1986. július 19. Születésnap. Ilyen rendkívüli alkalomból a vendégeket nagy nehézségek árán beszerzett orosz vodkával, bolgár borral, görög olajbogyóval és román túróval kínáljuk.
 „Jönnek a mutatványosok, vigyázz! / a majmosok, mímesek / hamis nyomorékok, hamis sánták, hamis királyok és miniszterek / Augustus császár / ragyogástól megrészegült fiai.” A vendégek között izzadt, sántikált, fogai közt egy verssel teleírt áttetsző papírlappal, barátom, a Költő. A félénk magányos költő, félig gyerek, magára ismert az egyik román népmese szereplőjében, ő a Félig-Lovas-Félig-Sánta-Nyúl.
 Alacsony, tömzsi, szőke szakállas, balra dőlve, imbolyogva sántikált. Büszke és félénk volt, megrémült saját alakoskodásaitól, kész volt beismerni őket, vagy megfizetni értük, ha ez volt a túlélés ára. Megszenvedett minden papírra vetett verssorért, amit magáról vagy a barátairól írt. Kiadói szerkesztőként, belefáradva a cenzúrával és a szerzőkkel folytatott örökös vitákba, körmönfont hízelkedésekbe és eredményes zsarolásokba kezdett olyan könyvek támogatásáért, amelyekben ő is hitt.
 Az írás okozta szenvedésért és a szenvedésért, hogy nem írhat, felesége iránti gyöngédségével vigasztalódott. Iulia kétnaponta dialízisre járt egy szocialista kórházba, ócska készülékek közé, ahol gyakran még az áramszolgáltatás is szünetelt. A Vers és marék számra nyelt pirulákban mérhető Neurózisa mellett Iulia volt midennapi hősiességének mércéje. 
 Rettenetesen izzadt akkor is, mint mindig. Folyton törülgette arcát és homlokát nagy, erős markában szorongatott hatalmas, fehér zsebkendőjével. Mégsem vetette le ünneplőjét, sem a nyakkendőjét. Visszahúzódott Iuliával a magas könyvespolc mellé, meghatódott, hogy ilyen sok jóbaráttal találkozhatott... költők, kritikusok, prózaírók... majmosok, mímesek, hamis királyok, hamis csonkák, Lüke Augustus császár barátai. A könyvek tartottak össze minket, alakították testvériséggé hiúságban versengő bandánkat.
 Párttagok és pártonkívüliek, támogatottak és tűrtek, akkor már mindenki gyanús volt: a hamis királyok, a hamis csonkák, a hamis mímesek is, az általános gyanakvás szocializmusában.
 1986 júliusának az az estéje Bukarestben, a Calea Victoriei 2 szám 15-ös lakásában egy korszak végét jelentette. Csak kevesen tudták, hogy egy hónappal azelőtt, Leopold Bloom, a száműzött Joyce szereplőjének születésnapján, én is beadtam irataimat a nyugati utazáshoz, amelyről magam sem tudtam, hogy merre fog kanyarodni.
 A száműzetés gyorsan felfalta az az óta a nyári este óta eltelt évtizedet. Mint az egymásba rakott orosz matrjoska-babákat, hasonlókat és különbözőeket és ugyanolyanokat, az önmarcangoló nagy, öreg gyerek lötyögő burkáig.
 Infantilis tévéműsor, melyben ötven éves gyerekek követelnek elégtételt ki tudja milyen öt vagy tizenöt évvel korábbi szerencsétlen eseményért? Meg nem értett gyerekek, meg nem értett férfiak és meg nem értett nők korukkal, nemükkel, vallásukkal, fajukkal visszaélve: áldozat szerepben! Az Általános Siránkozások repertoárja... az ötéves korban elszenvedett traumák az ötven, hatvan és hatszáz éves immunitás magyarázataként? Mintha az összes valóban felnőtt ember magára öltötte volna az érzéketlenség rinocéroszbőrét! Bűntudata miatt, hogy nem hagyta el időben a Hazát, vagy bűntudata miatt, hogy végig ott maradt? Akkor jelent meg először a hieroglifák Kimérája, akkor kötöttem meg azt a békét, amely semmit sem kínált, de mindent követelt. Művészet Asszony ebben a hosszú vadházasságban érintetlen maradt... csak éppen imitt-amott nyomta rá bélyegét a nekrológ foszladozó lapjaira.

A visszatérés előtti reggelen felidéztem életpályám kanyarulatait. Emlékeztem az ételek és viccek ízére, a borra és a dalra és a hegyekre és a tengerre és a szerelmekre és az olvasmányokra. És a barátságra, amely annyiszor beragyogta a zsákutcákat. Igen, az olyannak, mint nekem, aki betolakodónak született, nincs joga megfeledkezni a Gomorra nyújtotta örömökről. A hely és lakóinak varázsa nem illúzió volt, ezt tanúsíthatom. Ezt Paul Celan is átélte a háború utáni bukaresti éveiben, a „szójátékok” idején, ahogy később élvezettel és nosztalgiázva nevezte ezt az időszakot. Tolsztoj is, 1854-ben az alatt a hét hónap alatt, amit Bukarestben, Kisinyovban, Buzăuban és egyéb állomáshelyeken töltött. A varázslat és a szomorúság keveredése nem kerülte el az ifjú figyelmét, amikor jelleme és írásmódja csiszolása közben könyvekre és friss testi örömökre vágyva őt is lenyűgözte a mezőn megszólított, mezítlábas parasztlány, vagy a bordélyban eltöltött éjszaka.
 Igen, a pillanat hatalma, az élet csak egy pillanat.

 V-Day. A Győzelem napját ünnepelték a bukaresti Calea Victoriei lakásban összegyűltek, a Győzelmet. Évtizedekkel első száműzetésem után, a valódi száműzetés előtt álltam. Így az ünnepségen, anélkül hogy a jelenlévők közül többen sejtették volna, vagy akár én sejtettem volna, az elválást gyakoroltuk.
 1945 áprilisában a kilencéves fiú visszatért a transznisztriai lágerből, és felfedezte az ételeket, ruhákat, iskolát, bútorokat, könyveket, játékokat: az örömöt. A múltat ingerülten megfosztottam szörnyűségeitől: „gettóbetegség!” Kigyógyultam belőle, gondoltam, készen arra, hogy honfitársaimmal együtt osztozzunk a csodás jelenben, amit a kommunista Haza felkínált, mindenkinek egyenlően és érdeme szerint. Az írás kimérája azután vett oltalmába. A nyolcvanas évek elején a rongyos göncökkel már nem lehetett azt a nyomorúságos cirkuszt eltakarni. Az újabb szörnyűség a régit nem helyettesítette, hanem magába olvasztotta: együttműködtek. Amikor nyilvánosságra hoztam felfedezésemet, az arénában találtam magam. A megafonok állandóan azt üvöltötték: idegen, idegen, hazátlan, ellenség, mocskos ellenség. Újból érdemtelennek bizonyultam a Hazára, amelyre már az őseim sem voltak méltók.
 1986 nyarán borzadva menekültem a fenyegető kommunista és nacionalista szörnyűségek elől. Újra „gettóbetegségbe” kergettek, amellyel szemben, azt hittem, már immúnis vagyok.
 Újabb tíz év elteltével sok minden változott, én is megváltoztam. De tiltakozásom az áldozatszerep ellen semmit sem változott. A kényszeres odatartozásom leverése után sem szabadultam fel?... Egy győztes magabiztosan, új identitására büszkén térne vissza Jormániába, a hiánya jelentené a győzelmét azon a helyen, amelyet elhagyott, büszkén viselné, hogy azzá vált, amivel mindig vádolták, ő a megtestesült hiábavalóság.

 Tíz igaz ember jelentheti Gomorrában a valódi Hazát? És az a tíznél több barát, akik 1986 júliusában ünnepelték az ötven éves háborúmat?
 Először Iulia halt meg. Távozásom után a Mugur költőtől kapott leveleket a cenzúra miatt Iulia írta alá, és feleségemnek, Cellának címezte. „Sok szeretettel és nagyon magányosan gondolunk rátok. Gyertek játszani, gyerekek! hallom az utcáról. Vajon játszhatunk-e még valaha? A versek is öregednek, valahogy nem tudnak megíródni. Egy eseménytelen évszakban reménykedünk.” Nem volt benzin, tehát taxi sem, a szocialista Jormániában. Mugur lefizette a Kárpátok Fehér Bohócának készülő Fehér Palota építkezésénél dolgozó egyik kamionsofőrt, hogy Iuliát reggel a korházba vigye és este hazahozza. A kórházak fulladoztak a zsúfoltságtól és a nyomortól, a lakások fűtetlenek, az utcák sötétek, az üzletek és gyógyszertárak üresek voltak.
 „És mégis, a szeretet... ezt nem lehet általánosítani”, írta a Költő. „Ahogy a tudományban Ohm törvényét, úgy alkossuk meg az Ember törvényét, egy Loi de l'Homme-ot: ember az, aki nagyobb űrt hagy maga után, mint amekkorát a jelenlétével betöltött. A hiány hosszú nyilallás – naponta egyszer, hetente egyszer, vagy többször... A szív pedig egyre öregebb – és senki sem viselhet el többet, mint amennyit egy ember el bír viselni. Annyi kellemetlenség ellenére is tudtunk barátkozni! Ha mindent elölről kezdhetnénk... Most állunk az ablakban, mint valami kölykök, és barátságosan integetünk a túloldalra, csakhogy az út közepén most ott az óceán.”
 Mugur izzadva futkosott az orvosok, nővérek és őrök között, ajándékokat osztogatott, mosolygott és hajlongott előttük a dedikált Bruno Schulz és Félig-Lovas-Félig-Sánta-Nyúl kötetekkel. Görcsös, elvakult élniakarással, csak élni, hogy meghosszabbítsa társa életét. A Költő a Másik Feléért akart túlélni. Ezért egyre magasabb árat kellett fizetnie, pedig az élete értéke közben folyamatosan csökkent.
 Mindaz, ami kezdettől fogva a költő fájdalmas „Sorsa” volt, közös sors lett. De ez nem azt jelentette, hogy megszabadult terheitől, ahogy írta: „Sánta vagyok. Reszketek... A reszkető embernek az az érzése, hogy megsokszorozódik: a kézig, amelyért nyúl, hogy megszorítsa, szétmorzsolja – vagy simogassa – nagyon hosszú, cikcakkos utat kell megtennie. Úgy tűnik, mintha egyedül volna, és mégis mintha piacnyi tömeg nyújtaná a kezét egyetlenegy almáért. A reszketés akaratomon kívül jön, de ez az akaratomon kívüliség megköveteli, hogy sok legyek: innen ered az a gondolatom, amit egyszer meg is írtam, hogy az élet nem ilyen vagy olyan minőségű, hanem mindenekelőtt sok.” 
 Gyakran eszembe jutott ez a sok. Mugurról eszembe jutott példabeszéde is a kövér zsidóról, aki rengeteget eszik, egyre hízik, egyre aggasztóbb méretet ölt, és amikor megkérdezik, miért, azt mondja, hogy „amikor megégetnek, sokáig akarok égni, azt akarom, hogy sokáig tartson.”
 A költő Mugur neurózisa és félelme következtében egyre hízott. Reszketése fokozódott, akár a félelme, meg a hideg, a nyomor és az erőszak. Ritkuló, visszafogott üzenetei reszkettek az ellenőrzéstől: „Különösebb panaszra nincs okunk.” A „különösebb” szónak természetesen az volt az értelme, hogy még nem elkerülhetetlen. „Hála Istennek, különösebb panaszra nincs okunk”, így jellemezte Mugur a helyzetet, Cellának címezve, reszketeg Iulia aláírással.
 1989-ben, Iulia halála és a Vörös Cirkusz összeomlása után kaptam az első saját nevemre címzett levelet tőle: „Vajon viszontlátjuk-e egymást? Néhány évvel ezelőtt teljes ember voltam; volt öt-hat szívem, ugyanannyi pár kezem és lábam, orrom, szám – ahogy minden normális embernek, nem? Most a szíveim vagy a föld alá kerültek, vagy szédszéledtek a nagyvilágban. Próbálom pótolni őket, már akiket lehet, egy-egy mindenféle szavakkal összemaszatolt papírlappal. És tényleg azt hiszitek, hogy viszontlátjuk egymást? Akkor csaknem teljesnek érezném magam. Vagyis mondjuk, Félembernek – és nem egy századrész embernek, aki elvesztette a szíveit, szemefényét és mindenét.”
 Nem láttuk viszont egymást. Mugur 1991-ben meghalt, valamikor februárban, a születésnapja tájékán, egyik kezében könyvvel, a másikban egy darab szalámival és kenyérrel.
 Közben meghalt Paul is, a Repülő Elefánt, a volt kommunista, legalább nem kellett látnia a kommunista alakoskodás utáni alakoskodást.
 Meghalt Cella anyja, Evelyne is, aki 1986 júliusában olyan elegánsan és diszkréten levezényelte az egész születésnapot. Egyik utolsó levelében azt kérte, hogy ne az ő címére írjunk, hanem a szomszédéra. A Mircea Eliadéról szóló írásom megjelenése után, amikor az új demokrácia újságjainak hasábjain engem árulással és vádaskodással gyanúsítottak, a helyi hazafiak támadásuk célpontjául a vádlott anyósának postaládáját pécézték ki, és jópárszor felgyújtották.
 A születésnap többi résztvevői, akikkel nem gondoltam, hogy utoljára találkozom, elmenekültek Franciaországba, Németországba, Izraelbe. De Bukarestben maradt barátaim sem voltak már a régiek. A Közelállók közül a legközelebbiek velem és bennem maradtak, még akkor is, ha a hazárdjáték elválasztott minket. Őket nem tudom megidézni, ahogy szüleimet sem tudtam, és nemcsak őket, amíg haláluk is el nem hal bennem.
 A Haza egyre jobban távolodott a bennem egyre jobban süllyedő múltban. Nem volt szükségem sem földrajzra, sem történelemre, hogy teszteljem ellentmondásait vagy haszontalanságát.
 A hiánya nagyobb űrt hagyott, mint amekkora helyet betöltött? Ezt látta előre a Félember, mielőtt végleg eltűnt egy sánta kimérán lovagolva. A hiány tényleg hosszú nyilallás az öregedő szívben.
 Az utcán kiabáló gyerek, gyere játszani, már messze van, az Óperenciás tengeren is túl.

          KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA