Esther Kinsky
Lecke az ürességről
(Semmi. A szokásos. Semmi.)
Nyár van, amikor megérkezem Battonyára. Meleg, nyári nap, ragadós a
hársfa illatától és a fülledt hőségtől, óriási vihar közeleg, ráhúzódik
az Alföldre, pont úgy, ahogy egyébként szokott, órákig készülődik.
Az állomás Battonyán kívül fekszik. Itt vége van a vasútvonalnak, már
csak egy kis helyi járat fut Mezőhegyes és Battonya közt, naponta ötször,
de inkább hatszor. Régebben egészen Pecicáig lehetet menni ? a határ túl
oldalára, onnan meg Aradra. Csupán néhány száz méter a határ a pályaudvartól,
a határőrök az állomás verandáján napoznak, a látóhatárt vizslatják, cigarettacsempészek
után kutakodnak, és az illetéktelen átlépőket keresik. Feltűnő idegenként
botorkálok le az egyetlen vonatkocsiról ? a jöttmentek jele persze minden
újonnan érkezőn rajta van, mint valami kellemetlen glória a feje felett
? azonnal fel kell mutatnom a papírjaimat.
A sínpár az állomás mögött virágzó dudvába fut, a gaz az ócskavasak
közé eresztette a gyökerét, aztán a sín behajt a bozótba. Régebben Battonya
a Szeged-Arad vonalon feküdt, itt szálltak ki az utasok, a főtéren lévő
közeli hotelben aludtak vagy áttáncolták az éjszakát. Régebben ? mindegy,
hogy mondják, egészen régen, réges-régen, még a háború előtt, vagy a rendszerváltás
előtt ?, aki magyarul kezd tanulni, ezt a szót hamar megjegyzi. „Régebben”
Battonyán még börtön is volt.
„Régről” maradt meg az átszállóhely, a hotel és a börtönön kívül még
három nyelv, a magyar, a szerb és a román, a helységnévtáblákon és a pályaudvaron
látszódnak még, csakhamar csatlakozik a kínai, mondja később nekem valaki,
aki ezzel a konzum álmodozó senkiföldjén a „Kínai bolt” monopolizálódására
utal. Battonyán minden út a horizontig tart. Akárcsak a Bánátban, ahol
az utcák egy koordináta hálóját telítik. Mint Manhattanben. Dél és észak,
kelet és nyugat között futnak, földszintes házak szegélyezik őket. A házak
többsége üresen áll, tetejük omladozik, és valamivel betömködték az ablakukat.
Lassan vitorláznak át a kerékpárosok a kereszteződéseken, néhányan talicskát
tolnak, szekérrel zörögnek. A lassúság tájképe ez, amit a szombati Trabant-
és Lada-találkozó a főtéri, századfordulós, rongyos szálloda előtt sem
gyorsít fel különösebben. Bömbölő motorral kergetőznek a kocsik, majd hanyagul
rájuk támaszkodik a sofőrjük, és rágyújt egy cigire. Van egy Golf is köztük.
A Trabantokat színesre mázolják, az autók egykettőre az előkerteket fogják
csinosítani, virágtartó lesz belőlük. A jelenet hátterében a hotel máriateréziasárga,
akárcsak a szomszédos polgármesteri hivatal, jócskán málladozik, és a homlokzatához
tapad egy a hatvanas években készült üres üvegépület, a szutykos ablakán
gyerekrajzok lógnak. Téma: Európa.
Szombati napon érkezem, az égbolt koszos szürke, távolból dörgés hallatszik,
potyognak az első hársvirágok, a fiatalok, most Trabant és Lada nélkül,
kedvesüket a bicikli vázára ültetik, a lányok a mellükhöz szorítják kimenős
ridiküljüket, és a Moonlight diszkóba vagy a Hajnalka presszóba tartanak,
a határhoz. Mikor végre kitör a vihar, már egy dohos panzióban ücsörgök
a folyó partján és a békák kuruttyolását hallgatom. Száraz Ér a folyó neve
? mint később megtanulom ?, de itt ezt senki sem furcsállja. Rákövetkező
nap, mikor az utcák valódi sártengerré válnak, véletlenül ráakadok egy
házra, ahogy egy szerencsepénzre, vagy egy kis, fekete macskára szokott
az ember fűben. Hatalmas, vén, ráncos, sárga ház, egy szerb nő lakott benne,
Vidiczki Tivadar nagynénje. Tivadar rábeszél, hogy vegyem meg, szerbül.
Ugyanis ekkor még egy szót sem tudok magyarul, megegyezünk az árban, pálinkát
iszunk a vételre, és innentől kezdve Tódor bácsinak hívhatom.
Ez 2004 nyarán volt. Amikor végre beköltözöm a házamba, már december
van, tizenöt év London és egy év Budapest hatodik kerület után Battonyán
élhetek. Lehullott a lombkorona, így a ház közepén lévő gangról alaposan
figyelhetek egy víztornyot és a rozoga padláslépcsőről pedig a teljes látóhatárt
befogom. A cudar, kontinentális telet várom, faggatom Tódor bácsit: „Mikor
esik már végre a hó?” Ám szokásához híven ő inkább Battonyáról mesél, áll
a kapuban, és mondja a magáét: „Tudom-e, hogy itt az utcában volt a Zsinagóga?”.
Zsidókat számol, akikkel az apja jó viszonyban volt. „Deitsch, így hívták
az egyikőjüket”, mondja, „és Hofman és Schwarz”. Az ujjával számol,
három hiányzik, az elektromos húsdarálóban hagyta, téeszszakács volt, aztán
egy pillanatra megáll, „jaj, dehogy”, kiabál, hogy várjak csak: „Deitsch,
Israel, Ziegler, Schwarz, Gerstner...“. Kipillant az utcára, pont oda,
régen ott állt a zsinagóga, mutatja, de már csak egy rozoga vaskapu áll
a helyén, és megint elkezdi elölről. Deitsch, Ziegler, Fromm.... A környék
majdnem minden zsidó temetőjében van sírkő Deitsch névvel és felirattal,
ezt persze csak később tudom majd meg.
Irgalmatlan hideggel indul 2005. Egy éve, hogy Magyarország az Unió
tagja, és így még nehezebb a románoknak és a szerbeknek a határátkelés,
a büszkeségnek, a „Nyugathoz” tartozásnak komoly ára van. Battonyán van
egy álomfoglalkozás: határőrként szolgálni, biztos jövedelem és tuti kenőpénz
a csempészektől, nem csoda, hogy mindenféle pletykák keringenek a határmenti
aranyéletről. Csakhogy Battonyán az emberek többsége munkanélküli, kallódnak
– és így elég sok idejük van, hogy azoknak a szerencséjéről spekuláljanak,
akiknek valahogy jutott a pénzből. Ezek az emberek folyton mások keresetéről
és a régi szép időkről beszélnek, a hónap elején pedig az OTP előtt gyülekeznek,
és várják a segélyt. A pénz csak a hónap harmadik munkanapján érkezik,
a rászorulók viszont már két nappal előbb érkeznek, minden eshetőségre
fel vannak készülve, hátha előbb jön a lé. Rajuk egyre nagyobbra duzzad,
mindenféle újdonsült pletykák keringenek a levegőben, egyre hevesebben
civakodnak, néha verekedésbe torkollik a dolog, ilyenkor kijön a bankból
a biztonsági őr és megijeszti őket. „Holnap”, kiált egyet, „majd holnap
jön a pénzetek!”. A csoport feloszlik, elindul a dolgára, haza, vagy az
italboltba, ott kap még hitelbe egy rövidet.
Életemben először élek szegények között, olyanokkal, akiknek fogalmuk
sincs, mivel fűtsenek be mínusz huszonöt fokban, a gyerekeik felváltva
járnak iskolába, mert nincs elég cipő a családban, hónap végén éheznek.
Megbámulnak, értetlenkednek is, hogy lehet az, hogy egy ilyen nő, egyedül,
itt náluk kötött ki, még csak zokon sem vehetem tőlük. Nem azért, mert
van valamim a nincstelenek közt, hanem mert megtehetem, hogy a látóhatárt
bámulom, annak tudatában, hogy bármelyik irányba elhúzhatok innen, ha akarok.
Húznak mások is: három nő, például, egy nyugat-magyarországi kerámiagyárban
kapnak munkát, törött edények darabjait seprik össze. Közülük ketten tavasszal
visszajönnek, hogy kamasz gyerekeikkel együtt napszámosként dolgozzanak,
a harmadik ott maradt, azon a furcsa, hosszú nevű helyen, Székesfehérváron,
azóta is csak csúnyákat mondanak rá. Egyik férfi Amerikába távozik három
hónapra, valamelyik barátja szerez neki állást egy lakatosnál, New York
külvárosában ment meg háziasszonyokat, nehogy szétfagyjanak, nők, akik
télen véletlen kizárják magukat a lakásból. Egy szobafestő díszkacsákkal
teli utánfutójával indul útnak Passauba, állítólag ott rendezik meg Európa
legnagyobb díszmadárbörzéjét. Én közben a Battonya szélén fekvő temetőbe
vándorolok, és a magyar, szerb, román és német neveket olvasgatom, odafele
elkapok néhány szót az utcán havat lapátoló és a járdára hamut szóró asszonyoktól,
szavakat, melyeket lassan már magam is kezdek érteni. Például, hogy ez
egy nagy tél.
Lassan érkezik a tavasz. A falu külső útja mentén férfiak dolgoznak
világító, narancssárga mellényben, száraz tarlót égetnek, az árok lángra
gyúl és felég. Néha úgy besűrűsödik a füst, hogy képtelenség keresztülhajtani.
A kertekben égnek a gyümölcsfákról lenyesett gallyak, és egész éjjel ugatnak
a kutyák. Mindennek füstszaga van. Öregek sütkéreznek a sápadt, tavaszi
napon az udvaruk kapujában, és az utat bámulják, még a téli, szőrös kucsma
van a fejükön, de a meleg pufajkájukat már nem hordják. Van olyan, hogy
szerb-, magyar- és románsapka. A határ túlsó oldalán, Romániában meg van
cigánykalap, Magyarországon a cigányok tányérsapkát hordanak, vagy úgy
csinálnak, mint a magyarok, és magyarsapkában járnak. Tódor bácsi persze,
mint jószerb, egy magas, fekete perzsasapkát visel. Megállít az utcán,
és a régi szép időkről mesél megint, amikor még téeszszakács volt és mázsaszámra
vásárolta a húst.
A battonyai piac májusig szegényvásár. Az utolsó krumplikat árusítják
ki, ráncos a héjuk. Sovány hónapok ezek. Az asszonyok a virághagymák cserélgetésével
töltik az időt, a férfiak új gyümölcsfákat nézegetnek. Termésükkel töltik
majd fel a pálinkás hordókat. Mindeközben izgága, román asszonyok mászkálnak
fel s alá, ide-oda dőlnek hatalmas bevásárlószatyrukkal, és a mellettük
sétálók fülébe suttogják: „cigi, cigi”.
Szombat délután, mikor bezárt a piac, eltűnnek a kertkapuk mögött ?
a gyümölcsfák, a virághagymák és a csempészcigi. Végtelenül hosszú, csendes
hétvége tör ki, az emberek a kerítés mögött kezdenek el babrálni. Itt aztán
sokféle a kerítésfal: tégla, azbesztlap, fém, fa. Minden kapu mögött legalább
egy kutya vonyít. Körbepáncélozott kis gazdaságok ? akinek itt nincs átláthatatlan
kerítése, jobb esetben bástyafala, ami mögé eldughatja az egész életét,
na az azt jelenti, neki nem mehet túlságosan jól. Még az omladozó házak
előtt, ahol látszik, hogy már jó régóta senki sem él, alaposan le van lakatolva
a kapuzár, a kerítésben a lukak pedig jó mélyen be vannak tömködve. Minek
védik vajon várfallal és bástyával a szegény kis udvaraikat, ahol lejárt
szavatosságú ócskavas és fadarabok hevernek egymáson túlméretezett kupacokban?
Az ilyen kérdésekre csak vállrándítás a válasz, vagy legföljebb egy ilyen
mondat: hogy a cigányok el ne lopják.
Továbbtanulok: a séták, melyeket a semmittevés óráiban töltök el, valósággal
felizgatnak. Kutyák nyitogatják keserű pofájukat, hallom a fogaikat csattogni.
Mozgolódnak a függönyök, a kertkapuk résre nyílnak. Merre mész? A falu
határában látom, ahogy az őrök lesben állnak, ha jön egy gyalogos, kirobbantanak
és csapkodják a sarat: engedélyt. Papírokat. Engedély, engedély. Először
azt hiszem, ez valami bogárnév. A csordultig telt vizesárokban békák dalolnak,
madarak verik a nádast, koncert vontatott adagioban ? jól passzol a végtelen
tájképhez, amelyen láthatatlan határ húzódik végig, és aminek engesztelhetetlenségét
csak lassan vagyok képes megtanulni.
Tavasz van, aki akar, mostantól dolgozhat. Közmunkában ároktisztítás,
virágágyások kigyomlálása. Napszámosok a földekre. Battonya körül óriási
földterületek vannak, mák, repce, kukorica, szója, az egykori téeszt ma
egy nagyvállalat birtokolja. Reggelente poros sárgabuszok érkeznek és begyűjtik
a munkásokat. Mások vállukon kapával, saját egykori földjükre vagy kertjükbe
bicikliznek, melyet a parlamenti képviselő, Doktor K. vásárolt fel, közvetlen
a rendszerváltás után, amikor mindenkinek azonnal kellet a lé. A gyorsan
jött aprópénz hamar szétgurult, s ezek a figurák most Doktor K. szántóföldjét
gyomlálják, aki persze hogy hálás érte, és jó kis politikai kapcsolatai
révén télen ingyen karácsonyfát osztogat, nyáron pedig a régi téeszfazekakban
pörköltet főz a focipályán.
Néhány új szóra is megtanít az izzó nyári meleg. Még soha életemben
nem volt kertem, aztán egyszer csak olyan kifejezéseket használok magyarul,
melyeket egyetlen másik nyelven sem ismertem. Kifejezéseket műszerekre,
dolgokra, amiről városi embernek fogalma sincs, vetőmag és gaz és szutyok.
De egyáltalán nincs szavam az égető, forró hőségre, a kőkemény nyári föld
repedéseire, és arra a fehér, hatalmas fenekű, fiatal asszonyra, aki hetente
egyszer részegen megy fel az utcánkon sovány szeretőjével, a sarki kocsmából
vánszorog, és mindig ugyanannál a meggyfánál húzza le a bugyiját, és mindig
ugyanoda hugyozik. Na, van má’ ott valaki? kérdezi, és a kedvese válaszol,
nem. Nincs.
Nincs a legeslegfontosabb szó, amit a januári hóesés és a hatalmas
őszi avarégetés között tanulok meg, amikor már csontig leégetik a földet,
és a pásztorok sovány árnyéka a lángok fényében pattog szét. A nincs a
síkság legfontosabb kifejezője, a nélkülözők és a nincstelenek szava. Még
soha életemben nem jártam olyan helyen, ahol mindent az határozott meg,
ami nem volt. Az alföld nem egy kopár, széles horizontsáv, hanem üres lapostányér,
mindent leettek róla, az éhezők tányérja, nincshegy, nincsfolyó, nincstenger,
és az élet sem egy olyan-élet itt, hanem egy nem-olyan-élet, nincstelenélet.
Néha meg olyannak tűnik ez a vidék, mint egy tölcséres trianonkráter a
kollektív pszichében, itt lebzsel a folytonos bosszúság a territórium elvesztéséért,
e majdnem száz éve húzódó fájdalom, magától csak úgy tényleg nem múlhat
el. Mintha az alföldet délről indulva végigzabálta volna valaki, hogy ilyen
üres lett.
Küszöbön a tél, mikor egy szikrázó hideg napon a zsidó temetőből egyszer
csak a fák között megpillantom Arad mögött a hegyeket. „Mind a mienk volt”,
mondják Battonyán az emberek megvető keserűséggel, a magyarok mindenhol
így beszélnek a románokról. A hegyeket nélkülöző szenvedés óriási, ennek
ellenére a környékből senki egy tapodtat nem tesz a határon túlra, még
azok sem, akiknek van autója, ezek az emberek igazából nem is akarnak hegyet.
Románia sötét, fekete lyuk, pár kilométer távolságban Battonyától. Gyakori
látogatásaimat Arad hatalmas, színes és hangos piacára mindig gyanús tekintetek
kísérik.
Arad mögött a dombok hirtelen nőnek ki a földből. Ha a szélső hegygerincen
állunk, és nyugatról pillantjuk meg a síkságot, egy nagymedence, amiből
elfolyt a tenger. A dombvonulat enyhe emelkedésével, partvonalként szegélyezi
körbe a lapos vidéket. Nyugatra, Magyarország felé, egyetlen kis bucka
sem nő. Az égbolt teherként nehezedik a tájra, csak néhány dolgot lehet
rajta felismerni, a többi széttört játék, ha túl sokáig bámuljuk, akkor
pedig egyszerűen eltűnik a fényben.
A második télen Battonya süllyed a sárban. Tódor bácsi egy üveg pálinkát
ajándékoz nekem, miután a járási székhelyre viszem őt kocsival. „Mi szerbek”,
mondja, „sehova sem tartozunk, legföljebb a Bánátba”. Hát persze a Bánát
is Magyarországhoz tartozott egykor, ma valahogy mégsem sír senki utána.
A széttört és betömött ablakos házaknál, az utcám végében, köpködnek és
szitkozódnak, néha veszekednek, állandóan megy a tévéjük, az ép ablaküvegek
mögött pedig csokimikulások sorakoznak. A sár hatalmas csomókban tapad
a csizmámhoz, és száradás után sötétszürke porrá foszlik. Koromfekete a
föld, de az esőben csillog. Budapestre menekülök a sárból, hallgatni a
gúnyos szavakat Battonyáról és az Alföldről. Még azok is szidják, akik
így vagy úgy Gyoma és Makó környékéről származnak, csak hárítanak, a hely
megvetés tárgya, semmiföldje. A kollektív ellenszenv ezzel a vidékkel szemben
engem is megérint, így aztán szívesen térek vissza a határhoz, a jelen
szélére, a történelem peremére, a világ folyásának perifériájára.
Végre eleget értek már magyarul ahhoz, hogy a régi történeteket követni
tudjam. Az olyan régiekre gondolok, mint amikor még a mozi működött. Battonyán
a mozi a szocialista építészet boldogító díszpéldánya. Nagy és nem túl
stabil homlokzatának kialudt fényreklámja gesztusértékű, valódi reményt
közvetít, itt nem csak a pénzre hajtottak. Talán a művelődés, egy színes,
villogó, nemzetközi horizont, valami radikálisan más, mint amit Battonya
csendes* utcáinak a végében láthatunk. Mindenesetre a remény beteljesedni
látszott, az emberek moziba jártak, kedvenc filmjeik voltak, kedvenc helyük
a hatalmas, sötét, most épp pókhálóval szőtt teremben, itt kivétel nélkül
mindenkinek van legalább egy mozis története, és persze mindenki hiányolja
a mozit – mint minden mást. 2006 nyarán újra üzemel a mozi. Józsi, a gépész
előbújt varrógépjavító műhelyének sötétjéből, kézbe vette a törött orsókat,
és a vetítőgépet is megjavította. Attila, az ezermester rendbe hozta a
homlokzatot, megpucolta és lemázolta olyan fehérre, mint a vetítőfalat,
és a magyar posta egyszer csak fémdobozokban meghozta a filmtekercseket.
De aztán senki sem jön a moziba, hogy elfoglalja a kedvenc helyét, hogy
megnézze a kedvenc filmjét, hogy emlékezzen a régi, szép időkre, amikor
még minden jó volt. 2006 fülledt nyarán zivatarok vonulnak Battonyán, a
kocsmákban izzadt és vizes ivócimborák tolakodnak, de moziba senki se megy.
Egy férfi nap mint nap elbiciklizik az önkormányzatból a mozi előtt, és
kikérdezi a programot. Aztán kiböki, ő egy négyórás, orosz filmet szeretne
megnézni a szovjet csapatok felszabadításáról. A kérdésre, hogy miért nem
jár moziba, csak megvonja a vállát. „Kinek van ma szüksége mozira?” Megtanulom
hát ezt is: Battonya egy hosszú, vontatott film saját magáról, az esős
napokon leheletnyi Tarr Bélával, egy film a vágy öncélúságáról, arról,
ami éppen nincs meg.
Aztán mégis áldás borítja be az Alföldet: Románia belép az Unióba,
a határon lazulnak a nyakkendők, a magyar határőrök megtanulják a román
jónapotot, bună ziua. Románia kirobban a nyugati határnál, pénzt fröcsköl,
ingatlanra és húsra költi. A hentesnél és az ügyvédnél huzamos sorban állás,
a románok csapatostul törnek be, hogy a táskájukat vörös karajjal és kissé
sápadt csirkecombokkal tömjék meg, na és persze azért, hogy magyar házakat
vegyenek. A vörös és fehér Ronson márkájú cigarettát a román asszonyok
hatalmas szatyrából ezúttal már ukránok árulják, az ügyvédirodában beállt
a konjunktúra. Szép lassan megtelnek lakókkal az üres házak, a kapu előtt
csillogó verdák parkolnak, rendszámuk Arad és Temesvár. Nincs több munka,
csak sok pénz, több kocsma, sok virág a virágágyásban, és több nő, akik
közmunkában palántáznak, locsolnak, gyomlálnak, ültetnek. Aki elad egy
házat, megszépíti belőle a saját kertjét, és eltűnteti a koszt, rikító
színekkel mázolja be a falat, és új, műanyag ablakkeretet rak be a régiek
helyére, a kapufára pedig egy gipszelefántot állít.
Karácsonyra a polgármester ezúttal vibráló díszvilágítást ajándékoz
a városnak, ötven méter magasra akasztják, a polgármesteri hivatal és a
katolikus templom közé, abban a tudatban, hogy az égősor simán lepipálná*
a budapesti Andrássy út lámpáit. Az ablakpárkányokon ezúttal jóval több
csokimikulás sorol. Hogy végre uralkodni tudjon a hónap harmadik napján
szociálissegélyért sorban álló lakosságon, az OTP sms-ben küld értesítőt
a fizetésről, ám a kirajzás az automata előtt egyáltalán nem csökken, a
veszekedések sem szűnnek, és az a keserű és szomorkás téli jelenet, mikor
a nők spicces férjeiket szívesen beelőznék, amint a pénz a gépből kiperceg,
még mindig ugyanúgy lezajlik. A fizetés napján alkonyatkor 2007 decemberében
útban a boltba négy részeget számolok, a kerékpárjukkal együtt estek, és
most tehetetlenül óbégatnak az út közepén, vagy csak szétfekszenek az árokban.
Negyedik éve vagyok Battonyán, elfáradtam, teljesen eluralkodott rajtam
is az az érzés, hogy valami hiányzik, csak nem lehet megmondani pontosan,
micsoda. Elbiciklizek néha az állomásra, leülök a verandára, látom, ahogy
megérkezik a helyi járat, aztán elmegy. A kerékpárosok és a gyalogos határőrök
is eltűntek, akik annakidején érkezésemkor fogadtak. Magyarország belépett
a schengeni paradicsomba, és végre újra lenézheti Romániát. Hiába, nyugaton
és északon Schengen barátai élnek, ott nincs szükség határokra. A rendőrség
és a határőrség összefogott, együtt mozognak zöld autóikkal, nyüzsögnek
a nem schengeni határon. Ezek az egymástól megkülönböztethetetlen őrök
karöltve vonulnak ki az útszéli bozótba, és mindenkinek az autóját leintik,
aki nem a rokonságukhoz tartozik. Kivéve a románok dübörgő terepjáróit,
azokat nem képesek megállítani. Tízszeresére nőtt a balesetek száma az
utóbbi két évben. A szomszédom rendőr, és ő bizton állítja, minden baleset
mögött ezek a románok vannak. Csakhogy nemsokára az Alföld kedvenc szava
is a válság lesz. Battonyán pedig már nem hallani annyi panaszt, hogy valami
hiányzik, inkább arról szól a fáma, ami van: a románokról, akik megvették
a házat, és akik valamiért nem vették meg a házat, akik dömperautóikkal
gyalulják a lakosságot, tyúkot, kutyát és embert ölnek, és akiknek persze
most szintén nincs egy fillérjük sem. Na és a cigányokról, akik mindig
ott nyüzsögnek, ahol semmi keresnivalójuk.
Bezárt a mozi, a teremben pókhálók szövik a lassan múló időt. Tódor
bácsi meghal agyvérzésben. Szomszédom, a rendőr a válság ellenére vesz
egy új autót. Az egyik határőr megöli magát szolgálati fegyverével, mert
megcsalta a szerelme. Terjed a pletyka, hogy Szegedet újra összekötik Battonyával
vasúton. De az állomásfőnök csak legyint egyet: „Ja, persze, kinek kellene
ma még egyáltalán egy vonat!”
Olykor még megbámulom a kopasz fák közül a látóhatárt és a víztornyot.
Az éjszakákat végigugatják a kutyák. Az üresség egy hatalmas nagy teher.
Lezárom a házamat, hátat fordítok Battonyának, Berlinbe megyek. Egész télen
a látóhatár után sóvárgok, a keskeny fákat szeretném, amelyek a földek
szélén sorakoznak, mintha egy gyerek rajzolta volna őket, csak hogy beállítson
valamit az üres tájba. Berlinben tanulom meg a soron következő battonyai
leckét: a távollét még nyomasztóbb a jelenlétnél. Néha felhívom Attilát,
mert most ő vigyáz a házamra: „Mi újság?” „Semmi”, válaszol. „A szokásos.
Semmi.”
(Berlin, 2009. március)
Kiss Noémi fordítása
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|