stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Jiří Trávníček
A szabadság hidegzuhanya
(A cseh irodalom 1989 után) 

Jelen írásban a cseh irodalom általános jellemzésére teszünk kísérletet a novemberi, ún. bársonyos forradalom után(1) . Ezt két megközelítésben igyekszünk megtenni: (1) a köztes határpontok kijelölésével, mindenekelőtt az irodalmi élet szempontjából; (2) bizonyos alapvető jelenségekre összpontosítva, amelyek számunkra erre az időszakra a leginkább jellemzőnek látszanak. Negatív megközelítésben: nem áttekintést adunk; ezért aztán igyekszünk a lehető legjobban a háttérbe szorítani a tényadatokat (szerzők, művek, folyóiratok stb.). És hasonlóképp, nem irodalomtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozunk - ehhez még túl kevés idő telt el. 

1. HÁROM IDŐSZAK
A november utáni cseh irodalmat - bizonyos nagyvonalúsággal - három időszakra lehet osztani. 

Eufória (1989-1992)
A kommunizmus bukása a cenzúra eltörlését hozza magával, és teljes gőzzel megkezdődik a szabad irodalmi élet fejlődése. Új könyvkiadók és új folyóiratok jönnek létre (a november előtti 40 kiadóból közvetlenül az 1989-es év után 3000 lesz), vagy felújítják azokat a periodikumokat, amelyeket a hetvenes évek elején betiltottak. A cseh irodalom három áramlata (hivatalos, emigráns és szamizdat) összefolyik, és hatalmas publikációs robbanás következik be. A kiadás során előnyt élveznek az emigráns és a szamizdat kiadványok. Némelyik hivatalos kiadó egyenesen felrúgja a kiadói tervét, és megpróbál a lehető legtöbb attraktív nevet megkaparintani. Nem csupán az olvasóért folyik a küzdelem, hiszen ő ki van éhezve minden, korábban tabuizált szerzőre vagy témára (az 50-es évek politikai foglyai, a 70-es és 80-as évek normalizációja, a kommunizmussal szembeni ellenállás), hanem a másként gondolkodó vagy emigráns szerzőkért is. Ezen időszak nagy trendjévé válik az ún. autentikus irodalom (naplók, emlékiratok). Nem mintha nem mutatkozna érdeklődés a fikció iránt, de az autentikus irodalom betölti az elmúlt ötven év hiányzó kézikönyveinek a funkcióját is. Mi több, az irodalomkritika is rátapad az ismeretterjesztő és a faktográfiai funkciókra: igyekeznek betölteni az ún. "fehér foltokat", és az újságok a korábban betiltott szerzőket bemutató lexikoncímszavakat közölnek. Virágzásnak indul az alternatív könyvkereskedelem, mindenekelőtt az utcai standok formájában, aluljárókban, metróállomásokon stb. Az itt árusított kínálat rendkívül széleskörű: egyetlen pulton találhatók a hivatalos kiadók jelentősen leértékelt kiadványai, makrobiotikus szakácskönyvek, az aktuális publicisztika sebtében kiadott kötetei és Josef ©kvorecký regényének legújabb kiadása. Új írószervezet alakul (az Obec spisovatelů, Írószövetség), amely a cseh írókat csupán foglalkozásuk alapján kívánja tömöríteni, nem pedig ideológiai elkötelezettségük szerint, ahogyan ez korábban történt. 

Kiábrándulás (1993-1999)
A legfőbb politikai változás Csehszlovákia szétválása. Ennek az eseménynek a hatása a cseh irodalomra azonban igen csekély. Csak a cseh olvasók számára válik nehezebbé elérni a szlovák könyveket; a szlovák oldalon a cseh könyvek hozzáférhetősége mégiscsak jobb. Csak most mutatkozik meg, hogy a cseh és a szlovák irodalomnak "egyazon folyó két ága"-ként való értelmezése csupán illúzió volt. A kiadott könyvek példányszáma komolyan csökken, mindenekelőtt a szépirodalom esetében: a tízezres példányszámokból ezres nagyságrend lesz. Kitűnik néhány kiadó, amely professzionális mértékkel és átgondolt dramaturgia szerint hosszabb távú stratégiát követ (Torst, Argo, Atlantis). Lassacskán kulturáltabbá válik a cseh könyvpiac arculata, még akkor is, ha ez csupán némelyik kiadó és könyvkereskedő személyes elkötelezettségének köszönhető, nem pedig a jelentős befektetéseknek. A cseh könyvpiac a november utáni időszakban alulfinaszírozott. A kiadók főbb adósságait a korábbi szerzőkkel szemben már jórészt rendezték, úgyhogy mind nagyobb teret követel magának a ténylegesen kortárs irodalom: az, amelyik éppen most születik. Ezt az időszakot "posztmodernnek" lehetne nevezni. A posztmodern válik az intellektuális és irodalmi viták egyik kulcsfogalmává, és sok szerző számára örömmel fogadott értelmezési keretet nyújt, még akkor is, ha ennek a keretnek a megjelenési formái a cseh közegben nagyon különbözőek: a szabadság és a pluralitás radikális térhódítása, a küldetéssel rendelkező irodalom vége, "szusszanásnyi idő", amely után megint valami nagynak kell következnie, megzabolázatlan és kötetlen alkotás, az USA-ból importált termék. Ismeretes, hogy az irodalom elveszíti azt a társadalmi pozícióját, amellyel pl. a 60-as években rendelkezett. A cseh irodalom keresi a modus vivendi-t a liberalizmussal. Ezzel függ össze az az értékválság, amely leginkább az irodalomkritikában mutatkozik meg. Nincs mivel "mérni" az irodalmat; már csak azért sem, mert az újítás és az eredetiség, azaz a legutóbbi időkig meghatározó jelentőségű kritériumok - éppen a posztmodernnek köszönhetően - használhatatlanná válnak. Az értékválsággal összefüggésben magának az irodalomnak a válságáról is mind több szó esik. Ennek a másnaposságnak a hulláma azonban nem csupán a cseh irodalmat érinti, hanem - nagyjából hasonló tünetekkel - az összes posztkommunista országot is. Úgy látszik mégis, hogy a csehek - mint "irodalmi nemzet" - viselik a legnehezebben ezt a megrázkódtatást. 

