stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pályi Andrással Darabos Enikő beszélget
Az én határain
(nemcsak „katolikus”, hanem minden ízében érzéki)

Hogyha a gyerekkor felől indulunk el, felvetődik a kérdés, hogy az írás valahogy másképpen hozná vissza az embert magának, mint amit a szülőktől tanult, vagy amit el kellett játszania gyerekként a szabályoknak megfelelően? Kapcsolódott tehát az íráshoz valamiféle lázadás, a szabályokból való kiíródás alternatívája?

Nyilván, de ez nem túl lényeges. Meglehetősen kispolgári színezetű, bigott katolikus légkörben nőttem fel, ahol minden fekete-fehér volt. Ehhez képest az írás, még a leggyerekesebb, ösztönös formájában is, komplex látást jelentett. De ennél fontosabb, hogy eleve valamiféle mágikus erővel ruháztam fel magamban az írást. A kézírást. Ha most visszapillantok a gyerekkoromba, számomra egy sor dolog attól kezdett létezni, hogy leírtam.

Erre kíváncsi vagyok, hogy működött ez?

Mondok egy példát. Úgy hét-nyolc éves lehettem – az is egy afféle „rendszerváltó” idő volt, 1950 táján –, amikor mániákus naptáríró lettem. 1948-ig úgy jelentek meg a zsebnaptárak, hogy felekezeti rubrikák voltak benne, katolikus, protestáns, görög keleti, izraelita, és minden oszlopban másképp a névnapok, az ünnepek, engem ez borzasztóan izgatott. Ezt az egész felekezesdit akkoriban törölték el, de én felkutattam a pár évvel korábbi naptárakat, azokat másoltam, aztán kitaláltam egy új vallást…

Milyen vallást?

Az volt a neve, hogy genai katolikus.

De ennek nem volt semmilyen jelentése?

Nem, semmi különösebb jelentése nem volt, csak megadta nekem azt a szabadságot, hogy én döntsem el, melyik nap milyen névnap vagy milyen ünnep van.

Csinált egy másik mitológiát is, más ünnepeket?

Valószínűleg, már nem emlékszem. Az örömömre emlékszem, ahogy meghódítottam magamnak egy formát, és ahogy ezen a formán belül teljes szabadságot teremtettem magamnak a naptár „tartalmát” illetően. Mondok egy másik példát. Az volt az az idő, amikor szinte egyik percről a másikra a budapesti utcák nagy részét átkeresztelték, ráadásul akkor indult be az államosítás, úgyhogy nemcsak az utcatáblákat cserélték le, hanem az üzletek cégtábláit is. Én meg utcasorokat rajzoltam egy füzetbe, majd sorra kiradíroztam a különféle táblákat, és átírtam. Ez is szenvedélyesen izgatott. Hogy saját kezűleg végzem el a világ átalakítását.

Ma is így gondolja, hogy az írással „belenyúl” a világba, átírja?

Nem belenyúlok, hanem magamévá teszem. Hogy is mondjam, nekem a naptár is, a cégtáblák is elsősorban érzéki élményt jelentettek. Lenyűgözött a forma, lenyűgözött a változás is, hisz arra utalt, hogy a formának is külön élete van, meg annak is, amit ez a forma tartalmaz. Ragaszkodnék a régihez, és vonz az új. És ha a kettőből én kombinálok egy új elegyet? Mire jutok? És ki tudja, mi rejlik még a világ dolgainak e rejtélyes, ellentmondásos kulisszái mögött? Ezt az egész ambivalenciát magamhoz kellett tehát idomítani, meg kellett valahogy hódítanom. 

Mintha gyerekként idegennek érezte volna magát, és próbálta volna a saját világát létrehozni a fennállóval szemben. 

Az ember természetesen idegen abban a világban, amelybe beleszületik, még ha az a „sajátja” is. Hatan voltunk testvérek, de én valahogy mindig kakukktojásnak éreztem magam a testvéreim közt, főleg a vallásosságot illetően.

Emlékszik olyan élményre, amikor megcsömörlött az egésztől?

Folyton megcsömörlöttem, menekültem belőle, és folyton beszippantott. Anyám a fejébe vette például, hogy ötéves koromban elküld elsőáldozásra. Valószínűleg azért, mert az azt követő nyáron, 1948-ban ment az utolsó vöröskeresztes gyerektranszport Svájcba, s azzal mentem ki én is. Ő meg derék katolikus édesanyaként nem akart úgy elengedni, hogy nem részesültem abban a nem tudom, miben, amit egy hithű katolikusnak az áldozás jelent. Jómódú svájci polgárok és internátusok ugyanis (én egy internátusban voltam, az idősebb testvéreim már egy évvel korábban családnál) vállalták, hogy a háborúviselt sokgyermekes családok porontyait néhány hónapos kúrával „felerősítik”. De elsőáldozni, hát azt az istennek se akartam. Beírattak az apácákhoz egy előkészítő tanfolyamra, s jól emlékszem, hogy ott szándékosan hülyének tettettem magam, úgyhogy az apáca a végén kijelentette, hogy még „éretlen” vagyok a dologra. Persze, később nem úsztam meg az elsőáldozást. De akkor meg a ministrálással játszottam el ugyanezt. Még latinul folyt a mise, és egyszerűen „nem ment a fejembe” az a pár latin mondat, amit a ministránsnak tudnia kell.

Valahogy úgy gondolom, amikor a gyerek megtanulja betartani a szabályokat, azért teszi, hogy szeressék őt azok, akik kiskanállal be akarják neki ezeket adagolni. Ha viszont elutasítja a szabálykövető magatartást, akkor mintha a szeretetüket utasítaná el, nem? Volt valami ilyesmi? Nem érték „retorziók” ezért?

Na jó, hát ez biztos így van, de… ez, amit ötéves koromról mondok, annyira ösztönös szinten zajlott, hogy én… persze, lehet a szeretet ösztönös elutasítása. Nem tudom, ez egy labirintus. A későbbiek, az már más. Az már egy igen feszült külső-belső hadiállapot volt. Egy permanens, szinte tudathasadásos kondíció. Akarom mondani, bennem belül úgyszólván egyfolytában tartott ez a frusztráltság, s időnként persze manifesztálódott.

Beszélne erről?

Volt benne valami lidérces…

Nem volt más mintája, csak az otthon adagolt vallásos életeszmény, nem tudott más anyagból dolgozni?

Hát, dehogynem, pont ez volt a baj, hogy volt. Vagy a szerencse, nem is tudom. Még mindig 1950 táján járunk. Akkor a világ, hogy úgy mondjam, hivatalból vallástalan lett. Egyrészt a második világháború után Európa-szerte megrendült a vallások helyzete, másrészt a vasfüggöny innenső felén kifejezetten elnyomták a vallásosságot, magyarán, aki hívő maradt, az is úgy tett, mintha nem lenne az. Ezt a mai eszemmel, mai perspektívából mondom, de mit láttam akkor gyerekfejjel? Hogy a vallást rég „a történelem szemétdombjára” hajította az emberiség, s ez az egész avítt badarság már csak az én családomnak fontos. Egyfolytában arról álmodoztam, hogy miért nem egy pogány-ateista-kommunista-zsidó családba születtem, akkor az lehetnék, aki valójában vagyok. Csak az ablakból nézhettem az utcán focizó fiúkat, nem engedtek le közéjük, mert azok csibészek, káromkodnak, fütyörésznek, a jó ég tudja, mit művelnek. Miközben én az iskolában is, a kórházban is, ahol kétszer is, skarláttal meg diftériával, hosszabb időt töltöttem, olyan szaftos disznóságokat szentségeltem össze, hogy a társaimnak kiguvadt tőle a szemük. Ráadásul, hogy ne legyen az ötvenes évek szelleméhez illően túl sematikus ez a történet, volt nekem még egy későbbi, felnőtt kori vallásos periódusom is, ami nagyjából az egyetemi éveimre esett – micsoda hajmeresztő anakronizmus, jól ki is röhögtek érte azok, akiknek elárultam ebbeli vonzalmaimat! –, de az is jellemző a korra, hogy akadtak ugyanakkor vallásos évfolyamtársaim, akikkel egyáltalán nem hozott össze a jósorsom, s csak évtizedek múltán tudtam meg róluk, amit ők akkor már nem tudhattak meg rólam, mert addigra nagyon messze kerültem az egésztől. De ez most mellékes is, csak a korszakot akartam jellemezni vele. Kezdett ébredezni bennem az érzéki vágy, ami összefonódott ezzel a családi fészekből való elvágyódással. Például az, hogy úttörővé avassanak, kimondottan érzéki dolognak tűnt. Maga a vörös nyakkendő is egyfajta érzéki sóvárgás tárgya lett bennem, mert persze az anyám nem akarta, hogy felavassanak – lám a „meg nem engedett dolgok” titokzatos, oszthatatlan egysége, amiről Proust olyan megejtő pontossággal ír Az eltűnt időben –, noha az úttörővé avatást akkoriban nem nagyon lehetett megúszni. Csakhogy én minden évben az avatás napján beteget jelentettem. Amíg fel nem lázadtam, azaz eldöntöttem, nem árulom el otthon, hogy mi lesz holnap, és megtörtént, felavattak, de addigra már tizenhárom esztendős lettem, s amikor az avatás másnapján, azaz egy szürke tanítási napon boldogan felkötöttem az úttörő nyakkendőt, úgy kiröhögtek a társaim, mint később az egyetemen a vallásosságom miatt. Igaz, a manifeszt érzékiség mindig zavarba hozza az ember környezetét, a serdülőket különösen, lehet, hogy itt is inkább erről volt szó.

Mi lehetett érzéki a vörös nyakkendőben?

Az, hogy tilos volt. Bűnös, szentségtelen, istentagadó. Persze az anyám felől nézve. De gyerekfejjel nyilván onnan néztem én is a világot. Akkor hát? Kaptam otthon egy nagyon határozott vallásos értékrendet, amit szentnek, isteni eredetűnek kellett tartanom, de ami feszélyezett, ami ellen berzenkedtem, hogy azt ne mondjam, eleve hamisnak, avíttnak éreztem. És akkor feltűnik a világban egy nem kevésbé markáns erő, amit a társadalom elfogad, aminek behódol, és ami sárba tapodja ezt a vallási hierarchiát, az egész ájtatoskodást, és rámutat valami teljesen profán dologra, teszem azt, a vörös lobogóra – ilyesformán: a nemzetközi munkásmozgalom vörös lobogója –, és azt mondja: ez az igazi szentség, nem a kegyesség, az isten, a túlvilág, akármi. Mutathatna másra is, bármi „világi” dologra, az ugyanezt jelentené. A mulandó lesz a „szent”, ami az érzéki csodák logikája: ott kizárólag a pillanat létezik, a jelen, a most. Ezt persze utólag fogalmazom meg így, akkor semmit sem tudtam róla, csak az ösztönöm vezérelt, viszont a nagy istenes tiltás következtében nyilván a szó szoros értelmében izgalmi állapotot váltott ki belőlem, hogy felköthettem végre a vörös nyakkendőt. Erre mondom, hogy a társaim ezt az izgalmi állapotot megérezhették rajtam, s ezen röhögtek.

Kamaszkor? Első szerelem?

Nem beszélnék még szerelemről. Inkább arról, hogy az ember elkezdi felfedezni a testét… a testében ébredő vágyat, kíváncsiságot, az érintés csábítását. És megérinti magát.

Na, jó, jó, de otthon meg volt mondva, hogy az bűn, nem?

Hát az, bűn. És borzalom! Meg rettegés. Tóth Tihamér Tiszta férfiúságát olvastatták velem, hát az egy iszonyat. Abban minden benne van, a maszturbálás okozta gerincsorvadástól kezdve…

Füst Milán szexuálpszichológiai vizsgálódásaiból ismerős ez…

Igen, hát Füst Milán is nyilván ezen nőtt fel. A két háború közt ez a Tóth Tihamér rém népszerű hitszónok volt.

Az úgy ment, hogy az édesanyja a kezébe adta a könyvet, hogy akkor ezt el kell olvasnia?

Úgy, igen. De ez alighanem később volt, tizenhat-tizenhét is lehettem akkor már. Ami annál rosszabb, hisz addigra teljesen eltávolodtam a vallásos felfogástól…

Az ébredező érzékiségnél tartottunk…

Emlékszem, anyám jó ideig bevett maga mellé a kádba, úgy fürdetett. Engem is, a húgomat is. Ez egy igazi édes emlék. És a fürdés egész életemben megmaradt ilyen erotikus valaminek. Valószínűleg attól, hogy kis koromban vele fürödtem. Ott volt ugye a gázbojler a fürdőszobában, és később mániákusan szerettem úgy intézni, hogy amíg a kádban vagyok, csak az az apró láng világítson. Ez mai napig megvan, öreg fejjel is leoltom a villanyt, mielőtt belépek a kádba, hogy csupán a gázláng legyen, tehát egy ilyen hangulatfény… Annak idején ez halálosan izgatott. De aztán anyám ezzel kapcsolatban is gyanút fogott. L-alakú fürdőszobánk volt, a fürdőkád benn a fülkeszerű részben, még függöny is volt, azt be lehetett húzni. Tudniillik egymás előtt meztelenkedni, levetkőzni, az égbekiáltó szeméremsértés lett volna. De így nyugodtan lehetett fürödni, s közben folyt az élet a fürdőszobában. Ám ha egy mód nyílt rá, én sötétet csináltam magamnak. Igaz, amikor belépett valaki, és látta, hogy csak a bojler ég... Hát nem valaki, szerintem az anyám volt. Mások tiszteletben tartották, tudták, hogy ez a mániája, sötétben fürdik. Ő viszont meggyújtotta a villanyt. 

De soha nem mondta, hogy miért teszi?

De, mondta. Hogy bűnre vezető alkalom.

Vagyis a test az bűn?

Nyilván.

És hogy jutott el odáig, hogy belássa, ez nem így van?

Mondom, már-már tudathasadásos állapot volt ez. Vagy az érzékiséget választom, ami iszonyú bűntudattal jár, de elementáris életörömöt jelent, vagy a jóistent, a tisztaságot, az önmegtartóztatást, és akkor hősnek, afféle krisztuskatonájának érezhetem magam. A mai eszemmel még azt is nehéz kimondanom, hogy gyerekfejjel istenhívő voltam, holott nyilván, de ez az egész annyira távoli, mintha nem is magamról beszélnék. Abban is bizonytalan vagyok tehát, hogy tényleg féltem volna a pokoltól. Mégis ha a bűnt, az érzéki örömöt tudatosan felvállalom, azzal életre szólóan megbélyegezem magam. És ez a megbélyegzettség iszonyú riasztóan hatott rám.

Hát ezek szerint a család egyáltalán nem a biztonságos, puha fészket jelentette a maga számára, hanem karanténként működött, ahol a tilalmaknál csak az unalom volt elviselhetetlenebb. És ráadásul odakint, túl a sövényen, zajlik a világ, ami százszorta érdekesebb és vonzóbb…

Jó, de nem így volt. Az az igazság, hogy az anyám, akiről eddig egyetlen jó szót se szóltam, mert csak a tőle kapott sebeimet nyalogattam, csodálatos anya volt. Egy igazi tyúkanyó, akiből csak úgy áradt a melegség, a szeretet, akinek a puszta jelenléte is oltalmat jelentett a fiókáknak, aki ráadásul ragyogóan értett hozzá, hogy részrehajlás nélkül utasítsa rendre az egymást csipkedő csibéket. Eszébe sem jutott, hogy az árulkodást, az irigységet, a hiúságot, a lódítást díjazza, aki tehát ténylegesen ellene tudott dolgozni a gyerekeiben lábra kapó alantas ösztönöknek vagy indulatoknak, azaz hamisítatlan ólmeleg fészket biztosított számunkra. Ettől volt vonzása az általa kínált alternatívának. Csakhogy ez a kínálat nem kínálat volt, hanem követelmény. Ami mindjárt ki is derült, ahogy tévútra csámborogtam. Márpedig én ilyen tévutakon csámborgó gyerek voltam.

Akkor mi volt fojtogatóbb: a család közegének mély és kizárólagos biztonsága vagy a támasztott tilalmak?

Számomra valami szörnyű és boldog érzelmi hinta-palinta volt az egész. Nagyon bele tudtam simulni ebbe a világba, és rém idegennek éreztem magam benne. Volt, hogy egyik percről a másikra, és vissza. Olyasmire emlékszem, hogy nyáron tombolt bennem az érzéki vágy, télen lehiggadtam, hajlottam rá, hogy jó kisfiú legyek.

Mindig az érzékiséghez köti a lázadást.

Nagyon erősen, igen. Mert számomra ez a lényege. Ha lázadtam, mindig a saját érzéki felszabadításomért tettem. Az anyám ellen, a világ ellen, alkalmasint a szerelmi partnereim ellen is. Egyszóval tizenöt éves koromban végre eldöntöttem, hogy véget vetek ennek a hinta-palintának, és szakítok a vallással, mert ez nekem nem megy…

Be is jelentette?

Nem, ahhoz gyáva voltam. De nyilván érezték rajtam. Vasárnap felkerekedtem, hogy „misére megyek”, de eszembe se jutott betenni a lábam a templomba. Húsvétkor, karácsonykor muszáj volt, mert együtt ment az egész család. Álltam ott, unatkoztam, megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy kell, persze lerítt rólam az idegenségem. Van egy borzalmas emlékem abból az időből. Az anyámék szobájában a szekrény tetején állt egy kerámia krisztusfej, ami neki nagyon a szívéhez nőtt, valami emlék lehetett. Én azt egy partvissal vagy nem tudom, mivel, véletlenül levertem, és összetört. Később az egyik bátyám ügyesen megragasztotta, s azt hiszem, a mai napig megvan. De attól, hogy én azt összetörtem… attól hihetetlen intenzíven rám szállt, hogy ez az a véletlen, ami nem véletlen, mert ebből látszik, hogy hova jutottam, mi lett belőlem, a jóisten még egyszer figyelmeztet, amíg nem késő, meg ilyesmi. Én meg eleinte olyan voltam belül, mint a jég, egyrészt tudtam, hogy semmi szándékosság nem volt abban, amit tettem, másrészt egyáltalán nem érdekelt a jóisten, ráadásul sokkal ravaszabb voltam, mint gyerekkoromban, amikor folyton lebuktam a disznóságaimmal, mert állandóan papírra vetettem a blaszfém, érzéki nyelvöltögetéseimet, s ezek a papírok előbb-utóbb az anyám kezébe kerültek. Lehajtottam a fejem, hallgattam, megmakacsoltam magam. Ő is megmakacsolta magát. Napokig, talán egy hétig is eltartó hadjáratot viselt ellenem, amíg meg nem törtem. Mestere volt a szeretetmegvonásnak, azt úgy művelte, hogy egyszerűen nem lehetett elviselni. Letiport, ő győzött. 

Nem mesélt még erről. Milyen blaszfém dolgokat vetett papírra gyerekként?

Tök infantilis dolgokat. Emlékszem egy afféle pornó történetre, egy lakatlan szigeten fiúk, lányok meztelenül, vörös nyakkendőben iszonyú nagyokat káromkodnak… Egy-két oldal volt az egész, nem tudtam befejezni. Meg átírtam a Himnuszt, a Miatyánkot, különösen az imákat, a szent énekeket imádtam pajzánra átkölteni, de mind félbehagytam, elakadtam. Idézzem? Nem idézem.

Hogy szabadult meg a bűntudattól?

Az az érdekes, hogy amikor megtörtem, és elmentem gyónni, teljesen átéltem a megtisztulást. Nagy megkönnyebbülést éreztem, az áldott infantilizmus állapotát, mint a tékozló fiú, amikor hazatért. Később valahogy mégiscsak visszataláltam magamhoz, ez nyilvánvaló. De ez a meccs az anyámmal tulajdonképpen a haláláig tartott. Igaz, amikor már nem otthon éltem, nem volt oly könnyű megzsarolnia. Egy idő után rájöttem, hogy az ő szeretetmegvonására az a legjobb válasz, ha eltűnök az életéből, és telefonon se hívom. Gonosz dolog, de hatásos. Nem maradt más lehetősége, vissza kellett vonulnia a maga hadállásából. Lassan kicsúsztam a keze közül. De soha nem kötöttem az orrára, hogy végleg szakítottam az ő vallásos eszményeivel. Ezt lehet gyávaságnak nevezni, de lehet tapintatnak is. Nem tudom, azt gondoltam, nem tartozik rá. Vagy attól féltem, hogy még évek-évtizedek múltán is ő lesz az erősebb? Már nem volt beleszólása az életembe. Az első házasságomat is úgy bontottam fel – Saád Katával még templomi esküvőnk volt –, hogy ő hallani se akart róla, Kata teherbe esett, nem tartottuk meg, ő ezt egyenesen gyerekgyilkosságnak nevezte, s akkor a későbbi ügyeimről már nem is beszélek. Még egy-két esztendővel a halála előtt volt egy nagy szcénánk. Legalább annyit valljál be, ismerd el, már nem tudom, milyen szót használt, hogy van isten. Én meg lehajtottam a fejem, és nem szóltam. Emlékszem, arra koncentráltam, nehogy bármit is mondjak.

Nehogy elismerje?

Nem, az eszembe sem jutott, hogy elismerjem neki, amit akart. Inkább nehogy olyat mondjak, amitől összedől számára a világ. Lehajtott fejjel hallgattam, és na jó, akkor hát föladta.

Azon gondolkodom, hogy egy ilyen autoriter anya, akivel állandóan küzdenie kellett, hogy ez az anyakép hogyan befolyásolta a nőkhöz való viszonyát? Az írásaiban egyáltalán nem érezni ezt a harcot a nő ellen. Hogy sikerült átértékelnie ezt a nőképet? Mert ezt átértékelte, úgy érzem. Valahogy úgy fér hozzá a nőiség problémájához, ahogy kevés férfi író tudja megtenni.

Más az írás, és más az élet, megint csak ezt mondom. Amikor írok, az olyan komplex látásmódot jelent, ami nem fér össze az elfogultsággal. Nézze, hát nekem igazán hányingerem van az egész ájtatos katolikus gecitől…

És milyen jól esik ezt kimondania… 

Naná, azok után, ahogy a vallásosság a fiatalkoromat megnyomorította Az írásaimat mégsem lehet vallásellenesnek nevezni, noha vannak tabusértő dolgaim… Persze közönséges voltam, jó. De azért tisztázzunk valamit. Számomra a létem leghitelesebb, legtisztább, legteljesebb pillanata az érzéki eksztázis, a gyönyör, az orgazmus. Az ott a tökéletes lét. És aligha csupán én gondolom ezt így. A vallások mit sem tudnak ehhez hozzáfűzni, máshol keresik a lét csúcsát. A lemondásban, a túlvilágon, az ő dolguk. Az azonban felháborít, ha azért sározzák be azt, ami számomra – sokunk számára – a legszentebb, hogy ezzel a gyalázkodással hozsannázzák körül a maguk kitalált istenét. Ráadásul a katolikusok ebben élen járnak, maga az egyház is mint intézmény, amely politikai, gazdasági, erkölcsi erőként van jelen a szekuláris világban. Hát mi ez? Minek nevezzem? Így nevezem. Ám közben tudnom kell, hogy emberi sértettségemben fröcsöghetek rájuk, íróként a gyűlölettel semmire sem megyek. Az maximum szatírát teremhet, nekem meg nincs szatirikus vénám, ez a műfaj nem is vonz. Csakis az elfogadás lehet az írói alapállásom, a számomra legidegenebb mentalitás iránt is. Ugyanezt mondom arra is, hogy szavamat ne feledjem, amit a nők kapcsán kérdez. Soha olyan élesen nem látom a magam előítéleteit, elfogultságait, ha úgy tetszik, a magam férfiúi bornírtságát, sőt, macsóságát, mint amikor írok. Mert nem tudom nem látni, nincs mese, az írás állapota rákényszerít. És persze, hasonló élesen és józanul látom a nőket is, azért írom meg őket úgy, ahogy megírom.

Igen, de ez a nő-kép ott működött magában. Amikor ránézett egy nőre, le kellett tudnia valahogy ezt az anyát. Aki sokszor, mint egy agresszor…

Mondhatja nyugodtan jelen időben, mai napig ott van, nem tudom kiiktatni. Hát tisztában van maga azzal, mitől ment tönkre az első házasságom? Hogy mitől jutott zsákutcába ez vagy az a szerelmi kapcsolatom? Nem tudja, nem is ismer annyira. Nagyobb baj, hogy én se tudom. Sok-sok keserves tapasztalat után kezdett ez-az megvilágosodni előttem, többnyire csak visszamenőleg. És ne felejtsük el azt sem, hogy az anyámtól se csupán az agresszor-nőt örököltem, hanem azt az oltalmat és elfogadást nyújtó tyúkanyó-nőt is, akinek még felnőtt fejjel is oda lehetett borulni az ölébe az élet nehéz pillanataiban. Más kérdés, hogy tanácsos volt elhallgatnom, mitől is olyan nehéz az élet. De ez a tyúkanyó ugyanúgy ott van bennem, amikor rápillantok egy nőre, mint az agresszor. Meg aztán van az embernek önelemző és önnevelő képessége, legalábbis valamennyi. Hát miért mondom én, hogy az írás expedíció önmagamba? Mert mindig úgy jövök vissza belőle, hogy megtudtam magamról valamit, amit nem is sejtettem, e tekintetben is. De nem tagadom, nagyon sokat köszönhetek Nórának, a feleségemnek, akivel csaknem három évtizede együtt vagyunk, és aki sokkal több számomra, mint feleség, igazi, életre szóló társ, ebben a dologban különösen, mert elsősorban nem a maga igazát akarja rám tukmálni, hanem a sajátoméhoz hozzásegíteni. Ami keserves, hosszú út. Az volt eddig, és az is marad, amíg élek. És ez, amit most magyarázok, korántsem jelenti, hogy ne lenne ott ma is az anyám a kapcsolatunkban, mondjuk, amikor összeveszünk, amikor perlekedem vele. Már hogy az istenbe ne lenne ott, nagyon is ott van, állandóan tetten érem magam. 

És mi volt az a momentum, amikor úgy érezte, hogy joga van ahhoz, hogy különvéleménye, különútjai, különírásai legyenek? Volt ilyen határozott leválás, amikor már nem mehetett ez a zsarolás, amikor már nem hatott annyira?

Még otthon éltem, amikor ez a leválás megtörtént, legalábbis az írást illetően. Két ilyen momentumra emlékszem. Az egyik az Érettségi című novellám, amelyben az érettségi bankett után, kissé becsípve, az osztálytársai megverik az egyik zsidó gyereket. A történetet voltaképp az életből vettem, a saját gimnáziumi osztályomban érettségi előtt egyszer csak elharapózott a zsidózás, s ezt csavartam én íróként a bankett utáni tettlegességig. Anyám elolvasta, nagyon nem tetszett neki. Erre azt találtam mondani, hogy én odahaza az anyatejjel együtt szívtam magamba az antiszemitizmust. Na, ebből lett aztán haddelhadd, nem részletezem. De egyre jobban éreztem, az az igazi baja, hogy a családomra szégyent hozok majd az írásaimmal, ha így folytatom. Ez volt az a pillanat, amikortól igyekeztem eldugni előle az írásaimat. A másik történet a maga nemében még cifrább. Az már abban a bizonyos újsütetű vallásos korszakomban esett meg, amikor elkezdtem teológusokat olvasni, különösen Karl Rahner meg Boros László, ez a magyar származású, németül író, osztrák jezsuita volt a kedvencem, aki különben később kilépett és megnősült. Nekem ők hamisítatlan keresztény egzisztencialisták – akkoriban magam is a leginkább egzisztencialista voltam, keresztényben is, meg nemkeresztényben is –, lenyűgözően tudták ecsetelni az ember sorsszerű számkivetettségét, hogy végül, eszmefuttatásaik utolsó bekezdéseiben annál hatásosabban vetítsék e semmibe vetett ember elé a transzcendens remény isteni vízióját. Végre egy teológus, aki az én nyelvemen beszél – gondoltam, s odaadtam anyám kezébe az egyik ilyen Boros László-könyvet, amit az akkor már papnak tanuló bátyám cuccai közt találtam. Ő meg valami olyat mondott rá, hogy szörnyű, a hideg futkos a hátán az ilyen fejtegetésektől. És egyszerre rádöbbentem, hogy nem is a jóistenen múlik ez a köztünk tátongó szakadék, valami mélyebb, elementáris idegenségről van itt szó.

Ő elolvasta az Éltemet?

Megtiltottam neki, de ő szembeszegült velem, nem tilthatom meg, igenis el fogja olvasni. Aztán mégsem. Úgy emlékszem, a „lelki atyja”, a pap, akihez gyónni járt, lebeszélte, azt mondta, jobban teszi, ha nem olvassa el.

És az a kései, egyetemista poszt-, illetve neovallásos időszak, vagy hogy is nevezzem?

Hogyan lesz önszántából vallásos valaki, mondjuk így, felnőtt fejjel? S tegyük hozzá, hogy úgy 1960 táján, egy olyan fiatal, aki kisgyerekkorától idegenkedik az egésztől, s évek óta abban a hiszemben él, hogy rég leszámolt ezzel az anyai örökséggel? Látszólag egyszerű a válasz. Beleszerettem egy kislányba, valamennyi nő közül, akivel az életben dolgom akadt, ő volt az anyukám kedvence. Azt is mondhatnám, egyes pszichológusok nyomán, hogy őt még az anyám szemével választottam. Nos, ez a kislány ugyanúgy pedagógus családból jött, mint én, katolikus volt, illendően gyakorolta is a vallását, később vegyészmérnöknek tanult, az apám is kémia szakos stb., stb. Igaz, ő egyke volt, de sebaj. Beszéltünk erről-arról, vitába keveredtünk a vallásról is. Előbb csak amiatt pironkodtam, hogy ő láthatóan sokkal tájékozottabb volt nálam ezekben az ügyekben, elkezdtem hát ennek-annak utánanézni, aztán már imponálni is akartam neki, és szépen, lassan rávettem magam, hogy beismerjem, tulajdonképpen elhamarkodottan szakítottam a katolicizmussal, egyre több idevágó olvasmány került a kezembe, és egyre jobban élveztem őket.

Hány éves volt?

Tizennyolc. De ahogy ma visszapillantok, látom, nem ilyen infantilis ez a történet. Nagyon szükségem volt nekem arra a szellemi kalandra, amit ez a látszólagos „hátra arc” jelentett az életemben. Először is tizenöt évesen tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mivel szakítok, hét évvel később, amikor az új vallásos periódusom véget ért, már világosan tudtam, mire mondok nemet. Ami csak azért szempont, mert ha gyerekkoromban, minden ösztönös távolságtartásom ellenére, ennyire belém ivódott ez a mentalitás, tudatos, mélyreható leszámolás híján alighanem az egész életemet megviselte volna az a bizonyos érzelmi hinta-palinta. Ismerek ilyen hinta-palintás embereket, akik hol ide hányódnak, hol oda, nem irigylem őket. De ennél is fontosabb volt, hogy találtam magamnak egy kiskaput, amelyen át pillantást vethettem a világ szellemi sokszínűségére. Ennek ma elég paradox csengése van számomra, főleg a saját szájamból, hisz meggyőződésem, hogy a kereszténység ezerfelé ágazó szellemi térképén a katolicizmus a legmerevebb, legdogmatikusabb, leginkább életidegen szubkultúra. Akkor azonban minden másképp festett. Ne feledjük, a világnézetből gyakorlatilag hatósági kérdést csináltak, hivatalból megtettek egy merev, dogmatikus, életidegen ideológiát egyedül üdvözítő tannak, s még a revizionistának, trockistának vagy balosnak bélyegzett eretnek marxista tanok is tiltva voltak, miközben az alkotmány pro forma garantálta a vallásszabadságot. A Vigilia így maradt életben, s lett a magyar szellemi életben sokaknak, akik „polgári csökevényként” kiszorultak a hivatalosságból, egyetlen fóruma, másrészt a lap par excellence vallási arculata is felettébb üdítően hatott az akkori nyilvános egyengondolkodásban. Mihelics Vid volt a Vigilia főszerkesztője a hatvanas években, amikor én olvasni kezdtem, róla ma már köztudott III/3-as mivolta, ő például Eszmék és tények címmel vezetett egy szemlerovatot a lapban, ahol úgymond a világegyházban jelentkező progresszív áramlatokat idézte meg, érezhető öncenzúrával és a fennálló államrend iránti odaadó lojalitással, nekem mégis az a szellemi kavalkád, amit így megmutatott a világból, elbűvölő, felszabadító, zsongító érzés volt. Gondoljon csak bele: Sartre-hoz vagy Cioranhoz, Heideggerhez vagy Jaspershez, Freudhoz, Junghoz vagy Thomas Szaszhoz egyáltalán nem lehetett hozzájutni, még jó, ha valami didaktikusan marxista bírálat megjelent róluk, viszont Rahner, Congar, Küng és más reformteológusok még ilyen szelídített Mihelics Vid-i interpretálásban is gondolkodni, érvelni, autonóm módon fogalmazni tanították az embert.

Náluk talált magának szellemi irányvonalat? És a lengyelek?

Olyat, amivel egyetértettem? Persze. Csak nagyon gyorsan változtam. Szinte napról napra, hisz ott és akkor kezdtem felfedezni a világot. És akkor ráadásnak valóban ott voltak még a lengyelek is. Az egyetemen magyar-lengyel szakra jártam, hamar rátaláltam a krakkói Tygodnik Powszechnyre, erre a legális-ellenzéki katolikus-liberális hetilapra, ami az egész térségben egyedülálló orgánumnak számított. Nagyon sok mindenről lehetne itt még szót ejteni, de félek, hogy túl messzire elkalandozom attól, amiről beszélünk. Pilinszky költészetével is ekkor találkoztam, ez még nagyon idetartozik. Hamarosan őt magát is megismertem az Építész-pincében hetente összeülő Vigilia-asztalnál, aminek Doromby Karcsi volt a lelke, ahogy Mándyval, Mészöllyel, Erdély Miklóssal, Szentjóbyval, Kondor Bélával vagy Erős Ferenccel is ott találkoztam először, de ezt most hagyjuk. A Pilinszky-versek, különösen az ő „klasszikus”, negyvenes-ötvenes évekbeli költészete nemcsak „katolikus”, hanem minden ízében érzéki líra. Idézőjelbe teszem itt a „katolikust”, mert bár ő valóban gyermekded módon hívő maradt, ami a legjobban az Új Ember hasábjain közölt miniesszéiben követhető nyomon, mégis mindig tiltakozott, ha katolikus költőnek nevezték. A Pilinszky-líra nem mindennapi élmény volt, valóságos örvényt nyitott meg bennem, amelyben együtt zúgott, kavargott, dalolt az ember ősi, primer, elemi érzékisége és annak emelkedett, poétikus, szakrális szublimációja, a kezdet és a vég, születés és halál, szenvedély és szabadság, nem lehetett nem belezuhanni, megsemmisülni és persze, feltámadni. Miközben iszonyatos ambivalenciát jelentett számomra, utóvégre szembekerültem a korábbi önmagammal is, az akkorival is, és főként, egyre őrültebben tudtam, hogy egész lényemet szétfeszíti az érzéki robbanhatnék, szeretkezni akartam, igen, szexre vágytam, a lehető legtestibb szerelemre. Ám a drága kis gyűrűs menyasszonyommal, akivel nagyban készültünk házasságot kötni, igen nehezen jutottunk el az ágyig, egyszer-kétszer megesett a dolog, de túl erős volt benne a vallásos bűntudat és a rettegés a teherbe eséstől. Ő diplomázni készült, én már az Új Embernél dolgoztam. Ott ismertem meg Saád Katát, aki a főnök lánya volt és nálam két esztendővel fiatalabb szerkesztőségi kollegina. Saád Béla felelős kiadó és szerkesztő akkor vette fel a kapcsolatot a lengyelekkel, 1967 júniusában elvitt mindkettőnket egy hivatalos zakopanei útra, ott egymásra találtunk, ami megint nem akármilyen bonyodalmakat szült, hisz Katának már férje volt, igaz, csak afféle dacférje, akivel azért állt az anyakönyvezető elé, hogy a szerelmi szabadosságán felháborodó atyát leszerelje, ezt se részletezem. Elég az hozzá, hogy amikor októberben végre odajutottunk, hogy meg szerettük volna ejteni a nászt, nem volt hova mennünk. Akkoriban közös szobát Magyarországon csak házastársak vehettek ki, még turistaszállóban is. Szerencsére találtunk egy olyan helyet, a makkosmáriai turistaházat, ahol ilyen egyszemélyes bungalók voltak, apró házacskák a kertben, ott kivettünk kettőt, és az egyikben lezajlott, amire vágytunk. Szombatról vasárnapra, estétől reggelig, egyfolytában. Gyönyörű, fenséges, felejthetetlen nász. Innen datálom érzéki felszabadulásom történetét.

Ez volt az a pont, amikor a test nem volt többé bűn?

Igen, igen. És ezzel egyszer és mindenkorra véget is ért a vallásosságom, a vallási dolgok iránti érdeklődésem. Alighanem jó ideje már, többszörös áttétellel, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem ez, egyáltalán nagyon kevéssé éltem még akkor tudatos életet, én a magam érzéki kiteljesedését kerestem azok közt a vallásos kulisszák közt, amelyeket eltökélten magamra vállaltam. Jól emlékszem, katolikusként mentünk ki Makkosmáriára, vasárnaponként még mindketten templomba jártunk, ráadásul aktív újságíró voltam egy hitbuzgalmi lapnál, templomszentelésekről és papi jubileumokról tudósítottam, aznap is azt hazudtam az anyukámnak, hogy harangszentelésre megyek, vidékre. És vasárnap este jöttünk be Katával a városba busszal, ő egyszer csak megjegyzi, hogy nem is voltunk misén. Leszálltunk a buszról, bementünk a városmajori templomba, ott este nyolckor is volt mise. Beültünk az utolsó padba, emlékszem, a két térdemre tettem a kezem, és csak bámultam. Végtelen közönyt, űrt, unalmat éreztem. Tudtam, nekem az égvilágon semmi közöm ehhez az egészhez. Soha többé nem is lett közöm.
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret