stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Fabricius Anna munkáit bemutatja Csatlós Judit
 

Minden kornak megvannak azok a fő pillérei, amelyek erőteljesen meghatározzák a benne élők alapélményeit a világról és a létezésben betöltött szerepükről. A kulturális és társadalmi keretek, azaz a mindennapok során megélt tapasztalatok, a társadalom tagjaival való szabályozott kapcsolatok, a felkínált világmagyarázatok és ebben a rendszerben az ember szerepének értelmezései az egyén önmagáról alkotott képét is körvonalazzák. A modernitás biztonságos, rendezett, megismerhető világot nyújtott, ahol többé-kevésbé mindenki tudta önmagáról és a másikról, hogy ki ő, merre tart és kivé válhat. Azonban amióta az egyén kiszakadt az ismert, védett világ biztonságos, strukturált tér- és idő fogalma által meghatározott szilárd keretei közül, saját magának kell megtalálnia, kialakítani az utat, ami csak az övé, de ami ugyanakkor folyamatosan keresztezi, átszeli mások útjait. Az identitás végtelen folyamattá alakult, mely állandóan formálódik, változik, nincs egyetlen olyan része, „magja” sem, ami az időben érintetlen maradna. Ez a kihívás élethossziglan tartó feladatként, olykor játékként tételeződik, amely alól senki nem vonhatja ki magát. Talán ebből az érintettségből adódik, hogy ma számtalan filozófiai, művészeti és társadalomtudományos mű középpontjában az identitás áll. A különböző identitáslehetőségekkel való kísérletezés és az önmeghatározás kényszerítő ereje az, ami Fabricius Anna munkáinak is a hátterében rejtőzik, függetlenül attól, hogy éppen portrékat készít vagy egy-egy jellemző tulajdonság mentén csoportokat hoz létre és örökít meg.
A fotóművészeti közegben Szobaszentek (2004) című sorozata 2004-ben – még egyetemista korában – tűnt fel, amit hamarosan követett az Átmeneti társaság (2003-2004) és a Háztartási anyatigris (2006). Ezen művek inspirációja a személyes élmények talaján keresendő: a modellként megjelenő barátok és ismerősök saját privát terükben, saját ruháikban játsszák el önmagukat, miközben szigorúan beállított mozdulataik típusokat, a nőiség különböző aspektusait sűrítik magukba.  Az említett három sorozat értelmezését alapvetően befolyásolja az a tény, hogy ezeket a nőket önmagukban látjuk, míg a későbbi műveken éppen az „önmagáért” valót takarja el a választott csoport együttes szerepeltetése. A Lovagok és Lovarnők (2005), a Magyar Szabvány (2007) valamint az „A” csoport (2007-2008) képein az „elveszett paradicsom” tűnik fel, az egyéni lét helyébe a megtalált közösségi identitás illúziója lép. Látszólag minden a helyén van, a megosztott szerepek, az egymáshoz kapcsolódások rendszere, egy elfogadott belső hierarchia, tehát egy komplex és zárt  mikrovilág – lovas csapatok, foglalkozási csoportok, szakkörök közösségei – bontakozik ki előttünk, ahol a résztvevők által nyer értelmet az egész. Egyetlen szerepben való feloldódás felülírja a mindennapokat, ugyanakkor az önfeledtség boldog pillanata elmaradni látszik, amint ráébredünk a megtaláltnak vélt csoportok ideiglenességre. A Szobaszentektől az „A” csoportig vezető úton haladva egyre inkább a háttérbe húzódik a személyes, szubjektív megközelítés és fokozatosan átadja helyét a tárgyilagosságnak és a megfigyelésnek. Megváltoznak a fotózás színhelyei, a szereplők saját privát terüket átadják a csoport intézményes közegének, hogy végül kilépjenek a nyilvános térbe. Ezzel párhuzamosan az egyéni karakterek rovására felerősödnek a tagok közti azonosságok. Összességében a fókuszpont mozdul el, míg az előbbi esetekben az egyén, utóbbiakban a csoport a megfigyelés tárgya. 
Az egyéni identitás működését azonban Fabricius nem hagyta teljesen maga mögött, erről tanúskodnak a Non-lieu de mémoire (2007), Csillagtúra (2008) és a Vaj (2007) című sorozatok. A korábban említett művektől eltérően ezekben a munkákban a szöveghasználat domináns, és az értelmezés megkerülhetetlen eleme. A művész a fotográfiai kép hagyományosan indexikus tulajdonságát állítja szembe a nyelvvel, melynek kikerülhetetlen tulajdonsága, hogy bizonyos fokig elrendezi a tényeket. Dokumentumként fellépő fotók valamint az emlékezet és a fikció közti területen mozgó szövegek együttesen hozzák létre a valóságra vonatkozó bizonytalanságot. 
A Non-lieu de mémoire személyes és családi emlékeket, anekdotákat idéz fel kézzel írott visszaemlékezések és az eredeti helyszíneket megörökítő fotókkal. Az időközben visszavonhatatlanul megváltozott és személytelenné vált helyek a hozzájuk kötődő történetek által válnak újra lakottá. Ugyanakkor az emlékezés bizonytalansága lebeg a képek felett – valóban ez volt az egykori helyszín, valóban megtörténtek az említett események vagy csak vágyott, elképzelt mozzanatok idéződnek fel emlékként. A múlt nyomai hiányában a képek bizonyító ereje szétmállik a fikció terében, hiszen a hajdani esményekből kialakult emlékek és a belőlük merítő történetek az éppen most megélt pillanatok hatására kiegészülhetnek, átalakulhatnak az időben. A fénykép csak akkor lehet az egyéni múlt dokumentuma, ha a kérdéses időben a kérdéses helyszínen készült, az utólag exponált kép a saját magunkat illető kételyhez vezet bennünket. 
A Csillagtúra szintén a hely és az emlékezet, kép és szöveg feszültségében lüktet. Fabricius olyan városi helyszíneket és belső tereket fotózott le, melyek az emberi használat melléktermékeinek vagy jelentésüket vesztett maradványainak tűnnek; azonosíthatatlanok és elhagyatottak. A hozzájuk kapcsolt szövegek ennek ellenében személyes jegyzeteket, korabeli tudósításokat, híreket idéznek fel, melyek a látottakat a lokalitás sűrű szövetével fonják körül. Nem tudni a szövegek valódi dokumentumok-e vagy elképzelt történetek foszlányai, mindenesetre a valós kötődések mintáit követi. A sorozat olyan akár egy város családi albuma, a következő generációk számára készített dokumentum, ahol a képaláírás arra szolgál, hogy hozzáadjon valamit a fotografikus információhoz, kontextusba helyezze azokat a látható dolgok és a sorsfordulókat jelölő alkalmak megnevezésével. A város történetéről való tudás és a térbe ezúton beköltöző emlékezet elhelyezi az emlékezőt a történelem adott idő- és térbeli dimenziójában, és lokális identitással ruházza fel. 
Az önmeghatározás folyamata nemcsak a helyet foglalja magába, hanem a közös tudásából a „közösen lakott múlt emlékeiből” is merít. A Vaj sorozat a finn-magyar nyelvrokonságból kiindulva valamiféle közös családiasságot rekonstruál. Fabricius rátalált hét olyan mondatra, amely megközelítőleg ugyanúgy hangzik finnül és magyarul, majd egy helsinkibe kapott ösztöndíj alkalmával megfotózta a mondatba foglalt szituációkat. Mivel a közös eredetű szókincs a legalapvetőbb főneveket és igéket tartalmazza tulajdonképpen egyszerű, hétköznapi történéseket elevenítenek meg a mondatok. A képeken látható jelenetek így a nyelvrokonságon mintegy továbblépve a természetesség, a „nálunk is megtörténhetne”, „mi is ilyenek vagyunk” élményét ébreszti fel. 
Fabricius az identitást találkozási pontként, tevékenységi területként, kapcsolatok és eleven viszonyok, befolyások és mozgások kereszteződéseként ragadja meg. Ehhez kapcsolódóan lépésről lépésre térképezi fel azt a horizontot, melyen belül az önértelmezés és önmeghatározás véget nem érő folyamata zajlik, kezdve az egyéni és családi emlékezettől egészen a társadalom által biztosított narratívákig.
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret