stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Timothy Garton Ash
Bársonyos forradalmak
A politikai átalakulás egy új típusa - tapasztalatok és perspektívák

1989 őszén valaki a "bársonyos forradalom" kifejezést alkalmazta egy békés, színházias, tárgyalásos úton elért rendszerváltozásra egy olyan kis közép-európai államban, amely már nem is létezett. Amennyire fel tudom idézni, ezt a fogalmat nyugati újságírók használták először. Václav Havel és a cseh és szlovák ellenzék más vezetői aztán maguk átvették.1 Később aztán vonzó címke lett publicisták és történészek körében, magamat is beleértve, a Lengyelországban, Magyarországon és Kelet-Németországban végbement korszakos jelentőségű események együttes jelölésére. Visszatekintve "az 1989-es év bársonyos forradalmairól" beszéltünk. 
 20 évvel később az iráni iszlám köztársaság kirakatpert rendezett vezető politikusok és értelmiségiek ellen. A rezsim ezeket enghelab-e machmalil-ra, azaz szó szerint "bársonyos forradalomra" való felbujtással vádolta. Az elmúlt években olyan különböző országokban végbement drámai jelentőségű politikai eseményeket jelöltek a valamilyen jelzővel ellátott forradalom formulájának alkalmazásával, mint Észtország, Lettország, Litvánia, Dél-Afrika, Chile, Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Grúzia, Ukrajna, Belorusszia, Kirgizisztán, Libanon és Burma. Hallhattunk "éneklő" (Baltikum), "békés" és "tárgyalásos" (Dél-Afrika, Chile), "rózsaszínű" (Grúzia), "narancsos", általában valamilyen színű forradalmakról (az ukránok óta), "cédrus" (Libanon), "tulipános" (Kirgizisztán), "választásos" (általában), "sáfrányos" (Burma) és "zöld" (iráni) forradalomról. Ahogyan a csehszlovák esetben, a mindenkori terminus a külföldi újságírók és a politikai szereplők kölcsönhatásában alakult ki. Ennek nyomán terjedt el aztán a médiában. 
 Változó plauzibilitással mindezeket a valamilyen jelzős forradalmakat arra irányuló - nem mindig sikeres - kísérleteknek lehetne nevezni, hogy politikai fordulatokat az 1989-es minta szerint hajtsanak végre: békés, tárgyalásos úton elért rendszerváltásokként tömegtüntetésekkel, társadalmi megmozdulásokkal a háttérben, és erőszakmentes módon.    
 A bársonyos forradalmaknak úgy látszik, nemcsak múltja van, de jelene és talán jövője is. Ami egyetlen történelmi esemény elnevezéseként indult, időközben levetette ezt a sajátosságát, és a "bársonyos forradalom" általános nem-fogalmává nőtte ki magát.

Jellemző vonások
Ha nagy vonásokban akarnánk felvázolni az 1989-es bársonyos forradalom ideáltípusát, ellentétbe kellene állítani az 1789-es forradalommal és ennek későbbi változataival, az 1917-es orosz és az 1949-es kínai forradalommal Mao alatt. Az 1789-es ideáltípus erőszakkal jár, utópisztikus, úgymond osztályharcos, fokozódó radikalizálódás jellemzi, ami rémuralomba torkollik. "A forradalom nem lakoma" - így szól Mao-ce tung híres mondása. "A forradalom felkelés, erőszakos tett, amellyel egyik osztály megdönti a másikat. Ahhoz, hogy fel lehessen számolni egy igazságtalanságot, szükségképpen át kell hágni a tisztesség határait." (Mao-ce tung: Beszámoló jelentés a hunani parasztmozgalmakról.)
 Az 1989-es ideáltípus ennek épp az ellentéte: erőszakmentes, utópiaellenes, nem egy meghatározott osztály felkelésére támaszkodik, hanem átfogó társadalmi kötelékekre, a tömegnyomásra, amely, mint "a nép ereje",  tárgyalóasztalhoz kényszeríti a hatalom birtokosait. Ez a forradalom nem rémuralomba, hanem megegyezésbe torkollik. Ha az 1789-es forradalom jelképe a guillotine, az 1989-es forradalomé a kerekasztal.2 Erőszakmentes forradalom -- ez sokak számára önellentmondásnak hangozhat. Forradalom és erőszak 200 éven át szorosan összefonódott. Nyilván ez az egyik ok, amiért a résztvevői enyhítő jelzőkkel akarják ellátni az új stílusú forradalmakat. Az 1989 őszi prágai forradalom vezetői közötti vitában egy cseh ellenzéki még azt is megkérdőjelezte, hogy helyes-e egyáltalán a "forradalom" szót használni, hiszen az implikálja az erőszak alkalmazását. "Mondjunk nemet a fenyegetés és az erőszak minden formájára" - hirdette a Polgári Fórum egyik tájékoztató röplapja 1989. december 2-án. "A mi fegyverünk a szeretet és az erőszakmentesség".3 
II. János Pál pápáról vagy Aung San Sun Kyi-ről és más burmai buddhistákról elmondható, hogy a békés eszközök választását az ő esetükben elsősorban morális és vallási megfontolások motiválták. "A jóval győzzétek le a gonoszt!" - ezt hirdette mindegyre a lengyel pápa. Az erőszakmentesség az esetek többségében azonban stratégia, nem pedig morális preferencia - ami semmit nem von le az értékéből. Az 1989-es forradalom lényegéhez tartozik, hogy akik a változást akarják, stratégiai megfontolásból járnak el erőszakmentesen. A bársonyos forradalom mint kategória keresztez egy másikat: a polgári engedetlenség fogalmát. 4
Lev Trockij a forradalmat egyszer így jellemezte: "A tömegek kényszerű belépése a saját sorsukról való döntés szférájába".5 Ez a bársonyos forradalmak esetében sincs másként, csak ennek során nem lépik át a kényszer és az erőszak bevetése közötti döntő határt.  Hagyományosan "a számok puszta erejéről" szoktunk beszélni, és itt éppen ennek az erőnek a kifejtéséről van szó. "Ha kétszázezer tüntetőt látok, visszalépek" - mondta Leonyid Kucsma ukrán elnök egy viszonylag kis számú ellenzéki felvonulás láttán pár évvel a narancsos forradalom előtt. 2004-ben kereken ötszázezer tüntető vonult fel narancssárga zászlókkal Kijev utcáin. Kucsma kiszemelt utódjának vissza kellett lépnie egy olyan választás után, amelyből csalással került ki győztesen.6 Az ilyesfajta események egy idő múlva tömeglátványossággá válnak, és ha az újságíróknak ilyenkor fel kell becsülniük a résztvevők számát, annak sokszor több köze van a költészethez, mint  a valósághoz. Vajon hány tüntető töltötte meg zöld girlandokkal azon a felejthetetlen 2009. június 15-én Teherán utcáit az "Engelab" (Forradalom) és az "Azadi" (Szabadság) tér között?7 Két millió? Három millió? Nem tudhatta senki pontosan, és nem is fogja tudni soha.
1789 Franciaországban, 1917 Oroszországban, 1949 Kínában - mindhárom forradalom utópista volt. Mindegyik földi mennyországot ígért. A bársonyos forradalmak általában utópia-ellenesek, vagy legalábbis mentesek minden utópiától. Megpróbálnak politikai és jogi intézményeket teremteni, és olyan társadalmi és gazdasági szabályozást találni, amelyek másutt (például a hagyományos liberális demokráciákban) már működnek. Gyakran állítják azt (tévesen vagy némi történelemhamisítással), hogy ezek az intézmények és szabályok alapjában véve már  megvoltak korábban az adott országban. François Furet, a francia forradalom történetírója ezért vonta kétségbe, hogy helyes-e az 1989-es eseményeket "forradalmaknak" nevezni, hiszen "nem álltak elő egyetlen új gondolattal sem".8 Ebből a nézőpontból a bársonyos forradalmak az 1789 előtti típusnak felelnek meg, ahonnan a re-volúció elnevezés ered, visszaforgatni a kereket a valódi vagy képzelt jobb múlthoz. 
Hannah Arendt idéz egy feliratot a Commonwelth egy nagypecsétjéről az 1651-es évből. Az angol forradalom tetőpontján keletkezett, és így szól: "Freedom by God's blessing restored"9 Lengyelország 1989-ben pontosan ezt írhatta volna a nagypecsétjére. A "visszatérés Európába" az 1989-es Közép-Európa egyik politikai jelszava szintén egy változat a forradalom mint helyreállítás témájára.
A bársonyos forradalom címére később igényt formálók az idealizált nemzeti történelmi múlt és egy jobb, máshol már megvalósított jelen ötvözetét frekventálták. Ezek a politikai mozgalmak nem voltak mentesek az irreális, idealista várakozásoktól. De egyikre sem volt jellemző egy utópista eszmény vagy egy földreszállt paradicsom víziója. Az "új gondolat" magának a revolúciós változásnak a formájában áll, nem az ideológiai igények tartalmában. Hogy az 1789, 1917 és 1949-es forradalmak osztályharcok voltak, az durva történelmi leegyszerűsítés vagy téves megítélés. A bolsevik forradalom valójában nem a munkástömegek hősies tette volt. De mégis igaz, hogy az olyan forradalmi vezérek, mint Lenin és Mao, azzal az igénnyel léptek fel, hogy ők egy vagy több osztály (a munkásság és a parasztság) nevében cselekszenek. A bársonyos forradalomra ezzel szemben az a jellemző, hogy az egész társadalomra, a nemzetre vagy a népre apellál. A nacionalizmus (vagy adott esetben és nézőpontból: a patriotizmus) sokszor döntő hajtóerő, ahogy egyébként erőszakos mozgalmaknak is a táplálója lehet. A gyakorlatban a tömegek mozgósításának stratégiai kulcsa abban rejlik, hogy széleskörű szövetséget hozzanak létre az olyan osztályok, társadalmi csoportok és érdekek között, amelyek egyébként nem pendülnének egy húron, és amelyek megosztására építették azelőtt sok esetben az uralmon lévő nem demokratikus erők a hatalmukat. Csak így sikerül a felbecsülhetetlen értékű békés tömegeket kicsalni az utcára, és a "nép hatalma" kártyát kijátszani.
A régi fajta forradalmakban a tomboló tömegeket extrémista vezérek - jakobinusok, bolsevikok, maoisták - biztatták fel, hogy az utópia nevében támogassák a radikalizálódást, az erőszakot és a terrort. Elő a vörösgárdákkal! Az újfajta forradalmakban az emberek azért mennek ki az utcákra, hogy a hatalom birtokosait a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék.  A tömegek mobilizálódásának tetőpontja az a pillanat, amikor tárgyalni kezdenek - ami azt is jelenti, amikor elkezdenek kompromisszumokat kötni. Egyes esetekben legalábbis átmenetileg a tiltakozások erőszakkal való elfojtására kerül sor. A bársonyos forradalmak egyik sajátossága az is, hogy sokszor hosszú időre és több sikertelen próbálkozásra van hozzá szükség, amiből tanulnak az ellenállás szervezői és hatalmon lévő ellenfeleik egyaránt. Mindkét fél tanul a saját hibáiból és kudarcaiból - ez történt Lengyelországban, Szerbiában és Ukrajnában is. A tüntetők megint elbuknak, de most ügyesebben, mondhatnánk Samuel Beckett fordulatával élve. A következő esetben mindkét fél valami újjal próbálkozik. Egyszer aztán elérkezik az a pillanat, amikor összejön a dolog.
Egy másik elnevezés ere a típusra a "tárgyalásos forradalom". Ennek sikere azon múlik, hogy az uralkodó elit számára milyen kilátások kínálkoznak a fordulat után. Ahelyett hogy a fejvesztés várna rájuk a guillotine alatt, vagy hogy a lámpavason kelljen lógniuk, itt az ancien regime képviselői és együttműködői számára - F. W. de Klerk államelnökön kezdve a helyi apparatcsikokig és titkosrendőrökig - az új rendszerben is elviselhetőek, ha nem még rózsásabbak a kilátásaik. Nemcsak az életüket hagyják meg, nemcsak a bőrüket menthetik és a mozgásszabadságukat őrizhetik meg, de addigi társadalmi pozíciójuk és vagyonuk egy részét is megtarthatják, vagy korábbi politikai hatalmukat gazdasági hatalomra válthatják át ("a nomenklatúra privatizálása"). Ez olykor a politikai hatalomba való látványos visszatérésekre is lehetőséget nyújt a demokrácia körülményei között (ez történt sok posztkommunistával a posztkommunista Európában). A bársonyos forradalomban nemcsak egy Siey?s abbé marad életben, de még XVI. Lajos is megtarthat magának egy csinos kis kastélyt Versailles-ban, és Mária Antoinette is belefoghat egy exkluzív női fehérneműt forgalmazó sikeres vállalkozásba.    
Elkerülhetetlenek ennek során a nehéz és morálisan viszolyogtató kompromisszumok a régi rezsim szereplőivel. Ez lényeges jellemzője a bársonyos forradalomnak: Ernest Gellner azt mondta erről, hogy ez a bársony ára. De ezek a jelenségek is életre hívnak egy sajátos posztforradalmi patológiát. Az évek múltával úgy érzik az emberek, hogy nem volt részük forradalmi katarzisban. Bizalmatlan szóbeszéd kap lábra a régi és az új elit között zárt ajtók mögött megkötött kétes alkukról. Sokakban mélyen ül a történelmi igazságtalanság érzése: Itt vagyok én, a gdanski hajógyár egy középkorú munkása. A kapitalista viszonyokra való átállás miatt munkanélküli lettem. De ott, új villáik kőfalai mögött, úszómedencéik körül pezsgőt vedelő félmeztelen lányokkal dőzsölnek a volt kommunista kormányszóvivők és a volt titkosrendőrök, élik világukat. Az első milliójukat azzal szerezték, hogy az államot elherdálták a békés forradalomban a kerekasztal fölött.  
Erre a problémára nincs tökéletes megoldás. De két részmegoldást tudnék javasolni. Először is a forradalmi katarzis elmaradása (azé az orgiasztikus pillanaté, amikor a király levágott fejét feldobják a levegőbe), és a visszamenőleges büntetőjogi felelősségrevonás hiánya annál inkább fontossá teszi a nyilvános, szimbolikus és őszinte számvetést az ország súlyos történelmi tapasztalataival.  Csak így lehet világos válaszvonalat húzni a sötét múlt és egy jobb jövő közé. Meg vagyok győződve arról, hogy a bársonyos forradalomhoz lényegénél fogva hozzátartozik  egy Igazságtétel Bizottság (Truth Committe).
Másodszor egy bársonyos forradalom hosszú távú sikerességéhez döntő fontosságú, hogy a jogállami alapelveket minél hamarabb érvényre juttassák. A korrupciónak ebben az összefüggésben rendkívül romboló a hatása. "A gyorsaság előbbrevaló a pontosságnál", így szólt a viharos gyorsasággal privatizáló piaci liberális Václav Klaus híres jelszava. De ez az elv hosszú távú kilátásokat áldoz fel a rövid távúak kedvéért.  
Néhány bársonyos forradalomnak van még egy megvilágításra érdemes további sajátossága. A forradalmat hagyományosan éppen ellentétesnek képzeljük a választással: az egyik egy diktatúra erőszakos megdöntése, a másik békés hatalomátvétel egy demokráciában. De az elmúlt években olyan országokban, mint Szerbia, Ukrajna és Irán, éppen egy választás volt az új stílusú forradalom kiváltója. A hibrid, félig tekintélyelvű rendszerekben a nem egészen szabad körülmények között megtartott választásoknál - többnyire abból adódik egy lényeges torzulás, hogy a rendszer megtartja magának a törvény feletti kontrollt - alkalmat kínál arra, hogy az ellenzék felsorakozzon egyetlen jelölt mögött, mint Vojislav Koątunica Szerbiában, Viktor Juscsenko Ukrajnában vagy Mir Hoszein Muszavi Iránban. A vélt vagy valódi választási csalás a hatalmon lévők részéről a társadalom megmozdulását váltja ki. Ezzel nemcsak a rendszeren belüli változások követelése kap hangot, hanem magának a rendszernek a megváltoztatására irányuló követelések is. A narancs mint az ellenzék jelöltjének színe Ukrajnában, a zöld Iránban egy becsapott nemzet jelképes színévé válik. Az itt leírandó jelenségre vagy annak egy részére egy újabb elnevezés ezért a "választási forradalom". 
A választási forradalmak legújabb történetének láttán a hatalom egy óvatos tekintélyelvű birtokosa ezt a következtetést vonhatná le: Egyáltalán nem érdemes vállalni a választással járó kockázatot. Mégis meglepően kevesen vonják le ezt a következtetést. Mert a demokrácia formája, amihez hozzátartozik a "választásnak" nevezett ceremóniák időnkénti megrendezése, a legelterjedtebb nemzetközi normává vált.  A választások nemcsak a bűn bókjai az erény előtt. Úgy látszik, hogy a legitimálás repertoárjába is beletartozik, amiről egyetlen magára valamit is adó diktátor sem akar lemondani. És tízből kilenc esetben sikerül is a hatalom autoriter birtokosainak győztesen kikerülni ezekből a választásokból vagy ún. "választásokból". Ezt a következő tényezők kombinálásával érik el: a lakosság tényleges tartózkodása, törzsi lojalitás, a médiák feletti kontroll, propaganda, vesztegetés, megfélemlítés, valamint a szavazócédulák egyszerű meghamisítása. Slobodan Milosevič például egy egész sor legalább félig, vagy éppen háromnegyed részben szabad választást nyert meg, amelyek közben alig fordult elő szavazathamisítás. Csak 2000-ben vesztette el a hatalmát egy választási forradalom során. A korábbi sikerek utáni elbizakodottság sokszor hozzásegít ahhoz, hogy az ilyen hatalmasoknak beteljesüljön a sorsa.

Egy új modell
Eddig arra törekedtem, hogy felállítsak egy mégoly sematikus és impresszionisztikus hipotézist, amit most pontosabb vizsgálódásnak vethetek alá. Ide tartozik az is, hogy meghatározzuk azokat a közelebbi feltételeket, amelyek mellett ez a hipotézis az idők folyamán többé-kevésbé meggyőzőnek bizonyulhatna. A hipotézisem úgy szól, hogy az 1989-es év az erőszakmentes forradalomnak egy új modelljét juttatta érvényre, amely időközben sok esetben felváltotta az 1789-es régebbi modellt, vagy legalábbis konkurál vele.
 Az első lényeges módosulás most abban áll, hogy az "érvényre juttatta" kifejezést emeljük ki a "találta fel" helyett. A csehszlovák forradalom lehetett az első, amelyet a "bársonyos" jelzővel illettek. De 1989 Közép-Európája ezt a modell nem légből kapta. Az előtörténetéhez tartozik nemcsak maguknak a közép-európai országoknak a tanulási folyamata a kudarcot vallott felszabadulási kísérleteiből okulva, mint 1953 (NDK), 1956 (Magyarország), 1968 (Csehszlovákia), 1970-71 és 1980-81(Lengyelország), hanem a Pinochet tábornok megdöntésére irányuló mozgalom is Chilében, ahol már egy évvel az európai népszavazásokat megelőzően sor került a döntő választásokra. Ehhez az előtörténethez tartozik a Marco-házaspár hatalmának megdöntése a Fülöp-szigeteken 1983 és 1986 között, erre megy vissza az a csodálatos ottani angol kifejezés, hogy people power, valamint az állítólag első bársonyos forradalom a háború utáni Európában, a portugálok "szegfűs forradalma" (1974-75-ben). A történelmi küszöböt, alapvető élményt és példát minden későbbi kísérlet számára Gandhi képviselte Indiában.
 Ezzel azt akarom mondani, hogy "1989" csak érvényre juttatta ezt a modellt abban az értelemben, hogy gigantikus érvényű, az egész világot megváltoztató eseményként azóta az ilyen jellegű politikai változásoknak komoly vonatkoztatási pontja. A modell "érvényre jutott" annyiban, amennyiben úgy 1989 óta sokkal több új stílusú, mint régi stílusú forradalom játszódott le.
 És itt most egy második relativizálás is kínálkozik. Mert nem minden forradalom, ami annak nevezi magát. Színes magazinjaink tele vannak ezzel a szemfényvesztéssel, forradalomról beszélnek a cipőtervezésben, az angol konyhában, a bankok ügyfélszolgálatában vagy a porszívók világában. Tudjuk, hogy ezek mértéktelen túlzások. De az elmúlt húsz évben a külföldi tudósítók politikai téren is sokszor elhamarkodottan kapták elő a megfelelő jelzővel ellátott "forradalom" fogalmát, ha tömegtüntetésekről volt szó, amelyektől egy város úgy nézett ki, mint mondjuk Prága 1989-ben. Az ilyen események lényegüket tekintve nem voltak mindig forradalmi horderejűek. Egyes esetekben az újságírók maguk is korábbi forradalmak veteránjai voltak, többek között az 1989-es évből. Mások egyszerűen csak szívesen lettek volna azok. És ha egy cikkel a címoldalra szeretne kerülni valaki, akkor a "forradalom" szó majdnem annyira megteszi, mint a tényleges vérontás. Ez feltehetőleg megintcsak azzal függ össze, hogy az olvasók és a főszerkesztők a "forradalom" szót tudatosan vagy öntudatlanul az erőszakkal kapcsolják össze. A régi sztereotípiák nem tűnnek el egyik napról a másikra. 
 Ezt a fenntartást annyiban mérsékelni kell, amennyiben a kívülről jövő tömör zsurnalisztikus formulák időnként segítenek az események főszereplőinek is saját tetteik másféle megfogalmazásában vagy felfogásában. A külföldi tudósítók beszámolóiból kibontakozó történetet részben ők is a magukévá teszik. Ha valamit forradalomnak neveznek, az hozzájárul ahhoz, hogy valóban azzá váljon. A cselekvők és a megfigyelők között visszacsatolás játszódik le. 
 Mégis szükségünk van bizonyos kritériumokra, hogy túlmenjünk a naiv szóhasználaton, hogy megállapíthassuk, mi új stílusú forradalom, és mi nem az. A szakirodalom különbséget tesz forradalmi helyzet, forradalmi események és forradalmi végkifejlet között. Az utóbbi kategória a legnagyobb igényű. Nekem tetszik a forradalom - vagy az új stílusú forradalom - egy új definíciója, ahogy az George Lawson Negotiated Revolutions (Tárgyalásos forradalmak) c. könyvében szerepel. A forradalom a szerző szerint "egy társadalom legfontosabb intézményeinek és szervezeteinek gyors, tömeges, energikus és szisztematikus átalakítása". (Ez magában foglalja, hogy egy tömeg erőszakmentes cselekvése is lehet "energikus" erőszak bevetése nélkül is.)
 Ami Közép-Európa nagyrészét és a Baltikumot illeti, ezek az országok épp úgy megfelelnek ennek a definíciónak, mint Dél-Afrika. Európa dél-keleti részében a "gyors" határozó nem mindig tűnik helytállónak, de itt is végbement a rendszer átalakítása. Grúziában és Ukrajnában viszont ez eléggé kétséges. Kirgizisztán nem állja ki a Lawson-tesztet. És mi a helyzet Libanonnal? Van még ezeken kívül azoknak az országoknak az esete, ahol a gyors, energikus, rendszerszintű átalakulásra irányuló törekvést sikerült leverni. Burma az egyik idevágó példa, de ne feledkezzünk meg egy bársonyos forradalomra irányuló kísérlet elfojtásáról Belorussziában 2006-ban.  A kínai diák- és munkásmozgalomnak 1989. június 4-én (tehát éppen azon a napon, amikor Lengyelországban a félig már szabad választások utat nyitottak az áttörésnek) a Tiananmen téri mészárlásokkal kezdődő leverését majdnem mindenki egy demokratikus mozgalom mindeddig legsúlyosabb következményekkel járó kudarcának tekinti. 
 Az egyértelműen sikeres fordulatok listája nem túlságosan nagy. A legnagyobb csoport a világ egyetlen régiójában található - a poszkommunista Európában - és a többségük a kultúrtörténeti értelemben vett Nyugaton belül, ha ez (Samuel Huntington koncepciójától eltérően) magában foglalja Latin-Amerikát és az ortodox keresztény világot. Egy esetleges kivétel a Fülöp-szigetek volna, de a Fülöp-szigetek nagyrészt keresztény társadalom. Kérdés, hogy a libanoni "cédrusos forradalom" kiállja-e a Lawson-tesztet, mindenesetre egy olyan országban ment végbe, amely majdnem 40 százalékban keresztény. Az Iránban megkísérelt "zöld forradalomnak" éppen abban van a nagy jelentősége, hogy egy rendkívül muszlim társadalomban történt meg, egy saját fazonírozású iszlám köztársaságban, és ráadásul az iszlám színét teszi a magáévá. De tud-e mutatni valaki egy teljességgel sikeres bársonyos forradalmat egy túlnyomórészt muszlim országban? (Maliban? A Maldív-szigeteken?) Vagy egy jórészt buddhista vagy konfuciánus országban?
 Láthatólag van valami statisztikai korreláció az erőszakmentes cselekvés választása és a folyamat tág értelemben vett liberális-demokratikus kimenetele között. De óvakodnunk kell attól, hogy egy puszta korrelációt összetévesszünk az ok-okozati összefüggéssel. Egyes társadalmaknál az erőszakmentes cselekvés választása azzal is összefügghet, hogy eleve jobban fel vannak készülve egy liberális demokrácia konszolidálására. Látszólagos okok és következmények mélyebben fekvő okok szimptómáinak is bizonyulhatnak. 
 Egy másik kérdés az volna, hogy a több demokrácia reménye konstitutív szerepet játszik-e egy bársonyos forradalomban. Elképzelhető-e egy olyan bársonyos forradalom, amely egy másik fajta diktatúrára törekszik? A Hamaszt és a Hisbollahot aligha lehetne erőszakmentesnek nevezni, holott mindkettő jól szerepelt a választásokon. De mi lehetne vajon az eredménye egy "arab forradalomnak" a Muszlim Testvériség vezetésével Egyiptomban?
 Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Hogy a bársonyos forradalom nem több egy politikai-publicisztikai címkénél? Hogy van ilyen, de az átmenetnek csak az egyik fajtáját képviseli, ahogy ez az átfogó értelemben vett Nyugat demokratizálására (az 1974-es szegfűs forradalom óta)  jellemző? Az utóbbi annyit jelentene, mivel a tág értelemben vett Nyugat nagyrésze időközben demokratizálódott, hogy a bársonyos forradalmak ideje megintcsak lejárt. Vagy inkább abból kéne kiindulnunk -- Csu-enlajnak arra a kérdésre adott legendás válasza után szabadon, hogy mit tart a francia forradalomról --, hogy "túl korai volna még megítélni"? Húsz, de még 35 év is túl kevés idő, ha ilyen horderejű történelmi jelenségek megítéléséről van szó. Ha a következő két évtizedben túl sok régi stílusú erőszakos forradalomra kerülne sor, és túl kevés új stílusúra, az betenne az én hipotézisemnek. Ha azonban további példák adódnának sikeres bársonyos forradalmakra a nem nyugati, a muszlim, konfuciánus vagy buddhista jellegű társadalmakban, akkor be is igazolódhatna. 
 A "semmi biztosat nem lehet tudni" hozzáállás egy lényeges ponton nem helyénvaló ebben az ügyben: mi - demokraták és a liberális demokráciák közvéleménye - nem csak szemlélői vagyunk ennek a történelmi fejlődésnek. Ahogy a külföldi tudósítók, akik beszámolnak róla, úgy bizonyos mértékig mi magunk is cselekvő részesei vagyunk.

Külső befolyás
Nem lehet elég világosan hangsúlyozni, hogy a politikai mozgalmak a helyi emberek adottságaiból és cselekvéseiből alakulnak ki. Ellentétben Oroszország, Kína, Irán és a többi ország autoriter vezetőinek állításával, a bársonyos forradalmak nem a Nyugat összeesküvései. Bár sok esetben fordul elő részben nyílt, részben rejtett nyugati beavatkozás, egyetlen esetben sem lehet meggyőző módon megállapítani, hogy ez a beavatkozás döntő lett volna.  Ráadásul a nyugati összeesküvés vádja maga is része a helyi politikai játszmának, ami arra irányul, hogy diszkreditálja az ellenzék vezéreit a nyugat-ellenes közvélemény szemében, és igazolja árulóként való bebörtönzésüket. Klasszikus példák erre az iráni reformerek ellen felhozott vádak a legutóbbi kirakatperekben. Így szólnak: "A bársonyos forradalomnak van egy intellektuális, egy mediális és egy politikai karja. Mindegyik kapcsolatot tart fenn egy sor amerikai alapítvánnyal, és egyfajta munkamegosztás van közöttük. (…) A fellazításnak ebben a háromszögében az egyes amerikai szervezetek meghatározott feladatokat töltenek be, és számos ember működik velük együtt. A legfontosabb ezek közül a Stanfordban működő Hoover Institute, amely a hidegháború idején jött létre". És így tovább.
 A több országot átfogó perspektívában jól látható, hogy egy bársonyos forradalom sikerének kilátásai lényegében néhány külső tényezőtől függnek. Csakhogy ezeket jóval szélesebben kell felfogni - nem csak mint állítólagos amerikai összeesküvést. Hogy egy bársonyos forradalom sikerül-e, ez nem csak az adott állam és társadalom jellegén múlik, hanem ezeknek a nemzetközi kontextusban elfoglalt pozícióján is.10 Hogy egy nagyon leegyszerűsített képet vázoljunk fel, azt mondhatjuk: A legjobb esélyekkel akkor indul egy bársonyos forradalom, ha olyan félautoriter államokban következik be, amelyek politikailag, gazdaságilag és bizonyos értelemben pszichológiailag is demokratikusabb államoktól függenek. Ez különösen akkor áll fenn, ha a külföld a nyugati demokráciák legnagyobb passzív és aktív befolyását képviseli. Ez összhangban van azzal, hogy a bársonyos forradalmak elbuktak az olyan nagy, független, önellátó országokban, mint Kína, és egy olyan kis, elszigetelt, periférikus, Kína és India közé szorult országban, mint Burma.  
 Ahogy azt Burmának 2007-ben fájóan tapasztalnia kellett, az olyan nem-nyugati demokráciák, mint India, kevésbé hagyják magukat bársonyos forradalmárok mellett mozgósítani. Mivel ők is magukon viselik a gyarmati tapasztalatok nyomait, a szuverenitás rendkívül fontos a számukra. A külső beavatkozás minden fenyegetéstől mentes, jószándékú formáit is potenciális neokolonializmusnak tekintik. És a saját nemzeti érdekeiket tartják szem előtt. Úgy látszik tehát, hogy Indiában úgy vélik, az ország gazdasági, katonai és geopolitikai érdekei megkívánják, hogy jó viszonyt tartsanak fel a burmai katonai rezsimmel. Vajon így marad-e ez a jövőben is? Vagy egy idő múlva a nem nyugati demokráciák is tudnak majd lelkesedni azért a (mélyen antikolonialista) kalandos vállalkozásért, hogy segítsék a kevésbé szabad országokban élő embereket abban, hogy segíteni tudjanak magukon? Döntésükön múlhat adott esetben a bársonyos forradalmak jövője.
 Hogy hogyan javíthatják demokraták és demokráciák a bársonyos forradalmak más országokbeli esélyeit, az egy külön tanulmány tárgyát képezhetné. És az is, hogy tegyék-e ezt, ha tehetik. Mert sokan vitatják, hogy ez értékes és jogos célkitűzés volna-e. Ezt elvárni az elmúlt tíz évben mindenesetre annál is inkább nehéz lett, mivel Oroszország, Kína, Irán és más országok autoriter politikai vezetői a bársonyos forradalmat a Nyugat ellenséges fondorlatának kiáltják ki, okait gondosan kutatják, hogy lehetőleg még csírájában el tudják fojtani.   
 Azirányú törekvéseikben, hogy elejét vegyék a bársonyos forradalomnak, a tekintélyelvű rezsimek másolják ennek néhány stratégiáját. Látrehozták például a saját NGO-ikat, amelyeket angolul időközben QUANGO-ként, kvázi civilszervezetekként emlegetnek, és ezek kiküldik a saját választási megfigyelőiket. Éppen ezért egyre inkább úgy látom, hogy a szabad társadalmak részéről a hosszú távú és közvetett intézkedések fontosabbak és hatékonyabbak lehetnek, mint a rövid távú és közvetlen fellépések. Ez is egy tanulság, amit levonhatunk a hidegháborúból és annak kimeneteléből.
 Kevésbé volna hiteles, ha hátradőlnénk, és úgy tennénk, mintha csak semleges szemlélői volnánk egy olyan történelmi eseménynek, amely minket nem érint. Hogy a bársonyos forradalomnak van-e jövője, az elsősorban a mindekori országokban élő emberek elszántságán és bölcsességén múlik. És bár kisebb mértékben, de rajtunk is fog múlni.
 

          KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Lábjegyzetek

1  Hiába faggattam a bársonyos forradalom vezető történészeit, nem sikerült kiderítenem, ki használta első ízben ezt a terminust.

2 Tudom, hogy a forradalomnak csak egy későbbi fázisában vezették be.

3 A Polgári Fórum szlovák megfelelőjét úgy hívták: "Nyilvánosság az erőszak ellen".

4  Erről ld.  The Magic Lantern: The Revolution of '89 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin, and Prague (Random House, 1990), p. 113 c. könyvemet. Magyarul: A balsors édes hasznai, Európa - Századvég, 1991

5 John K. Glenn idézi  kitűnő tanulmányában: "Competing Challengers and Contested Outcomes to State Breakdown: The Velvet Revolution in Czechoslovakia," Social Forces, Vol. 78, No. 1 (September 1999), pp. 187-211. 

6 vö. Timothy Garton Ash - Timothy Snyder "The Orange Revolution", The New York Review of Books, 2005. 08. 13.]

7 ld Roger Cohen "Iran.The Tragedy and the Future", The New York Review of Books, 2009. 08. 13.

8 idézi Lawson, Negotiated Revolutions, p. 72

9 A szabadság isten segedelmével helyreállíttatott. Hannah Arendt, On Revolution (Viking, 1963), p. 36 

10 Ez nagyon világosan kiderül mind az Adam Roberts és Timothy Garton Ash, Civil Resistance and Power Politics, mind a Democracy and Authoritarianism in the Postcommunist World  c. kötet tanulmányaiból,  ed. by Valerie Bunce, Michael McFaul és  Kathryn Stoner-Weiss (Cambridge University Press, 2009) - ebben az esszében erre a kötetre és a mögötte lévő kutatási projektre támaszkodtam. cis.politics.ox.ac.uk/research/Projects/civ_res.asp
 
 



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret