Olyan erősen szorította meg a karját, hogy megijedt tőle. Friedrich sem sír? Hogy is tehetné, apuci hű képmása. Gerta ismét belenézett a mély gödörbe, már csak helyenként látszódott a szürke koporsó. Egyszerű temetés volt. De egyébként nem is ekkor kezdődött. Ez a temetés, csak egy láncszem volt a katasztrófák láncolatában, amelyek hónapról - hónapra követték egymást. Mióta csak a háború kitört. 
Azelőtt olyan szép volt az élet. És nem csak az övé - mindannyiuké. Az övé, Friedriché, az apjáé, az anyjáé, Janičkáé és Karelé. Mindegyikük életének értelme és rendje volt, együtt és külön-külön, volt jövőjük, amelynek körvonalaival Gerta teljesen tisztában volt.  Negyvenkettő telén, amikor az anyja eltűnt a Schnirch családi sírboltban, már csak részben volt így. A biztonság utolsó morzsáját 1945-ben söpörte el egy osztag az "Isten teste"- körmeneten. De azt még sok minden előzte meg. 

4.
Otthon volt. A városban, amely szinte már nem is hasonlított arra a helyre, ahol valaha élt. Az otthona már nem létezett. A lakása már másé volt, az utcából, amelyben annakidején lakott, egész háztömbök, és persze emberek hiányoztak. A boltok, amelyekbe vásárolni járt, eltűntek, ugyanúgy, ahogy a tulajdonosaik. A környék őslakosaiból nem maradt senki. Ha véletlenül mégis, hát nem a saját lakásában, az események forgataga egy rosszabb lakásba sodorta őket, a jobbakat ugyanis a győztesek foglalták el.   A Pressburger-Strasse, a Körner-, az Altegasse, a Sterngasse, a Französische-Strasse, és más helyek, amerre annakidején járt, és amelyeket jól ismert, mert németek lakták, és amelyeknek házcsengőin azelőtt Pawelka és Dillinger név állt, az üzletek, amelyek felett a Freiberg vagy Gräffinger családnév díszelgett, eltűntek, vagy új, cseh névre cserélték le tábláikat. A Böhringereken és Bartlokon - akikről Jana Tvrdoňová mesélt neki -, Johannán, Antonián és másokon kívül, akikkel Dél - Morvaországban találkozott, nem tudott senkiről, aki itt maradt volna az eredeti német lakosságból. Ezt látni lehetett a brünni utcákon, és végül az újságban is megjelent a hír. Nem egészen másfél ezren maradtak a városban, ahogy olvasta. Abból a kiválasztott brünni Oberschichtből, amelyhez a háború alatt az apja és Friedrich oly büszkén számolták magukat.  
- Mindenki ott volt! Hatvanezer német kar köszöntötte a von Neurathot… bárcsak értékelni tudnátok azt az egységet, a birodalomnak ezt az erejét - dörögte akkor az apja az előszobában a gyűlésről hazatérve, felajzva és szívében átmelegedve a tömegtől, amelyből állítólag nem hiányzott egy brünni német sem. 
- Mindannyian… és hány volt a szimpatizáns, huh, több, mint százezer! - intett Friedrich a kezével olyan gesztust téve, mintha felölelné az egész Adolf-Hitler Platzot, majd bezárkóztak az étkezőbe, ahol rádiót hallgattak. Gerta otthon maradt az anyjával, ők valahogy nem tartoztak abba a tömegbe. És most, 1951 elején, már csak másfél ezren voltak. Olyan németek, akik nem adták fel, mivel valószínűleg nem volt miért szégyenkezniük, akik a származásukhoz olyan erősen ragaszkodtak, hogy még a megaláztatást is vállalták érte. Mint például Johanna. De Gerta nem tartozott közéjük. Így, amikor Brünnbe való visszatérése után egy évvel ki kellett töltenie az első háború utáni népszámlálás fekete-fehér nyomtatványának rubrikáját, nem írta be a német nemzetiségét. Nem volt oka rá, hogy ne hallgasson Karelre, és ne a "cseh nemzetiségű"-t jelölje be mind a maga, mind Barbora esetében.
- Minek is komplikálnád? Ideje, hogy eléje menjünk a dolgoknak, és ne nehezítsük meg az életünket… úgyis folyton azt mondtad, hogy csehnek érzed magad. Anyád után. Akkor meg valld is magad annak - mondta.
Gerta így is tett, habár azt is érezte, hogy soha senki nem bánt vele csehként. Sem a háború előtt, sem a háború alatt Brünnben, sem utána Pernában, ahol az első igazolványába úgy írták be a német nemzetiségét, hogy erről meg sem kérdezték. Az "Állampolgárság nélküli személyek tartózkodási engedélyében", amelyet 1947-ben állítottak ki számára, amikor végre rendet csináltak az utolsó kitelepítettek és azok között, akik Pernában maradhattak, Gertruda Schnirchová-ként szerepelt, nemzetisége német, Barbora papírján ugyanez állt. Ezzel csak újra megerősítették, hogy nem tartozik közéjük, és ezen nem változtatott semmi még itt Brünnben sem, ahol az első személyi igazolványában cseh nemzetiség állt. A neve úgyis elárulta, még akkor is, ha N?mcová-nak vagyis Németh-nek hívnák, ahogy egyszer bizonyos iróniával be is mutatkozott. Legfeljebb Barbora esetében segíthetne valamit. De róla Gerta úgy akart gondoskodni, hogy a családnevük miatt se essen bántódása. Főleg miatta karikázta be a cseh nemzetiséget, annak ellenére, hogy ezzel sem akart azonosulni. Azok után, a Pernában eltöltött évek után igyekezett a nemzetiségek közötti űrben maradni, kettős viszonyban állva minden őt körülvevő dologgal. Karel és Barbora voltak az ő világa, az új lakás falai jelentették e világ határait, ahova a politika nem tudott behatolni. Egyelőre, mondta, amikor eszébe jutott, hogy milyen könnyen ragadta el őt negyvenötben a külvilág lányszobájának falai közül. Szóval másfélezer, ismételte újra, amikor a brünni utcákat rótta. A város szemmel láthatóan változott. A germán lélek az emberekkel együtt kimúlt belőle, és csak apró részletekben maradt meg, a homlokzatokban, néhány utcanévben, a brünni tájszólásban, a gyári menzák étlapjain. A Pressburger-Strasse - ma Bratislavská - a környező, többnyire német utcákkal egyetemben, a háború utáni első napokban új cseh lakossággal népesült be, és mostanra, hat évvel később, Szlovákiából betelepített cigányokkal cserélődött le, akiket akartak-nem akartak, valami őrült szociális rendelkezés folytán ide telepítettek, a németektől hátramaradt lakásokba, amelyekből a cseh tulajdonosok rövid bentlakás után valamely újonnan épült lakótelepre menekültek. Persze nem mindenki, volt olyan is, akit a háború utáni szelek sem sodortak másfelé.
Egy májusi vasárnap délután történt, amikor Barborával a folyó irányába sétált a Bratislavská utcán. El kellett haladniuk a Hvězdová utca mellett, és megkerülni annak a háznak a sarkát, ahol Gerta eddigi élete nagy részét leélte. Megállt a platánfák alatt, amelyek továbbra is ágaikkal koronázták a kis teret. Ugyanúgy nézett ki minden, mint amikor utoljára látta, azon a hat évvel ezelőtti estén, amikor elment. A házak még nyomát viselték az utolsó háborús évnek, a szürke, poros homlokzatokban, a vakolatba kis krátereket fúrva ott bújtak a töltények. Csak a tér oldalán összeomlott ház törmelékét takarították már el, helyette a Hvězdová utca teljes szélességében, a szögesdrót mögött üres grund éktelenkedett, szeméttelep. A törmelékkupac szabálytalan dombját benőtte a magas fű, és orgonabokrok pompáztak rajta, melyeknek az illatát az egész utcában érezni lehetett. A domb tetején kis kőrisfacsemeték is zöldelltek. Gyökereik eredményesen vájtak utat maguknak az üvegcserepeket, autógumikat, babakocsik és díványok fémvázait rejtő földben, amelyet jótékonyan betakart az apró folyondár. Abban a pillanatban, amikor Barborának azt mutatta, hol is laktak annakidején, kinyílt a ház kapuja, és egy férfi lépett ki rajta hosszú, nyitottan lengedező ballonkabátban, fején kalap, kezében bevásárló cekker, amelyben üres tejesüvegeket cipelt. Gertának a lélegzete is elállt. A tér üres felén a háziúr sétált el mellettük közönyös tekintettel mérve végig őt. Csak futó pillantást vetett Gerta arcára, a szeme ide-oda járt a horizonton, majd hirtelen, rémült felismeréssel tekintete ismét Gerta arcán állapodott meg.  Erre zavarában hirtelen a szemébe húzta a kalapját, meggyorsította a lépteit, és eltűnt a hátuk mögött, arcát undorodva az utca másik oldala felé fordítva. Úgy tett, mintha sohasem látta volna őket. Gerta úgy érezte magát, mint egy tetű. Eszébe jutott mindaz, ami az utolsó napokban történt vele a lakásban, az áporodott szagú ágynemű a férfi hálószobájában, és a rövid, hörgés-szerű lihegés, amit az minden közösülés végén kiadott.
A régi-új Brünn. Ugyanaz a város, ugyanazon utcák, ugyanazon emlékek veszik körül. Deutschenrein, amelyből kiűzték a németeket, amelyekben a németeknek nincs maradásuk. Még nekik, a frissiben cseh nemzetiséggel felvértezetteknek sem. Gerta számára Brünn már sosem jelenthette a nyugalmas, meleg otthont.

5
A Prager Deutsche Wanderbühne látogatott Brünnbe. Gerta nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a Rudé Právo napilap hasábjain a hírt. Egyesek még mindig próbálkoznak? Egyesek még mindig hisznek benne?
Libabőrös lett. Mióta is igyekszik úgy tenni, mintha a németséghez semmi köze se lenne? Nyolc éve?  A Prager Deutsche Wanderbühne Brünnbe látogatott - olvasta újra. Egy német nyelvű színtársulat. Azt remélte, hogy Johanna nem kívánja majd tőle, hogy elkísérje a német előadásra, amely ismét eszébe juttatná, hogy ereiben germán vér folyik. Énjének gyűlölt részét.
Gerta becsukta az újságot. Négybe hajtotta, és a szemetesbe dobta. Mintha misem történt volna, az újság becsusszant a szemét mellé, még csak nem is kellett belenyomnia. Nincs benne semmi németség. Azelőtt sem volt, akárhogy is igyekezett az apja. Eleget szenvedett az ételjegyekre nyomtatott, nagy D-betű miatt. Többet, mint amit bárki elbírt volna, és most örül, hogy végre megfeledkezhet minderről. Még ha mások nem is képesek erre. Az ilyen alakok még mindig levonnak a fizetéséből, és az ilyenek miatt nem tud máshol elhelyezkedni, mint gyárban, egyórányi utazásra az otthonától. És hát ott van, Barbora. Rögtön az elején világos lett, hogy a tanító elvtársnők tisztában vannak vele, kivel állnak szemben. Barbora, hátán az iskolatáskával belépett az osztályterembe és bizalommal teli, foghíjas mosollyal Gerta felé fordulva integetett az anyjának. Nem telt el sok idő, és a kislány sírva járt haza az iskolából mindannyiszor más történettel, hogy mivel csúfolják az osztálytársai. Honnan veszik a bátorságot? Csak amikor saját fülével hallotta a lesajnáló szavakat, amellyel a szülői értekezleten a tanító néni Barbora teljesítményét értékelte, hogy képtelen megkülönböztetni az egymáshoz hasonló betűket, értette meg, hogy honnan fúj a szél. Az a dauerolt tyúk kihasználva hatalmát, diktátorként kegyetlenkedett a lányával az egész osztály előtt. Az első év végén azt javasolta Gertának, hogy vigye Barborát kisegítő iskolába. Különben évet kell ismételnie. És így is történt. Dacára annak, hogy Karel is megpróbált közbelépni, Barbora következő szeptemberben ismét az első osztályba került. És bár Gerta sejtette, hogy a lánya nem a legéleseszűbbek közül való, abban is biztos volt, hogy elsősorban rossz nevének köszönheti az egészet. Az igazságtalanság, amely apáról fiúra, anyáról lányára öröklődik. De miért Barbora bűnhődik, aki a világon sem volt még akkor? Milyen soká bírja az emberi gyűlölet? Gerta tehetetlen volt. Magát nem tudta megvédeni, de az ördög bánja, valahogy mindig gondoskodott önmagáról. Viszont képtelen volt megvédeni Barborát, aki értetlen, tanácstalan, tágra nyílt, gyermeki tekintettel bámult rá. Elfojtani magukban a németséget, ez volt az egyetlen, amit Gerta tehetett érte. Barboráért és önmagáért. Megfeledkezni róla. Egy csepp mérgezett vért sem átadni, nehogy megfertőződjön a másik fele. Nem használni a nyelvet, amely Gertának annyi fájdalmat okozott, letagadni a létezését, elkerülni a német egyletek németnyelvű előadásait. Mintha azoknak eszébe sem jutna, milyen felesleges, meddő harcot vívnak, és hogy csak másokat veszélyeztetnek, őt, Gertát. Nem ingerelni őket, élni , és élni hagyni, ugyanúgy, ahogy Antóniával tették. Nem találkozgatni, nem beszélni, nem emlékezni. Antónia már évek óta az Aininger nevet viseli, ugyanúgy, ahogy Martin és Rosa is. Csak Johanna várja, hiszi, hogy a férje él, hogy csak fogva tartják, elhurcolták, így aztán szilárd meggyőződésében meghagyta a nevét. Habár látta, hogy mire képesek az emberek. Hogy mit művelnek a gyermekeivel. És ezt Gerta is tudja, és tudja Barbora is. Mégha Schnirchovaként íratta is be az iskolába.
 

       CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret