stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Tamás Dénes
Egy kis erkölcsi trakta

Az otthon miért nincs soha itt?
 (Sepsiszentgyörgy) – Hogyha nem félnék, hogy túlságosan maga alá temeti történetecskémet, Kierkegaarddal kezdeném szövegemet. Így csak egy utalásra marad rés, amin keresztül megint csak egy résre mutathatok rá, Kierkegaard híres stádiumai közötti rések közül az egyikre, amelyik engem most jobban érdekel: az, ami az esztétikait elválasztja az etikaitól.
Ennek a forgóajtajába léptem be, ahhoz, hogy bent is ragadjak, életemnek egy fontos szakaszába, úgy az egyetemi éveim elvégzése után, otthonra lelve egy erdélyi kisvárosban, ott-honra, ahol, már a letelepedés helyzetéből is kiindulva, a szóösszetétel mindkét tagjának egyformán problematikusnak kellett mutatkoznia. Az egyetemi évek alatt Kolozsvár, a város, mint a gomolygó baráti kapcsolatok mögül felsejlő lehetőségek tárháza mutatkozott meg. Egy ilyen helyzetben az önmeghatározás a különöst célozza meg, és sokkal inkább az ön-megnemhatározás irányába tart, aminek vonatkozásában a hely csak hordozó, amorf közegként homálylik fel.
A rögzítés először a munkahellyel kezdődik. Majd következik a saját lakás, a bevásárlás rutinossá váló folyamatai, mindezt barátságossá szövi az újságosstandon kérés nélkül átnyújtott elolvasandó újság, vagy a közeli kispiacon a kifizetett terményekre pluszba ráhelyezett alma, körte, paradicsom. Először a fogorvosnál éreztem át a valahová tartozás felemelő érzését, amikor a fogorvosnő minden egyes fogam állapotát pontosan rögzítette kisfüzetébe. Fogva tartott lettem.
Jótékonyan vagy fojtogatóan, a dolgok körbevettek. 
Ezek a dolgok embereket is jelentettek. Emberi ügyleteket, a helynek kiszolgáltatott, a helyen ügyködő, majdnem azt mondhatom: helyben hagyott embereket, akiknek a világát riadtan kellett tudomásul vennem. Egy olyan világot, ahol a panasz a tehetetlenség igazolását szolgálja, ahol a bezártság és a kisszerűség érzése az elvágyódás nagyságával kompenzálódik, ahol bármit, ami feladatként jelentkezik, csak elintézni lehet. 
Ehhez pedig viszonyulni kellett.
És hiába a jól bevált kolozsvári stratégia, a spontán esztétikai ellenállás, a különösbe vonzottság széles repertoárja, az első riadalmat követte a második, hiszen bármivé válhattam, az a dolgokat érintetlenül hagyta. A dolgok világában az esztétikainak nincs kiterjedése; lila gőz csupán. Mintha egy különös takarásban állnál, látod a dolgokat, de azok felől te nem látszol. Amiről azt hiszed, hogy elemel, az nem kibont valamit, hanem a vonatkozásnélküliség távolságát teremti meg csupán. S ugyanakkor mégis minden reád ömlik, ott kavarog a lábad körül, úgy, hogy te is helyben hagyottnak, elintézettnek érzed magad. Az átállásnak be kell következnie. Ezt pedig a dolgokhoz, a helyhez való viszony magától teremti meg. Mert lassan-lassan, de kiderül, hogy egy törvény van, aminek a dolgok engedelmeskednek, amin keresztül megtalálják a hozzád vezető utat, ami egyszerre teremt vonatkozást, de ugyanakkor függetlenséget, önállóságot is, igen, jól mondtad Kierkegaard, ez a „vagy-vagy”.
Az etikai ellenállás. Vagy igen, vagy nem. Ami egy igent jelentett és sok-sok nemet. Egy igent, ami a bizalmat jelenti, a bizalom minden áron való fenntartását, akkor is ha veszítesz, ha átvernek, ha kihasználnak. És sok-sok nemet, nemet a panaszra, nemet az elvágyódásra, és nemet az elintézésre. Mintha valóban olyan egyszerű lenne.
Hát bebizonyosodott, hogy nem.
Itt nem egy készen kapott etikai képlet alkalmazásáról van szó. Inkább a személyesnek a körülárkolása, ami meg kell történjen, ez pedig nem más ¬¬? Mészöly Miklós egy szép kifejezésével ?, mint a lelki higiénia biztosítása, hiszen csak az önmagunkhoz való viszony világossága és tisztasága adhat egyedül jogot a megszólalásra, a véleményezésre. Ez pedig valóban túl van a közösségi szabályrendszerként értett erkölcsiségen, hiszen egy olyan tér megnyitásáért folyik a fáradozás, ahol saját magad önállításán, „megnyilatkozásaid egyensúlyának spontán megőrzésén” (szintén Mészöly) keresztül tud csak a másik szembeállítódni veled. Ehhez pedig igenek és nemek kellenek. Amelyek meg is születnek, egészen addig, míg egy jóval hatalmasabb és rejtélyesebb tér fel nem számolja őket, ellehetetlenítve az ellenállást, legyen az etikai, esztétikai.
A történet hétköznapi. De ez nem a fogyatékosságát jelenti, az etikai ellenállásnak eleve a hétköznapisággal van dolga, sőt általa irányulnak vissza hozzánk a hétköznapok, tesznek szert önsúlyra az események. Ahogy ez a történet is.
Lekapcsolták a lakásomról az elektromos áramot. December hónapja volt, és egy olyan városban, ahol hiányzik a közfűtés, és ezért a melegítés elektromos árammal működtetett beépített kazánokon keresztül történik, ez a hiányosság hamar megmutatkozik. Egy hosszabb útról térve vissza a lakást eleve kihűlt állapotban találtuk, késő este, pokrócokba göngyölődve, a halott gépek között ülve az őskor szele is meglegyintett. A telefonos ügyfélszolgálat kérdésünkre ellentmondásos válaszokat adott, ki nem fizetett számlákról hadovált egy önérzetes telefonoskisasszony, aki annyiszor változtatta álláspontját, ahányszor kérdést tettünk fel neki. Mindegy, döntöttem el, másnap tisztázom a helyzetet, ha hibás vagyok, kifizetem a büntetést, és lesz áram. De a jólértesültek már figyelmeztettek is, nem megy az olyan egyszerűen, a visszakötés több napot is igénybe vehet, de van megoldás, megvan a varázsszó, téli hónapban vagyunk, ezért csak azt kell mondani: „Kisgyermek van a lakásban.”
Nem. Nem mondom.
Másnap korán bementem a számlafizetési központba. A pult másik oldalán egy középkorú nő fogadott, arcán a hivatalosság maszkja, és kérdésemre kiderítette, hogy egy több hónappal ezelőtti számla maradt kifizetetlenül, a reákövetkezők már ki lettek fizetve, én nem kaptam értesítést erről, mondtam, ennyi és ennyi a visszaköttetési díj, mondta ő. Döntenem kellett. És mivel fontosabb volt, hogy a lakásom minél előbb üzemképes legyen, kifizettem a büntetést. Még két nap, amíg visszakötik az áramot, árulta el a hölgy, de hát ez túl sok, kezdtem egy erőtlen méltatlankodásba, és arra gondoltam, most kellene mondani.
Nem. Nem mondom.
De valami végigfuthatott az arcomon, mert a nő, anélkül, hogy valamit szólt volna hozzám, tekintetét rám függesztve a telefonjáért nyúlt, és egy számot tárcsázott fel rajta. Kérte, még ma kössék vissza az áramot. De valószínű a másik oldalon nem születhetett beleegyezés, mert tekintetét továbbra is rajtam tartva, egyik szájszegletében egy feltüremkedő mosollyal, szinte méltatlankodva ejtette ki a mondatot:
„De hát kisgyermek van a lakásban.”
Mintha lelassítva hallottam volna.
„Haza mehet, lesz árama” ¬? nézett rám továbbra is, és én nem tudtam kiszakítani magam ebből a bűvkörből, hanem, mintha egy gombóc szakadna fel a torkomból, alázatosan csak annyit mondtam: köszönöm. Kapcsolatunk meleggé, teljessé vált, éreztem kevés ez az egy szó, de nem jutott más eszembe, így hát tétován megismételtem: köszönöm. Ezzel lett teljes a vereségem. Hátat fordítottam, és kiléptem az épületből. 
Mintha a hideg fényre léptem volna ki.
Amivel a kérdések is reám zuhantak. Hol vagyok? Mivé lett archimédeszi pontom? Hová tegyem a hazugság ajándékát? A hazugság is teremthet közösséget? Vagy nem, a közösség teremti a hazugságot? A tekintet, ami minden szó előtt összeköt? Gomolyogtak bennem a kérdések, és tudtam, nincs még egy lépésem, úgy kell magamra vennem ezeknek a kérdéseknek a terhét, hogy nem lesz belőlem soha a rezignáció lovagja.
 

Bibliográfia

TAMÁS Dénes
„Egy új határozatlansági reláció’
Magyar Lettre Internationale, 68

„Két tér, két város”
Magyar Lettre Internationale, 74
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret