Patrick Chamoiseau
Egy nép megrázza magát
(Guadeloupe, Martinique, Réunion)
Az a társadalmi mozgalom, amely felbolygatta Guadeloupe-ot és Martinique-et,
és amely most már átterjedni látszik Réunionra is, olyan jelenség, amelyhez
nem lenne helyes „magyarázatokat” fűzni – mármint kisimítani a ráncokat,
eltüntetni az árnyékokat, nagyképű értelmezést adni.
Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a természeti jelenségek
mellett (vulkánkitörések, ciklonok vagy földrengések) vannak hasonló amplitudójú
emberi jelenségek is, amelyek egy sokdimenziós valóságból származnak, s
elsősorban ennek a valóságnak kellene arra késztetnie bennünket, hogy megbeszéljük
a felfoghatatlant.
Ha jelezni akarnánk a jelenség intenzitását, vegyítenünk kellene
Marxot, Foucault-t, Freudot, Shakespeare-t, Lautréamont-t, Gorzot, Chart,
Segalent, Deleuze-t, Hérakleitoszt, Morint, Glissant-t, Césaire-t, Fanont...
És sietve felzárkóztatni melléjük szobrászokat, muzsikusokat és a legtöbb
nagy dzsessz-zenészt... Világos, hogy egy ilyen apparátussal már nem a magyarázó
illúziók terepén járnánk, hanem a poétika egészséges partjait próbálnánk
megcsáklyázni... Ezt tettem én is, amikor néhányszor elkeveredtem a Fort-de-France-i
tüntetők közé, nappal éppúgy, mint éjjel, mígnem beleütköztem egy nyilvánvaló
ténybe: még sohasem voltunk ennyire életteliek. Még sohasem vágytunk ennyire
rá, hogy megbeszéljük, kicseréljük, újragondoljunk a létünket, újraálmodjuk
a világot, hogy másként együnk és igyunk...
(az újjászületés dala)
Ott volt persze a félelem az ismeretlentől, ott volt a sok keserűség
is, és nyomukban az átkok sora, de ha kisöpörjük ezt a salakot, megmarad
az újjászületés dala, amely egybemossa az életkorokat, nemeket, fajokat,
osztályokat, szektorokat, rekeszeket és a megélhetési szociológusok egyéb
kategóriáit... Paradox dolog volt látni a kővé dermedt gazdasági és politikai
rendet; az ipari övezeteket és a fogyasztás rémült, kihalt templomait;
kiürült, mozdulatlan intézmények tömegét, és ez az egész nélkülözhetetlen
együttest, amely egykor ékszerdobozként szolgált, de mit tartottak benne?
Több életet, több szenvedélyt. Mint egy temető, amely hirtelen megmutatja
az igazi valóját a biodiverzitás fiatalító hatásának betörése nyomán. Láttam,
amint egy nép megrázza magát... Hogyne értettem volna hát meg, hogy nem egy
„vásárlóerő-drágaság”-válsággal állunk szemben, amely megoldásért kiált,
hanem azon sötét megrázkódtatások felé tartunk, amely utat nyit a változáshoz
vagy az átalakuláshoz.
Manapság, amikor a gazdaság szektavallássá lett, amikor a vásárlóerő
távirányítja a lelkünket, amikor az életünk értelme belesüllyedt a fogyasztásba,
amikor a bevásárlókocsi sokkal inkább a feszültségeinkkel és kényszereinkkel,
mint a vágyainkkal vannak tele, talán nem meglepő, hogy egy ilyen jelenség
a szakszervezeti erőben találta meg a detonátort.
A szakszervezeti erő hirtelen azon vette észre magát, hogy valami
olyasmi költözött belé, ami túlnő rajta, ami túlnő a hivatalban lévő politikusokon
és álhatalmukon, és ami meghaladja egy gigantikus program előszámlálhatatlan
követeléseit. Olyan jelenség ez, amely épp most tör be abba a világrendbe,
amely már nem az övé. A Medef főnökei ezért hitték azt, hogy valamiféle
általános őrülettel van dolguk, és nem értették meg, hogy a legaktívabb
őrület a saját őrületük – a gazdasági liturgia őrülete, amely a profitot-minden-áron
biblikus kívánalma szerint működik.
(Kataklizma)
Való igaz, hogy egy olyan jelenség, mint ez, rendetlenséget és bizonytalanságot
szül. Hajthatatlanságok inognak meg, miközben bámulatos virtualitások tárulnak
fel. Különbségek feszülnek egymásnak nagy zajjal, miközben komplementaritások
válnak konfliktusossá vagy kezdenek lázas vetélkedésbe.
Ám egy kataklizma annál félelmetesebb, minél archaikusabb az
a szerkezet, amelyben végbemegy, ami jelen esetben annyit tesz, hogy hiányzik
belőle a komplexitás, tehát az alkalmazkodóképesség. Amit franciául DOM-TOM-nak
neveznek [Départements d'Outre Mer – Territoires d’Outre Mer: tengerentúli
megyék és területek] (micsoda szégyen!), az nem más, mint megkövesedett
gyarmatosító archaizmus, méghozzá azé a képtelen feltevésé, hogy a republikánus
eszme, a nemzet biztonsága itt csak a gyarmatosítás maradványainak túlélésével
vállalt – többé-kevésbé aktív, többé-kevésbé passzív – cinkosságban őrizhető
meg.
Már csak azért is, mert ezek a „maradványok” a gazdaságvallásban
olyan közegre leltek, ahol az Ész ellenében hajthatnak hasznot. A profit
mindenhatóságára alapozott monolitikus gazdaság. A mentalitásoknak a nyerészkedés
köré szerveződött, minden szinten. A gyarmatosító szellem „mindent igazgatni
vágyása”, amely képtelen másként, mint támogatott függőségként vagy a szakítással
való megvetendő fenyegetésként felfogni a Köztársaság és utolsó gyarmatai
közti kapcsolatot.
Egy ilyen rendszernek (mint a DOM) el kell tűnnie, azaz csatlakoznia
kell a valósághoz – majdnem azt mondtam, az élőhöz –, s ezzel eljutnia
a rugalmassághoz, ami annyit tesz, mint mutáció formájában megemelni komplexitásának
együtthatóját. A világ betört hozzánk, és leértékelte a lehetetlent. Az
archaikus és együgyű szerepek képtelenek fennmaradni akkor, amikor az öntudatok
változékonysága kívül kerül a rendszereken, ennélfogva kiszámíthatatlanná,
előre jelezhetetlenné válik. Egy ilyen élettani környezetben csak a koncepciók
és alapvetések komplexitása kínál esélyt a kibontakozásra, világméretekben
is.
Ami nálunk történik (tekintettel a kapitalista arroganciára), és ami
mindenütt megtörténhet, csak valamiféle ködös archaizmust sújtott, amely
Franciaországhoz fűződő kapcsolatunkban és önmagunkkal fenntartott kapcsolatunkban
megmaradt. Mindaz, ami a következő hetekben összeomlik és talán el is tűnik,
ebből élt, ebből húzott hasznot. Ha megőrizzük a régi paradigmát, úgy érezzük
majd, hogy valami szörnyűség történt, és meg fogjuk kísérelni, hogy elhárítsuk
a sürgetést, bevezessünk újabb rugalmatlanságokat, sőt újabb archaizmusokat.
Ám ha határozottan kilépünk ezek közül a keretek közül, először
megtisztulást érzünk majd, aztán megújulást, és váratlan bőségben éljük
meg a felbukkanó megoldásokat. Hagyjuk meghalni ezeket az egykori alországokat!
Vissza kell térnünk az élethez, a rugalmassághoz, az alkalmazkodókészséghez,
a nyitottsághoz, és az újradefiniálás, újjászervezés azon magasabbrendű
elveihez, amelyek összeegyeztethetők a lehetőségeinkkel.
És ez a visszatérés az élethez nem végezhető el a jogi státusok,
a kormányzati félmegoldások, a Balladur-bizottság karámjának lidércnyomásában,
és főként nem a francia alkotmány 72., 73., 74. szakaszának előre kigondolt
szorításában. Képzeletgazdag újrafogalmazásra van szükségünk, amely a közösen
vallott értékek és szimbólumok meghatározásából táplálkozik.
Ennek a jelenségnek az éltető lehelete még a mai zűrzavaros formában
is a szabadságért kiált, azért a vágyért, hogy alkossunk népet, hogy népként
legyünk elismerve, ami korántsem az elválás vagy a szakítás kétértékű logikáját
jelenti. Én függetlenségpárti vagyok, de tudom, hogy az egyetlen értelmes
nyilatkozat ebben a 21. században nem a „Függetlenségi Nyilatkozat”, hanem
egy „Woulo a kölcsönös függőségért!”: kölcsönös függőség a karibi világgal,
kölcsönös függőség a két Amerikával, kölcsönös függőség Franciaországgal,
Európával, a világgal...
(Kölcsönös függés)
A kölcsönös függőség igazi partnereket teremt. Kiszorítja a rabszolgákat,
az alávetetteket, a segélyezetteket, az álhatalmasokat. Arra a szabadságfogalomra
nyitott, amely elválaszthatatlan a tisztelettől, a méltányosságtól, a sokféleségben
létező együttéléstől, a kölcsönös szolidáristól és a mindenki által betartott
illemszabályoktól... Jövendőbeli szövetségeink, majdani komplex szövetségeink
legjobb kötőanyagai ezek a szabályozó technikák.
És bennük ott van az az új szerveződésminta is, amelynek a népek
közt, de különösen a francia republikánus paktum és országaink közt működnie
kell. Az „egy és oszthatatlan köztársaság” eszméje elavult. Az „egyesült
köztársaságé” a jövő, amely különféle népeket egyazon vonzó értékek dinamikájában
fog össze.
Egy egész népet összehívni arra a „rendi országgyűlésre”, amelyet
majd ti fogtok irányítani, nem más, mint bezárkózni egy leépülő királyi
hierarchiába. És semmiképp sem annak az elismerése, hogy ebben a DOM-nak
nevezett akármiben elkülöníthető entitások léteznek, amelyek nem azok a
szánalmas „specifikumok”, aminek bennünket tartanak, hanem igenis végtelenül
finom különbözőségek, amelyeknek meg kell hagyni a saját szuverenitásukat.
Az a nagy politika, amely képes összegyűjteni, összekapcsolni és váltogatni...
a különbözőségeket!
A DOM archaizmusai azért maradnak fenn, mert bennünk vannak,
beépítettük őket, de most teljes szabadságunkban áll, hogy kiűzzük őket
magunkból. Sürgősen el kell küldenünk hosszú szabadságra a gazdaságvallás
híveit, a gyarmatosító szellem nagyiparosait, a birodalmiság és a felsőbbrendűség
reflexeit. Belépni a világba, megnevezni a partnereket, partneri viszonyokat
kialakítani a szabad képzeletvilágra szomjúhozva: ez a népek hivatása.
Mindezt el kell mondanunk ahhoz, hogy az a jelenség, amelyet épp most
élünk át, történelmi pillanattá váljon, és ne semmisüljön meg egy olyan
szerencsétlenségben, amely – kizárólag a mi számunkra – a „Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség” nemes jelszavát ezzé a siralmas győzelemmé változtatja át:
„Vámmentes övezet, Munkanélküli segély, Szociális segély”.
( Le Monde, 2009. március 14.)
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|