Új egyensúly keresése (2000-2009)
A legfontosabb esemény a Cseh Köztársaság belépése a NATO-ba (1999) és az Európai Unióba (2004), továbbá az, hogy a Prágai Várba új köztársasági elnök költözött. Az előző (Václav Havel) író volt; az utódja (Václav Klaus) fokozatosan polihisztorrá válik, aki a politikai, gazdasági, ökológiai (ez utóbbira különösen nagy elszántsággal veti magát) témákon kívül időnként a kultúra és az irodalom vizeire is beevez. Egy interjúban elárulja magáról, hogy kortárs cseh irodalmat egyáltalán nem olvas, de nem hiszi, hogy bármi különlegesen jelentős akadna e téren; mindezt azért, mert "a mai kor folyamatosan a helyét keresi és nem megállapodott". A könyvpiac tovább bővül, és a rajta keresztüláramló könyvek száma folyamatosan emelkedik (1993-ban 8 203 cím jelent meg, 2008-ben már 18 520), úgyhogy az olvasók többsége nem ismeri ki magát a választékban, amit egy 2007-es kutatás is alátámasztott. Nagy nyomás nehezedik a kiadókra is, akik egyre inkább arra kényszerülnek, hogy jövedelmező területeket és szerzőket hajtsanak fel, vagy hogy ugyanannyi pénzből több könyvet adjanak ki, ami értelemszerűen az előkészítés és a könyvek külalakjának kárára válik. Újabb és újabb irodalmi díjakat hoznak létre. 2002-ben létrejött a Magnesia Litera, amely a legnagyobb médianyilvánosságot kapja, és mindjárt a megalapítását követően az összes díj közül a legnagyobb megbecsülést vívta ki magának. A liberalizmus sokkja enyhül, és az irodalom új egyensúlyt igyekszik találni a korral és annak elvárásaival. Ennek a keresésnek az egyik meghatározó vonása az a végleges felismerés, hogy azok az idők, amikor az olvasó lázasan "vadászott" a könyvekre, már elmúltak; éppen fordítva áll a helyzet: a könyvnek kell felhajtania az olvasóját. Mindezt olyankor, amikor a piacot elárasztják a könyvek. A szépirodalom lassan visszaszorul a többi kiadvánnyal szemben, de (az összes könyv tekintetében) még mindig többet adnak el belőle, mint pl. Németországban. A szépirodalom terén még mindig mérsékelten emelkedik a külföldi irodalmi fordítások száma. A fordításon belül pedig egyre nagyobb teret hódít az angol mint forrásnyelv. Az idegennyelvű irodalom fordítása felgyorsult, úgyhogy az olvasó egyre kisebb időeltolódással kapja kézhez a külföldön született művek cseh fordítását. Színre lép az internet is: írók különféle közösségei, irodalmi blogok és fórumok, információk könyvekről, könyvvásárlás. Egyre többet beszélnek arról, hogy a cseh irodalomtörténet tárgyalása során el kell hagyni a nyelvi-etnikai szempontot (amelyet a nemzeti újjászületés hozott létre), és az ország szélesebb kritériumát kell figyelembe venni. 2007-ben zajlott a legelső reprezentatív, az olvasást és a Cseh Köztársaság lakosságának a könyvhöz való viszonyát vizsgáló felmérés. Ebből kiderült, hogy a csehek még mindig hűek a könyvhöz, és a rendszeres szokásaikat illetően az európai csúcshoz tartoznak: a tizenöt évnél idősebb lakosok 83%-a vallotta, hogy évente legalább egy könyvet elolvas, miközben az Európai Unió (EU-15) átlaga 2002-ben 58% volt. Úgy tűnik, hogy azon idők után, amelyekben a cseh irodalom a szerzőivel büszkélkedhetett, most inkább az olvasóira lehet büszke. 

2. JELENSÉGEK

A hatvanas évek: végtelen történet
A hatvanas évek a cseh irodalomban összesen háromszor zajlottak le, Először az ötvenes évek végétől a Prágai Tavaszig, ill. a normalizáció kezdetéig. Ebben a korszakban került sor az előző időszak ideológiai alapú modelljeinek a felforgatására. Megkésve ugyan, de publikálhatott itt néhány szerző, akik az ötvenes években tiltottak voltak, ezen túl pedig egyedülálló költők, próza- és drámaírók és irodalomkritikusok sokasága tűnt fel. Ráadásul ebben az időben az írók voltak a társadalmi események első hegedűsei. Ők voltak azok, akik a reformpolitikusok számára nagy horderejű témákat vetettek fel, akik feszegették a szabadság és a demokratizálódás határait, akik a "kor szellemét" alakították. A szovjet tankok véget vetettek ennek a folyamatnak, ugyanakkor viszont meghagyták a nosztalgia és a befejezetlen projekt érzetét. Ez a "mitológiai potenciál" a következő korszakban aktiválódott. Először olvasói, majd szerzői szempontból. Aktívan hozzájárult ehhez a normalizációs rendszer, amely a hatvanas évek szerzőinek a könyveit kiutasította a könyvtárakból és az iskolai tanmenetekből, igaz ugyan, hogy ezzel a legjobb ajánlólevelet állította ki a számukra. A hatvanas évek műveit leginkább azért olvasták, mert ebből az időszakból származtak. A hatvanas évek irodalmának alakulása nagyon is éles ellentétben állt azzal, amit a hivatalos kiadók jelentettek meg. Ily módon a hatvanas évek a semmitmondó normalizációs produktumok visszatükröződéséből is élt. A hatvanas évek harmadik élete 1989 után kezdődik. Visszatér némelyik korabeli folyóirat, ide értve a legendás Literární noviny-t (Irodalmi Újság), ismét kiadják az akkori könyveket; az irodalomkritika szerkesztőségeibe visszatérnek azok az emberek, akiket a hetvenes évek elején eltiltottak a foglalkozásuk gyakorlásától. Mi több, a kilencvenes évek hajnalán olyan szerzők könyvei is megjelennek, akiktől már a hatvanas évek végén megvonták a publikációs lehetőséget, és akik így már nem tudtak írói mivoltukban kibontakozni. Ráadásul azok az írók, akik csak a kilencvenes években lépnek be az irodalomba, szükségét érzik, hogy a hatvanas évek modelljeit aktualizálják. Melyek ezek? A kísérletezés elsőbbsége (az író gyakran nem tudja, miről kellene írnia, az azonban mindennél világosabb a számára, hogy nagyon alternatívan kell azt megírnia), az irodalmi szöveg létrehozásának és megalkotottságának a hangsúlyozása (mintha esztétikai szempontokból tiltott lenne az a próza, amely nem reflektál a saját írói tevékenységre; aki nem így tesz, az csak valami retardált mimetikus lehet), a szereplők és az elbeszélő identitásának a megkérdőjelezése (a szereplő egy későbbi fejezetben sündisznóvá változik; az okok nem világosak, de aki nem von kétségbe mindent, az nem cseh), a - leginkább szürrealista - képzelet extrém kultusza (a cseh szürrealizmus öntermékeny módon újabb és újabb generációkat hoz a világra) az abszurd érzése, mindenekelőtt kafkai értelemben (a szereplő kilép a házból, beül az első bárba, és már meg is van "ő" azaz az abszurditás), az elmélkedés és az elbeszélés összefonódása (a próza elasztikus köntöse alatt gyakran befejezetlen és gyatrán konstruált esszék bújnak meg), az érzelem és a szubjektivitás kultusza (az "én" mint az írás egyedüli értelme és célja). Ezen eljárások szerepe az, hogy problematizálják az állandósult kánonokat, desematizáljanak, amire talán jó okot találunk a hatvanas években, ám a kilencvenes években már mindez némiképp fárasztóan hat, bármennyire is képesek az efféle írók arra, hogy maguk köré gyűjtsék híveik csapatát, és gyakran a baráti kritikusokat is. A szerzők a szövegeikkel olyan olvasó képzetét alkotják meg, aki mindenekelőtt a szövegek alternatív jellegét értékeli, tehát azt, hogy ezek az írások mások, mint az ún. fő áramlat. Csakhogy a valódi olvasó egyre inkább ennek a nagyon alternatív irodalomnak valamiféle alternatívájára vágyik, annál is inkább, mert a realizmus és a mimetizmus réme egyre kevésbé rémiszti már meg. Más szóval: a hatvanas ével esztétikai modellje a kilencvenes években a manierista felhígulási szakaszát éli. 

Autizmusra fel!
Az Írószövetség által a cseh és külföldi bohemisták számára rendszeresen megrendezett szemináriumon 1999-ben arról volt szó, hogy a cseh irodalom miért veszítette el a társadalmi funkcióját. Ezzel egyidejűleg megpróbálták megtalálni, ki vagy mi a felelős ezért a helyzetért. Részben az írók azok, akik nem képesek határozottabban szerepet vállalni a társadalmi közegben. Részben a szövegeik, amelyek elsődlegesen az elitet célozzák meg. Részben bűnös maga a kor is, a kiismerhetetlenségével, az értékek zűrzavarával stb. Részben bűnösök az olvasók is, akik ma nem képesek komolyabb erőfeszítést tenni. Antonín Jelínek kritikus és irodalomtörténész egy vitairatban ezeket írja: "Nemrégiben keserű hangvételű levelet kaptam Jiří Kratochviltől (szül. 1940). Azt vetik a szemére, hogy nem vásárolják a műveit. Hogy eladhatatlan szerző. Ő meg kesereg amiatt, hogy hol vannak már azok az idők, amikor még az olyan kifinomult esztétikájú könyveket is, mint amilyenek Věra Linhartová művei, két hét alatt elkapkodták. Mitől változott meg ennyire a kor?" Kratochvil vallomásában nem annyira a hetvenes évek iránti nosztalgia a fontos, és annak az időszaknak a "kifinomult esztétikájú könyvekre" gyakorolt hatása, hanem valami egészen más. Mégpedig az, hogy ezeket a prózaíró és esszéista Kratochvil írja, igen, az a Kratochvil, aki a cikkeiben olyan intenzíven azonosult a kilencvenes évekkel. Ő volt ezeknek az éveknek a legfőbb imádója. Az 1992-es "A káosz megújulása a cseh irodalomban" című írásában elégedetten állapítja meg, hogy a cseh irodalom végre - a nemzeti újjászületés óta először - megszűnt küldetéssel rendelkező irodalomnak lenni: "Mostanáig a cseh irodalom még soha nem volt ennyire szabad. Csakhogy immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és egy maroknyi hűséges olvasóval)". Az irodalom ily módon az irodalom a sutba vághatja "a kiátkozottságot, a sorsot és a küldetést", és "a mi témánk örökre [kiemelés: JT] csak ez az út marad". Az ily módon felszabadított (értsd: autista) irodalom Kratochvil szerint a "káosz, azaz a kezdet" irodalma, amely ma "az egyedüli [kiemelés: JT] valóban élő áramlat". A "megújult káosz" 1992-es felmagasztalója 1999-ben elkeseredett levelet ír, hogy a művei nem érdekelnek senkit. A szerző, aki egy másik cikkében (1994-ben) azt veti a hatvanas évek szemére, hogy akkoriban az irodalom "szemmel láthatóan aládolgozik a politikának", egyszer csak sajnálni kezdi, hogy a hatvanas évek már nincsenek itt. Valóban csodás lenne egyszerre birtokolni a kilencvenes évek szabadságát és a hatvanas évek kulturális légkörét. Óh, micsoda gyönyörűség lenne! Ilyen azonban legföljebb csak az írók Paradicsoma lesz. Bebizonyosodik, hogy szép dolog az autista és szolipszista irodalomról álmodozni, szép dolog ezért harcolni, de abban a pillanatban, amikor eltűnik az ellenség (a sematizmus és a túlburjánzó realizmus), akkor elveszíti létjogosultságát. A tiszta esztétikai öncélúság nem azon feneklik meg, hogy valaki hatalmi eszközökkel kiutasította az irodalomból, hanem azon, hogy lehetővé tették a korlátlan kiteljesedését. A cseh irodalom ezen a ponton kemény leckét kap. Hosszú ideig hozzászoktunk, hogy valami ellen írjunk és olvassunk; abban a pillanatban, amikor megszűnt ennek a viselkedésnek az oka, tanácstalanná válunk. 

A közép birodalma és uralkodója
A cseh lakosság körében megvalósított és föntebb már említett felmérés szerint Michal Viewegh (szül. 1962) a cseh olvasók legkedveltebb írója. Ugyanakkor az is kiderült, hogy mindenekelőtt a fiatal és középkorú nők olvassák. Nem meglepő. Az 1989 utáni időszakban ugyanis 20 könyvet sikerült kiadnia, és kétségtelenül a Kratochvil féle autizmus teljességgel ellentétes oldalát mutatja: sikeres, eladható, olvasott szerző, aki - valószínűleg egyedüliként a cseh írók közül - a médiasztár státuszát élvezi. Viewegh az, akinek köszönhetően kiismerhetjük magunkat a helyzetünkben. És végeredményben Viewegh az, aki a cseh olvasók számára gátat szab az alantas olvasmányokkal szemben. Másképp szólva: Viewegh gondoskodott az irodalmi spektrumunk strukturálásáról. Ő töltötte be az 1989 után eltűnt mainstream helyét. Viewegh-nek hála, nagyjából megtudhattuk, hogy tőle balra (nem politikai értelemben) D. Steel, P. Coelho vagy D. Brown kommersz jellegű irodalma található, jobbra pedig az irodalmi autisták. A balközepet a szofisztikáltabb lektűr foglalja el; a jobbközép pedig vagy a kigyógyult autistáké vagy azoké a szerzőké, akik hajlandók szövegeikkel a többségi-középszerű ízlést támadni. Viewegh az íróink számára is vezérfonalat jelent a korunkhoz: "Az írók (és nem csak az írók) többsége előbb vagy utóbb állást foglal a Viewegh-jelenséggel kapcsolatban. Úgy írni vagy nem úgy írni, mint Viewegh - minden bizonnyal ez a legjelentősebb határvonal, amely mentén mindkét oldalon kikristályosodnak az alkotói módszerek és az etikai pozíciók" (M. Hauser). Arról, hogy a cseheknek szükségük van M. Viewegh-gel kapcsolatban állást foglalni, a legutóbbi regényéről (Román pro muľe - Regény férfiaknak, 2008), ill. a könyv egyik recenziójáról szóló blog-fórumok is tanúskodnak: "MV-re köpni azt a vágyat testesíti meg, hogy az ember más legyen, ne legyen a csorda része. Az, hogy nekem más tetszik, mint a tömegnek, az automatikusan (munka vagy érdemek nélkül) a képzeletbeli elit részévé tesz." M. Viewegh képes volt felfedezni (majd később uralni is) a középső pozíciót abban a pillanatban, amikor a cseh irodalmat a kommersz lektűr és az autisták közötti manicheista szakadás fenyegette. Nagyon jól megértette, hogy a "mi" és "ti" elkülönülésére hajazó játék elveszítette az alapjait. Képes volt felismerni, hogy már nem a hatvanas években élünk, még ha annak a kornak egyik jellemző eljárása (reflexió a saját szövegre) meg is jelenik a prózáiban. Az írásain átszivárog az a törekvés, hogy ne csupán mesterségbeli szempontokból ügyes "pop"-ot alkosson, hanem az értelmiségiek elismerésére is számot tartó intelligens prózát hozzon létre (más kérdés, hogy az értelmiségiek nincsenek különösebben oda érte). Meg kell jegyeznünk, hogy elméletileg mindkettőre képes lenne, de ez a potenciál nem mindegyik könyvében jelenik meg ideális arányban. Viewegh hírnevét a Báječná léta pod psa (Bársonyos évek pórázon, 1992) alapozta meg, amely egy átlagos család sorsát írja le az augusztus utáni normalizáció(2) időszakában. Viewegh ebben nem csupán az adott kor plasztikus megismertetését kínálja a cseheknek, hanem egyfajta megváltást is hozott belőle: valamilyen mértékben mindannyian ugyanabban a mocsárban evickéltünk, időnként talán még vicces is volt, időnként hátborzongató, a kommunisták itták a vérünket, de nem tehettünk ez ellen semmit; valamennyire mindannyiunk gerincét meghajlította a rendszer, még ha nem is akaródzik nagyon bevallanunk. Megtaposott hősietlenség, hétköznapi szürkeség, kisvárosok, gyerekkori hősök, keserű humor keveréke - igen, igen, ezt szeretjük mi, csehek. 

1989 költői proto-generációja
A cseh irodalom magja hagyományosan a költészetben van. Az egyedüli Nobel-díjasa egy költő (Jaroslav Seifert, 1984), és mindig a költészet határozta meg a fejlődési ritmusát. A huszadik század során a cseh költészet legalább öt erős költőgenerációt tudott felmutatni. A kilencvenes  évek elején úgy tűnt, hogy ha egy újabb nemzedék következik, az biztosan megint költői lesz, és hogy az 1970 körül születetteket foglalja majd magába, vagy tágabb értelmezésben: azokat, akik éppen belépnek az irodalomba. Ez azonban elakadt a kezdeteknél. A legfőbb egyesítő funkciójára mindenekelőtt a keresztény hagyomány aspirált. Talán azért is, mert olyan hosszú ideig tiltott volt, és talán azért is, mert vertikális alternatívát nyújtott a két lábbal a földön járó és baloldali avantgárddal szemben, amelyből akkoriban már mindenkinek elege volt. Nem csupán a bibliai motívumok éledtek újjá, hanem a vidék és a táj is, a családi gyökerek és a legalapvetőbb értékekhez való visszatérés is. Talán még úgy is tűnt, hogy ez a nemzedék egyfajta új ruszticizmust hozhat a cseh irodalomba. Valamennyire összecsengett ez a kor "zöld" hangulatával, azaz a természet és a környezet iránti érzékenységgel. A "zöld" és a "fekete" - úgy tűnt - nem csupán egységet alkotott, hanem ezzel egyidejűleg elég jelentős hátországot biztosított a közös generációs érzés kialakulásához, amely ráadásul jellegében határozottan elkülönülne a korábbi próbálkozásoktól. Ezen túl kéznél voltak a hazai inspirációs források (különösen B. Reynek). Azonban ebből a háttérből nem kapott lábra semmiféle keresztény-ökológiai ruszticizmus. Melyek voltak a további kezdeményezések? Bizonyos platformot jelentett a hétköznapiság, a civilizmus és a város: a varázsos pillanatok felfedezése a hétköznapi helyzetekben. Szót kért a harsogó neo-neo-neoszürrealizmus; feltűnt néhány próbálkozás a klasszikus hagyaték új tartalommal való kitöltésére: a tiszta forma és hagyományos versformák víziója. A kor centrifuga-jellege, az, hogy egyetlen pillanatban sok szerző keveredett, és a bizonyos fokú töredezettség - mindez végül ahhoz vezetett, hogy a generációs potenciál néhány sajátos szerzőre szűkült, akiknek időközben sikerült a középgeneráció képviselőivé lenniük, és önálló alkotói pályát kezdtek el bejárni. Sőt, voltaképp nem is szerzőket kellene emlegetnünk, hanem inkább egy tucatnyi verseskötetet, amelyek egyenként nagyon egyéni hangvételűek, összességében véve azonban nagyon is különbözőek. Ez után a proto-generáció után a cseh irodalmi tájon néhány távolról látszó menhir marad csak meg, de a az egységes panorámaképhez mindez kevésnek bizonyult. 

* * * 

Az 1989 utáni időszak a cseh irodalom számára publikálási szabadságot hozott. Ugyanakkor azonban az írói státusz elveszítését is okozta. A cseh irodalom ebben az időszakban csak az általános értelemben vett irodalom alkotórészeinek egyike lett (ugyanazoknak a követelményeknek kell eleget tennie), amihez a korábbiakban nem volt éppen hozzászokva. Mindenekelőtt azért, mert a cseh író mindig többnek tartotta magát, mint pusztán "könyvek szerzője". Továbbá a cseh író még soha nem volt kitéve a külföldi irodalmi fordítások konkurenciájának, mint ma; az olvasókért folytatott harc most sokkal keményebb, mint azelőtt volt. De az olvasó helyzete sem éppen könnyű: túlságosan sok könyv jelenik meg ahhoz, hogy képes legyen köztük kiismerni magát. Az irodalmi élet elveszítette strukturáltságát; többé nem látszik egyértelműen, hogy mi a valódi esemény, mi tűnik csupán annak, és mi csupán marketinges húzás. A cseh és a világirodalom közötti határ egyre inkább átjárható; csakúgy, mint ahogyan átjárható az irodalom, a olvasás és könyvkultúra közötti határ is. Eltűnt a "csehségért" vagy az "irodalomért" kapható bónusz is. Azok száma azonban, akik elsősorban a jó könyvet keresik, nem csökken; azok lesznek mind kevesebben, akik elsősorban az irodalmat keresik. A cseh író számára még mindig adott a "hazai pálya előnye": mindenekelőtt ő az, aki ismeri az olvasói elvárásait, aki a legjobban ismeri ki magát a hazai viszonyok között, aki ismeri az itteni hagyományokat és a jövőbeli fejlődés várható irányait. 

                BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA

Lábjegyzetek

1. 1989 novemberéről van szó, amikor is a rendszerváltozás forradalmi eseményei megindultak Csehszlovákiában. Ezért a cseh és a szlovák történetírás, politika, szociológia, irodalomtudomány stb. az 1989-1990 utáni időszakot rendszerint a polistopadový (november utáni) jelzővel illeti. Ennek a magyar megfelelőjét használom a későbbiekben is. (A ford.) 
2. 1968 augusztusáról van szó. (A ford.) 



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret