Láng Zsolt
Máris elfelejtődött
(vakond)
Amikor Varjúmezőre először elcsatangolt, és alig néhány perc után táncra
perdültek, akkor az lett volna a természetes, hogy ne élje túl. Belepusztuljon
nyomorult szerepébe.
Nem törődött a veszéllyel, mert másra figyelt. Arra, hogy
lehetőleg kecsesen lépkedjen. Kecsesen? Ő? Valamennyire sikerült átvennie
a hegyesorrú ritmusát, a mozdulatok csábító ívét, még ha esetlenül is.
A mező illatos volt, bolond, zsenge, kábító. És legfőképp:
látta a színeket, látta, látta tisztán.
Tudta, hogy be fogja csapni, amikor először megpillantotta,
holtbiztos volt benne. Megérezte jó előre, de nem akart hinni az előérzeteknek.
Most nem. Elege volt belőlük. Igaz, fogalma sem volt, mik azok.
Szeretett volna egyszer vereséget szenvedni. Arra várt,
hogy túljárjanak az eszén. Van a győzelmeken, sikereken túl más is. Például
fontosabb, hogy színesnek látja a rétet, sőt, emlékezik a tegnapi színekre,
és összevetheti, a tegnapi vagy a mai rét a pompásabb.
Vajon a hegyesorrú meddig várt rá a varjújárta réten?
Várta? Lényegében mit akart tőle? Meg is ehette volna, és akkor annyi.
Nem ette meg.
Miért hagyta, hogy hegyes orrának bökdöséseivel elcsábítsa?
Elhitte, hogy igazán oda van érte? El. Elhitte, hogy epekedik utána? El.
És hagyta, hogy benne is feltámadjon a vágyakozás. Komikus, naná. Odaadni
neki mindent, mindenét, igen. Tulajdonképpen így is be lehet kebelezni
valakit, nemde.
Már kölyökkorában megértette a rejtett összefüggéseket.
A háztetőn emberarcú fehér galamb álldogált, és ő alighogy ráemelte tekintetét,
tudta, bent a házban valaki alszik, és ezzel a fehér galambbal álmodik.
Vonzódott az emberekhez. Ő már ott született, a ház kertjében. A kert mellett
további kertek, s az utca végében a temető, csupa betonsír, de hátul maradt
néhány fafejfa, közelben jázminbokrok, két hársfa. Ő elmerészkedett a bokrok
közé is, szerette nézni a sírra hajló öregasszonyt. A temető oldalában
kocsma, városszéli csehó, két asztalka a járdára kitéve, fakókék, szakadt
napernyő alá. Savanyú bort vedelő férfi, mellette mások kevertet, vodkát
isznak. Nem beszélgetnek, de mégis összevitatkoznak. Nem is vita az, csak
kiáltozás, érthetetlen szavakat ordítoznak. Nem is szavakat, csak szócsonkokat.
Szeretette nézni az embereket, látta bennük azt is, amit
kitöröltek magukból. A játékosságot, a türelmet, az igényességet, az empátiát.
Az életerő szusszanásait és dobbanásait. Az életerő sebes áradását, örvénylését.
Beleszédülni valamibe, amihez nincs köze. Kimenni a mezőre. A napfényen
rohangálni. Táncolni a hegyesorrúval. Képtelenség volt? Beleuntak? Beleégtek?
Felőrölte őket a rőt hajnalok valószerűtlensége? Vagy nem volt elég valószerűtlen,
ezért maradt abba? Táncolni egy emberrel? Magasságos ég, az ember vakabb
a vakondokoknál is! Soha senki nem venné őt észre. Soha nem bökné meg az
oldalát. Soha nem dörgölné össze vele az orrát. Soha nem követné csillogó
tekintettel minden mozdulatát, nem figyelné felajzottan, miként ürítkezik,
nem segítené tekintetével, hogy átkászálódjon a barázdákon.
Csak ne lettek volna annyira hegyesek azok a fogak, annyira
sajgóak a nyomaik. Csak ne akart volna mindig, de mindig ő nyerni. Ráhagyta,
hadd nyerjen, de azért egy idő után elege lett. Győzni akart? Hát nem tudta,
aki egy ilyen viszonyból győztesen kerül ki, az vagy sekélyes, vagy hazudik?
Esze százszor gyorsabban vágott, mégis butábbnak mutatta magát. A víz illatát
százszor messzebbről megérezte, mégis hagyta, hogy a hegyesorrú vezesse
a forrásokhoz. Szerette volna bevonni csendesebb hétköznapjaiba, megmutatni
neki a kert végében azt a kis virággruppot, ahonnan átlát a másik kertre,
a temetőre és a kocsmára, maga mellé vonni a meggyfagyökerek emelte halmocskára,
ahol esténként a világ tágassága a lélekben is megjelenik. Romantikus majom!,
ezt kiáltozta Bori anyja a szobából Bori apjának, amikor az a meggyfa tetejére
felmászva, belesett Bori anyjának ablakán. Mennyire szerette ezeket a jeleneteket!
Megmutatni a rózsafa mellé leszúrt somfakarót, amit ő hátvakaró oszlopnak
használt. Tétlenül egymás mellé heverni a kertvégi bukszusok alatt. Igazán
közel. Á! Azt kellett hazudnia, hogy jó neki a réti kergetőzés, hagynia
kellett, hadd harapdálja a hátát, és viszontharapnia ott, ahova tolakvó
mozdulattal rábökött. Hazudnia kellett. Trapézmutatványokat kellett végeznie
a kéj rivaldafényében. Lelkiismeretfurdalás kezdte gyötörni, nemde? Igen.
Mégpedig azért, mert valaki kimaradt a testéből, kimaradt egy darab énje,
kimaradt belőle egy jókora darab nem hegyesorrúság. Énje kilencvenszázaléka,
minimum. Persze, lehazudta.
Amikor a hegyesorrú elmaradt végül, akkor a hiány és a
hiány nyomában támadó elapaszthatatlan vágy fájdalma megrendítette, ám
a fájdalommal együtt jött a megkönnyebbülés is: vége a hazugságnak, ideje
számot vetnie azzal a kiebrudalt kilencven százalékkal.
Szerette Bori szobája előtt eltölteni az éjszakákat. Mert
Bori nagy álmodó volt, a szobája tétova menekültekkel teli álmodó vár,
a várfalakon fura lények, akik a nappali valóság ostromgépei elől védelmezték
menedéküket. Külső szövetségesként érintkezésbe tudott lépni velük. Számára
az álomvilág látható világ volt. Nagy adomány. Titkolnia kellett a hegyesorrú
előtt, de most, hogy számba vehette a kilencvenszázalékát, most már ez
is megengedhető volt. Csak minél tovább tartson.
Szeretett néha felüvölteni, mert a többiekben ez csak
növelte a tiszteletet, a félelmet, és ha féltek valakitől, azt békén hagyták.
Nem akarták ráerőszakolni a saját életüket. Sokat megtudott az álombeli
állatoktól. Hasznos segítséget kapott tőlük. Nem elég üvölteni, olyasmit
kell tenni, amit a többiek fogcsikorgatva sem képesek utánozni.
Fekete volt a bundája, és amikor éjjel előmászott,
a város minden sötétsége bundájába zuhant. Fergetegesen csapkodott az az
erő, amit magában érzett. Egy csöppség volt amúgy, de semmihez sem fogható
súlycsepp, tömör erő, fénytelen energia. Rácsatlakozott a sötétség kiapadhatatlan
forrásaira. Igaz, hogy a város ősi architektúrája tökéletes volt, ám mindenütt
akadtak anyaghibák, a felszínen támadt örvények újra meg újra kialakultak,
jelezve, hogy ha valami egyszer elromlik, akkor ott felesleges a javításon
dolgozni. A működő jó helyén nem egy nem működőképes jó pihen, hanem nyiladék
tárul, megnevezhetetlen árnyékvilág. A sötétlő örvények a város jellegzetes
pontjain alakultak ki. A Vihar (később Kölcsey, később a rózsákról elkeresztelt)
utcában két ilyen örvénylő hely van, az egyik a suszterájnál, a másik a
kőkeresztnél, a kőrisfa tövében. Ott mindig hidegebb szél fúj, a pormacskák
körbe-körbe száguldoznak, spirálisan sodródva egyre messzebb a fa törzsétől.
Ugli elvtárs megyei elsőtitkár háza abban az utcában található, ahol annak
idején a gettófőnök, vitéz Sárközi háza állt. Az állomás strand felőli
bejáratánál, ahol a Dunacsatornához induló vonathoz a teherautó platójáról
leugrálnak a városban összefogdosott munkakerülők, az ugyanaz a rámpa,
mint ahol ’44-ben a felszámolt gettóból kihajtott embereket a vagonokba
zsúfolták.
Miután évekkel ezelőtt a mezőről beköltözött a család,
sokkal egyszerűbb lett az életük. Nem kellett egész nap a járatokat kaparni,
akadt bőven százféle üreg, lyuk, verem, repedés, pince, ahol bőséggel lakmározhattak
is, ha megéheztek. Napokig senkivel nem találkoztak, és meglepetésükre
minduntalan egy-egy álomgazdagságú éléskamra tárult eléjük, egzotikus új
ízekkel. A gilisztákat szinte mind összefogdosták harmadfél évvel ezelőtt,
hazafias közmunka során, hogy Angliába szállítsák, egyébként tetemes összegért,
amiből az ország maradék adósságának jelentős részét vissza lehetett fizetni,
az angolok pedig megelégedetten figyelték, ahogy az éhes giliszták teljes
nekibuzdulással, az angol fajtatársaiknál sokkal lelkesebben és hatékonyabban
forgatják, fertilizálják a termőföldet, az egészséges angol biotermékek
számára. Leszoktak a csimasz csupasz és nyers élvezetéről is, mást ettek.
Mit? Alapvetően a szokatlan mennyiségben útjukba akadt gyökereket falták,
desszertként pedig porfestékkel tömték magukat. Fekete anilinből kifogyhatatlan
készletre akadtak a pártkantin mosodájában, ahol nem csupán a kantin abroszait,
konyharuháit, hanem az egész pártház-komplexum szennyesét mosták, illetve
a mosoda szárazgőzös tisztítórészlege festést is vállalt, és jó minőségben
elvégezte. Ennek a részlegnek a vezetője a kantinfőnök, Gigi úr egyik unokaöccse,
Teo volt, aki nem fordított különösebb gondot a rágcsálók elpusztítására.
Nem mintha a vakondokcsaládnak akadály lett volna bármilyen patkányfogó.
Megfelelő fogakkal rendelkeztek, akár a vas átrágásához is. Még az üveget
is átharapták. Elképesztő foguk volt, büszkén mutogatták. Nem tudni, mitől,
bizonyosan nem a festéktől, mert azelőtt is, amikor még nem találtak rá
a mosodára, ameddig vissza bír emlékezni: fekete volt a foguk. És ettől
még feketébben pompáztak minden más vakondoknál, igaz, más család nem is
élt a környéken.
Nagyobb termetű volt az átlagnál, a róka viszont kisebb,
de még akkor is, fura volt az egész. Fura? Nem, dehogy, inkább ráillő,
rászabott kalandnak nevezné. Mindig is érezte magában azt az őrületes,
a város félresiklott szerkezetéből áradó fekete energiát. Találkoznia kellett
vele. Maga volt a lehetetlen, ám a lehetetlenségfal az első pillanatban
ledőlt, mihelyt a hegyesorrú kéje tetőfokára hágott. Ő juttatta oda, még
ha ez árulás volt is a részéről. Elárulta a fajtáját, a kialakult szokásokat,
a megkapaszkodott rendet. Ki akart lépni a föld rögei közül, kézen fogva
végigsétálni a világ szeme előtt a káprázatos rókalánnyal. Bűn és mocsok.
Szőrt égre meresztő sikongásokkal sikongtak, ami felháborította a néma
vidéket. Nem éltek már a mezőn nyulak, hogy felhorgadjanak nyugalmukból,
sem borzok, hogy a hasalás gyáva almáról felriadjanak, ám a néptelen mező
mégis felháborodott, szinte felhajlott mind a négy sarka. Hogyan tud ő
belekopulálni egy róka micsodájába, kérdezte a mező néma, ám fenyegető
szájmozgással. Egyre nőtt a felháborodás, növesztette a bűne.
Sötétségből sem volt hiány, nem árulták jegyre. Sötétség
csorgott ki az ablakokon, sötétség honolt az arcokon, megbújva a naponta
szaporodó ráncokban, és főképp a szétkorhadt mosolyokban.
A pereputtya egyre szaporodott; persze, tétlenkedtek volna
egész nap. Ha ő nincs, ha nem hajtja ki őket az utcákra, akkor csak tespedtek
volna az anilinfelhőbe kábulva. Kiáradás a város utcáira, és akit csak
értek, lezabálták arcáról a sötétséget. Felemelő látvány, gondolta, már
ha ismer efféle idiómákat, káprázatos és filmre való, ahogy a vakondokcsalád
megtámadja a várost, és hegyes fogacskákkal eltökélten vicsorítva, vagyis
foguk feketeségével, cikcakkos rohanással, vészjósló pattogással a házaikba
kergetik az embereket. Persze, ha akarták, a falat is keresztülrághatták
nagyon rövid idő alatt. De nem volt erre szükség, akadt az utcán is bőven
zsákmány. Ő nem is annyira az eleségszezésért volt oda, szívesebben figyelte
táplálkozó testvéreit. A kivonulást megszervezni, azután a háttérben maradni,
és gyönyörködni a művészi akszijóban.
Nem a régi göcsörtös örvényekben, az elromlott, félrecsúszott
architektúrában, illetve az arról tudósító szerkezeti hibákban volt a legízletesebb
sötétség. A legtáplálóbb a kiapadhatatlan lakónegyedi anyagmély volt.
Ahol legyalulták a csendes kerteket, a kis gazdaságokat, túl a hídon, a
Majorban, a Tarhegy felé futó nyílegyenes út két oldalán épült új lakótelepen.
Ott a falak soha nem voltak egymásra merőlegesek, soha nem záródtak rendesen
az ajtók és ablakok, és a réseken beáradt az éjszaka, majd napközben széles
sávokban patakzott le a falakon, úgyhogy nappal is lehetett töltekezni.
Vagyis szépek voltak ezek a délelőtti, netán koradélutáni menetek, főképp,
hogy fényes nappal senki nem várta őket. Beleugrani egy nő arcába, és beleharapni,
miközben a nő eszeveszetten nem mer sikongani, csak némán csápol karjaival.
Hát, nem akármilyen élvezet!
Semmi mást, csak harapni. Nem vérszívó denevérek ők, mint
ahogy a Hírlapban közvetve utaltak rá. Egy érdeklődő olvasói levélre
Fazakas János földrajztanár azt válaszolta, hogy az elszaporodó denevértámadások
hátterében a kócos, hosszú haj áll, tudniillik a denevérek a fülükkel látnak,
márpedig a haj nem veri vissza, hanem elnyeli a kibocsátott hangot, a denevér
pedig azt hiszi, hogy szabad az útja, erre puff, nekiütközik a haj gazdájának.
A denevér soha nem támad, ha mégis harap, azt kétségbeesésében teszi. Egyébként
a válasz a főszerkesztő fejébe került. A leváltás oka az lehetett, hogy
egyrészt Fazakast Fakakasnak írták, amit ugyan a földrajztanár aligha szívott
mellre, ellenben élt a megyében egy országgyűlési képviselő, akit szintén
Fazakas Jánosnak hívtak, ám valamiért Fakakas volt a csúfneve, másrészt,
és vélhetőleg ez esett nagyobb súllyal a latba, attól háborodtak fel a
megyei elvtársak, hogy a főszerkesztő nem várta meg a pártukázt, amely
a denevérek elszaporodásának okaként a templomokban uralkodó állapotokat
nevezte meg, és azonnali intézkedéseket foganatosított: kéksalopétások
jelentek meg a templomokban, kipucoltatták a tornyokat, a pincéket, de
persze a lelkészi lakokban is körülnéztek, és bár nem találtak egyetlen
denevért sem, DDT-porral alaposan beszórtak mindent.
A Major helyén felhúzott Grigorescu (ejtsd grigoreszku)
lakótelep volt a támadások helyszíne, pedig oda egyetlen templom nem épült.
Nem, nem denevérek, mondta Matyasovszki tanárnő, akihez Bori bioszórára
járt hetente egyszer. A tanárnő férje színész volt, ám ennek ellenére jelentkezett
építőtelepi közmunkára, és egész nyáron nyelte a port, így aztán kedvezményesen
kaptak lakást, és elköltözhettek az anyóstól, ahol egymás hegyén hátán
éltek. Új lakásuk épp azon a helyen épült, ahol két éve még Kiss néniék
portája állt, és ahova vasárnap délutánonként, legalábbis amióta megvették
a Skodájukat, Boriék rendszeresen el-ellátogattak. Még nagyapja kertjénél
is nagyobb volt ott a kert, a ház mögött hatalmas hátsó udvar terült el,
megunhatatlan bújócskázások helyszíne, aztán a hosszan, a szántóföldekig
lefutó gyümölcsöskert következett, a végében a Homoród, átugorható, nyaranta
kiszáradó kicsiny patak. Nem, soha nem száradt ki teljesen, tenyérnyi széles
erecske a legesőtlenebb nyarakon is csörgedezett benne, békákkal és gyíkokkal
telezsúfolva. A Kiss néni unokái békairtást rendeztek, ám megjelent Kiss
bácsi, és rendet teremtett, megmagyarázva, miért hasznosak a békák, majd
élethűen ecsetelte, hogyan éreznék magukat, ha egy hatalmas kéz elkapná
az ő lábukat is, és hirtelen a földhöz csapná őket, kb. az eresz magasságából.
Brrr, képzelték el az unokák, és akkor néhány hétig a békáknak nyugtot
hagytak, annyira, hogy még Borit is beárulták, aki viszont csak azért fogdosta
ki őket, mert szerette simogatni a hátukat. Kiss bácsi erre csak annyit
mondott, hogy egy jobb korban ezt minden további nélkül megtehetné, ezek
viszont már ijedős békák, beléjük van verve a frász, úgyhogy a legszelídebb
érintés is stresszeli őket. Kiss bácsival érdekes dolgokról lehetett beszélgetni,
pap létére a darwinizmus hívéül szegődött, sőt, azt állította, hogy az
evolúció a teremtés maga, csak nem földi napokban kell mérni. Lehet, nem
is az ember a teremtés csúcsa, hanem közbeeső állomás, szükséges lépcsőfok,
és történetesen a most még a földszinten totyogó békák fognak rajtunk a
fellépdelni, mondta a békairtóknak. Matyasovszki tanárnőék ablaka a Homoródra
nézett, a homokpados mederre, azaz egy másik betonblokkra, amely ott emelkedett
a Homoród helyén. Hogy a Homoród s benne a békanapozó porond hova lett,
azt nem lehetett tudni, Kiss néniék az Újközpontba költöztek, azaz csak
Kiss néni, mert Kiss bácsi egyik vasárnap este felkötötte magát, másnap
ugyanis érkeztek a buldózerek, hogy eltakarítsák a házat, amelyből Kiss
néni már áthurcolkodott a garzonba. Ott lett volna a helye Kiss bácsinak
is, ő azonban képtelen volt mozdulni. Buldózerek menetelnek fölfelé az
evolúció lépcsőjén, sziszegte Kiss bácsi legnagyobbik unokája a temetésen,
és mindenki úgy tett, mintha nem hallaná. Kiss bácsi agyvérzésben halt
meg, hallotta Bori az apja szigorú intelmét, amikor kiszálltak a Skodából,
és elindultak a temető felé.
A megharapott orcák és ajkak feldagadtak, amitől mulatságosan
mutattak a szenvedők. Ráadásul nehézkesen ejtették a hangokat, akadtak,
amelyeket duzzadt, félrecsúszott ajkaik egyáltalán nem tudtak kimondani.
A szavakból betűket haraptak le, mintha tiltott hangok lettek volna. Így
járt az “m” például. “Eddig egy ez ég?” kérdezte valaki, és jött a viszontsóhaj:
“egharaptak engeet is, ost ondja eg”.
Leették a sötétséget az arcokról. A fénytelen, hideg,
fergeteges szippantóerőt keresték, ettől élt bennük a szív, ettől keringett
a vérük. Bori ismerte őket, anélkül, hogy tudta volna, ők a tettesek, többször
látta, amint szétgurulnak hátul a kertben. Minta a sötétség mászkálna a
fűben. Miféle állatok lehetnek? Szimpátiát érzett irántuk, úgy vélte, rejtőzniük
kell, menekülniük. Elterelt vagy betemetett patakok keresnek így menedéket,
vagy tiltott betűk, a sok-sok “cs”, “sz”, “ny”, amelyeket egy idő óta nem
volt szabad nyilvános helyen használni, példának okáért Szatmárnémeti helyett
azt kellett írni, hogy Satu Mare, Szászrégen helyett, hogy Reghin, Nagybánya
helyett, Baia Mare. Egy idő után, ha csupán rápillantott az ablakára, odavalósian
jöttek-mentek a sötét pamacsok, mintha fekete pöttyök futkároznának bent
az üvegben, sőt, mintha a lelkében, legbelül.
Kereste a hegyesorrút? Nem, de vágyott rá. Nem rá, hanem
arra, hogy megmutassa neki magát. Mert olyankor ő is elcsodálkozott, mekkorává
nő, milyen délceg, egyenes, pompás, óriási. Büszke volt magára, és persze
arra a sikításra, amit a rókalány hallatott.
Bori a Major régi nyárfasorát, kertes, apró házacskáit
látta maga előtt már akkor is, amikor az Újközponton keresztülbukdácsolt.
Az Újközpont lakóit a Majorból költöztették be, főképp az északi fekvésű
lakásokba. A napos tapstérre nem akárki ablaka nézhetett, oda természetesen
másokat hoztak. Nem tudott úgy átmenni a téren, hogy ne lássa a tér helyén
heverdélő egykori cigánytelep, a Digesztor festői putrijait is, a rengeteg
pucérhasú gyerekkel és a keshedt gebékkel, amelyek szanaszét legelték a
szemetet. Ám hiába népesült be képzelete e festői emlékekkel, jobban érezte
magát, ha képzelete üres maradt. Ház nélkül nincs hátsó udvar. Mondogatták,
hogy a Tisztviselőtelep is lebontásra kerül, hasonló betonnegyedet emelnek
a helyére, Adynak fogják elkeresztelni. Grigorescu, Tudor, Avram után Ady,
ez némi elégtételt adott az embereknek, büszkeséget és hálát éreztek; hálát,
amiért nem feledkeznek meg róluk sem, és büszkeséget, amiért az ő költőjüket
mások is elismerik. Közben beköltöznek majd egy kétszobás lakásba, ahova
új, modern bútorokat kell venniük, mert a régi nem fér el. Bori apja azt
mondta, hogy nem hiszi, hogy erre hamarosan sor fog kerülni, mert túl sok
fejes lakik már a környéken. Szemben velük nemrég költözött be a szövetkezeti
elnök, a Vágner Öcsiék házába, miután ők repatriáltak Németországba. Az
elnök kiigényelte a lakást, rendbe tétette, aztán megvásárolta. A kertjébe
díszfákat hozatott, látták, amikor lepakolják a teherautóról. Azt is látták,
hogy át-átjárnak egymáshoz a lennebb lakó Popa őrnagyékkal, vasárnaponként
együtt mennek kirándulni, az utcán folyt a lázas készülődés, felekkensütők,
bográcsok, kempingszékek vándoroltak egyik autóból a másikba. Bori apja,
ahogy a szövetkezetis beköltözött a Vágnerék ki sem hűlt helyére, máris
köszönni kezdett neki, elvégre szomszédok lettek, az elnök azonban értetlenül
bámult vissza rá.
Jánoska néhányszor az Újközpontban adott randit Borinak.
Jellemző. Új fiú, nem tud semmit a tér múltjáról, és valószínűleg élvezi
a kontrasztot a nyomasztó tapstér és a zöldellő vízpart között. Csak a
töltésen kellett átmenniük, és máris lent voltak a parton. Jánoska gátnak
mondta a töltést. Nehéz volt őt rávenni, hogy ne saját fantazmagóriáival
jöjjön elő, hanem apjáról, a Költőről meséljen. Mit meséljek? Ül egész
nap az asztalánál, és szenved. Bori nem gondolta volna, hogy ennyire eseménytelen
egy nagy költő élete. Hogyhogy egész nap ül és szenved? Késő estig görnyed
a karosszékében, néz maga elé, lejegyez egy-egy szót. És miből gondolod,
hogy szenved? Amikor kijön a konyhába vacsorázni, panaszkodik. Azt hiszem,
apámnak fogalma sincs, mi az igazi szenvedés, mesélte Jánoska. Mi? Hogyhogy
mi? Hát mi volna, szerinted mi volna az igazi szenvedés?, kérdezte Bori.
Amikor elevenen megnyúznak. Vagy amikor forró olajba ültetnek. Vagy amikor
kitépik a körmeidet. Vagy zsilettpengével lemetszik a szemhéjadat, és kifektetnek
a napra. Vagy ólmot öntenek a füledbe. Nem egyet, hanem ötöt mondtam. Lehet,
hogy apád ezeket mind elképzeli, amikor ír...
Munkahelyi ártalom, ezen aztán nagyot nevettek. A fűben
ültek egy szomorúfűz alatt, a lehajló ágak eltakarták őket a hídon túli
gyárakból hazafelé sietők elől. Jánoska szinte nevetőgörcsöt kapott, nem
tudta abbahagyni. Munkahelyi ártalohohom? Mint aki soha nem hallotta a
szót, elkerekedett a szeme, aztán leesett neki a tantusz, és kirobbant
belőle a nevetés. Akik fönt a töltésen elmentek, azok is hallhatták, de
persze csak a szomorúfüzet látták, a hahotázó fűzfát.
A töltésről keskeny lépcsőn jutott fel a hídra, hogy átérjen
a Majorba, azaz a Major helyén épült Grigorescu lakótelep harangvirágról
elnevezett sikátorába, mégpedig a C12-es blokkba, a VII. emeletre, a 42-es
lakásba. Ide költözött át biosztanárnője a szülői házból, ezentúl itt fogja
nyitott könyvvel ellenőrizni, szöveghűen bemagolt-e mindent. “A DNS szerkezete
lehetővé teszi az információ tökéletesen stabil tárolását, pontos megkettőződését
és átadását...” Szinte tökéletesen, jött a javítás. “A DNS kémiai szerkezete
magában rejti az evolúcióban fontos szerkezetváltozás lehetőségét is. Az
információ nemcsak a fehérjék szerkezetére vonatkozik, hanem módot nyújt
azok szintézisének mennyiségi és időbeli szabályozására is, így végső soron
a sejtek valamennyi funkciója a DNS ellenőrzése alatt áll.” Csaknem, szúrta
be ismét Matyasovszki tanárnő, csaknem valamennyi funkciója.
Fent a híd legtetején megtorpant, lenézett a folyóra,
de nem érezte a víz illatát. Hídszagot érzett. Balról egy kéziszekeret
vontató férfi közeledett, a szekéren aragázpalack. Messziről megismerte
a palack zötyögését, ki volt élesítve a füle az efféle hangokra; szemfülesnek
kellett lenniük, amikor az utcába behajtott a gázos autó, rohantak, nehogy
butélia nélkül maradjanak. A férfi arcán mintha ugyanolyan por ülne, mint
a hídon, sárgás, repedezett, pikkelyes. Apró szusszanásokkal vette a levegőt,
kimérten csoszogott, csak a szükséges mozdulatokra koncentrálva. Néha Bori
is így görnyed, így lélegzik egy-egy kosármeccs után, ha fáj a bordája,
márpedig a könyököktől be lehet szerezni efféle fájdalmat. Apró kortyokat
nyeldes, szapora kis korttyal váltja ki a nagyobbakat, így elviselhetőbb.
Popa őrnagy két fia merev nyakkal megy végig a járdán,
nem fordulnak feléjük. Pedig amióta a nővére egyetemre jár, és extravagánsabban
öltözködik, minduntalan megbámulják az utcán. Szép a nővére, nem vitás,
anatómiailag tökéletes a teste. Csaknem tökéletes, mert ő ugyan nyafog,
hogy kicsi a melle, kicsi a szája, nagy az orra, nagy a füle. Persze, ezt
csak ő mondja, a fejek viszont önkéntelenül forognak. A Popa fiúk és a
szövetkezetis Mihoc (ejtsd mihok) fiai viszont észre sem vették. Egymással
nagy hangon csevegtek, széles jókedvvel köszöntötték egymást, s percekig
társalogtak az utcán, mielőtt valamelyikük rezidenciájára visszavonultak.
Nyomukban tictac cukorka kellemes illata maradt. Szinte bizonyos, hogy
nem aggódtak a buldózerek miatt. Mihoc elvtárs márványlapokkal burkolta
be a ház külső falát, mint aki az öröklétre készül. Bár ha költözniük kell,
nyilván könnyű szívvel megteszik majd, valahol mindig várja őket az új
ház, még vastagabb falakkal, még díszesebb homlokzattal, ősi fákkal a kertben.
A víz sem olyan, mint régen, gondolta Bori. A férfi arca
közelről nem pikkelyes, hanem szinte folyékony, illetve: sötét hab lebegett
az arca helyén. Talán amiatt lehetett ezt gondolni, mert legyek dongtak
a feje körül.
Vissza fogja mondani ezeket az órákat. Kifejezetten rosszul
lesz, amikor át kell mennie a hídon, és be kell lépnie a betonrengetegbe.
Nem lakótelep, hanem szürke meddőhányó, már ha ilyen a meddőhányó. Mindenesetre
a szó tetszik neki. Nem orvosira, hanem matekre felvételizik, legalább
elégtételt vesz Bárdossyn. Mert Bárdossy pikkel rá, és amikor teheti, pikírt
megjegyzésekkel szurkálja. Nem bírja elviselni, hogy Bori két éve zsinórban
nyeri a tantárgyolimpiát, igaz, csupán a megyei szakaszt, ámde akkor is
ő a legjobb a megyében, nemde. A múlt mértanórán észrevette, hogy ha már
van két merőlegesünk, értelmetlen egy harmadikat keresni, az legfeljebb
a nem-euklideszi térben volna megtalálható, merthogy Bárdossy negyed órája
kereste. Lehet, hogy ezt a nem-euklideszit nem kellett volna mondania.
Bárdossy elvörösödött, mint a paprika, a tábla felé fordult, s háttal dörmögte,
hogy nem kér efféle megjegyzésekből. Ő persze nem gúnyolódásból mondta,
hanem a felfedezés őszinte örömével, azzal az örömmel, amely a nem-euklideszi
térnek szólt, vagyis hogy megjelent, igaz, puszta lehetőségként, de mégis
felbukkant, itt van a körükben az, amiről eddig elméleti jelenségként volt
szó. Fantasztikus, gondolta. Ebben a vidéki városban, egy apró osztályteremben,
a krétaporos légtérben megjelent egy világraszóló tér, ami sokak szerint
nem is létezik, csupán valami tántorgó, zaklatott agy szüleménye. Lúdbőrözött
a közelségétől. Mintha megtanult volna röpülni. Nahát... De Bárdossy odáig
ment, hogy óra végén elkérte az ellenőrzőjét, és beírta, hogy tisztelt
szülők, lányuk órán szemtelenkedik, kérem, lépjenek fel megfelelő szigorral.
Utálta ezeket a meleg őszi napokat. A nyár visszatérésével
kecsegtetnek, de vakáció nélkül nem nyár a nyár. Ráadásul célegyenesbe
fordultak, közeleg a felvételi, járhat hetente felkészítőre Matyasovszki
tanárnőhöz. Ha itt leereszkedne a folyóhoz, tíz kilométert sem kellene
úsznia, és odaát volna, a határ túloldalán. Úszni sem kellene, vinné a
víz. Mintha gondolatolvasók volnának, a híd alól előbukkant egy zöld katonai
motorcsónak, négy fegyveres határőrrel robogott lefelé. Általános fölmelegedéssel
riogatnak, miközben egyre hidegebb van. Mindenki azon igyekszik, hogy semmi
se legyen a fejében. Ahol nincs semmi, ott senki nem akadhat nem-tetsző
gondolatokra. A párhuzamosból Katóczot és Hallert állítólag a határnál
kapták el, kicsapták őket. Kihez mehetne? Eszébe jutott, hogy a nyáron
debreceni rokonok látogatták meg őket, kimentek együtt a partra fürödni,
vettek egy dinnyét, elásták a homokban, aztán délben megették, közben úsztak,
fociztak, labdacicáztak. A rokonok kérdezték, milyen a suliban, mi az,
ami náluk más. Hát hiszen minden más, nagyon más, de nem tudta elmesélni,
mert amiről mesélhetett volna, egyáltalán nem illeszkedett a rokonok életébe,
semmilyen viszonyban nem állt azzal, ami velük odaát történt. Nem értették
egymást. A rokonok próbáltak érdeklődő arcot vágni, de közben látszott
a szájuk szögletében, hogy tettetés az egész, legfeljebb az értetlenségük,
és az abból fakadó sajnálat valódi. Rendben, hogy az emberi élet egy nulla
az univerzum végtelenjében, ámde az ő élete semmi, nem nulla, hanem semmi,
mert a nulla legalább viszonyban van a többi számmal, de a semmi maga a
viszonytalanság.
Bárcsak a magányt szeretné. De folyton fiúkon jár az esze.
Átment a hídon, elhúzott a hónapok óta költöztetésre váró
temető mellett. Nagyanyjával még ki-kijártak világításkor, akkor még fák
alatt nyugodtak a halottak, ma nincs egyetlen fa sem, amely védelmezné
őket. Átcaplatott a túloldalra, majd a Burgya saroknál befordult egy frissen
vágott utcába, ahol a járdának se híre, se hamva, homokkupacok és vascsövek
hevertek szanaszét, néha egy-egy sehová sem vezető árkon ugrott keresztül.
Kiért a vasúti aluljáróhoz, sárban csúszkált, pedig már régóta nem esett.
Aztán ott járt a blokksor előtt. Átevickélt a kicsi téren,
a lebontott kápolna helyén, kerülgette a gödröket, az egyre terebélyesebb
törmelékkupacokat, a széthordott sarat, keresgélte a keréknyomokat, ahol
szilárd rétegekre találhat, billegett a betondarabokon, s épp felszökkent
a falak tövébe, amikor arcának csapódott valami.
Nem értette, hogy miért nem engedik ide be a napot, hogy
lehet ennyire szűk minden. Volna hely bőven. Megcsapta a hideg, ami a blokkok
közül kisüvített. Ez egészen másfajta hideg, mint ami a híd tetején vert
az arcába, vagy később, a ledózerolt kápolna huzatos halmán. De ami az
arcának csapódott, meleg volt.
Popa és Mihoc fiai bármit megengedhettek maguknak,
még azt is, hogy az apjuk járgányát jogsi nélkül vezessék. Mégsem élték
az utcakölykök életét, nem csatangoltak el, nem lövöldöztek parittyával,
nem dobták be hógolyóval senki ablakát, nem vagánykodtak. A Boriék mellett
lakó Sántika néniék nem ismerték Popáékat, sem Mihocékat, mégis valahogy
azonnal közvetlen lett a viszonyuk. Hosszan elbeszélgettek, átkiabáltak
egymásnak; amikor jött a szemetes, Popáéknál egy fiatal katona húzta ki
a kosarakat, és Sántika néni vele is cseverészett egy sort. Aztán átment
Boriékhoz, és leadta nekik, hogy az őrnagyéknak csicskásuk van, meg hogy
miféle konzervdobozokat látott, nem is beszélve a narancs- meg banánhéjról,
hangját lehalkítva ecsetelte, miféle ez a Mihoc, a felesége naponta két
kiló húst is megsüt, pletykálkodott, de mégis, ha Boriékkal beszélgetett,
megszűnt hangjában az a fajta etnikai bizalmasság, ami a szembenlakókkal
folytatott paláverekben messzire harsogott. Boriéknak Sántika néni, aki
tősgyökeres román volt, és negyven éve abban a házban lakott, amelyet Bori
nagyapja adott el nekik, nem lehetett a bizalmasuk, hiába osztották meg
egymással néha a fejadagot is, hiába lehetett a Sántika néni fiával jókat
beszélgetni, idegen volt a szaguk is. Hiába építette nagyapja a házat,
hiába halt meg ott, az a lakás idegen lett, a falak idegen illatot árasztottak,
és ha vonzódott is Dorinhoz, az a vonzalom az idegenségre alapozódott.
Mit érzett? A szívritmus fokozódását, borzongást a gerince mentén, enyhe
nedvességet a combok között. És nyúlfalkányi éberséget az izmokban.
Az ő családjának Vinkó volt az etnikai bizalmasa, miközben nagyobb
gecit, mint Vinkót, nem ismertek. De amikor Vinkó geciségéről volt szó,
akkor az apja mindig hozzátette, hogy mégiscsak magyar, azután meg azt
is, hogy csak félig az, ami máris mentségnek számított a geciségre.
Miféle kényszernek engedelmeskednek a denevérek, ha valóban
denevérek azok?
Vinkó és az apja? Soha nem barátkoznának, ha nem volnának
ugyanabba a táborba kényszerítve. Valami rosszabb elől menekültek egymáshoz,
és így barátságukból híg és sekélyes dolog lett. És mégis. Amikor az apja
családi körben legecizte Vinkót, vagy mások füle hallatára azt mondta neki,
te pokol hentespókja, akkor ez biztosítópántként csak erősítette a sekélyes
kapcsolatot. Ha az ún. elvtársi találkozókon többet ittak a kelleténél,
a nyelv disznóólában nem váltak egymás szemében disznókká, legfeljebb hencegve
vitézkedő szabóinasnak látták egymást, míg ugyanez távolról sem fordulhatott
volna elő Popáékkal vagy Mihocékkal, ha pedig apja Sántika néninek ócsárolná
Mihocot, hogy na aztán, az elnök elvtárs a pokol hentespókja, hát, Sántika
néni arca elfelhősödne, mert félig-meddig magára venné a lepókozást, és
megsértődne.
A vakondok szinte gépiesen tette, amit tett. Már-már szórakozottan
rugaszkodott neki, mint aki elunta a nézelődést, felszökkent a fal tövéből,
magasra emelkedett, kényelmesen zuhanhatott, mielőtt a leszálló ívben rácsapódott
az arcra, amitől sokkal biztonságosabb lett a landolása. Ám amikor ráhullott
az arcra, sőt, már előtte, bent az arctérben, hirtelen ismerősnek tűnt
neki, és ettől elbizonytalanodott, zavarba jött. De nem ezért nem harapott
bele.
Bori nem látta, honnan jön, nem látta, mégis nagyon tisztán
kirajzolódott előtte az ugrás íve, mintha egy rög pattant volna föl. És
szemvillanás alatt eszébe jutottak a kertjükben szétguruló fekete pamacsok,
s ez valahogy otthonossá tette a dolgot, akárha kertjükben járkálna itt
a rideg blokkok között, otthonossá, de egyben lidércessé is. Viszont abban
a kétségbeesésben, ami a mozdulatban benne rejlett, abban felismerte a
szomjúságot, a kínzó szomjúságot, aminek nyűgében, igen, levethetetlen
súlyával bele vannak kényszerítve ezek a fekete rögök a sorsukba. Nem denevérek,
vagy ha azok, hát szárnyatlan, csökött denevérek, akik elveszítették a
repülés tudományát. Elnehezültek, vagy egyszerűen gyávák.
Két pillanat találkozott most. A híd magasra felívelt,
feltűnően magasra, szinte érthetetlen, miért csúcsosodott ennyire föl,
nem véletlen, hogy szabotázst emlegettek azonnal, az építő húsz évet kapott,
és a harmadik hónapban felkötötte magát a cellájában, így nem érhette meg
az árvizet, amely rehabilitálta, mert az ár a szabotázsnak tartott magas
ív miatt megkímélte a hidat, nagy-nagy döndülésekkel, vészjósló kondulásokkal
még az úszó háztetők is átsodródtak alatta, mert komplett háztetőket is
lesodort az ár, e szabotázsnak minősülő hídív magasában jeges magányt érzett,
és az a magányérzet újult meg a kis kápolnadombon, az egykori Szent Antal
téren, ahonnan annak idején tovább indult az út a Tarhegy, azon túl pedig
az ecsedi mocsárvilág felé, ahol nagy esőzések idején a mai napig világít
a berzenkedő tőzeg, s e kétszeres magány tért vissza a betonblokk tövében,
duplán kiosztott magány, amihez az arcának csapódó állat magánya társult.
És így már nem is magány volt. Nem tudja, mi volt, nem értette. Inkább
csak a lehetősége valaminek, a hiánya. Ugyanúgy, ahogy a nem-euklideszi
tér is a nem létező világnak a tere, a nem-létező tulajdonságokkal rendelkező
világé, ám pontosan ezért válhat kézenfekvő létezővé.
A vakondok ebben az arcban talált rá a magyarázatra, hogy
miért nem volt neki elég a hegyesorrú rókalány kéje, miért hagyta, hogy
elmaradjanak a mezei táncrakelések. Miért engedte lekopni nagydarab zsánerét,
miért hagyta, hogy megutálja őt, piperkőc szívvel megundorodjon tőle, hogy
egyszerűen letörpézze, ami azelőtt felforgatta. Mert ez az emberlány, akiben
hirtelen ráismert a kert lakójára, ez a lány az igazi. Bármennyire törvényszegő
volna is, bármiképpen merész volna elképzelése, mégiscsak ez az emberlány
az ő egyetlen társa, mindennek az értelme. Az evolúció dualisztikus formája
nem spirál és hullám egyidejű vonala, hanem ez az újszerű kompetencia,
igen. A lány pontosabban el tudná ezt magyarázni. Ő ismeri az evolúció
bevett magyarázatát a kifejlődő fajokról, amelyek egyre szakosodnak, egyre
egyedibbé válva vetik rá magukat a kizárólagosság fétisével az univerzumra,
egyre hatékonyabbá válva keresik a százszázalékos birtoklás módját, s miközben
egyre nő birtokuk, egyre magányosabbak lesznek, egyedül maradnak uralkodó
fajként az univerzumban, amelyet dagadó púpként temetnek maguk alá. Ám
akkor a dualizmus fenoménját felfedezők megérzik a vágyakozás nem-létező
formáit. És hát igen, mi volna más, mintsem a dualizmus csapkodó farka,
amivel félresepri a terméketlen kiválasztódást, igen, ez az ő vágyódása
az emberlányra. Mert nem ő, hanem benne valami került kapcsolatba vele,
és nem ő, hanem benne valami nem engedte az arcot összemarni, elcsúfítani,
nem ő, hanem benne valami nem talált csipetnyi sötétséget sem ezen a lányarcon.
Nem találhatott, hiszen annak a benne létezőnek, általa működőnek, vagy
pontosabban, a létezésének feltételeként benne működőnek az árnytalan lányarc
volt a szárnyaló elrugaszkodás, amivel vissza tudott jutni keletkezésének
egybefüggő és örök alaktalanságába.
S ha kérhettek volna egymástól csekélyke kis biztosítékot,
hogy a lány nem vágja földhöz, nem tapossa ki a belét, vagy hogy a vakondok
nem keresi meg a lány nyakán az ütőerét, amikor óvatlanul elszundít, ha
tehát lett volna szűkszavú egyezség és némi bizalom közöttük, ha netán
a villanásnyi pillanat, amely csak annyi volt, ami alatt két egymás mellé
cseppentett vízcsepp összeolvad, hosszabb lett volna, legalábbis mérhető,
akkor... Így azonban már el is felejtődött.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|