stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Patrick Chamoiseau
Egy nép megrázza magát
(Guadeloupe, Martinique, Réunion)

Az a társadalmi mozgalom, amely felbolygatta Guadeloupe-ot és Martinique-et, és amely most már átterjedni látszik Réunionra is, olyan jelenség, amelyhez nem lenne helyes „magyarázatokat” fűzni – mármint kisimítani a ráncokat, eltüntetni az árnyékokat, nagyképű értelmezést adni.
 Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a természeti jelenségek mellett (vulkánkitörések, ciklonok vagy földrengések) vannak hasonló amplitudójú emberi jelenségek is, amelyek egy sokdimenziós valóságból származnak, s elsősorban ennek a valóságnak kellene arra késztetnie bennünket, hogy megbeszéljük a felfoghatatlant.
 Ha jelezni akarnánk a jelenség intenzitását, vegyítenünk kellene Marxot, Foucault-t, Freudot, Shakespeare-t, Lautréamont-t, Gorzot, Chart, Segalent, Deleuze-t, Hérakleitoszt, Morint, Glissant-t, Césaire-t, Fanont... És sietve felzárkóztatni melléjük szobrászokat, muzsikusokat és a legtöbb nagy dzsessz-zenészt... Világos, hogy egy ilyen apparátussal már nem a magyarázó illúziók terepén járnánk, hanem a poétika egészséges partjait próbálnánk megcsáklyázni... Ezt tettem én is, amikor néhányszor elkeveredtem a Fort-de-France-i tüntetők közé, nappal éppúgy, mint éjjel, mígnem beleütköztem egy nyilvánvaló ténybe: még sohasem voltunk ennyire életteliek. Még sohasem vágytunk ennyire rá, hogy megbeszéljük, kicseréljük, újragondoljunk a létünket, újraálmodjuk a világot, hogy másként együnk és igyunk...

(az újjászületés dala)
Ott volt persze a félelem az ismeretlentől, ott volt a sok keserűség is, és nyomukban az átkok sora, de ha kisöpörjük ezt a salakot, megmarad az újjászületés dala, amely egybemossa az életkorokat, nemeket, fajokat, osztályokat, szektorokat, rekeszeket és a megélhetési szociológusok egyéb kategóriáit... Paradox dolog volt látni a kővé dermedt gazdasági és politikai rendet; az ipari övezeteket és a fogyasztás rémült, kihalt templomait; kiürült, mozdulatlan intézmények tömegét, és ez az egész nélkülözhetetlen együttest, amely egykor ékszerdobozként szolgált, de mit tartottak benne?  Több életet, több szenvedélyt. Mint egy temető, amely hirtelen megmutatja az igazi valóját a biodiverzitás fiatalító hatásának betörése nyomán. Láttam, amint egy nép megrázza magát... Hogyne értettem volna hát meg, hogy nem egy „vásárlóerő-drágaság”-válsággal állunk szemben, amely megoldásért kiált, hanem azon sötét megrázkódtatások felé tartunk, amely utat nyit a változáshoz vagy az átalakuláshoz.
 Manapság, amikor a gazdaság szektavallássá lett, amikor a vásárlóerő távirányítja a lelkünket, amikor az életünk értelme belesüllyedt a fogyasztásba, amikor a bevásárlókocsi sokkal inkább a feszültségeinkkel és kényszereinkkel, mint a vágyainkkal vannak tele, talán nem meglepő, hogy egy ilyen jelenség a szakszervezeti erőben találta meg a detonátort.
 A szakszervezeti erő hirtelen azon vette észre magát, hogy valami olyasmi költözött belé, ami túlnő rajta, ami túlnő a hivatalban lévő politikusokon és álhatalmukon, és ami meghaladja egy gigantikus program előszámlálhatatlan követeléseit. Olyan jelenség ez, amely épp most tör be abba a világrendbe, amely már nem az övé. A Medef főnökei ezért hitték azt, hogy valamiféle általános őrülettel van dolguk, és nem értették meg, hogy a legaktívabb őrület a saját őrületük – a gazdasági liturgia őrülete, amely a profitot-minden-áron biblikus kívánalma szerint működik.

(Kataklizma)
Való igaz, hogy egy olyan jelenség, mint ez, rendetlenséget és bizonytalanságot szül. Hajthatatlanságok inognak meg, miközben bámulatos virtualitások tárulnak fel. Különbségek feszülnek egymásnak nagy zajjal, miközben komplementaritások válnak konfliktusossá vagy kezdenek lázas vetélkedésbe.
 Ám egy kataklizma annál félelmetesebb, minél archaikusabb az a szerkezet, amelyben végbemegy, ami jelen esetben annyit tesz, hogy hiányzik belőle a komplexitás, tehát az alkalmazkodóképesség. Amit franciául DOM-TOM-nak neveznek [Départements d'Outre Mer – Territoires d’Outre Mer: tengerentúli megyék és területek] (micsoda szégyen!), az nem más, mint megkövesedett gyarmatosító archaizmus, méghozzá azé a képtelen feltevésé, hogy a republikánus eszme, a nemzet biztonsága itt csak a gyarmatosítás maradványainak túlélésével vállalt – többé-kevésbé aktív, többé-kevésbé passzív – cinkosságban őrizhető meg.
 Már csak azért is, mert ezek a „maradványok” a gazdaságvallásban olyan közegre leltek, ahol az Ész ellenében hajthatnak hasznot. A profit mindenhatóságára alapozott monolitikus gazdaság. A mentalitásoknak a nyerészkedés köré szerveződött, minden szinten. A gyarmatosító szellem „mindent igazgatni vágyása”, amely képtelen másként, mint támogatott függőségként vagy a szakítással való megvetendő fenyegetésként felfogni a Köztársaság és utolsó gyarmatai közti kapcsolatot.
 Egy ilyen rendszernek (mint a DOM) el kell tűnnie, azaz csatlakoznia kell a valósághoz – majdnem azt mondtam, az élőhöz –, s ezzel eljutnia a rugalmassághoz, ami annyit tesz, mint mutáció formájában megemelni komplexitásának együtthatóját. A világ betört hozzánk, és leértékelte a lehetetlent. Az archaikus és együgyű szerepek képtelenek fennmaradni akkor, amikor az öntudatok változékonysága kívül kerül a rendszereken, ennélfogva kiszámíthatatlanná, előre jelezhetetlenné válik. Egy ilyen élettani környezetben csak a koncepciók és alapvetések komplexitása kínál esélyt a kibontakozásra, világméretekben is.

Ami nálunk történik (tekintettel a kapitalista arroganciára), és ami mindenütt megtörténhet, csak valamiféle ködös archaizmust sújtott, amely Franciaországhoz fűződő kapcsolatunkban és önmagunkkal fenntartott kapcsolatunkban megmaradt. Mindaz, ami a következő hetekben összeomlik és talán el is tűnik, ebből élt, ebből húzott hasznot. Ha megőrizzük a régi paradigmát, úgy érezzük majd, hogy valami szörnyűség történt, és meg fogjuk kísérelni, hogy elhárítsuk a sürgetést, bevezessünk újabb rugalmatlanságokat, sőt újabb archaizmusokat.
 Ám ha határozottan kilépünk ezek közül a keretek közül, először megtisztulást érzünk majd, aztán megújulást, és váratlan bőségben éljük meg a felbukkanó megoldásokat. Hagyjuk meghalni ezeket az egykori alországokat! Vissza kell térnünk az élethez, a rugalmassághoz, az alkalmazkodókészséghez, a nyitottsághoz, és az újradefiniálás, újjászervezés azon magasabbrendű elveihez, amelyek összeegyeztethetők a lehetőségeinkkel.
 És ez a visszatérés az élethez nem végezhető el a jogi státusok, a kormányzati félmegoldások, a Balladur-bizottság karámjának lidércnyomásában, és főként nem a francia alkotmány 72., 73., 74. szakaszának előre kigondolt szorításában. Képzeletgazdag újrafogalmazásra van szükségünk, amely a közösen vallott értékek és szimbólumok meghatározásából táplálkozik.
 Ennek a jelenségnek az éltető lehelete még a mai zűrzavaros formában is a szabadságért kiált, azért a vágyért, hogy alkossunk népet, hogy népként legyünk elismerve, ami korántsem az elválás vagy a szakítás kétértékű logikáját jelenti. Én függetlenségpárti vagyok, de tudom, hogy az egyetlen értelmes nyilatkozat ebben a 21. században nem a „Függetlenségi Nyilatkozat”, hanem egy „Woulo a kölcsönös függőségért!”: kölcsönös függőség a karibi világgal, kölcsönös függőség a két Amerikával, kölcsönös függőség Franciaországgal, Európával, a világgal...

(Kölcsönös függés)
A kölcsönös függőség igazi partnereket teremt. Kiszorítja a rabszolgákat, az alávetetteket, a segélyezetteket, az álhatalmasokat. Arra a szabadságfogalomra nyitott, amely elválaszthatatlan a tisztelettől, a méltányosságtól, a sokféleségben létező együttéléstől, a kölcsönös szolidáristól és a mindenki által betartott illemszabályoktól... Jövendőbeli szövetségeink, majdani komplex szövetségeink legjobb kötőanyagai ezek a szabályozó technikák.
 És bennük ott van az az új szerveződésminta is, amelynek a népek közt, de különösen a francia republikánus paktum és országaink közt működnie kell. Az „egy és oszthatatlan köztársaság” eszméje elavult. Az „egyesült köztársaságé” a jövő, amely különféle népeket egyazon vonzó értékek dinamikájában fog össze.
 Egy egész népet összehívni arra a „rendi országgyűlésre”, amelyet majd ti fogtok irányítani, nem más, mint bezárkózni egy leépülő királyi hierarchiába. És semmiképp sem annak az elismerése, hogy ebben a DOM-nak nevezett akármiben elkülöníthető entitások léteznek, amelyek nem azok a szánalmas „specifikumok”, aminek bennünket tartanak, hanem igenis végtelenül finom különbözőségek, amelyeknek meg kell hagyni a saját szuverenitásukat. Az a nagy politika, amely képes összegyűjteni, összekapcsolni és váltogatni... a különbözőségeket!
 A DOM archaizmusai azért maradnak fenn, mert bennünk vannak, beépítettük őket, de most teljes szabadságunkban áll, hogy kiűzzük őket magunkból. Sürgősen el kell küldenünk hosszú szabadságra a gazdaságvallás híveit, a gyarmatosító szellem nagyiparosait, a birodalmiság és a felsőbbrendűség reflexeit. Belépni a világba, megnevezni a partnereket, partneri viszonyokat kialakítani a szabad képzeletvilágra szomjúhozva: ez a népek hivatása.

Mindezt el kell mondanunk ahhoz, hogy az a jelenség, amelyet épp most élünk át, történelmi pillanattá váljon, és ne semmisüljön meg egy olyan szerencsétlenségben, amely – kizárólag a mi számunkra – a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” nemes jelszavát ezzé a siralmas győzelemmé változtatja át: „Vámmentes övezet, Munkanélküli segély, Szociális segély”.
       ( Le Monde, 2009. március 14.)
     
      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret