stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
PAWEŁ HUELLE
A szabadság ajándékai
(Húsz év távlatából)

Nem túl sok részletre emlékszem abból az 1989-es évből. Így például azt sem tudom, mennyibe került a villamosjegy vagy a kenyér. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy egyetemen dolgoztam, a havi fizetésem pedig nagyjából tizenhét amerikai dollár volt. Abban az időben egy kis szobában laktunk a feleségemmel és a fiammal. Csak akkor kapcsoltam be a tévét és kezdtem nézni a kerekasztal-tárgyalásokat, jobban mondva az összefoglalót, amikor elmentek aludni. Bizottságok, albizottságok, viták. Arcok - Adam Michnik, Stelmachowski, Kiszczak, Kwa¶niewski. Sok barátommal ellentétben nem szálltam be a politikába. Akkor már a magam írói útját jártam, ehhez máig hű maradtam. De lelkes szurkolóként figyeltem ezeket a változásokat, írtam néhány alkalmi szöveget, azon törtem a fejem, milyen jövő vár Lengyelországra, hiszen nincs tőkénk, a társadalmunk nagyon szegény, a drasztikus és feltétlenül szükséges reformok terhe még a laikusok előtt ismert volt. Szóval - hogy tudjuk átvészelni ezt a következő szakaszt, amikor egyre több az ismeretlen?
Húsz év távlatából mindez egész másképp néz ki, naivnak, alaptalannak tűnhet az az optimizmus, a jövőbe vetett hit, az az öröm. Ha mára eljött az összegzés ideje, ezt tárgyilagosan, hideg fejjel, érzelmek nélkül, inkább elemezve kell elvégeznünk.
Először is, a Szolidaritás mint eszme és konkrét mozgalom győzelme mindenekelőtt azért bizonyult lehetségesnek, mert az erőszak nélküli ellenállás elvét alkalmazta. Non violence. Bár a hadiállapot első hónapjaiban azt sulykolta a kommunista propaganda, hogy vérfürdő készült, egyetlen ablak sem tört be, egyetlen boltot, egyetlen rendőrőrsöt sem támadtak meg. Lényegét tekintve Gandhi mozgalmára emlékeztetett az állampolgári és politikai jogok tiszteletben tartását követelő erőszakmentes forradalom. Támadjatok ránk, csak tessék, üssetek, zárjatok börtönbe és fogdába, akkor sem hagyjuk provokálni magunkat, nem viszonozzuk erőszakkal az erőszakot.  Itt kétségkívül meghatározó szerepet játszott II. János Pál pápa személye és tekintélye. 1978-ban minden megváltozott Lengyelországban, amikor őt választották az apostoli székhelyen. Bátorságot öntött a kis számú ellenzékibe s ugyanakkor az emberek millióiba; érezték, hogy már többet is követelhetnek a vállalati üdülőnél vagy a dotált tejáraknál.
Az egyház nagyon komoly pozitív szerepet játszott ezekben a változásokban. Ma a lengyel katolikus főpapok egy része képtelen megtalálni a modus vivendit a teljes szólásszabadsággal, a piaccal, a politikával és az erkölcsökkel; mintha irritálná, hogy a változások tégelyéből nem száz százalékosan katolikus, régi vágású hazafias Lengyelország bukkant elő, ahol teljes az egyetértés az iskolai hitoktatás és az in vitro megtermékenyítés kérdéseiben. Engem ez nem irritál, ellenben idegesítenek az egyházban időnként felszínre kerülő idegengyűlölő, antiszemita, Európa-ellenes nézetek. De bármilyen harsányak is legyenek ezek, mint mondjuk a Radio Maryja esetében, nem meghatározó jelentőségűek.
Másodszor, a transzformáció első éveiben estünk át a fájdalmas gründoló korszakon. Nagyon érdekesen ír arról Ingo Schulze, hogy milyen volt ez az időszak az egykori NDK-ban. Miközben nagy erőkkel építették a szabadságot, számos jelenség - a rabló privatizáció, sötét alakok villámkarrierje, hatalmas visszaélések - a demokrácia sajátos ellenreklámjaként hatott. Inkább a gyengeségéről, mint az erejéről tanúskodott, megmutatva a szabadság árnyoldalait. Kiváltságokat kapott a nagytőke, hisz be kellett hozni az országba, mert nem volt, miközben megnyirbálták a munkavállalók és az egykori kistulajdonosok jogait, akiknek sosem sikerült visszaszerezniük azt, ami az övék volt, amíg a kommunisták el nem vették tőlük. 1945-ben államosították a háború előtti korszak legkiválóbb lengyel csokoládégyárát, az E. Wedelt, most meg teljesen figyelmen kívül hagyták az örökösök jogait, mintha sosem léteztek volna, és eladták egy nyugati cégnek, a PepsiCónak. Ez a példa csak a jéghegy csúcsa, a gyors privatizáción megszedték magukat a közvetítők és az egykori állami menedzserek.
Harmadszor, az új helyzet démona a lusztráció lett, ez ma sincs másként. Sajnos Lengyelországban nem fogadták el sem a német, sem a magyar változatot, vagyis nem férhet mindenki hozzá a levéltári anyagokhoz. Csak kiválasztott újságírók és politikusok juthatnak hozzá a dossziékhoz, rendszerint az éppen hatalmon lévők. A Biztonsági Szolgálat levéltáraiban őrzött és a funkcionáriusai által kreált múlt a politikai harc egyik elemévé vált. Így vádolják Lech Wałęsát ügynöki együttműködéssel, noha a bíróság hivatalosan fölmentette. Mint a Nemzeti Emlékezet Intézetének egyik prominens munkatársa bevallotta, a kutatásnak nincs vége. Ez azt jelentette, hogy a független bíróságok ítéletei ellenére még bárkire lehet találni valamit. Tény, hogy 1989-ben az akkori belügyminiszter, Czesław Kiszczak csapata a saját szükségleteinek megfelelően égette el, semmisítette meg és archiválta a kompromittáló dokumentumokat. Ez még nagyobb zűrzavart kelt, és gyanítható, hogy bármelyik pillanatban előállhatnak újabb vádakkal. Małgorzata Niezabitowska a Tadeusz Mazowiecki-kormány szóvivője volt, neki hosszú éveken át kellett bizonygatnia, hogy nem volt a Biztonsági Szolgálat titkos munkatársa. Minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy politikai ellenfelei az ujjukból szopták a vádakat, de addig eltelt néhány év, neki meg e szörnyű gyanú nyomása alatt kellett élnie. Több száz kilométer új autósztráda helyett több száz kilométer új bírósági aktát produkáltunk.
Negyedszer, a hadiállapot rejtőzködő bűnözői, mint például azok, akik parancsot adtak Popiełuszko atya meggyilkolására és számos emberrablásra, orgyilkosságra, gyújtogatásra, máig sem lepleződtek le, nem kerültek a vádlottak padjára. Paradox helyzet, mert a fentebb leírt lusztrációs szenvedély mellett pont ezeket a gazembereket nem ismerjük még most sem. És nyilván már nem is tudjuk meg soha, kik voltak. Pedig ebben az esetben nagyon is kívánatos lenne a Nemzeti Emlékezet Intézetének hatékony működése.
Ötödször, szerencsére nem bizonyultak igaznak a lengyel demokráciáról írt baljós forgatókönyvek. Bár voltak nyaktörő kanyarok, néha nem kaptunk levegőt, válságba jutottunk, de a demokrácia mint felelős, vagyis olyan kormányok rendszere, amelyeknek zöld vagy piros lapot mutatnak föl a választók, bevált az elmúlt húsz évben.
Hatodszor, Lengyelország legnagyobb sikere 1989 óta a helyi önkormányzat. Tudom, mit beszélek, mert mindig arra a jelöltre szavazok a városomban, amelyik nemcsak ígéri, hanem építi is a kerékpárút-hálózatot. S mivel tavasztól őszig biciklivel járok, igen jó kapcsolatban vagyok a valósággal, és persze ellenőrizhetem a választási ígéretek betartását. Gdańskban egyelőre összehasonlíthatatlanul gyorsabb tempóban épülnek a kerékpárutak, mint más lengyel városokban, ezzel pedig ? a legszokványosabb módon és önös érdekből - meg vagyok elégedve. 1989-ben még az augusztusi sztrájkok idejéből való Ukrajna márkájú biciklivel jártam. Bírta a strapát, jó volt, bár nagyon nehéz. De a járdán kellett mennem vele vagy - az egészségemet és az életemet veszélyeztetve - az úttesten. Most könnyen bejutok Oliwából Gdańskba, egészen a városközpontig a zárt kerékpárúton. A jelitkowói, brzeĽnói vagy sopoti strandra pedig jobb az út, mint bármelyik országos (és nem létező) autósztráda. Ez jelentéktelen részlet lenne? Dehogyis. Az élet minőségét pontosan ezek a látszólag apró részletek mutatják, nemcsak a nagy eszmék, a végeláthatatlan viták, az igények, az összegzések, a vádak. Még hosszasan írhatnék mindezekről az országos ügyekről. De azt akarom hangsúlyozni a gdański kerékpárutak dicséretével, hogy az én hangom - lévén potenciális választó, akinek pontosan az a partikuláris érdeke, hogy erre adják ki a közpénzt, ne pedig másra - mégiscsak számít.
Hetedszer, minden gyengeségei és belső politikai konfliktusai ellenére fantasztikus jó helynek tartom Lengyelországot, hisz minden képzeletet felülmúló átalakuláson ment keresztül 1989 óta. És kikeveredik a senyvedés, a nyomor és a reménytelenség éveiből, egész más helyzetbe kerül, mint amilyenben 1989-ben volt. Persze mihelyt kimondom ezt, rögtön kontrázok is: Csak óvatosan ezzel a túlzott optimizmussal. Alacsony nyugdíjak, az egészségügy csődje - mindez engem is egyre közelebbről érint. De várhatunk-e egyetlen életünkben soha véget nem érő sikersorozatra? Nagyon sokat tanultam a szüleimtől, akik átélték a német megszállás poklát, a sztálinizmus nehéz éveit, majd a fapados Lengyel Népköztársaságot is átvészelték. Nem szereztek semmit, leszámítva a betegségeket és a botrányosan alacsony nyugdíjat. De mikor beszélgetünk, mindig azt érzem, hogy őszintén örülnek az újból kivívott függetlenségnek, Mindig leadják a szavazatukat, részt vesznek az országos és a helyhatósági választásokon is, és sosem kérdezik, melyik a megfelelő jelölt. Bár, azt hiszem, nem mindig ugyanazokra szavazunk.
Nyolcadszor, válságba került a demokrácia. Egyre inkább telekráciává válik, berlusconizálódik. Az a demokrácia, amiről 1989 előtt álmodoztunk - némileg kritikátlanul nézve a Nyugatot a szovjet csatlósállamból - sokat változott az elmúlt húsz évben. A francia filozófusok, a brit pragmatikus politikusok vagy az amerikai alapító atyák tervezete (állandóan erről olvastunk és vitatkoztunk) már elavult, elvesztette régi fényét. Az értékekről folytatott beszélgetések, viták és a reális körülmények között vetélkedő programok helyét elfoglalta a szépségverseny, a tévéstúdió: gyors összekacsintás a választókkal, rúzs, fény, stylist. Aki naprakész akar lenni, annak már nem kell olvasnia, elég, ha leül a számítógép vagy a tévé csillogó képernyője elé. Gyorsan, egyre gyorsabban. Nem hiszem, hogy csak a médium változott. Más a mentalitás, tehát másképp lehet támogatást, szavazatokat szerezni. Wałęsát nem azért győzte le az elnökválasztáson Kwa¶niewski, mert rosszabb volt a programja, elég volt ehhez egyetlen ostoba mondat, amelyet a kamerák előtt mondott ki, élő adásban, lengyelek milliói előtt. Lehet, hogy ma már csak a vatikáni konklávénak nem kell szembenéznie ilyen problémákkal, de végül is kevés embert hoz lázba közülünk a bíborosok rivalizálása.
Végül kilencedszer és tizedszer, a most kezdődő vitában velem együtt részt vevő kollégám, Ingo Schulze nagy figyelmet szentelt Németország 1989 utáni helyzetének az egykori NDK lakójának és állampolgárának szemszögéből. Nyilván joggal bírálja a gyors egyesülést, a wessik és ossik viszonyát, a Nyugat Kelettel szembeni felsőbbrendűségi érzése is komoly probléma. Én csak egy újabb témát szerettem volna föladni neked, kedves Ingo, házi feladatnak a politikai-gazdasági képzelet világából. Képzeld el a hazádat, amint hirtelen fölszabadul a kommunista iga alól negyvenmilliárd dolláros adóssággal (1989-ben!); élelmiszer-, energia-, gyógyszer-, benzinhiánnyal és más hasonló problémákkal küszködik - a nyugati kuzin segítsége nélkül. Gyors befektetései, hitelei, intézményei nélkül. Még akkor is, ha mindent kizárólag érdekből, számításból tett, nem hazafiúi-állampolgári erények motiválták. Pontosan ilyen volt Lengyelország 1989-ben. Számomra mindenképpen ígéretes a jövőre nézve az, hogy most erről beszélhetünk Varsóban.

                    PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA  



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret