stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
 Christoph Ransmayr

A repülő hegy
Kalligram, (megjelenés előtt)

-----------------------------------------------------------------------------------

Lapszéli megjegyzés

Amióta a legtöbb költő búcsút intett a kötött beszédnek, és immár a versformák helyett szabad ritmusokhoz, valamint azokból strófákká formált szökőmondatokhoz folyamodik, imitt-amott szóhoz jut az a félreértés, mely szerint minden szökkenő jellegű, vagyis különböző hosszúságú sorokból álló szöveg esetében versről van szó. Ez tévedés. A szökőmondat - vagy inkább: a repülő mondat  - szabad kincs, és nem csupán a költők kiváltsága.
                                                   C. R.
--------------------------------------------------------------------------------------

10 A tónál. Az írás feltalálása. Közös leckék

A langyos levegő, a messzi délen tomboló
monszunból adódó fölmelegedés
esős időt hozott.

Az eső álmosító zúgása és a rendszerint
esőfelhőkbe burkolódzó magasság
Liamot és engem (egyelőre) megkímélt az indulással
kapcsolatos további vitáktól.
Bátyám nem kísérelte meg másodszor is,
hogy rábeszéljen egy további
próbamászásra a Te-Ri csúcsa felé.
Ez az utolsó határsorompó, mely a repülő hegy jégfalaitól
még elválasztott minket, sűrű ködbe burkolódzott,
és mintegy jelképévé vált tulajdon
nevének: Felhőhegy, az volt.

Ha az eső néhány órára elállt,
majdnem mindennap láthattuk 
a pillangórajok szalagjait:
látszólag végtelen hosszú, széles szalagokban
táncoltak, röpködtek a felhők felé,
onnét a láthatóságba visszazuhantak,
vagy nyugodtan szállongtak a hegyvonulatok
mentén, mint kísérteties áradatok az élet
egyik torkolatvidéke felé vezető úton.

Vajon Liam összehasonlította-e a gerincnek futó
meredélyeket, a falakat, a hegyvonulatokat,
mindazt, ami kupolasátra nyitott bejáratától keretezve
megjelent a gomolygó felhők között,
majd ismét eltűnt, kristályképernyőinek (melyek
csak elutazásunk napján sötétültek el) digitális
töredékeivel és képeivel?
Vajon mit talált? Egyezéseket? Ellentmondásokat?

Vajon Liam, az én bátyám, a földmérő, a térképrajzoló
ráismert-e a gleccserborította sziklapillérekben és 
bércfalakban, melyek úgy hasították a felhőtajtékot, akár
egy kővé vált hajóraj,
ráismert-e bennük ama képek töredékeire,
melyeket szélessávú frekvencián és gyorsáttételen keresztül
töltött le a hálóról mint annak gyanújeleit,
hogy valahol a Transzhimalájában, Tibet keleti részén,
Khamban egy érintetlen, névtelen fehér folt
talán csak arra vár, hogy kettőnk, hogy ő
elsőként betegye oda a lábát,
és talán, hogy nevet adjon neki?

Vagy talán Szecsuan hágóin keresztül
eleve egy olyan világba jutottunk,
mely nem hagy teret fantazmagóriáknak, vagy ha mégis,
úgy őket a valóságos észlelés üledéke alá temeti,
mert nincsen semmi, nincs olyan emlékezet, képzelet,
várakozás, mely a valóság felhőket, völgyszakadékokat,
legelőket, sziklafalakat, gleccserteknőket és csillagrajokat
egy örvénnyé pörgető, rettenetes
látványával fölvehetné a versenyt?

Keveset beszéltünk, alig láttuk egymást.
Némely napokon bátyámat csak távcsövön keresztül 
vehettem észre mint mozgó parányi pontot
a jakok valamivel nagyobb, csaknem mozdulatlan
pontjai közt, fönt a meredélyeken,
vagy mint eltűnő pontot, éppen
túljutva a kapaszkodón, láttam hónyelveken,
görgelékhalmokon, kürtőkben, harántirányú
rézsűkön, kiugró sziklapárkányok árnyékában.

Liamot még az eső sem tartotta vissza attól,
hogy a sziklafalakat éppolyan rövid,
amennyire nehéz útvonalakkal karistolja össze;
minden ilyen út megannyi kötél nélküli, egyedüli 
vállalkozás, és minden bizonnyal első bejárás,
mert a pásztorok és a jószág kerülték a sziklaútvesztőket,
melyek legelőiket közrefogták,
és amelyek falaiban távcső nélkül is
látszott a barlangok bejárata.

Liam mindannyiszor rég visszaérkezett, mire a kutyákat
(néha Dhjemo közelségére való hivatkozással)
az éjszaka beállta előtt leoldották láncaikról és köteleikről,
de aztán szófukar volt és szokatlanul mogorva,
amikor beszámolt hegymászó túráinak
jellegzetességeiről, a kőzet
mállékonyságáról, az eljegesedés-veszélyről, az út
mindent összevéve kiszámíthatatlan
jellegéről, mely az érdes tapadósság
és a hirtelen, üveges járhatatlanság közt ingadozott.

Ezekben a napokban, ha Nyema és én
magunkra akartunk maradni,
ő Tashit néhány órára a nemzetség felügyeletére bízta
(amit máskülönben csak olyankor tett, ha más asszonyokkal
fölment a rézsűkre, tűzifát, gyógyfüvet vagy trágyát gyűjteni),
vagy pedig egy hordozókendővel a hátára kötötte a fiát.

Aztán fölkapaszkodtunk egy sziklateknőhöz,
melyben egy kőtömbökkel és homokos partszakaszokkal
szegélyezett, mélyzöld vizű tó terült el,
és ez a tó egy gleccserfüggöny fényét verte vissza az égbe,
még akkor is, ha víztükrét eső homályosította el.

Ha Nyema magával vitte erre az útra Tashit,
olyankor mindig nemet mondott ajánlatomra, hogy legalább
a legmeredekebb részeken átveszem tőle a terhét,
és később, a tó partján nem engedte, hogy
a karjaim közé szorítsam,
vagy hogy a fia szeme láttára csak érintsem is.
Ez csak akkor volt lehetséges, ha kettesben maradtunk,
vagy ha közelünkben mindenkinek
a legmélyebb álom zárta le a szemét.
(Ilyenkor persze gyakran
ő volt az, aki magához ölelt.)

A tó a mi kettőnk helye lett,
és menedékünknk ígérkezett, míg a nemzetség továbbvonul
az esztendő legmagasabb fekvésű legelőihez.

De a vízparti csend,
melybe csak időnként vegyült madárkiáltás
vagy az üvegesen átlátszó, kicsiny hullámok loccsanása
a homokos partszegélyen és a sziklán,
éppoly kevéssé volt kizárólag a miénk,
ahogy az éjszaka csendje sem,
hanem osztoztunk rajta egy láthatatlan személlyel,

aki egykor a vörös kolostor lakója volt,
és Nyema azt mesélte róla, hogy itt fönt a tónál
kereste a teljes elvonultságot, a magányt,
és hogy az egyik barlangba költözött,
itt töltötte az életét, és aggastyánná öregedett.

Noha a remetét nem pillanthatták meg soha,
mégis, zarándokok és szerzetesek,
néha a nemzetség tagjai is adomány gyanánt
élelmiszert raktak le neki egy sziklapadnál,
melyen át a sziklateknő vizét levezető bukópatak
szétporló vízesésekként zuhant a mélybe.

A barlangi ember előlünk és a sziklateknő
(amúgy is igencsak ritka) összes többi látogatója elől
mindig visszahúzódott az elérhetetlenségbe,
sohasem szólalt meg, senki által nem volt megszólítható,
és hallható is - ha egyáltalán - csak a messzeségből
volt, a sziklafalakon és a jégtől simára csiszolt
óriási kőtömbökön végzett munkája közben:

vékony hangon, mint egy zenélőóra zsinórhengere,
visszhangzott kalapácsainak, szakócáinak és vésőinek
csengése a tó tükre fölött, ha időnként
belevéste a sziklába néha méternyi magas, néha csupán
tenyérnyi széles pántlikákban
és mintegy az imamalmok szóörvényeink utánzásaképp
a tibeti írás ornamenseit.

Azzal töltötte életét, hogy teleírta
a sziklateknőt, az egész tópartot imádságokkal és
Buddha számos nevével, mindenekelőtt pedig
(mint azt hónapokkal később, a dublini
Trinity College-ban megtudtam, a tónál készített egyik
fényképem kiböngészésekor) az Om mani padme hum
mantra szótagjaival,

melyekben az imádkozók hite szerint
az univerzum szóvá és írássá alvadt őshangzata
vált kimondhatóvá, és hangalakjának minden
ismétlése egy lépés, egy parányi, rövidke lépés
a megtapasztalható világ minden hibájától, rosszaságától
és tévelygésétől való megszabadulás felé.

Mintha körülfontak volna minket azek az íráspántlikák
melyek emelkedő és ereszkedő
spirálokban körbefutották a partot,
mi pedig csak bámulni tudtuk őket,
de elolvasni és lemásolni nem;
e feliratok közt Nyemának és nekem a vízparti órák
a történetek idejévé zárultak össze:

meséltünk egymásnak, és hallgattuk egymást,
ám eközben egyre ritkábban beszéltünk emberekről
és olyan dolgokról, melyek, habár a beszélő
gyermekkorához és szülőföldjéhez tartozók,
ám annak, aki hallgatja, idegen, gyakran rejtélyes maradhat,
hanem egyre inkább
és végül kizárólag arról beszéltünk,
amit úgy éltünk át vagy láttunk mint tapasztalataink
közül a legközvetlenebbet,
másrészt azonban a másik számára sem volt ismeretlen:
ez pedig a Lhaszából Khamba tett utunk volt.

Úgy rémlett, mintha élettörténetünknek ez a legújabb,
keskeny filmszalagja az összes esztendővel fölérne,
miket azelőtt egy végtelenül távoli,
a másik, a mindenkori hallgató számára talán
elképzelhetetlen világban töltöttünk, mert ezúttal legalább
ezeknek az emlékezéseknek a színhelyei egybevágtak
(még akkor is, ha gyakran terjengős részletezéssel
kellett megbizonyosodnunk róla, hogy egy-egy
teljesen másképp kiejtett tulajdonnév valóban
ugyanazt a települést, folyópartot, hágót vagy tavat
jelöli-e).

Habár Nyema Lhaszából Khamba gyalog
tette meg útját, miután Lhaszából futni hagyták
a férje halálát követően,
és egyedül ment
vissza a nemzetségéhez, és annak az országútnak a szélén
hozta világra fiát, Tashit, melyen később magam is
végighaladtam, utasként!, egy terepjáró-konvoj kocsijában
egy pekingi okmányokkal ellátott delegáció
tagjaként, Kham ellenségeinek vendégeként!,
mégis eljátszadozhattunk azzal a feltételezéssel,
hogy a másik tudja, melyik hágóról, melyik folyóról,
melyik hídról esik szó:

mondjuk a Qamdo-i lánchídról, melyen
korlát helyett imazászlók vannak csupán,
vagy a Kanding környéki kopár, letarolt
dombláncról, egy horizontig hullámzó, keresztül-kasul árkolt,
facsonkokkal teliszögezett sivatagról,
melyre azelőtt himalájacédrusok
és óriásfenyők vetették árnyukat,

vagy a Kandze-i aranyásók földbevájt üregeiről;
ők egy-egy kiszáradt folyómederben
próbálják szerencséjüket kiásni, de végül,
másodpercekkel azelőtt, hogy a reményeik szerint
jobb élet felé mélyülő akna egy hirtelen jött
felhőszakadásban mennydörögve
és némelykor az ő testük fölött is mindörökre összezárul,
gyakran csak azt a felismerést termelik ki,
hogy heteken, hónapokon, éveken át
a saját sírjukat ásták.

Emléket emlékhez, történetet történethez
illesztettünk a Lhaszából Khamba vezető
út mentén, mintha a nevek puszta felidézése révén
életünk nemrég elhagyott, közös helyszíneitől
fokozatosan egyre messzebb és mélyebben hatolhatnánk előre,
egészen ama rejtélyes, meseszerű, távoli térségekig,
ahonnét jött a mindenkori másik,
a másik, aki egyszer elbeszélő,
aztán ismét csak figyelmes, szótlan hallgató volt.

De mindezekben a történetekben, melyek nem a távolabbi
és bizonytalanul előttünk vagy mögöttünk húzódó időkről
szóltak, hanem csakis arról, ami egészen közeli volt,
ami éppen csak, hogy elmúlt, és talán éppen ezért
átmeséltek ama tengerek, hegységek és szakadékok fölött,
melyek kettőnk életpályája közt elterültek,

e történetekben újra meg újra és bármi másnál világosabban
írásjelek bukkantak fel: fába vagy kőbe vésett
vagy belekalapált vagy papírra festett,
imamalomban örvénylő jelek.

Így a tóparton képzeletben újraépítettük azokat
az egész hegyoldalak redőzetét
újraíró, végtelen falakat, melyeket láttunk Kham felé,
ide, a mi tópartunk felé vezető utunkon,
falakat, melyek csupa teleírt kőből épültek, melyek 
felkínálják szavaikat az esőnek és a szélnek,
hogy az egyik a tengerbe sodorja őket,
a másik fújja őket a magasba az égig.

És eszünkbe jutott a Jangcekiang egyik gázlója, ahol
Nyema ugyanúgy, mint én (mint Liam, mint konvojunk)
megpihent, pihenőt tartott egy partszakasznál,
mely érintetlen és elhagyatott volt,
mintha mi volnánk ott az első emberek,
pedig aztán az üvegsima,
gyors sodrú vízen való átgázoláskor
írásjelekkel televésett kövek váltak a meder alján
a folyó teljes szélességében kivehetővé:

kövek ezrei, százezrei,
kavicsnagyságú, ökölnagyságú, itt-ott fejnagyságú kövek,
miket az évszázadok során
a Dsokhang-templomból Lhaszába menő
vagy onnét visszatérő zarándokok
hullajtottak a sekély vízbe, hogy a folyó

a kőre bízott imádságokat
a tengerhez vigye, és minden szó mozgásban legyen,
élő imádság maradjon
és párává, gőzzé váljék a napsütésben,
és a páragomolyok felhővé sűrűsödjenek,
melyből írásjel írásjel után visszahull eső alakban,
hó alakjában vagy akár jégverésként
arra a tájra, mely csak az isteneké.

És a Mekong felső folyásának egy náddal benőtt
partszakaszán (ez a folyó, akár a Jangce,
csakis Khamban fakadó forrásokból ered)
mindketten, Nyema egy porviharoktól végigsöpört,
izzóan forró nyár napjaiban,
én egy konvojbeli motorhiba javításakor,
megpillantottuk azokat a nyomtatókat,
akik fa- és agyagtáblákkal csapkodták a vizet,
fából és agyagból készült pecsétnyomókkal,
mikbe írásjelek negatívjai voltak belemetszve,
és ezekkel magát a folyamot kellett, lehetett
lepecsételni és telenyomtatni, hogy aztán
mindazt, ami kimondható és mindazt, ami elolvasható
és leírható, magával vigye hullámain,
legyen tovahömpölygő tanúságtétele annak,
hogy ami van, az nem maradandó.

Eszembe jut egy zivataros délután,
amikor Tashi nélkül kapaszkodtunk fel a tóhoz,
és aztán ölelkezve feküdtünk a parti homokban,
és a hullámokhoz, melyek 
picinyek voltak, mint egy terepasztalon,
odahajítottunk egy lapos uszadék-fadarabot.

Amikor Nyema kibontakozott az ölelésből,
hogy a tenyeréből tóvizet igyék,
fölszedtem a fadarabot, és késemmel az ő neve
hangzásának latin betűs változatát
kezdtem belefaragni a fába,
és aztán, amikor ő ráterítette ruháját
az egyik parti sziklára, mely még nem viselt feliratot,
majd a jeges vízben sikongatva, kacagva fürdött,

ezzel az uszadékfa-dúccal ugyanúgy
megcsapkodtam a vizet, mint a nyomtatók a Mekongnál,
és odakiáltottam fürdőző kedvesemnek,
hogy a tó most már az ő nevét viseli.

Merthogy Nyema előzőleg a karjaimban
úgy beszélt az írásról, az írásjelekről,
mint valami halandóság elleni
gyógyszerről, olyan orvosságról, amely
ha gyógyítani nem is,
de enyhíteni képes a bajt.

Nyema szavai szerint az ember,
ha olvasni és írni tud,
saját idejét és helyét úgy hagyhatja el,
mint egy isten, ha gondolatait
a neveket, minden egyes szavát
írássá változtatja, és egy fadarabot,
egy követ vagy papirost
annak biztos tudatában ír tele,
hogy ezzel üzenetet hagy hátra, mely még akkor is
olvasható marad, ha ő már régesrég tovatűnt,
vagy az élet egy másik alakjában foglyul esett.

Vajon az ember, kérdezte Nyema, nem képes-e
minden szakadék fölött, az eltelt évtizedeken is túl,
az írás jóvoltából úgy beszélni
szeretteihez, mintha köztük volna még?
Tashi apja, mondta ő, ezáltal
még most is megtalálja
feleségét és fiát,
akkor is, ha teste a Nangpa-hágó
mellett réges-rég kövek és hó alatt van eltemetve.

Az írás tudománya, az olvasás tudománya,
mondta Nyema, talán a legnagyobb ajándék,
amit az emberek egymásnak adni tudnak,
mert csak ez a képesség teszi lehetővé,
hogy fölemelkedjenek ne csupán tengerek
és hegycsúcsok fölé, de még az idő fölé is,
és fölszálljanak, akár a Phur-Ri.

Habár aznap délután a tóparton olyan
hevességgel tört ránk egy zivatar,
hogy a nagy sietségben, amint oltalmat kerestünk
egy kiugró szikla alatt,
elvesztettem azt a fadarabot,
melybe Nyema számára (mint a latin betűk
gyakorlásának első leckéjét) belevéstem
nevének betűit, mégis ez a kicsiny fatábla,
melyet a felhőszakadás alighanem
visszasodort a vízbe,
úgyhogy azóta minden bizonnyal
a számtalan sziklaöblök egyikében
úszkál ismét a tó zöld mélységei fölött,
mégis ő testesítette meg tanulóidőnk
- mindkettőnk tanulóideje - kezdetét,

az elejét egy kölcsönös megismerési folyamatnak,
melynek során Nyema végülis megtanult
levelet olvasni és levelet írni,
én viszont kezdtem utánagagyogni az ő
nyelvének szavait, egyiket a másik után, és 

- amikor kettőnk kiejtése észrevehetően
hasonlítani kezdett -
a hangokat lefordítottam a mi ábécénk betűire,
melyeket Nyema gyakorlásképpen újra meg újra
mutatóujjával a karomra,
a kézfejemre körmölt.
(Így írta tele fokozatosan és többnyire hangtalanul
sátras éjszakáink során
egész testemet az ő szelíd
és éjről éjre olvashatóbb nagybetűivel.)

És amikor előrehaladását
először tette láthatóvá,
és nevemet egy darab faszénnel
éppoly nagy méretben rajzolta fel az egyik sziklafalra,
mint a láthatatlan remete az ő imádságait,

és a szenes ornamensba bűvölt hangokat
visszaváltoztattuk hangalakká,
és együtt betűzve, dallamosan
előolvastuk, majd próbaképpen
néhányszor elismételtük, szótagot szótag után,

akkor a gyakorlat végén kacagva
egymás karjaiba hullottunk diadalmasan,
mintha az írás igazi feltalálói mi volnánk.

  MÁRTON LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret