stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Durs Grünbein
Út Bornholmba

1989. november 9-én este a nem régóta szabadfoglalkozású, egykori egyetemista, Rufus Rebhuhn elsötétített lakásában ült a berlini Prenzlauer Berg kerület egyik régi bérházában, és életének valószínűleg legfontosabb hírműsorát nézte a tévében. Egyedül volt, kissé még bódultan az agglegénység visszanyert állapotától, miután épp szakított egy nővel. Egyelőre torkig volt a szerelmi viszonyokkal; ez a történet foglalta le őt végig az ősz második felében. Mint honfitársai közül sokan, ő sem tudott már másra gondolni.
Minden egyszerre jött az utóbbi hónapokban. Előbb ott voltak ezek a gyötrelmes helyhatósági választások a majdnem 99 százalékos, nevetséges rekorderedménnyel az egyeduralkodó párt politikája mellett, ami a demokrácia fogalmának szinte észak-koreai színezetet adott. Aztán a magyarok megnyitották a vasfüggönyt (amely náluk csak afféle baromfiudvar-drótkerítés volt, könnyen elvágható), mire rögtön szabadabb szelek törtek be, amelyeket a keleti blokk legeldugottabb sarkaiban is érezni lehetett - némelyeket megborzongattak, másokat magukba szívtak. Így hát a nyaralási szezon kellős közepén a lakosság legmozgékonyabb része elszökött, fiatalok és olyanok, akik már régóta vártak a kiutazási engedélyre. Egész családok tűntek el a magyar határon át Nyugat felé vagy kerestek menedéket a nyugatnémet követségeken Prágában és Varsóban. Ez hozta el az első lenyűgöző képsorokat a tévében, amelyek a nyár közepén hólabdahatást váltottak ki. Aztán a mesebeli munkás-paraszt állam megünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját, ádáz pompával és a szokásos katonai parádék egy különösen szomorú változatával. Valódi gyászmenet volt rakétajárművekkel, mindenféle utászjárgányokkal és fess páncélos tisztekkel, akik a hangulathoz illő fekete egyenruhájukban szalutáltak. Ezzel az állami cirkusszal telt be a pohár.
A nagyobb városokban, amelyeket máskor mindig temetői nyugalom töltött el éjszakánként, hirtelen utcai jelenetek és tüntetések kezdődtek és váltak rendszeressé, az elégedetlenkedők összeütköztek a rendőrséggel és a biztonsági erőkkel. Az egyre nagyobb szabású megmozdulások okaként egy halom feloldhatatlan ellentmondást lehet megnevezni, kezdve az állampolgárok döntő többségének nyomorúságos jövőbeli kilátásaival (a történelmi küldetés fenntartása mellett), egy egész társadalom stagnálásával (amely társadalom ideológiaként csak a haladást ismerte), az emberek önérzetének elpusztításán át (ezt nevezeték fejlett szocialista személyiségnek) az életfogytiglani szabadságelvonásig (amelyet azért rendeltek el, hogy megvédjék az embereket önmaguktól és hamis vágyaiktól). Mind közül főleg az utazási szabadság problémája táplálta a lázongást. Mintha a legtöbb emberben csak most, eddigi életére hirtelen visszatekintve tudatosult volna a tartós bezártság perspektívája - ami azoknál, akik semmi mást nem veszíthettek, csak ezt az életet, szó szerint kapuzárási pánikhoz vezetett.
Rufus R. sem tudott túljutni ezen a ponton egész életében. Amikor anyja terhes volt vele, már szilárdan állt a berlini fal, mint valami túl nagyra sikerült keresztelői ajándék a kereszteletlen gyermeknek, és halvány remény sem volt rá, hogy valaha is megszabadulhat tőle. Felépítésének hivatalos indoklásával hazugságban született. Hogy a Nyugat aknamunkáját lehetetlenné tegyék, eltömték a Keleten élő lakosság elől az összes lyukat. Az egésznek nem volt igazán értelme, és az eredeti összefüggések itt kissé összekeveredtek. Nem tisztázták, hol is vannak az aknamunkások, belül vagy kívül; a nagy menekülő alagutakat mindenesetre kivétel nélkül belülről ásták. A fal egyébként is maga volt a legtisztább, betonba öntött önellentmondás, a hülyeség és a grandiózus eltévelyedés emlékműve. A tünetet, amely mögötte rejlett, a mélyreható identitáshasadást előbb elkendőzték, később letagadták. Attól kezdve az NDK nyelve, ez a csalókán skizoid halandzsanyelv saját vaslogikájának résén áramlott ki. Olyan attraktív volt a szocializmus eszméje, hogy csak a börtönépítészet tudta megóvni az eltűnéstől. Egyszer megakadt a szeme két verssoron (Robert Frostnál), amely kifejezte a fal megépítésének egész paradoxonát. Before I built a wall I'd ask to know / What I was walling in or walling out…
Most azonban a helyzet tarthatatlanná vált, minden nappal nőtt a kazánban a nyomás. A kormány egyre hátrált, végül már a falnak vetette a hátát, és ez épp az a fal volt, amelyet maga emelt. Nem sokat használt, hogy az utolsó pillanatban kicseréltek néhány embert a vezetésben, az első titkár és az állambiztonság vezetőjének leváltása is csak parasztáldozat volt, aminek már senki nem tulajdonított jelentőséget. Az elvtársak némelyikét sokkos merevség fogta el a növekvő áradat láttán, mások üveges szemmel néztek maguk elé, de sírni senki se sírt.
Rufus R. elégedett volt az általános állapottal. A válság jókedvre hangolta, tudta, közeledik a vég. Az elégtétel érzése töltötte el, valami nyugalmas, belső tűz, ami olyan hatással volt rá, mint a skót whisky, amely olajként csorgott vissza a pohár széléről. Az állami szervek szemében az olyanok, mint ő, bajkeverőknek számítottak. A pártvezérek számára ő ellenséges-felforgató elem volt. És ez így volt pontos: ő is részt vett az első csoportosuláson, amikor Berlinben, az Alexanderplatzon, a világóra alatt elkezdődött a dolog. A legelső tiltakozók egyike volt, és a barátaival egyszer éjjel egy útlezárásba futottak bele, és a legvidámabb születésnapi hangulatban gúnyolódni kezdett az egyenruhásokon. A csapda rájuk zárult, mindegyiküket letartóztatták, teherautóra rakták, és dülöngélő kanyarodások közepette megkocsikáztatták, végül az őrszobára vitték őket kihallgatásra és reggelig tartó álldogálásra. Ő is végigcsinálta a vesszőfutást, egy garázs udvarán, vakító fényben közvetlen közelről az arcába ordítottak, vicsorgó farkaskutyákat uszítottak rá. Az idősebb rendőrök voltak a legrosszabbak. Századosi rangban levő nagypapák ütötték-verték gumibottal - derékszíjukon vadul himbálózott a szolgálati pisztoly -, miközben szidalmazták, ellenforradalmi disznónak nevezték. Egyikük, mint egy zsíros kártyalapot, az asztalra csapta a személyigazolványát, hogy az a csizmája orrához repült. Felvenni! Aki álltában megroggyant, annak a térdhajlatát kezdték ütni. A lányok úgy néztek ki a sírástól megfolyt szempillafestékkel, mint valami punk-kísértetek. A vörös Poroszország búcsúelőadást tartott. Már nagyon elege volt ebből az egészből. Elegem van, elegem van, mormogta maga elé a folyosón való álldogálás hosszú, komor órái alatt a weißenseei rendőrőrsön: Torkig vagyok - megrohadtok.
Aztán beparancsolták a kezelőszobába. Egy kék ruhás, zömök emberke, aki a politechnika-tanárára emlékeztette, ujjlenyomatot vett tőle, egy másik civil lefényképezte három oldalról, elölről, bal profil, jobb profil: így iktatták a politikai bűnözők adattárába, így lett várományosa egy helynek az ezután felállítandó internálótáborban, amelyről később, utolsó, kisebb megdöbbenésére a rádióból értesült. Pénzbüntetést róttak ki rá (500 márka), finom cinizmussal még egyszer kioktatták történelmi esélytelenségéről, s aztán elengedték. Ekkor azonban nem hazatrappolt, hanem először is egy templomban kért menedéket, a bizalmát bíró idealistáktól, az anorákot és gyapjúpulóvert viselő, megfontolt emberektől, akik minden jogtalanságot gondosan feljegyeztek a listájukra, így azt is, ami őt érte. Néhány lépésnyire az oltártól, amelyen egy lepedő függött a jogtalanul letartóztatottakért való őrt állás jeleként, meghajolt, hálásan, és a reszkető gyertyafényben beírta a nevét - és másnap újból az utcán volt, hogy tovább tüntessen. Mágikusan vonzották a vízágyúk, a rendfenntartó erők balettja, az események senki számára nem érthető koreográfiája.
Elmulasztották időben kivonni a forgalomból az olyanokat, mint ő. És most már késő volt, a hozzá hasonlókban testesült meg a puszta csömör mint ellenzékiség, az elégedetlenkedés és szájalás mint a viszonyok új nehézségi ereje. Miközben Rufus Rebhuhn, a kezdő író, politikailag teljesen ártalmatlan ember volt. Mint minden íróféle, ő sem akart más, csak egy kis helyet a nap alatt - az emlékezet napja alatt.

Így hát ott ült a spártaian berendezett berlini diáklakásának nagy szobájában, egy ferdén álló tapétázóasztalnál, egy rizsgömb homályos fényénél, és elektromos írógépén kopácsolt, amikor az ablaka alatt a zajkulissza érezhetően megváltozott. Ezekben a napokban fél füllel mindig az utcán volt, mióta az színpaddá tágult. Ott játszották most a betiltott darabokat, tömegjelenetekkel és hirtelen megszólaló éjjeli szavalókórusokkal, bármikor adódhatott valami meglepetés. Egy belső barométer a legkisebb atmoszférikus ingadozást is regisztrálta, minden gyalogosörvényt, minden nyomásesést a forgalomáramlatban. De amit most hallott, az teljesen új volt, nyugtalanító. Egy darabig csak nézett maga elé, hallgatta az odalent bugyogva összetorlódó zsivajt, amelyben volt valami magával ragadó, vidám, majdhogynem ünnepélyes szólam, népünnepély-hangulat, szocialista búcsú - és bekapcsolta a tévét.
A készülék volt nagyjából az egyetlen értékes tárgy a háztartásban, s ráadásul emlék. Egyik művész barátja hagyta ott, mielőtt asszonnyal és gyerekkel együtt távozott volna Magyarország felé. És most Rufus R. nézte a kis színes, Sony márkájú tévén a nyugatnémet ARD Tagesthemen című hírműsorát, hitetlenkedve követte az NDK-tévé sajtókonferenciáját, amelyen blablabla, az Egységpárt központi bizottságának legutóbbi üléséről volt szó, az új utazási rendelkezésekről, állandó kiutazási lehetőség, magánutazások külföldre, blablabla, majd aztán Günter Schabowski, a politikai bizottság tagja, nyilvánvalóan a tréfacsináló a pártvezérek között, elővette azt az abszolút idétlen, később legendássá vált papírfecnit, kisimította, sietve átfutotta, dadogni kezdett, a papírjai között kezdett turkálni, mindezt a kamerák előtt. És aztán megtörtént: egy elszólás, egy lapszus, a hatalmon levők leghihetetlenebb baklövése az állam megalapítása óta, egy frenetikus kabarétréfa a jövőbeli tankönyvek számára. És hallotta, ahogy a hírolvasó, egy pirospozsgás észak-német férfi kihirdette: "Az NDK megnyitja a határokat!" Csak öt szó, de annyira félreérthetetlenek voltak, hogy persze senki sem fogta fel, senki nem hitt a fülének.
Rufus R. kilépett az erkélyre. Két emelettel lejjebb időközben egy embertömeg kelt útra, amely a környező mellékutcákból kapott utánpótlást. De a tömeg most nem a központ felé nyomult, mint egyébként mindig, megcélozva a tévétorony mindenen felülemelkedő szputnyik-gömbjét, hanem a városból kifelé, északi irányban. Hideg novemberi este volt, a hőmérséklet fagypontig süllyedt, szitált a köd. Az utca túloldalán levő transzformátorház fölött - vöröstégla épület a weimari időkből, úgy üt el az általános szürkeségtől, mint egy Feininger-rajz - vérszegény hold állt. Ott, hátul valahol, az éjjelente kaptárként zümmögő transzformátorcsarnokon túl terült el Nyugat-Berlin, a fantáziaváros, közel és mégis olyan elérhetetlenül, mint Honolulu vagy Xanadu.
A látvány megborzongatta, de nevetnie is kellett. Volt valami szívmelengető a nyugati riporter ártatlan kérdésében: "Schabowski úr, mi fog történni most a berlini fallal?" Úgy tervezte, hogy egyedül tölti el az estét, írni fog zavartalanul, kolbászos kenyeret rágcsál, az asztalra teszi a lábát, Flaubert-t olvas (aki akkoriban a fő példaképe volt), de ezek után ilyesmi már szóba se jöhetett. Már elég késő volt, amikor felment a lépcsőn ahhoz a fizikus házaspárhoz, akik egyetlen ismerősei voltak ebben a klasszikus berlini bérkaszárnyában, és akikkel néha-néha szívesen elbeszélgetett. Az hajtotta, ami a nézelődők többségét, hogy épp a legjobbat fogja elmulasztani. De ezzel nyilvánvalóan nem csak ő volt így ezen az éjszakán, ha bárhová becsönget, majdnem mindenki követte volna, kivéve a katonákat, a hétpróbás párttitkárokat és a különböző állambiztonsági részlegek személyzetét. De ilyenekből mintha nem lett volna olyan sok a házban.
- Láttad a híreket? - kérdezték egymástól.
- Nem lehet igaz. Hülyét csinálnak belőlünk.
- De hát azt mondta: azonnal, haladéktalanul.
- Észrevettétek, hogyan görgette a szemeit? Hacsak nem a vodka miatt. Teljes őrület ez az egész.
- Ilyen nincs. - Szomszédjai, mint minden természettudós, született kételkedők voltak. Rufus R. ezzel szemben most már mindent lehetségesnek tartott. Eljutott abba az élvezettel teli, dezolált állapotba, ahol a bomlás, a hatalomnak és az elveknek az abszolút szétesése, vagy ami éppen történt, jóleső szédületet okozott és felkeltette a kíváncsiságát. Égett a vágytól, hogy olyasmit láthasson, amit aztán soha életében nem fog elfelejteni.
Alig öt perc múlva hármasban az utcán voltak. A menet, amelyhez csatlakoztak, némileg hasonlított arra a vidáman erre-arra döcögő társaságra, amely az azonos című mesében az aranylúdhoz ragadt. Néhány százan lehettek, amikor a Sonnenburger Strasse végéhez érkezve átkeltek az S-Bahn-hídon (az említett idétlen libasorban), és néhány ezren, amikor egy pontos, négyzetrácsosan betájolt cikcakkmenetet követően elérték a Bornholmer Strassén levő ellenőrző pontot. Minden második kapualjból további villámzarándokok léptek ki, többen kabátzsebbe dugott kézzel, vastagon bebugyolálva, felfedezői kedvvel, mintha holdfogyatkozás- vagy üstökösnézésre indulnának. Néhányan tényleg felnéztek az égre, talán nagy jövőbeli események visszfényét keresték. Egész éjjel lehetett ilyeneket látni, eget kémlelőket, spontán misztikusokat. Kocsmák ürültek ki egy jelszó nyomán, gyűlések oszlottak fel, fél iskolai osztályok gyűltek össze, mintha előre megbeszélték volna, legalábbis az okosabb lányrészlegek. Alig valakinél volt táska vagy hátizsák, kutya vagy akár csak fényképezőgép. Szinte mindenki terheletlenül jött, néhányan úgy néztek ki, mintha az ágyból ugrottak volna ki merészen, és csak úgy a pizsamájukra kapták volna rá a téli ruhát. Rufus R, és kísérői - már csak az általános öltözködési rend miatt is - rögtön elvegyültek a tömegben. Mindenki az országra jellemző visszafogott színekben volt. A fiatal férfiak mind széldzsekit viseltek, agyonmosott farmernadrágot, tornacipőt, az idősebb emberek inkább műbőrt és poliésztert, homokszínű, palaszürke vagy piszkosfehér bélelt kapucnis kabátot.
A határátkelő piros-fehér sorompója és az elérhetetlen távolban levő, tű fokának tetsző acélhíd előtt összegyűlt tömegben a lakosság minden korosztálya és rétege képviselve volt. Lehetett látni nyugdíjasokat ellenzős szövetsapkában, borotválatlan építőmunkásféléket, egyetemi oktatókat, diákokat, egyes idősebb hölgyeket, akik különösképp elszántan léptek fel a csizmácskáikban, és egyetlen munkanélkülit sem, ugyanis ők hivatalosan meg voltak szüntetve. Bármilyen fáradtnak és fásultnak tűntek is legtöbben, főleg a gyér utcai világítás fényében, most mégis mindenki jókedvű volt, és mindenkinek a szemében ott volt a történelmi pillanat lobogó tüze.
Amikor ők hárman csatlakoztak, egy előrehaladott ostromzár képe tárult elébük. Több URH-autó állt a tömegbe szorulva; forgott a kék lámpájuk, és a körülöttük állók arcát karneváli álarccá változtatta. Megafonokon visszafordulásra, türelemre intették az embereket, de erre senki nem figyelt. Az elöl állók, úgy tűnt, szívós tárgyalásokba bocsátkoztak a határőrökkel, akiket messziről meg lehetett ismerni a tányérsapkájukról; eközben a Bornholmer Strassén kilométer hosszú autósor alakult ki. Rufus R-t dühítették ezek a lusta nyárspolgárok a Wartburgjaikkal; hirtelen idegesíteni kezdték ezek a kis bűzös, két ütemmel zakatoló Trabantok, amelyeknek a lármája elnyomta a kiáltásaikat. Ugyanis ott elöl hangosan kiáltoztak az emberek, egy-egy gyakorlatlan nyuszihang újra és újra jelmondatokkal próbálkozott. Kis idő után két változatban egyeztek meg: volt a kissé körülményes "Nyissátok ki a kapukat!", amely Rufus R-t furcsa mód a karácsonyra emlékeztette, és a nyersebb, de érthetőbb "Engedjetek ki minket!". Nem volt ez üvöltő tömeg, de már nem is egy veszélytelen gyülekezet. Amit a börtönvezetés egészen mostanáig nem ismert fel: itt állt egy minden tekintetben derék, jól nevelt, önmegtagadásában messzemenően következetes nép, amely egyszer azért mégis csak át akart nézni a kerítésen a szomszédba, mint emberemlékezet óta minden falusi. Most azonban - randalírozók, provokatőrök nélkül is - rég túlléptük a kritikus tömeget, és nem volt visszaút. Feltorlódott egy óriási hullám, és a semleges magatartásnak végleg befellegzett.

A következő órákra Rufus R. már napokkal később is csak töredékesen tudott visszaemlékezni. Húsz évvel később a nagy kapituláció előtti késleltetett pillanat, a homályos parancsok és az általános bizonytalanság volt az, ami ennek a rekviemnek a legszebb helyeként maradt meg az emlékezetében. Azt még tudta, hogy sajnálattal meg kellett válnia fizikus barátaitól. Nekik vissza kellett fordulniuk a két kisgyerek miatt, akik otthon maradtak a nagymama felügyelete alatt. Túl forró lett nekik a dolog, és volt benne valami visszavonhatatlan, most, amikor igazán elkezdődött. Senki sem tudta megmondani, hogy valaha is probléma nélkül visszatérhetnek odaátról. A tömegben az állampolgárságtól való megfosztás szavakat kezdték mondogatni. Elterjedt a szóbeszéd, hogy itt most el akarják választani az ocsút a búzától. Ennek ellenére az emberek türelmetlenül lengették a személyigazolványukat, könyörögtek, mint a gyerekek, örömtáncot lejtettek a szigorú arcot vágó egyenruhások körül. A formálhatatlanok, az informálatlanok…
Az utolsó pillanatig izgatott telefonálások folytak valamilyen központtal, pezsgősdugók durrantak, az egyetlen lövések ezen az éjszakán. A felesleges határőrök közül néhányan diszkréten visszahúzódtak egy kordonrács mögé. Aztán bekövetkezett a gátszakadás, az ellenőrző pont elözönlése, amelyet végül nem lehetett tartani.
Rufus R. a többiekkel sodródott, mintha hirtelen felébredt volna, látta, ahogy a sorompó felemelkedik, látta, ahogy a tömeg elrohan a határőrfülkék mellett, maga mögött hagyja az őrtornyot. Olyan volt, mintha erőszakkal elszakítanák magukat valamitől. Az első italosüvegek a tolongásban a földre estek, ahogy nyomult előre az ember, üvegcserepekre lépett. Az emberáradat közepén néhány tiszt állt, őrlő állkapcsokkal, zsebbe dugott öklökkel, és elképedve nézték, mi zajlik. Úgy néztek ki, mint a némafilmszereplők, akiknek a lába alól éppen kihúzták a szőnyeget. A létezés alapja kifejezés egyszerre szemléletessé vált, és hogy ezennel minden értelmét veszítette a status quo őrzői számára. Ezek az őrmesterfajták, a szigorúan beidomított határőrök és a mindent megszállottan ellenőrizni akaró rendőrök, a fal őreinek ez az egész zárt regimentje, fel, egészen a ripők miniszterig, Mielkéig - november kilencedikének estéjén először érzett irántuk sajnálatot. Annyira nyilvánvaló volt, hogy lejárt az idejük. Hamarosan eltűnnek az orkusban ők is, meg a nevetséges tányérsapkáik, a sipkáik és bőrszíjaik és a sokkal kevésbé nevetséges lovaglónadrágjaik a stramm elitcsapatoknál, amelyek soha nem tagadhatták le a porosz tenyészet szigorú istállószagát.
Röviddel éjfél előtt fagyba dermedt a város. Barátságtalanul és pincehidegen vonult vissza széles utcáinak jeges folyosóira, feketére lakkozott csatornáira, terült el a levéltelen gesztenyefák csontvázai körül, húzódott meg temetőfalak és beépített romtelkek mögött, mászott peronok és sínek közé. Csak lakóit nem érintette, most ez egyszer, a jéghideg idő. A Bornholmer Brücke masszív nikkelacél szerkezete ezen az éjszakán néhány ezer embert hordozott, akik mindannyian előrehozott szilveszteri hangulatban voltak. Egyáltalán, ez a híd: a hatalmas hossz- és keresztíveivel, a fogakra emlékeztető merevítőivel nem egy torokra emlékeztetett, ahová ujjongva besétált az ember, mint a vurstliban a szellemvasútba? A mondák és mesék lehelete a nevét is meglegyintette, amit a háború utáni évek óta viselt. A szabadságba vezető út a Böse-hídon át vezetett - nevét a kommunista ellenállás egyik hőse után kapta.
Amikor Rufus R. utoljára körülnézett, meglátta a határőrök lélegzetét az ostorlámpák sárga fényében. Menet közben volt ideje alaposan szemügyre venni a kanyargó betonfalat, a védművek végtelen sorát, amely szibériai távolságokra és a német koncentrációs táborokról készült légi felvételekre emlékeztetett, a szépen elsimított, rosszindulatúan csillogó halálsávot. Azon gondolkodott, milyen perverz sportot űzhettek ott, elrettentésül és katonás testedzésül. Ez volt most a világ legjobban védett államhatára. És most mindez a háta mögött van. Csodálkozva olvasta az utcatáblát, amikor a túlsó oldalra ért: Bornholmer Strasse. Még soha nem gondolkodott el azon, hogy a térképen az összekötő utak még mindig a régiek voltak, megszakítatlanul, hogy a megnevezések egyszerűen folytatódtak, akár a fal építése előtt. És hogy milyen ígéretesen hangzott a név egész idő alatt, az csak most, fájdalmasan későn hatolt a tudatáig. Gyerekként egyszer, egy szűk keleti-tengeri szigeten, nyáron, egy szikláról a ködben meglátott valami elmosódó szürkeséget - Dánia egyik csücskét, messze kint a tengeren. De az nem Bornholm volt.
Most próbált minél hamarabb elkerülni a határ menti zónából, amely a nyugati oldalon is elég furcsa volt. Akárcsak a többiek, ő is a centrumba utazott a legközelebbi metróval, és a kora reggeli órákban hosszú céltalan járkálás után ott állt a Kurfürstendammon. Körülötte táncot járt kivilágítva a Nyugat. Ekkor eszébe jutott a gúnyos sor Heiner Müller (az épp elsüllyedő köztársaság sötét énekese) egyik verséből: "Hogy milyen tarka a hulla!"
És valóban, a világítás változása volt a leglényegesebb tapasztalat, az összes többi utána jött. Mintegy diadalmenetben vonult végig hosszú utcákon, miközben a nyugat-berliniek tapssal és vállveregetéssel ünnepelték. Pedig nem ismert itt senkit, és őt sem ismerte senki. Emeletes buszok fordultak meg utána, diszkógömbök visszaverődő stroboszkópfényétől pettyes platánok. Rendkívüli kiadásokat osztogattak, az egyikben az állt nagy betűkkel: ""Tágra nyíltak a kapuk!"
Dühös volt, szomorú, örömittas? Úgy érezte magát, mintha a szellemet elködösítő távollétből tért volna vissza, súlyos betegségből gyógyult volna fel. Sem előtte, sem utána nem volt ott ennyire valamely történelmi eseménynél. Ami ezen az éjszakán valójában történt, az mélyen el van ásva az emlékezetében. Nem azok közül való volt, akik még egyszer megfordulnak, miután már minden eldőlt.

Gustave Flaubert, miután hazatért egyéves keleti utazásáról - hajózás a Níluson, piramismászás, a szent helyek meglátogatása -, azt írta egy levélben egyik barátjának: "A legelső tanulmányok egyike, amelynek hazaérkezésem után szentelni fogom magam, egészen biztosan azokat a siralmas utópiákat tűzi maga elé, amelyek társadalmunkat izgatják és azzal fenyegetik, hogy romokkal temetik be." És szenvtelenül hozzáteszi: "Az ostobaság abban áll, hogy következtetéseket akarunk levonni."

                    SZIJJ FERENC FORDÍTÁSA



Lettre, 78. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret