stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kornis Mihály
Hazafutás
(nekem az ég)
(részlet)

Jó hosszú kötél volt, fel-alá szabadon futkározhattam, nem arról van szó, de csak a szilvafa körül, mint egy kiskutya. Futkároztam is, mit tehettem volna. Mindenkinek be kellett mennie a téeszcsébe, ott már blokkoltattak kapálás előtt. 
Muszáj volt.

Nem én voltam az udvaron az egyetlen kikötött.
Volt ott egy kecske is. Ő speciel kurta karóhoz volt kötve. Kicsit távolabb állt, remegett a feje, le-lehajolva tépkedte a füvet. Rezignált, szakállas, múlt századi úr. Mit tehetett volna? Rezgő, nagy rózsaszínű tőgye veleszületett büntetésének tűnt. Meg kell láncolni ekkora tőggyel bárkit! Mikor meghoztak, első nap délután, a házi asszony néni melléje tett egy sámlit, s ráhuppanva, a legnagyobb meglepetésemre a tőgyéhez nyúlt, kézzel. Odanyúlt neki. Mi az hogy. Elkapta, és rángatta felváltva a kettőt, mint villamosvezető a szijjas csengőt szokta, ha tujáznak. Vedret is csapott a kecske alá, abba spricceltette. 
El kellett fordulnom.
 

Hátrébb a fél udvar rozoga drótkerítéssel volt bekerítve, kisebb állatkert tolongott mögötte, meg-megszaladó csirkék, sárga kiskacsák, sivalkodva röfögő disznók lécekből tákolt  szurtos palánk mögött, bűzölgő szarukon taposva. Akkor még nem tudtam. Akkor hallottam először a szót, hogy trágya. Barátkozni akartam a házinénivel, úgy tettem, mintha elfogadnám, és szívesen maradnék a szüleim kedvéért, így vékony, illedelmes hangon megkérdeztem a kecskéjével szórakozó nőtől: tessék mondani, mitől van itt olyan pisi-kaki szag?
- Nem kaki az, trágya. Maguk alá csinálnak a disznók.
Nemigen értettem. Nézegettem sűrűn a malacok viskója felé. Így kell tartani vidéken a disznót? Attól is hízik, hogy vécére nem mehet? Attól lesz finom, mikorra megsütik?!

Állatok. 

Hát abból van itt! És mind el vannak kapva. Ha nincsenek, úgyis el lesznek, a végén. Véres verejtékkel megfogja a paraszt a betevő falatját, el nem engedi, eteti, neveli, aratja, szaratja, de amikor már kövér, beadja a téesznek, vagy hogy kell mondani. Munkásságunkkal összefog, hogy sok legyen a zsír. 

Meddig leszek itt?

Akkor vettem észre, hát engem itthagytak.

Az a fiú meg valahány négy vagy hét nap múlva, megállt odakinn a kapukerítésnél. Ahova nékem közelíteni sem szabadott. Lelkemre lett kötve, a kapun ki ne menjek, feléje se menjek, elég nagy az udvar. Bé sem jöhet senki, ha egy felnőtt nincsen itthol, de ki se mehet senki, ha ők azt nem mondják.  Nékem a poros útra kimenni tilos. 

Úgy ott állt csak. 
 Nem szólt semmit.

Nézett.

Akkor már a fa körül keringtem, mint a kecske. Még nem voltam kötélen. Asszem, utánoztam. Féltem is tőle, meg utánoztam is. Ezek itt azoznak? Én is azozok. Hát emmá csak így van. Nem voltam megkötve, de teljes napra egyedül lettem hagyva. Álló nap kinn az udvaron kellett lennem. Ténferegtem, a virágokat néztem, meg a lassan és bután lépegető tyúkokat, vagy lapozgattam a János Vitéz reporellómat. Félig elszakadt már. Leszakadt a fele. Szégyelltem magam. Zúgó fejjel rajzoltam a porba. 
Kíváncsi vagyok, meg merem-e írni.
Nem az a fajta vagyok, aki magában tartja. De nem találtam rá mentséget azóta sem. Azt se tudom, bűn-e?  Azt se tudom, melyik. 
Így van ez a bűnnel.

Annyira meglepett.

Egy-két nap eltelt viszonylag békében, eleinte még a kedvemet keresték, nevetgélve levágták a hajam egy kislábos alatt, hogy szép legyek a vasárnapi Falu Ünnepre, a Fő téren délután szilvalekváros kenyér evő versenyen is indítottak, kicsit kiröhögtek homlokig lekvárral, persze nem csak ők. De a zsákbafutásnál már sokkal, sokkal inkább kiröhögtek!  Én a legkisebbik zsákban is eltűntem, amit ők tudhattak, láthattak előre, már az indulásnál belegabalyodtam, a többiekkel elfutni sem tudtam, ki se láttam a zsák köhögtetős száján. A pelyva por szállt benne. Bőrömbe evődött, a sírásomba ragadt. Csípett napokig. De nem ez volt a bűn. Most se tudom még, mi. 

Vagyis, hány? 
 

És kié?

Második napra a házi gazda kislánya is előkerült. Úgy értem, a szemem elé került. Mondták, hogy van, de sose jött elő. Végre megengedte, hogy a szemem is lássa. Búza koszorúnak nézett ki a haja. Szőke nagyobb gyerek. Nem szólt hozzám. Bármit ha kérdeztem, nem válaszolt semmit, csak úgy, mintha magának csinálná, kunsztokat mutatott, ugróiskolázott, felmászott a gunyhó tetejére, fejen állt a létrán. Ez itten az Éva, mutatta be az anyja, ő idősebb tenálad, mától ő vigyáz rád, amikor elmegyek. 

Avval már el is ment. 

Nem nagyon tetszett nekem Éva. Olyan egy paraszt volt. Dehát mégis egy lány. Akár lánybarátom lehetne. Na miért ne. Előttünk a nyár és beteg a tüdőm. Ő azt meggyógyítja. 

Kék tó, tiszta tó. 

Iluskámnak hittem? Biz az meglehet. Kedvenc operám a János Vitéz. De óvatosan álmodoztam róla, csak pityergősen reménykedve sötét szívem mélyén. Sok lármás pesti pisisek után én már nem szívesen hittem bele magamat egy lányba. Éva talán más lesz. Kúszik, mászik, balettos hajlamú, mint én. Csak ő még magasban is! Loholtam utána. Hagytam, hogy rángasson, kiabáljon, éreztem a reszketve remegő idegességét. Hát az bennem is volt. Először azt hittem, benne ugyanaz. Azzal bosszantott, neki itt se vagyok. Vagyis az nem számít. Hozzá én hiába is beszélgetek. Kezdtem úgy hinni, hogy falun ez a szokás. Lány a fiút semmibe veszi.  Próbálgat. 
Csak játszik? 
El kell találjam az ő legbelső érzését?

Kezdett melegedni.
 

Ez is része ennek a históriának, ahogy fokról-fokra melegszik az idő. S ahogyan az rám hat, aki egy vagyok mindezzel, ne kérdezzél vissza, vegyed tudomásul, mint én is Kaposmérden, első alkonyatkor, hogy az égboltra felnéztem, nagyokat szippogatva az esti levegőből, tudomásul vettem, hogy vállalati autón Pestről idehozott és itthagyott az anyám, de Apa is akarta, jó falusi levegőn csak fejlődjön a tüdőm, sötét foltot mutat ki rajta a röngen! Örökkön örökké ezt hajtogatják! Azért kellett alig három éves koromba levinni Boglárra, gyereküdülőbe otthagyni! Abba belehaltam. Két hétre ott hagytak. Angyalkám a tüdődnek erősödni kell, már egy banánhéjon ne csússzál el a vas egészségeddel. Most már azt mondták, jövőre iskolába jársz, hátitáskát cipelsz majd a hátadon. A tüdőd is a hátadban van Buksi. Képesek voltak ezt mondani nekem! De nagyot nyeltem első este, a veres felhőzettel félelmesen úszó égboltra felnézve, és  bekaptam és magamba szívtam magamat, mint szoktam. Vállalni kell. 
Hiszen én vagyok. 


Itt vagyok. 

Itt Kaposmérden is, meg a testemben is. És a földön is, de az égen is. Még a disznókban is! Belekapaszkodtam, mint a kád falába, mikor egyszerre ülünk be Anyával a kádba. Én a csapok alatt mindjárt csapkodni kezdek, vagy meg víz alá buktatom a sárga kacsát és utánaúsztatom a gumitengerészem. De Anya nem szól érte, csendesen hátradől, behunyja a szemét, válla feléig eltűnik a vízben. Én is behunyom. Jól kiáztatjuk azt, ami már nem kell. Párafény libeg a fejünk körül. 
Nézzük egymást. 
És ez mindig így megy. Az a sár a járdán! Nyáron meg a szürke, levegőtlen hőség. Autóbuszok meg villamosmegállók. A felnőttek úgy megrettenten állnak. Villognak a Jégbüfén a kék neonbetűk. Tá-tá-tá-szün – és újra alkonyat. Este, reggel, este, reggel, este. Most már biztos, hogy itt maradok végleg. Kádunk falára szépen gyűl a kosz. Hullámaink emelgethetik is, ha akarjuk, ha meg nem akarjuk, hát akkor nem. Eltünteti a kékpiros Trisó. Keresse a Háztartási Boltban! Mama lotykol rám a fenekével, én neki vissza, ő meg újra vissza. Újra nevetünk! Bennem van az este. Lemegy a Napom. Gyulladt felhőim. Cseppek a fű csúcsán. Hideg esti harmat. Majd csak lesz valahogy. Három vagy hány hétig ez az idegen néni lesz az anyám. 

Azt is megmondja majd, mikor hova álljak. 

Akkor már szeles volt. Úgy hűvösödött, később melegedett. Első este lehűlt, de csak éjszakára. Hajnalban már erősen esett. Zuhogott. Olyan volt az álmom. Meg is ettem. Kinyaltam a habfehér dúsát! Utána egyenként kiharapdáltam, kiittam a kéket a felhőkből. Kiszürcsöltem. 
Az ereszeken, mint a szám sarkán, csurgott le. 
Csepergett.  Reggelre elállt. 
Most meg hogy befűtt! 
Dél körül jár, vagy tán már több is volt. Egyre melegebb lett, egyre lázasabb, izgalmasabb! Ő nem válaszol semmire, bököd, ha elmegyek, utánamjön, kézenfog, engedély nélkül bemegyünk a házba, váratlanul megcsíp, kirohan. Vércsemód sikong. Mint aki nevet. Azután elszalad. Falusi az Éva. Eddig vele ilyen nem volt. Meg van ez ijedve, hiába nagyobb. De mikor már mindent megmutatott, javasolja, vetkőzzünk le te, annyira meleg van. Melyikünk hamarabb?
Versenybe! 
A fűbenőtte udvargátra dobáljuk le a holmink, győzni akarok, magam alá taposom a hófehérke kötött gardigánom, lehúzom a fejemen át, lerángatok mindent! Le a cipőmet is! De Éva mégis előbb s már felül meztelen vihorászik rajtam, hogy rám a piros szives napozókám adta fel a néni. És most abba leszek, a hülye kantárosba. Abba kell lennem, fürdőnadrág helyett. Azt se tudják erre, mi a fürdőnadrág. 

És akkor még jön a gyere, fussunk! Futok mámorosan. Itt idegen lányok versenyt futnak velem! És nem is sikítok, holott belelépek nagy, éles kavicsba, törmelékbe, torzsába, amikhez Pesten nem szokott a talpam, de nehogy már úgy tűnjék, hogy fiú létemre gyöngébb vagyok nála. 
Gyere Bucika, nézzük meg a pajtát! 
Mi az? 
Ahol tehenek bikákkal nem gyöhetnek össze, lihegi az Éva. Ezt például nem értem.
Erre lábujjhegyen bevezet a tehenek házába. Sötét félhomályos, illatos hodály. Mint Állatkertben az oroszlánok terme. Az is üres nyáron. Csak a szaguk marad. Csámborgok a fából eszkábált jászoljaik alatt. Kicsit meg vagyok illetődve itten. Kint hever és alszik az oroszlán.
Éva rám ront: - Rajta pajti pajta! 
Azzal belök a szénába. Rám zuhan, hempergünk, gondolom, birkózunk, Apuval is szoktunk, ez a békebirkózásunk, hogy ő bevág a paplanyba, és két vállal, aki győz, az púzhat a szájával a másiknak a nyakán. Onnan tudjuk, most már nem haragszunk. Meg akar harapni! Én is elkapom őt, megpróbálom elérni a nyakát, hogy finoman bepúzzak neki, de nem enged, elnyom, mindenáron ő akar kerülni fölém. Rámfekszik, és hozzám szorítja a testét. Annyira, hogy hallom a szive dübörgését. Most már csúszkálva dörgölődzik rajtam. Átfog, hanyattkerül, ránk omlik a széna! Fordul velem egyet a világ, borzongás fut le fejem búbjától a kisujjam hegyéig. Hát ez ennyire?! Ez már ennyire lány? Hát erre ment ki az egész, a sok visongós, lökdösődős játék?! 
Hühühü. Hjuj. Hjuj. 
Azt hittem, szívbeli mátkám szeretne lenni. Mint én is őneki. Most meg ölelget, ledönt... Átszakadt a gát. Nem képes titkolni tovább a vad szerelmét. Ettől a félreértéstől én olyan boldog lettem, amilyen életemben többé aztán nem már. Az pedig, hogy néhány órán belül akkora fájdalmat fog okozni nekem, amilyet azóta sem senki, az annak a szerelmes dedósnak, aki voltam és vagyok, egyszerűen elképzelhetetlen volt. És az is maradt.

A kötelező téeszcsé miatt nekik este lehetett csak gondozni az állataikat, ellátni a kertet, szőlőt, elvégezni mindent. Nem értek ők rá velem foglalkozni. Ezt én tudtam, megértettem. Kezdtem a világot úgy látni, ahogy van. 
Jönnek haza a tehenek, alkonytájt. 
Riadalom a faluba, de végig! Már messziről hallani, ahogy a csorda az országúton tombol, dübörögve érkezik haza a mezőről, a hajtók ordítanak, kurjongatnak, ostort pattintgatnak. Sarkig tárják a nagykaput a legtöbb háznál, nagy a sürgés-forgás, senki se figyel rám, kiódalgok a poros útra, látom, ahogy jönnek, arcul csap a fájdalmuk - akit én teheneknek hívok, elkínzott rabok. Barmok. 

Egész életükbe szomorúak. Marhák. 

Széttaposni itt a házakat, nekik az semmi se volna, ha eszükbe jutna, hogy még azt is lehet. De nem jut az eszükbe Nézegetem a meggyűrűzött, jóságos pofájuk: akkora szelídség van bennük agyonverve, amekkorát bennem rontott szét az Éva. Hó te, hó! Széles, Tuba, fordulj! Lógatják az fejük, mennének tovább, de buták, toporognak. Ismerős a ház. El-elbődülnek keservesen, túl jók.
Bémegy-é a börtönébe, miután az mezőn egész nap zabált? 
Bé. 
Ez bennük a barom. Álmélkodnak hosszan, még egyszer megtorpannak az rohadt szagú kapuban, nincs kedvük bemenni. Nincs kedvük, nincs kedvük! Füttyögetnek pedig a gazdáik nagyon, csücsörítve csettintenek nekik a nyelvükkel. Úgy látszik, most nem tanácsos közelebb menniük a rabokhoz. A hajtók is tüntetően lógatják az ostoraikat, ó, nekik itt eszükbe sincs ütni. Ezek a marhák is visszaadják egyszer, amit kaptak. Annak, aki üti. Mint a négy bors ökröcske is. 
De nem ma.  Még nem.
Egymás után becsalogatják mind! Döndülve csapódnak a kapu-falak, rohannak a ténsasszonyok minél hamarabb ráhúzni a riglit, béakasztani a keresztfákat is, ne légyen visszaút. Udvarában pimasz peckesen  elkapja a szarvát önként bejött barmának az gazda, és viszi az állásba, egyenként, mindet. Mint aki erősebb.
Vársz, Piroska. Állsz.  Be te - be te - be! 
Némán vetkeztettek, szótlanul mosdattak, sötétségben ettem. Úgy éreztem magam, mint egy marha. Nem is találtam volna be magamtól a dunyha alá, ha nem csúsztat be két tenyerén tartva, Éva édesanyja, a boszorkány, esténként. Olyankor volt csak jó nekem Kaposmérden, amikor neki. Korom éccaka. Vacogva vesztem el a tengersok dunyhában. 
Hol lehet az Éva?

Nem láttam őt többet. Csak magamban, azóta is egyfolytába, mindig. 
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret