Tamás Dénes
Egy kis erkölcsi trakta
Az otthon miért nincs soha itt?
(Sepsiszentgyörgy) – Hogyha nem félnék, hogy túlságosan maga
alá temeti történetecskémet, Kierkegaarddal kezdeném szövegemet. Így csak
egy utalásra marad rés, amin keresztül megint csak egy résre mutathatok
rá, Kierkegaard híres stádiumai közötti rések közül az egyikre, amelyik
engem most jobban érdekel: az, ami az esztétikait elválasztja az etikaitól.
Ennek a forgóajtajába léptem be, ahhoz, hogy bent is ragadjak, életemnek
egy fontos szakaszába, úgy az egyetemi éveim elvégzése után, otthonra lelve
egy erdélyi kisvárosban, ott-honra, ahol, már a letelepedés helyzetéből
is kiindulva, a szóösszetétel mindkét tagjának egyformán problematikusnak
kellett mutatkoznia. Az egyetemi évek alatt Kolozsvár, a város, mint a
gomolygó baráti kapcsolatok mögül felsejlő lehetőségek tárháza mutatkozott
meg. Egy ilyen helyzetben az önmeghatározás a különöst célozza meg, és
sokkal inkább az ön-megnemhatározás irányába tart, aminek vonatkozásában
a hely csak hordozó, amorf közegként homálylik fel.
A rögzítés először a munkahellyel kezdődik. Majd következik a saját
lakás, a bevásárlás rutinossá váló folyamatai, mindezt barátságossá szövi
az újságosstandon kérés nélkül átnyújtott elolvasandó újság, vagy a közeli
kispiacon a kifizetett terményekre pluszba ráhelyezett alma, körte, paradicsom.
Először a fogorvosnál éreztem át a valahová tartozás felemelő érzését,
amikor a fogorvosnő minden egyes fogam állapotát pontosan rögzítette kisfüzetébe.
Fogva tartott lettem.
Jótékonyan vagy fojtogatóan, a dolgok körbevettek.
Ezek a dolgok embereket is jelentettek. Emberi ügyleteket, a helynek
kiszolgáltatott, a helyen ügyködő, majdnem azt mondhatom: helyben hagyott
embereket, akiknek a világát riadtan kellett tudomásul vennem. Egy olyan
világot, ahol a panasz a tehetetlenség igazolását szolgálja, ahol a bezártság
és a kisszerűség érzése az elvágyódás nagyságával kompenzálódik, ahol bármit,
ami feladatként jelentkezik, csak elintézni lehet.
Ehhez pedig viszonyulni kellett.
És hiába a jól bevált kolozsvári stratégia, a spontán esztétikai ellenállás,
a különösbe vonzottság széles repertoárja, az első riadalmat követte a
második, hiszen bármivé válhattam, az a dolgokat érintetlenül hagyta. A
dolgok világában az esztétikainak nincs kiterjedése; lila gőz csupán. Mintha
egy különös takarásban állnál, látod a dolgokat, de azok felől te nem látszol.
Amiről azt hiszed, hogy elemel, az nem kibont valamit, hanem a vonatkozásnélküliség
távolságát teremti meg csupán. S ugyanakkor mégis minden reád ömlik, ott
kavarog a lábad körül, úgy, hogy te is helyben hagyottnak, elintézettnek
érzed magad. Az átállásnak be kell következnie. Ezt pedig a dolgokhoz,
a helyhez való viszony magától teremti meg. Mert lassan-lassan, de kiderül,
hogy egy törvény van, aminek a dolgok engedelmeskednek, amin keresztül
megtalálják a hozzád vezető utat, ami egyszerre teremt vonatkozást, de
ugyanakkor függetlenséget, önállóságot is, igen, jól mondtad Kierkegaard,
ez a „vagy-vagy”.
Az etikai ellenállás. Vagy igen, vagy nem. Ami egy igent jelentett
és sok-sok nemet. Egy igent, ami a bizalmat jelenti, a bizalom minden áron
való fenntartását, akkor is ha veszítesz, ha átvernek, ha kihasználnak.
És sok-sok nemet, nemet a panaszra, nemet az elvágyódásra, és nemet az
elintézésre. Mintha valóban olyan egyszerű lenne.
Hát bebizonyosodott, hogy nem.
Itt nem egy készen kapott etikai képlet alkalmazásáról van szó. Inkább
a személyesnek a körülárkolása, ami meg kell történjen, ez pedig nem más
¬¬? Mészöly Miklós egy szép kifejezésével ?, mint a lelki higiénia biztosítása,
hiszen csak az önmagunkhoz való viszony világossága és tisztasága adhat
egyedül jogot a megszólalásra, a véleményezésre. Ez pedig valóban túl van
a közösségi szabályrendszerként értett erkölcsiségen, hiszen egy olyan
tér megnyitásáért folyik a fáradozás, ahol saját magad önállításán, „megnyilatkozásaid
egyensúlyának spontán megőrzésén” (szintén Mészöly) keresztül tud csak
a másik szembeállítódni veled. Ehhez pedig igenek és nemek kellenek. Amelyek
meg is születnek, egészen addig, míg egy jóval hatalmasabb és rejtélyesebb
tér fel nem számolja őket, ellehetetlenítve az ellenállást, legyen az etikai,
esztétikai.
A történet hétköznapi. De ez nem a fogyatékosságát jelenti, az etikai
ellenállásnak eleve a hétköznapisággal van dolga, sőt általa irányulnak
vissza hozzánk a hétköznapok, tesznek szert önsúlyra az események. Ahogy
ez a történet is.
Lekapcsolták a lakásomról az elektromos áramot. December hónapja volt,
és egy olyan városban, ahol hiányzik a közfűtés, és ezért a melegítés elektromos
árammal működtetett beépített kazánokon keresztül történik, ez a hiányosság
hamar megmutatkozik. Egy hosszabb útról térve vissza a lakást eleve kihűlt
állapotban találtuk, késő este, pokrócokba göngyölődve, a halott gépek
között ülve az őskor szele is meglegyintett. A telefonos ügyfélszolgálat
kérdésünkre ellentmondásos válaszokat adott, ki nem fizetett számlákról
hadovált egy önérzetes telefonoskisasszony, aki annyiszor változtatta álláspontját,
ahányszor kérdést tettünk fel neki. Mindegy, döntöttem el, másnap tisztázom
a helyzetet, ha hibás vagyok, kifizetem a büntetést, és lesz áram. De a
jólértesültek már figyelmeztettek is, nem megy az olyan egyszerűen, a visszakötés
több napot is igénybe vehet, de van megoldás, megvan a varázsszó, téli
hónapban vagyunk, ezért csak azt kell mondani: „Kisgyermek van a lakásban.”
Nem. Nem mondom.
Másnap korán bementem a számlafizetési központba. A pult másik oldalán
egy középkorú nő fogadott, arcán a hivatalosság maszkja, és kérdésemre
kiderítette, hogy egy több hónappal ezelőtti számla maradt kifizetetlenül,
a reákövetkezők már ki lettek fizetve, én nem kaptam értesítést erről,
mondtam, ennyi és ennyi a visszaköttetési díj, mondta ő. Döntenem kellett.
És mivel fontosabb volt, hogy a lakásom minél előbb üzemképes legyen, kifizettem
a büntetést. Még két nap, amíg visszakötik az áramot, árulta el a hölgy,
de hát ez túl sok, kezdtem egy erőtlen méltatlankodásba, és arra gondoltam,
most kellene mondani.
Nem. Nem mondom.
De valami végigfuthatott az arcomon, mert a nő, anélkül, hogy valamit
szólt volna hozzám, tekintetét rám függesztve a telefonjáért nyúlt, és
egy számot tárcsázott fel rajta. Kérte, még ma kössék vissza az áramot.
De valószínű a másik oldalon nem születhetett beleegyezés, mert tekintetét
továbbra is rajtam tartva, egyik szájszegletében egy feltüremkedő mosollyal,
szinte méltatlankodva ejtette ki a mondatot:
„De hát kisgyermek van a lakásban.”
Mintha lelassítva hallottam volna.
„Haza mehet, lesz árama” ¬? nézett rám továbbra is, és én nem tudtam
kiszakítani magam ebből a bűvkörből, hanem, mintha egy gombóc szakadna
fel a torkomból, alázatosan csak annyit mondtam: köszönöm. Kapcsolatunk
meleggé, teljessé vált, éreztem kevés ez az egy szó, de nem jutott más
eszembe, így hát tétován megismételtem: köszönöm. Ezzel lett teljes a vereségem.
Hátat fordítottam, és kiléptem az épületből.
Mintha a hideg fényre léptem volna ki.
Amivel a kérdések is reám zuhantak. Hol vagyok? Mivé lett archimédeszi
pontom? Hová tegyem a hazugság ajándékát? A hazugság is teremthet közösséget?
Vagy nem, a közösség teremti a hazugságot? A tekintet, ami minden szó előtt
összeköt? Gomolyogtak bennem a kérdések, és tudtam, nincs még egy lépésem,
úgy kell magamra vennem ezeknek a kérdéseknek a terhét, hogy nem lesz belőlem
soha a rezignáció lovagja.
Bibliográfia
TAMÁS Dénes
„Egy új határozatlansági reláció’
Magyar Lettre Internationale, 68
„Két tér, két város”
Magyar Lettre Internationale, 74
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|