stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bogdan Popescu
Aki utolsónak alszik el
(Cine adoarme ultimul)

Nem sokkal azelőtt, hogy testileg és lelkileg is megbetegedett volna, Pópaapja sárgadinnyével készült a nagyváros egyik piacára. Vágyakozott a piaci asztal mögé, ahol fennhangon dicsérhette a portékáját, elviccelődhetett a vásárolni akaró kliensekkel, vagy éles hangon civakodhatott a pénztárcájuk tartalmát féltékenyen őrző piaci potyautasokkal. Türelmetlenül és mély boldogsággal várta, hogy újra beleszippanthasson az emberi lármával keveredő piac levegőjébe, amelytől, ha csak rágondolt is, már előre elszédült, mint a fiatal bortól. Évek óta nem járt be a piacra: gondja volt rá, hogy mással küldje be a portékát, mert őneki, a mesteri módon kivitelezett kereskedelmi tranzakciók tudorának úgy tűnt, hogy a vásározás már megszűnt az őt megillető helyen lenni. Most azonban öregemberes vágyódást érzett a lárma, a savanyúkáposzta-, tárkony-, petrezselyem-, kapor-, uborka-, fokhagyma-, az őszi- és kajszibarack-szag után, szerette volna látni a mindig nedvesen csillogó aszfaltot, a sült kolbásztól sercegő, vastag füstöt pipáló rostélyt, a piacon fészkelő és hangosan csivitelő verebeket. Már este előkészítette a mogyoróvesszőből font magas kosarat, gondosan elrendezte benne a sárgadinnyéket, s hogy a rázkódástól és ütközéstől megóvja őket, búzaszalmát szórt közéjük. Hiába magyarázta neki a Pópa, egyetlen magzatja, hogy a buszjegy ára és a piaci bér ugyanannyiba kerül – ha nem többe –, mint amennyit a gondosan elrendezett áruért kapna. Az öreg, aki különben is hirtelen és nyers természetű volt a vele ellenkezőkkel szemben, csak megvetően legyintett, mondván, hogy hagyjanak neki békét. Hajnalban fölrázta egyik unokáját, aki még az álom ködével a szemén leszedte az összes szenteket az égből, s elkívánta az öreget az anyjába. Végül morgolódva kikászálódott az ágyból, aztán egy jó nagy nyakleves végleg elhallgattatta. Előhúzta a fészerből nagyapja híres targoncáját, és föltette rá a dinnyéskosarat, amelyre nagyapja fűzfavesszőből készített szőnyeget terített. A reggeli hűvösön hallgatagon csoszogott az öreg a buszállomás felé. Életében először hallotta, hogy milyen tisztán tud nyikorogni a targonca kereke a homokpadkán és az útra szórt szürke kavicson. „Fene egye meg, hogy’ megöregedtem!”, gondolta, s csak nehezen tudott visszafojtani egy sóhajtást. Unokája segített neki berakni a kosarat az ütött-kopott busz gyomrába, majd, ahogy az öreg föllépett a buszra, hangos káromkodással vett magának elégtételt a hajnali nyaklevesért. „Hehe”, mondta vidáman egy vénasszony, aki már ott ült a buszban az első ülésen, „megroggyantál te is, öreg. Emlékszel még, mekkorát sóztál a fejemre a levesmerővel, mert nem daráltam elég hagymát a húsgombócodba? Immár te sem vagy olyan nagylegény. Összeaszott a pucád, ugye?” Pópaapja morgott valamit, amiből a banya csak annyit vett ki, hogy targoncával kéne hazafuvarozni, ha merészelné a lába közé fogadni a kereskedő méncsikós erejét, mert alfelétől a torkáig járná át testét az a bizonyos testrész. A vénasszony késznek mutatkozott elfogadni Pópaapja ajánlatát, s egyúttal kétkedésének is hangot adott, hogy tényleg szükség lenne-e targoncára. Sőt, jobban tenné az öreg, mondta, ha bölcsködés helyett megrendelné a koporsót, mert benne is van annyi vér, hogy egy vele való szerelmes hajbakapás után az öreg nem maradna életben. Az öreg nem válaszolt, hanem lassan lépkedve elindult a busz vége felé. Csak három lépés után szűrte ki a fogai között: „Fogd már be azt a lepcses szádat...”. Leült a motorházra csavarozott ülésre. A motorból égett gépolajfüst szállingózott a busz belsejébe. Kalapját szemébe húzta, állát a mellére ejtette, s hamarosan már aludt is. Mintegy két óra múlva a sofőr ébresztette föl. Leszállt a buszról, megpróbálta kiegyengetni zsibbadt derekát és megmerevedett nyakát, majd kivette a kosarat a csomagtartóból. Némi aprót adott a busz körül lebzselő purdénak, hogy segítsen átcipelni az árut az út túlsó oldalán lévő piacra. Nem ijedt meg se a piacon fészkelő verebek hancúrozásától, se az olyannyira óhajtott, jellegzetes szagtól, se az emberek lármájától. Föl nem foghatta, mi történik vele, mit is keres ő tulajdonképpen, idegenként és magányosan, abban a szédítő hangyabolyban. Mindenki belebotlott, s mindenki rámordult, hogy takarodjék az útból. Mikor épp lehajolni készült, hogy fölemelje a szőnyeget a kosárról, megpillantott egy embert, a piacot és a bolondokháza hatalmas udvarát elválasztó kerítés tetején ült, és onnan bámulta a hangyaboly nyüzsgését. Az illető leugrott a kerítésről, s tétovázás nélkül az öreg felé indult. Megállt előtte, s némi aprót kért. A kereskedő kotorászni kezdett a zsebében, s hirtelen eszébe jutott, hihetetlenül tisztán, mit is keres ő ott tulajdonképpen. Otthagyta a kosarat a piacon, s a kórház kapuja felé indult. Végigkopogtatta a végeérhetetlen liget fái közt szétszórt pavilonok ajtaját, míg végül, hosszú kérdezősködés után, rá nem talált arra a pavilonra, ahol az ő hites felesége feküdt az ágyon, üres tekintettel bámulva a portól fekete, pókhálós mennyezetet. Leült mellé az ágy szélére, s szelíd hangon mesélni kezdett neki az otthoni dolgokról, hogy mi is a helyzet a kert végében működtetett, kíváncsi szemek elől eldugott pálinkafőzővel, s hogy mennyit sikerült eladni már a cujkából. Kérdéseket tett föl az asszonynak, amelyekre szintén ő válaszolt. Néha megtörölte az asszony száját vizes zsebkendővel. Néhány óra múlva úgy döntött, hogy ideje indulni. Fölállt az ágyról, megigazította gyűrött ruháját, aztán kotorászni kezdett köténye mély zsebében. Kivett két almát s néhány diót, letette az asszony mellé, aki továbbra is kitartóan bámulta a mennyezetet. A kórház előtti járdán volt ideje megfigyelni a porban heverő színes szemetet s a napperzselte gyomot. „Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyesmiken jár most az eszem, de vajon milyen íze lehet annak a poros labodalevélnek?” Aztán fölkászálódott a szétesőfélben lévő buszra, s egész hazáig egy lyukat bámult a busz padlóján, amelyen át látni lehetett, hogy milyen gyorsan rohan visszafelé a szürke út. Mikor a Pópa megtudta, hogy az apja kosár nélkül tért haza a piacról, gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy itt az ideje kiköltöztetni az öreget és második feleségét az áram és ivóvíz nélküli kalyibába. Úgyis az volt az öreg kedvenc tanyája. Az a dombok közt árválkodó, búzatermő fennsík.

*

A Patkányfej becenevű polgármester, mesterségére nézve szabó, egy ideje nyúltenyésztéssel is foglalkozott. Tízegynéhány ketrecet eszkábált össze, s kitanulta, hogy kell keresztezni a nyulakat, hogy a kölykek mind egészségesek és szép bundájú egyedek legyenek. Azt is kitapasztalta, mikor kell levágni őket, hogy a bundájuk a legtömöttebb legyen. Miután besózta és megszárította a bőröket, belegyömöszölte őket egy zsákba, elindult a kert vége felé, amely lenyúlott egészen a gyorsvizű Kútpatakáig, átugrott a bozdabokrok, bojtorjánlevelek és bürökszárak közt kanyargó patakon, s már ott is volt az öreg szűcs és csergővarga, Kutyánszki szomszéd hátsó udvarában. Ő vásárolta meg a nyúlbőröket a polgármestertől, kicserzette azokat, majd sapkát és különféle ruhákat vart belőlük, amelyeket viszont nem a faluban értékesített – senki nem vásárolt tőle azóta, hogy megtudták: kutyazsírral is kereskedik –, hanem elküldte valakinek, aki a nagyváros körüli piacokon, heti- és országos vásárokon jó pénzt tudott csinálni belőlük. Azon a napon viszont Patkányfej gondterhelt arccal, cigarettával a szájában lábalt át Kútpatakán, ami nála annak a jele volt, hogy valami bántja legbelül, vagy hogy minden erejével gondterheltnek akar látszani, mint például akkor, amikor a rosszcsont szomszédkölykök megkérdezték tőle – nevetett is magán utólag –, hogy a fenébe tudja megkülönböztetni a baknyulat a nősténytől, ő pedig, tudatában lévén, hogy tudományos kifejezést fog használni, azt válaszolta, hogy a legjobb mód erre, ha a süldőnyúl hátsó lábai között kitapogatjuk, van-e „herécskéje”. Meg volt győződve, hogy pompásan megfelelt a gyerekeknek, akik a nyúltenyésztés tudományos módozatairól érdeklődtek, vagyis a kunikulikultúráról, ahogy az Igazgató úr, egykori mezőgazdaságtan-tanára nevezte a nyúltenyésztést. Átugrott a patakon, vigyázva, hogy be ne sározza a lábát, majd elindult a kaptatón a szűcsmester hátsó udvara felé. Ifjabb Kutyánszki – hiába töltötte be már a hatvanat, mindenki így nevezte, hogy megkülönböztessék az apjától – épp vaséket döngölt hatalmas pörölycsapásokkal egy bogos nyárfarönkbe, amelyet gyökerestül döntött partra a megáradt Duna. A rönk üregeiből néhány szédült-fekete kígyó siklott elő, és néhány pillanatnyi bizonytalankodás után olyan határozottan tűntek el az udvar végében, mintha születésük óta ismernék Kútpataka völgyének minden zegét-zugát. „Mintha nem lenne elég hüllő arrafelé”, gondolta a polgármester. „Már csak ezek hiányoztak...” De amikor megszólalt, mintha elpárolgott volna a haragja: „Adjisten, egy-komám!” „Adjisten”, nyögte a másik, ahogy lecsapott a pöröllyel a vasék tompa, kicsipkézett végére. Aztán a lába mellé tette a szerszámot, s cigarettát kért a polgármestertől. Ifjabb Kutyánszki mindig súlyos filozófiai kérdéseken rágódott. Nem tudta megbocsátani a kultúrlény Papírffynak, hogy figyelemre sem méltatta őt, amikor egy hatalmas túrófánk-lakoma alkalmával megkérdezte tőle, mi is a helyzet hit és tudomány viszonyával, mert mindenki mindenfélét összehord a világgal kapcsolatban. Most tehát meglehetősen nyeglén fordult a vendége felé: „Mondsza, kedves komám és polgármesterem uram, ugye, hogy Isten mindenre képes? No, ha így van, hadd lám, építsen az Isten egy olyan magas falat, amelyen még Őistensége sem tud átugrani! Nos? Mit szólsz hozzá? Hogy még Őistensége se tudjon átugrani rajta!...” „Hááát, nem rossz ötlet”, morgott Patkányfej, inkább csak azért, hogy mondjon valamit, „egyáltalán nem rossz ötlet!”. De nem törődött azzal, hogy miféle hülyeségeket fecseg a másik, mert minden gondolatát kisajátította az a furcsa történet, amely nem sokkal korábban esett meg vele, s amelyet most el akart mesélni a komának nevezett szomszédnak, noha semmiféle rokoni kapcsolat nem volt közöttük. Aznap elhatározta volt, hogy mivel semmi dolga nincsen – s ha lett volna is, egyetlen porcikája sem kívánkozott abba a tetves polgármesteri hivatalba –, levág (illetve, ahogy a kézikönyvekben olvasta: föláldoz) néhány nyulat. Még szabóinas korában ellopott a műhelyből egy szürke fenőkövet, amelyet a szabómester büszkén „Mississippi-kőnek” becézett, s amellyel a fodrászok és boncolóorvosok eszközeit fente élesre, mondván, hogy ő nemcsak kiváló szabómester, hanem egyúttal a legjobb köszörűs is. Mikor a szabóinasok közé fogadták, a későbbi polgármester már legelső nap megvágta magát, a seb pedig elfertőződött, úgyhogy rögtön kórházba is került, de annyi haszna volt a dolognak, hogy sikerült eldugni a cuccai közé egy kétélű szikét, amelyet néhány pillanatra szem elől tévesztettek a betegek közt sürgölődő fehérköpenyes alakok. Az a szike vált később kedvenc áldozati és nyúzókésévé, mikor eldöntötte, hogy belevág a kunikulikultúrába, s amelyet egy ideje már meglehetős sikerrel űzött. Megragadta az állat hátsó lábát, tenyere élével tarkón csapta (tudományos kifejezéssel élve: érzéstelenítette) a nyulat, hurkot kötött a lábára és fejjel lefelé föllógatta a nyúzószegre, a szikével röviden elmetszette a torkát, s hagyta, hogy folyjon ki a vére. Hiába tűnt döglöttnek, vagy legalábbis szédültnek, a nyúl mindegyre magához tért, vergődött és összerándult, valahányszor a szike belevágott a torkába. Azon a reggelen Patkányfej mintegy félórát töltött a tűző napon, s a szürke fenőkövével fente a szike rövid pengéjét. Egy háromlábú széken ült az udvar közepén, hagyta, hogy simogassa, elbágyassza a napfény, néha fölemelte a pengét az éles fénybe, hogy lám, elég éles-e már. Aztán lustán fölegyenesedett, és elindult a ketrecek felé. Megragadta az egyik nyúlfi tarkóját, aki újabban azt a rossz szokást vette föl, hogy a többi hím „herécskéit” harapdálta. Egyeseknél elfertőződött a harapás, úgyhogy föl kellett áldozni őket. Nem kizárt, hogy a napfénytől elgyengülve, amelyben korábban gyíkként sütkérezett, Patkányfej túlságosan lazára hagyta a hurkot, mindenesetre a keservesen vergődő nyúl egy idő után lehuppant a földre, s berohant a zöldségeskertbe, amelyet minden bizonnyal csak egy nagyobb, dróthálóval kerített ketrecnek gondolt. A polgármester utánavetette magát, becsukta maga mögött a kertkaput, és hajkurászni kezdte a szökevényt. Letaposta a paradicsomot, a padlizsánt, a paprika- és a krumplibokrokat, s földdel tette egyenlővé a karóspaszulyt is. De az ördögi állatot sehogy se tudta elcsípni. Emberünk feldühödött, elfáradt, fekete bajsza lekonyult az izzadság súlya alatt. Kirántott a földből egy paszulykarót, s elhatározta, hogy szabályellenesen ugyan, de azzal fogja érzésteleníteni a nyulat. Egyszer sikerült is rásóznia a karóval, beszorította a kert egyik sarkába, s már éppen a halálos ütést készült kimérni rá. A nyúl ott kuporgott a kerítés tövében, aztán mintha fölegyenesedett volna. Bajsza remegett, tekintete egyre szigorúbbá vált. Majd imígyen vonta kérdőre támadóját: „Hé, te koszos faszú! Nem szégyelled magad egy cseppet?!” Patkányfej hirtelen pihenni vágyott, le is roskadt egy krumplibokorra, miközben a nyúl nyugodtan, aprókat ugrálva elhaladt mellette, kinyitotta a kertkaput, s eltűnt valamerre. Patkányfej lassan magához tért, föltápászkodott a földről, majd az összes ketrec ajtaját kinyitotta, a nyúlnépség pedig ment, ki merre látott, ellepték az egész falut. Csak azok a szukák maradtak a ketrecekben, amelyek még szoptattak, s ezért nem hagyhatták magukra kicsinyeiket. A polgármester elérzékenyült, s lelkében erős fogadalmat tett, hogy hagyni fogja: a vénség végezzen velük, amikor eljön az idejük. Aztán Kutyánszkiék felé indult, s most méltatlankodva hallgatta Ifjabb Kutyánszki hülyeségeit arról, hogy mire képes Isten és mire nem. Megköszörülte torkát, s hivatalos hangon, ahogy a polgári esküvők alkalmával szokott beszélni, kijelentette: „Azért jöttem, hogy bejelentsem, Önnek is és szülőapjának is, hogy a mai nappal kezdődőleg a köztünk lévő kereskedelmi kapcsolat megszűnt”. Látva Ifjabb Kutyánszki tátva maradt száját, még hozzátett egy rövid „Adjisten!”-t, majd sarkon fordult, s visszaindult Kútpataka felé. Szíve elszorult a fájdalomtól és tehetetlenségtől, mikor megérezte, hogy a faluból hatalmas nyúlpaprikás gyilkos illata száll a tiszta mennyboltozat felé.

             Lövétei Lázár László fordítása
       



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret