stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ida Jessen 
Szállj ki még időben
(Egy férfi jött a városba)
 

– Elképesztő, mennyi szúnyog van az idén – mondja a férjem.
    – Aha – válaszolok, anélkül hogy felnéznék a könyvből.
     – Szerinted nem?
     – Dehogynem – erősítem meg.
  Megragad egy éppen keze ügyébe kerülő újságot, ami egy ideje már ott hever a padon, és erőteljes mozdulatokkal összetekeri.
     – Szerinted mindig ilyen sok a szúnyog?
     – Hát, azt hiszem igen.
 – De hát augusztus van. Ilyenkor már igazán lehetne kevesebb  –  mondja, és belecsap az újsággal egyet a levegőbe. – Nem júniusban van a legtöbb?
 – Lehet, de azért augusztusban is van még elég sok  – mondom, és továbblapozok.
  – Tessék –  hallom megint a hangját, – már megint megcsípett egy.
 Felnevetek, ő meg hadonászik a levegőben az újsággal.
 – Téged egyáltalán nem idegesít ez a töméntelen szúnyog? –  kérdezi.
 – Dehogynem – mondom. – Jobban éreznéd magad, ha én is nekiállnék kézzel-lábbal hadakozni velük, mint te?
 Nem felel. Alkonyodik, a könyvet szinte már odanyomom az orromhoz, hogy jobban lássak.
     – Megnézted a gyerekeket odafönt? – kérdezi.
     – Nem – felelem. – Megnézzem?
Feláll, de közben majdnem felborítja a széket.
 –  Majd én megnézem őket. Képtelen vagyok elviselni a gondolatát is, hogy ott nyüzsög körülöttük ez a sok dög.– 
Nagy csattanással odavágja az újságot az asztalhoz.
     – Azért van a szúnyogháló.
 Nagyot sóhajt és eltűnik. Egy pillanat múlva már hallom a lépteit a lépcsőn. Hallom, ahogy odabent matat, ellenőrzi a szúnyoghálókat, nyitja, csukja az ajtókat és az alvó gyerekek fülébe súgja: – Semmi gond, itt van apa. – Megigazítja az egyik félrecsúszott paplant. Csend van végre. Egy darabig még ülök és feszülten hallgatózom, majd leteszem a könyvet.

Az erdőből lassan előkúszik a sötétség. Az árokpart felől neszezés hallatszik. A lépcső előtt a fűben hever a gyerekek sárga labdája, és halványan világít. Megfordulok, elfújom a szúnyogriasztó gyertyát, keresztülvágok a pázsiton, és elindulok lefelé a patakhoz. Bedugom a kezem a vízbe. Hűsen simogat, mintha egy állat bundáját érinteném. Gyorsan megszabadulok a ruháimtól, kőről-kőre lépkedve haladok előre, amíg oda nem érek a mély részhez, ahol nyugodtan ráfekhetek a vízre, anélkül, hogy a hátamat felkarcolnák a kövek. Az áramló víz lassan arrébb sodor a ruháimtól.
 Lassan a régi, félig leszakadt híd felé visz a sodrás, pillérei csupaszon állnak. Már feljött a hold. Tompa csattanás hallatszik, a víz megadja magát. Egy pár evezőlapát nyúlik a víz fölé, valaki evezni kezd. Hamarosan egy csónak siklik a part mentén, átgázolok a vízen, és magamra kapom a ruháimat. A nedvesség vékony réteget képez a bőröm és a ruhám között, összekoccan a fogam a hidegtől, de nem mozdulok. Az evezők egyre mélyebben hasítják a vízet, a csónak végül mellém siklik. Két fiúcska ül benne, 11-12 évesek lehetnek, olyan egyformák, mint két tojás. Izmosak, szőkék, világoskék szemükkel halálos komolysággal néznek rám.
 – Mit csináltok? – kérdezem.
 Semmi válasz. Csak a patak csordogál csendesen.
 – Angolnára halászunk – feleli az egyik kelletlenül, és kezével még erősebben szorítja az evezőt.
 – Várj  –,  szólal meg a másik, társához hajol, valamit a fülébe súg, majd kiegyenesedik.
 – El akarsz jönni velünk egy körre? – mondja.
 – Igen, köszönöm – felelem. Felhajtom a nadrágom szárát, odamegyek hozzájuk. Odafönt a parton, a fenyők mögött rejtőzik a házunk. Ég a lámpa a konyhában.

A csónak tele van mindenfélével. Háló, vödör, fáklya és egy jókora éles kő. A fiúk helyet csinálnak nekem a hajó orrában.
 A patak kiszélesedik. Szorosan a part mentén siklunk. A hold most már az erdő mögött bukkan fel. Folytatjuk az utat, egyszer a fiúk tompán belekiabálnak a sötétbe, és ahogy jobban odanézek,  egy alakot látok meg a parton, egy fiú vagy egy lány, felemeli a karját, integet. A csónak siklik tovább.
 Fél óra múlva lapos, homokos parthoz érünk. A fiúk kihúzzák a csónakot, és előveszik a felszerelésüket.
 – Kösz a fuvart – mondom nekik. Kimérten bólintanak, már a fáklyagyújtással vannak elfoglalva. Amikor kicsit később visszafordulok, már csak két kerek arcot látok, amint a fény fölé hajol.
 Távolabb, lent a patakparton tábortűz ég, emberek zsibonganak, de semmi kedvem arra venni az irányt. Bemegyek az erdőbe.
 Már egy ideje az ösvényen járok, amikor arra leszek figyelmes, hogy valami szökellve szalad velem szemben. Jó lesz lehúzódni az ösvényről. Elég gyorsan jön. A hangok alapján szarvas. Az is lehet, hogy egy birka dobog kis, tömör patáival a puha talajon. De egy lány az. Ruhája, haja, fogai fel-felvillannak a fák ágai között. Nem vesz észre, pedig szorosan mellettem szalad el.

Az erdő vastag, nehéz köpenyként borul rám. Olykor nagyobb madarak röppennek fel az aljnövényzetből, hol keresztül-kasul futó lábak vagy dobogó paták hangját hallom.
 Már világosodik, ilyen rövid az augusztusi éjszaka. Leülök egy farönkre kicsit pihenni. Ahogy nézelődöm, egy férfi alakja bontakozik ki előttem, valamivel lejjebb a tiszáson. Részeg. Amikor észrevesz, csodálkozva megtorpan, imbolyog egy darabig, mire megtalálja az egyensúlyát.
 – Nem láttad a barátnőmet? – kiáltja felém.  – Már egy ideje keresem.
 – Világos ruha van rajta? – kérdezem.
 – Igen, olyasmi – mondja –, de nem jönnél le, én most nem nagyon tudok felmenni oda.
 Lemászom hozzá, segít letisztítani a ruhámat.
 – Szóval láttad a barátnőmet? –  kérdezi.
 Szép az arca és a szeme, de valami furcsa van benne, nem tudok belenézni.
 – De már van néhány órája  – mondom neki.
 – Biztos vagy benne, hogy ő volt?– kérdi, és közben apró gallyakat vesz ki a hajamból, és bábjukból frissen kibújt szárnyas rovarokat, melyek szétpattannak az ujjai között. – Maradj nyugton.
 – Ilyen sok bogár van a hajamban?
 – Igen – mondja. – Kerti mulatságon voltunk itt a közelben – folytatja.
 – Hol? – kérdezem.
 – Valahol arra – mutat valamerre, de arrafelé nem látok mást, csak sötét fatörzseket. – Messze lakunk innen, úgyhogy kocsival jöttünk. Gyorsan vezettem, mint mindig. Amikor megismerkedtünk, a barátnőm még szerette, de most már nem bírja. Most is szidott: Úgy vezetsz, mint egy őrült. – Nem hallod? –  kiabált,  amikor a szembejövők rám dudáltak. – Vasárnapi autósok –  feleltem –, nem megyek gyorsabban, mint ahogy kell. – És ők? – kérdezte a gyalogosokra mutatva, akik ijedten ugrottak félre az országút szélén, majd beugrottak az út melletti árokba. – Nyugdíjasok – feleltem. Közben beért minket egy autó, amelyik mögöttünk dudált. Felgyorsítottam, de az csak jött utánunk dudálva. Egy kereszteződéshez értünk, ott már többen  is dudáltak. Végül egy egész kocsisor haladt utánunk, mindegyikben ráfeküdtek a dudára. – Mit lármáznak ezek? – kérdeztem. – Őrült vagy – mondta a barátnőm. – Miért nem lassítasz? –  kérdezte. – Ha most lefékezek – feleltem –, olyan tömegszerencsétlenséget idézek elő, amilyen még nem volt ezen a környéken.  – Nem bírom hallgatni – panaszkodott a barátnőm. Borzalmas. Mit akarhatnak? Állj meg...  – A férfi  megrántja a hajam.  – Hirtelen mindenki megállt – folytatja –. Kinyíltak az ajtók,  és áramlani kezdtek az emberek kifelé. Egy éles kanyart vettünk, mire a kocsik eltűntek. Elmondhatatlanul megkönnyebbültünk. – Most már igazán lassíthatsz. Csak egy kicsit kérlelt a barátnőm. –  Úgy tettem, ahogy kérte. Az út második fele nyugalomban telt. Minden rendben volt. – A férfi keze lehanyatlott, és kicsit hátrébb lépett.
 – Milyen volt a mulatság? –  kérdezem.
 – Jó.
 – De rosszul végződött?
 – Honnan tudod?
 – Ha másképp lett volna, nem állnál itt ilyen állapotban.
 – Igazad van  – mondja, és rám emeli különös tekintetét. Akkor tűnik csak fel, hogy nincs se szemöldöke, se szempillája. Ezért volt olyan furcsa. – Késő este beállítottak néhányan, akiket meg sem hívtak a bulira. Nagyon otthon érezték magukat. – Ezt hallgassátok meg – mondta az egyik. – Az úton felfigyeltünk egy száguldó autóra, aminek egy macska ült a tetőcsomagtartóján. Dudáltunk, villogtunk neki, próbáltunk kapcsolatba kerülni vele. De a vezetője semmire sem reagált. Még akkor sem, amikor a macska lerepült. Egyenesen a mi szélvédőnknek. Szerelőhöz kellett vinnünk az autót. Fogalmunk sincs róla, ki lehetett az az őrült.
    – Te voltál az –  mondom neki.
 Rám sem hederít. – A barátnőm macskája gyakran bújik el a garázsban –  folytatja.
 – És mi van a barátnőddel?
 – Azt mondta, hogy a macska volt a legjobb barátja.
 – Az az érzésem, hogy a barátnőd sok mindent szeretne elhitetni veled –  jegyzem meg. – Én a helyedben nem venném olyan komolyan.
 – Hogy érted? – kérdezi a férfi.
 – Szerintem addig kell kiszállni a játékból, amíg nem késő –  felelem.
 – Igazad van – mondja a férfi. – De most már megyek – mondja –, nincs több bogár a hajadban.
 – Köszönöm – felelem.
 – Nincs mit. – Egy darabig még nézem, ahogy alakja eltűnik a fák között. Vajon tovább keresi a lányt? Ezen eltűnődtem kicsit. Mögöttem ágak roppanása hallatszik és fújtatás, mintha egy nagy állat közeledne. Belém nyilall valami.
 – Várj! – kiabálok utána. – Nem tudom, hogy találok haza.
 –  Azaa… – visszahangzik a távolból.

      SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret