Andreas Korpas
"Szép égi szikra, szent öröm" avagy Egy ad hoc átalakulás kezdetei
A történelem némely fontos mozzanatait Stefan Zweig "csillagóráknak"
nevezte, és egy meghatározott kultúrkörön belül, nem függetlenül a médiák
hathatós közreműködésétől, mindenki pontosan meg tudja mondani, hogy mit
tett értük az adott pillanatban. 1990. október 3. kétségtelenül ilyen pillanat
egy - mondjuk -, 1980 előtt született német ember számára.
A németek saját tapasztalataik és történelmi tanulmányaik alapján,
esetleg szüleik elbeszéléseiből tudják, mi történt ezen a napon. Egyesek
szívesen emlékeznek rá, mások szomorkásan tekintenek vissza, megint mások
igencsak szkeptikusan. Van Németországon belül egy határozott választóvonal,
függvénye mindannak, ami ezen a napon történt, és majdnem hajszál
pontosan ott húzódik, ahol az NDK és az NSZK közötti egykori határ.
Az egykori Német Szövetségi Köztársaság polgárai némi távolságtartással
szemlélték az "újraegyesülést", a Német Demokratikus Köztársaság lakossága
viszont úgy érezte, hogy mély sebet ejtettek addigi életükön. Pusztán csak
látszólag voltak immár mindannyian egy új ország polgárai. Sokak
számára valójában nem változott semmi, a többieknek azonban teljesen új
világ kezdődött, hiszen a változás radikális volt, és kiterjedt az élet
minden területére.
Manapság szociológusok és pszichológusok hasonlítják össze ennek a
változásnak a következményeit azokkal a következményekkel, amelyeket annak
idején egy másik országba emigráltak voltak kénytelenek elviselni, akik
aztán ott éltek tovább száműzetésben. A kettő között ugyanis lényeges különbség
van: míg az akkori kor jellegzetes emigránsai, néhány kivételtől eltekintve,
politikailag vagy jogi értelemben voltak üldözöttek, mégis, legalább elméletileg,
meg volt a lehetőségük, hogy bármikor visszatérhessenek a hazájukba. Ezt
azonban az egykori NDK polgárai nem tehetik meg. Tudniillik az országuk
a Népi Kamara egyetlen határozata alapján megszűnt létezni. Nincs többé.
Így tehát 1990. október 3. után sokan érezték magukat hazátlannak és gyökértelennek,
noha nem hagyták el addigi hazájukat.
Továbbá: 1990. október 3. az egykori NDK több millió lakosának munkahely-,
gyakran lakhelyváltoztatását is jelentett. Elkerülhetetlen volt a
változtatás, ám ezeken a csakis külsődleges mozzanatokon kívül volt még
valami, amit a mentalitás rájuk kényszerített megváltoztatásának nevezhetnénk.
Az NDK polgárai megszokták, hogy általában nem ők döntenek a saját sorsuk
felől. Minden, még az olyan, a személyiség fejlődését meghatározó döntést,
mint például azt, hogy mit tanuljanak, vagy milyen foglalkozást válasszanak,
szinte mindig az NDK népgazdasági érdekeinek rendelték alá. Majdnem mindent
- a lakásokat, az autókat, az elektromos háztartási gépeket egy meghatározott
kulcs szerint osztották el, és a vágyva vágyott árucikkek kiutalását csakis
gondosan kiépített személyes kapcsolatok segítségével lehetett meggyorsítani.
A szabad választások intézményét még közvetlenül a változások előtt sem
ismerték: az NDK polgárainak több mint 90%-a 1990. március 18-án gyakorolta
életében először a szabad választás jogát.
Az NDK-ban élők nagy többsége ahhoz szokott hozzá, hogy ne beszéljen
a politikai nézeteiről, de ha mégis beszélt róla, akkor csakis a rokonság
előtt, esetleg egy szűk, jól áttekinthető baráti körben tette. Az emberek
vérévé vált, hogy kétféle nyelven beszéltek, egy olyanon, amilyent "a politika
elvárt" , és egy teljesen más, a valósághoz közelebb álló nyelven.
A határt csak kevesen lépték át, legfeljebb dühükben, részegen, vagy ha
provokálni akarták a mindenre érzékenyen reagáló állambiztonsági szerveket.
Mindezek de facto gyámságot jelentettek, amely azonban tulajdonképpen
mégsem volt az igazi, mert a nyugati demokrácia felfogása szerint ezek
az emberek nem voltak "nagykorúak." Az NDK-ban élők politikai nézetei valamiféle
keverékét alkották a létező szocializmus NDK-beli propagandájának, és a
Német Szövetségi Köztársaság hírműsorainak, amelyeket az NDK területén
mindenütt lehetett fogni, és a csendes többség szorgalmasan hallgatta is.
Ezért, ellentétben a többi kelet-európai országgal, az NDK-ban az emberek
folyamatosan informálódhattak arról, hogyan élnek Nyugaton, és milyen politikai
változások történtek Európa keleti felén.
1990. október 3. és a két Németország egyesülése után az egykori NDK
állampolgárára hihetetlenül nagy megfelelési kényszer nehezedett, amelynek,
természetszerűen, a fiatalabbak könnyebben tudtak eleget tenni. Mindenütt,
a tervezés, az államigazgatás és az igazságszolgáltatás területén teljes
tanácstalanság volt, amelyet gyakran csak úgy tudtak kezelni, hogy Németország
nyugati feléről valaki megmutatta a tapasztalatlan új német szövetségi
polgároknak, hogyan működik a rendszer. A keletnémeteket nagyvonalúan lekezelték,
kisiskolásokká degradálták, a nyugatnémetek természetesnek vették, hogy
övék a tanító bácsi kellemes szerepe. Rohamtempóban igazodtak a gyakran
hatékonyabb termelési- és közigazgatási folyamatokhoz, s ennek az volt
a következménye, hogy a beidegződött szokásoktól, alapelvektől és hittételektől
eleinte teljes egészében meg kellett szabadulni. Az az egészséges magabiztosság,
amely a környező világ, és a környező világban végbemenő folyamatok ismeretéből
fakadt, általános elbizonytalanodásba ment át, amely aztán csak lassan,
lépésről lépésre vezetett az immár megváltozott öntudathoz. Nem meghatározható,
hogy az egykori NDK polgára mikortól lett ténylegesen az új szövetségi
köztársaság polgára. Ha azonban megnézzük az egykori keleti blokk országait,
és ennek alapján beszélünk az átalakulás folyamatáról, akkor azt mondhatjuk,
hogy az NDK-ban az átalakulás ad hoc ment végbe.
Mindezt az elit szinte tökéletes leváltása kísérte, amely a keleti
blokk többi országához képest szintén egyedülálló kivétel. Míg a többi
országban az átalakulás az elitre is hatással volt, tagjai nem ritkán az
átalakulási folyamat élére álltak, addig az egykori NDK-ban ez nem így
történt. Mivel a nyugatnémeteknek kezdő, fiatal tudósokból, közigazgatási
tisztviselőkből, politikusokból stb. jókora készletük volt, most simán
beültethették őket azoknak a hivatalos vagy nem hivatalos Stasi¬-alkalmazottaknak
és a Német Szocialista Egységpárt funkcionáriusainak vagy más, az állami-
és pártapparátushoz tartozóknak a helyére, akiket a Gauck- illetve Birthler-hatóság
leleplezett. Ekkor, nem úgy, mint 1945-ben, az öt új szövetségi állam területén
szinte teljesen szakítottak az addigi hagyományokkal. Ennek nagy hatása
volt a keletnémetek önértékelésére, akik most a legfontosabb területeken
egyszerre csak szemben találták magukat az általuk mindig is a régi Szövetségi
Köztársaság képviselőinek tartott nyugatnémetek még csak nem is leplezett
gyámkodásával. Az egykori NDK polgárai közül sokan ösztönös elutasítással
reagáltak erre, különösen akkor, amikor lakásuk új tulajdonosa vagy
az új munkaadójuk, netán a hatóság új köztisztviselője az ország nyugati
feléből érkezett német volt. Amikor kezdő, vagy addig munkanélküli idősebb,
nyugatról jött német tudósok a keleti német egyetemeken nyilvánosan hangot
adtak a keletnémetekkel szembeni fenntartásaiknak és a róluk alkotott közhelyes
véleményüknek, kitört a "kulturkampf".
A kétféle élettapasztalat összehasonlítása szóba se jöhetett, annál
inkább jellemző volt az egyik alárendelése a másiknak, a vélhetően sikeresebbnek
és ezért "jobbnak". Mindent, ami az addigi NDK volt, csendben és titokban
kihordták a történelem szemétdombjára,- az emlékeket, a tapasztalatokat,
az életmintákat, a szokásokat, sőt, még az anyagi javakat is teljes egészében
újraértékelték. Ez sokakat gyakran nagyon fájdalmasan érintett, és a társadalmi
elismerés, amely az NDK-ban élők számára addig természetes volt, most jó
ideig elmaradt.
Ma, ha az emberek visszapillantanak az elmúlt húsz évre, sokan közülük
úgy érzik, hogy a nagyobb anyagi jólét, amely kétségtelenül majdnem mindenki
számára megvalósult, nem mindig nyom ugyannyit a latban, mint az elégedettségi
ráta növekedése, mert az NDK, mint az egyenlőség megvalósítására elkötelezetten
törekvő állam, bizonyos pontokon jobban meg tudta teremteni lakói boldogságához
a pszichoszociális feltételeket, mint a napjainkban jellemző szövetségi
német gazdasági és szociális rendszer.
Az egyik tekintélyes közvélemény kutató intézet 2010 márciusában feltett
kérdésére a nyugatnémetek 72%-a, a keletnémetek 80%-a el tudja képzelni,
hogy szocializmusban éljen, ha adottak a biztos munkahely és a kölcsönös
szolidaritás feltételei. A megkérdezettek (keleten 20%, nyugaton 24%) egy
negyede örülne, ha megint felhúznák a Falat. A keletnémeteknek mindössze
28%-a, a nyugatnémeteknek 43%-a mondja azt, hogy a szabadság fontos politikai
cél. A fentiek alapján két dolog állapítható meg: 1. a németeknek majdnem
egy negyede érzi magát az újraegyesítés vesztesének, 2. a szocializmusról
alkotott vélemény húsz évvel a hidegháború befejeződése után erősen megváltozott.
Még egy nyugatnémet számára sem mumus már a szocializmus, hanem megfelelő
feltételek mellett a jelenlegi gazdasági és politikai élettel szembeállítható,
kívánatos modell.
1990. október 3-án este nem volt kedvem ünnepelni. A lemezjátszóról
Beethoven IX. szimfóniája szólt. Lehalkítottam a televíziót, és hallgattam
a zenét. Számomra ennek a zeneműnek a hangjai jelentik 1990. október 3-dikát
- a lassú kibontakozást, az örömmámort, s az elmúlást. Nekem ez a szimfónia
fejezi ki mindazt, ami az után jött.
KAJTÁR
MÁRIA FORDÍTÁSA
Lettre, 78. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|