stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Aczél Géza
őszike
 

kihűlt szobában kóstolgatom a fogalmat: őszike még szerencse hogy a helyiségben nincsen senkise így rezignáltan és gyorsan elég messzire ér a gondolat törékeny sejtelmes csöndben kiterítem lelki térképemen a gondokat az érzékeny kupacokon talán tenyeremmel is simítok egyet nehogy néhány jajszó a racionális hálóból fölemelkedjen szétzilálva a szorongató ok-
nyomozással megteremtett rendet melynek nyugalmával valamelyest csillapítható  a végső fejezetek magánya csak hát már a műfajba is olyan őzikésen szökken bele a gesztenyebarna képzelet felelőtlenül lágyítva a közeledő pánikos tragédiát a langyos lombon átszűrt fény imitációjában elegendő lenne csak a szike talán és külön a megfáradt ősz bája s ezzel a kis finom morfológiai nüansszal átszellemülve illene felkerekedni  az utolsó őszi bálra illatos szerekkel kimosakodva az ismeretlen  helyzetbe apró derűt lopva még ha némileg félve is lépve az alattomos fájdalmakat miként a megtévedt pályatársakat ironikusan becézve a lét alig pislákoló értelmét kényszeredetten lenézve a végső nehéz kérdésekben lecsöndesedve némiképp azért irgalmatlanul tekintve szét a kikölcsönzött tájon hogy a komor idő roppant zuhatagában legalább a tér monoton terpeszkedése ne fájjon mikor biztonságos fogódzókat keresve felfeslik a szűk szemekhez méretezett látvány melyben már nem ível fölfelé zsenge szivárvány és a kemény vonalak kontúrjai opálosan átderengenek valahogy így rögzíteném laza lírai keretnek ha már hatvan felett érthetetlenül a költői teremtés vágya még fölhevül 
s akárcsak egy elkésett szexuális aktusban a bizonyítás bipoláris kényszere a kielégületlen ember sokáig tehetetlenül néz bele a technikai manőverek fogyatkozó pátoszába minthogy csak báva kísérlet az alakítás csontvázra vetkőztetve mivel a remény kijegesedett kristálya szádban teljesen beérett s közelít rád a végzet a végső csönd és a már föl nem melegíthető fagyhalál addig még hajlékony árnyjátékok billegnek a megkoszlott falakon széttöredezett útján kezd visszafelé galoppozini a láthatár s bizonytalan kezekkel szedegeti kis kupacokba 
a szent zsugoriságába feledkező vénség a temérdek elhullajtott túlérett magot ki tudja már melyikük volt az élmény s mit formált hihető füllentéssé az omladozó időalagutakban azok közül melyeket a fiatalság felületes mámorában felelőtlenül otthagyott  egykor a szertelen kamasz mivel még kedvetlenül visszatekintve sem ugyanaz erős karokkal hajtogatni széjjel 
az eléd burjánzó vegetációt vagy ha pergő falevelekben egy elmohásodott kőpadra lerogyni volna jó rapszodikus zihálással mérve a merészen ívelő emelkedőket a teremtés felé foltos öklöket rázva szidalmazni a gödröket tevőket majd a lankákat valahogy diszkrét mosollyal kipihenni mivel azok merész ívei mögött már menthetetlenül ott a semmi mely mágnesként vonzza a tétova lépegetőt ki még tiszta elméje tudatában csüggedten ereszti el a kékségekbe nyíló hegytetőt merre a genezis óta annyian nyakukat törik ne tagadjuk egykoron magad is elégedetten kortyolgattad volna a ritkuló levegő éles ízeit pedig a sok meredek kapaszkodó igazi örömöt soha nem okozott  inkább valami messziről jött fokozott bizonyítási kényszer  térdelt lábaidhoz de már kihívó arcokra nem találsz melyek önzetlenül mosolyognának ha fölülről néznéd a kölcsönben megkapott kis hazát kiben haránt a súlyos időzónák globális méretekben minden pátosz nélkül egyszer csak eltolódtak nagy paradigmaváltással kezdtek nyikorogva felfeküdni nyughelyeiken a rozsdásodó holtak és csörömpölő karjaikkal sután integetve  vártak valami megváltó szűzi olajat hogy ne legyen örök nyugta annak aki kicsit még lemaradt s lelkileg végképp lecsupaszodva nem tekereg már soha oda hol az ódaköltők 
az öndicsekbe éppen belevágnak összekapkodva rozzant őszikéit int inkább a nagy halálnak
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret