Szilágyi Ákos – Kálmán C. György – Bazsányi Sándor – Margócsy István
– Rákai Orsolya
Vita a nemzeti kánonról
(Posztkánoni helyzetben van-e az irodalom?)
SZILÁGYI ÁKOS: Hosszas töprengés után választottuk ezt a témát, és kértük
fel néhány szerzőnket és kollégánkat, hogy fejtsék ki álláspontjukat. Hadd
kezdjem egy egész rövid kis bevezetővel. Arra, hogy mi a nemzeti kánon,
egyetlen szóval válaszolhatok: a nemzeti kánon – az alkotmány. A nemzeti
kánon az alkotmány, amennyiben az alkotmány a szabályok szabálya. Nem én
mondom ezt, hanem Jan Assman A kulturális emlékezet című alapművében, amelyben
megkülönbözteti a rituális koherencián alapuló kulturális emlékezetet és
a textuális koherencián alapuló közös emlékezetet, és ennek a megkülönböztetésnek
az alapján a kánon három alapvető jelentését: a kánont mint mércét, szabályt
vagy zsinórmértéket – nagyjából a „mihez tartsuk magunkat?” jelentésében
–, a kánont mint modellt, mintaképet – a „milyen mintát kövessünk?” jelentésében
– és a kánont mint listát – nagyjából a „mi vagy ki van benne a kánonban?”
jelentéskörében. Az alkotmányt tehát a kánon második jelentésében nevezi
a „szabályok szabályának”, a megalapozó törvénynek, amelyet a törvényalkotóknak,
tehát a szabályok megalkotóinak is követniük kell.
Természetesen, amikor a nemzeti kánonnak az alkotmányt nevezem,
csak játszom a kánon szó jelentéseivel. Nem tagadom: a hülyét játszom.
Amikor ugyanis „nemzeti kánonról” beszél valaki, akkor a „kánon” szót elsősorban
a „lista” jelentésében használja: azokra a mérvadó szerzőkre, művekre,
szövegekre gondol, amelyek „benne vannak” a kánonban vagy „a” kánonban
– hiszen a nemzeti kánon mindig „a” kánon –, ellentétben azokkal, akik
„nincsenek benne”, ami természetesen mindig értékelést, szentnek és profánnak,
lényegesnek és lényegtelennek, jónak és rossznak a szétválasztását jelenti.
A nemzet kulturális emlékezetében megtartásra, őrzésre, továbbhagyományozásra
érdemes – lényeges, értékes, megalapozó – szövegeket kiemelik az erre nem
érdemesek vagy kevésbé érdemesek közül. Végtére a nemzet feje sem káptalan!
A nemzet sem tarthat meg mindent az emlékezetében: szelektálnia kell lényeges
és lényegtelen, alapszöveg és járulékos szöveg között. Amikor tehát
azt mondom, hogy a nemzeti kánon az alkotmány, akkor ironizálok. Azt akarom
ezzel mondani, hogy napjainkban annak a kérdésnek, mi a nemzeti kánon,
nem annyira az irodalmárok vagy esztéták, hanem inkább az alkotmányjogászok
asztalán van a helye. Arról, hogy miből áll a „nyugati kánon” vagy mi a
világirodalmi kánon – másként fogalmazva: milyen szerzők milyen művei találtattak
méltónak a „világirodalom” rangjára –, amióta az irodalomtudomány újra
divatba hozta a „kánon” fogalmát, rengeteget írtak. Ha lehet nyugati kánonról,
klasszikus vagy romantikus kánonról, európai kánonról beszélni, miért ne
lehetne magyar kánonról is? Lehetne, csak minek? Minek az eldöntése céljából?
Milyen felhatalmazottság, milyen judícium alapján? Ki, milyen grémium döntheti
el, mely művek tartoznak bele és nem tartoznak bele a kánonba, hogy aztán
az így kialakított kánont – a társadalmi nyilvánosság különféle csatornái,
a tankönyvek, az intézményes oktatás, az állami kultúrpolitika, a műkritika,
a művészettudomány stb. stb. közvetítésével – rákényszerítse az egész közösségre,
ha egyszer a műalkotások ez idő szerint esztétikai tárgyiasságok, és nem
hozható róluk más ítélet, mint ízlésítélet, lett légyen ez akár egy egész
ízlésközösség ítélete? Nyilvánvaló, hogy minden kánonban kifejeződik egyfajta
ízlés is, de a kánon kényszeruralma, diktátuma elsősorban nem ízlésterrort
jelent, hanem valamilyen hatalmi nyomást, valamilyen létező hatalom igazolását,
fenntartását, újratermelését, beleértve ebbe a kánoncsinálók hatalmát is,
amely a kánonalkotásra, vagyis a művek fölötti ítélkezésre való titokzatos
feljogosítottságukból, egyfajta politikai vagy esztétikai felkentségből
fakad: valamilyen titokzatos, hiszen racionálisan semmivel sem alátámasztható
tudással rendelkeznek, amelynek birtokában szét tudják választani a jót
a rossztól, az értékes művet az értéktelentől, és rendelkeznek még valamivel,
valamilyen formális vagy informális hatalommal, amellyel ezt a választást
meg tudják örökíteni a kulturális emlékezetben, rá tudják kényszeríteni
mindazokra, akik efféle tudással nem rendelkeznek. Valamivel több tehát,
mint irónia vagy szellemeskedés, amikor arra a kérdésre, mi a nemzeti kánon,
úgy válaszoltam az imént, hogy az alkotmány. Elég sokat foglalkoztam kánonelmélettel
– igaz, elsősorban az ikon, az ortodox kultuszkép kapcsán –, sőt, mindmáig
előadok ebben a tárgykörben az ELTE Esztétika szakán, és újra meg újra
azt kellett látnom, hogy a kánon-fogalom nem a művészetek, nem az irodalom
világából származik, hanem a hatalom világából került át a művészetek világába,
ami persze nem csoda, hiszen a kulturális emlékezet szabályozása minden
társadalomban közvetlenül hatalmi-politikai kérdés. A kánon mindhárom már
említett jelentésében a hatalomhoz kötődik. A mérce a monumentális, tehát
állami építészethez és társadalommérnökséghez; aztán a kánonformula, esküformula,
szerződésformula, miszerint az adott szövegben sem elvenni, sem hozzátenni,
sem megváltoztatni nem szabad semmit, a jogi hatalomhoz; a „lista” jelentésében
vett kánon pedig a királyi hatalomhoz kapcsolódik, amennyiben az úgynevezett
„királytáblákat” nevezték kanónesz-nek, amely eldöntötte, hogy mely uralkodók
vannak benne a történelemben és melyek nem kerülhetnek bele. Nagyon leegyszerűsítve
azt mondanám, majd kiigazítanak tudós kollégáim, hogy a kánon szónak ez
a három eltérő jelentése úgy világítható meg, ha veszünk egy szerzőt, vesszük,
mondjuk, Petri Györgyöt. Talán azért jut eszembe éppen az ő neve, mert
a legutóbbi időben egy ÉS-vita kapcsán felvetődött: „Benne van-e Petri
György költészete a kánonban avagy pontosabban: mely művei, életművének
mely része van benne, és mely nem? Nem a nemzeti kánonban, csak úgy általában
a kánonban. Benne van-e Petri György „politikai költészete” a kánonban?
Vagy benne van-e Petri politikai költészete a Petri-kánonban? Vagyis a
kanonizált Petri költői műben. Ez az egyik, a „lista” értelmében vett jelentése
a kánon szónak: „benne van-e X. Y., benne van-e ez vagy az a mű a kánonban?”
És persze, milyen kánonban? Ha a zsinórmérték jelentésében használnám,
azt mondanám: Petri – „a” kánon. Vagy: Esterházy „a” kánon, Ottlik „a”
kánon stb. Ez azt jelentené, hogy mostantól Petri költészete a zsinórmérték,
amelyhez a költőnek, ha költő akar lenni, tartania kell magát. József
Attila például – halála után – ténylegesen „a” kánon szerepét töltötte
be több költői nemzedék számára is, egy ideig maga Petri számára
is. Ez ókori és főleg görög használata a kánon szónak. Ma ebben az értelemben
azonban nemigen használja senki, mert kiröhögnék, ha azt mondaná, hogy
teszem azt, Nádas Péter nagyregényével megszületett a magyar próza utolérhetetlen
mintája, vagyis „a” regény, a magyar regény kánonja. A Nádas mint regényíró
„a” kánon. Ha valaki számára netán az lenne is, az az ő magánügye, de ha
utánzására vetemedne – márpedig az utolérhetetlen mintával mást nem lehet
tenni, mint utánozni –, akkor vállalnia kellene az epigonizmus, a másodlagosság
elmarasztaló jelzőit is. És végül beszélhetünk a Petri-kánonról vagy Esterházy-kánonról,
mint egyfajta sajátos, az illető alkotóra jellemző, egész életművét átfogó
esztétikai-stilisztikai-poétikai rendről vagy rendszerről. A kánon legáltalánosabb
modern jelentése azonban a lista: a művek és szerzők számára legfontosabb
kérdés, élet-halál kérdés, amely a minőség, a jelentőség, az érték legfőbb
kifejezése is, hogy benne van valami a kánonban vagy nincs benne. Nos,
egyikben benne van, másikban nincs. Mióta a kánon többes számban van, sőt,
mióta a korunk posztkánoniként jellemezhető, mióta megjelent a pénz kánona
és a „piaci siker kánonaként” behatolt az irodalmi kánonképzésbe is, ez
a „benne van” vagy „nincs benne”, „rajta van-e a listán, vagy nincs rajta?”
kérdés talán még fontosabbnak tűnik, mint valaha, csak hát mindent jelenthet,
egyet kivéve: nem lehet többé az „örök értékre” utaló maradandóság vagy
tartósság záloga. Ma benne vagy a kánonban, holnap már el is felejtettek.
És miféle kánonban? Kik mellett? Milyen művek sorában? Hadd hozzak erre
az általános elbizonytalanodásra egyetlen példát. A Wass Albert életművének
esetét a magyar irodalommal, amelyet Bazsányi Sándor tárgyal a 2000 márciusi
számában egy kitűnő, rendhagyó műfajú írásában. Ismeretes, hogy Wass Albertnek
tekintélyes olvasói, sőt, rajongói tábora van, az is ismert dolog, hogy
ez a tábor lefed egy bizonyos politikai tábort is, és ismeretes, hogy ugyanakkor
az irodalmi szakma legjobbjainak esztétikai ítélete múltban és jelenben
egyaránt lesújtó volt Wass Albert műveiről. Senkinek meg nem fordult a
fejében, hogy a romantikus népnemzeti giccs jegyében született regényeknek
helyük lehetne akárcsak a nemzeti kánonban, mondjuk, Német László, Ottlik,
Füst Milán, Déry regényei mellett. Csakhogy ilyen kánon nincs többé.
Lehet erőltetni, de ettől még nem lesz. Nagyon jól megvilágítja a dolgot
a Wass Albert szobrának esete Debrecenben, a szoborállítás kapcsán ugyanis
nagyon keményen fölmerül a kánon kérdése. Hogy kerül a csizma az asztalra?
Hogy kerül Wass Albert mint szobor Babits és Tóth Árpád szobrának társaságába,
hogy kerülhet a kulturális emlékezetben együvé ég és föld vagy fordítva?
Az irodalmi szoborpark lényegében térplasztikába kimerevített nemzeti
kánon. Mármost benne van-e Wass Albert ebben a kánonban? Nyilvánvalóan
nincsen, akkor azonban mi keresnivalója van szobrának a szoborparkban?
Ha odakerül, akkor az szimbolikusan az ő fölvételét is jelenti a magyar
nemzeti kánonba. Vagyis értékesnek és értéktelennek végzetes összekeveredését,
szellemi és esztétikai zűrzavart, merényletet a nemzeti kánon ellen. Egy
kitűnő költő, Borbély Szilárd annyira rosszul viselte ezt a merényletet,
hogy körlevélben fordult kortársaihoz, írnák alá azt a tiltakozó levelet,
amelyet a Wass Albert-szobornak a szóbanforgó szoborparkban való felállítása
ellen fogalmazott meg. Nos, legnagyobb sajnálatomra, én ezt a tiltakozó
levelet nem írtam alá. Éspedig nem azért, mert a Wass Albert rajongója
vagyok, hanem azért, mert nem hiszem, hogy most is létezik érvényes nemzeti
kánon. Lehet, hogy létezett, lehet, hogy mindig is több kánon volt, lehet,
hogy mindig is csak arról volt szó, hogy egy kánon hatalmi pozícióba került
különböző okoknál fogva, és képes volt domináns kánonná válni. De hogy
ma nincs domináns kánon, abban biztos vagyok. Amit a Székelyföld egyik
szerkesztője a minap fogalmazott egy finoman szólva is furcsa újságcikk
körül kibontakozott politikai botrány kapcsán, hogy „Elég volt azoknak
az íróknak, kortárs íróknak a rémuralmából”, „akik megmondják, hogy Magyarországon,
a magyar irodalomban ki az író és ki a nem-író”, nemcsak dermesztő butaság,
de mint vád is tökéletesen okafogyott. Senkinek nincs módja megmondani,
illetve eldönteni ezt, és bárki megmondhatja, ahogyan azt teszi a Székelyföld
szerkesztője is. Nem tudom, milyen módon lehet bárkit is megfosztani attól
a lehetőségtől, hogy azt mondja: Wass Albert nem-író, vagy Nádas Péter
nem-író. Hogy Wass nincs benne a kánonban. Az én kánonomban nincsen benne,
a tiédben benne van. Különben sincs kedvem kánonokat építeni. De ami még
ennél is rosszabb hír: kánonokat dönteni sincs kedvem. És úgy látom, senkinek
sincs. Nincs szüksége sem kánonra, kanonizálásra, sem az ellenkezőjére.
Szobrot állítani nagyjainknak? Ez már a múlt században is nagyon ásatag
dolog volt. A hatalom reprezentálta magát ezekben a szobrokban. Szóval,
nincs lista, vagy végtelenül sok lista van. Alternatív individuális kánonok
sokasága, olyanok, mint a Weöres Sándor által jó harminc évvel ezelőtt
összeállított irodalmi szöveggyűjtemény, bár ez némiképp még ellenkánon
volt, vagy legalábbis ajánlat egy feminista ellenkánonra. Az irodalom posztkánoni
helyzetben van. Sőt, a nemzet is. Habermas nemrég posztnemzeti állapotról
beszélt. De mi az, hogy posztkánoni? Vannak-e még kánonok? Van-e még nemzeti
kánon? Ha nincsenek kánonok, akkor nincs zsinórmérték, akkor még egy ízlésközösség
ítélete is szinte artikulálhatatlan, a legteljesebb zűrzavarban élünk,
amelyből talán csak az individuális rendteremtés jelent kiutat vagy kievickélést.
Akár posztmodern, tehát pozitív káosznak véljük ezt az állapotot, akár
a vég kezdetének, egy biztos: a nemzeti kánon fogalmának ma több értelme
van az alkotmányjog, mint az irodalom területén.
Hát nagyjából ezek lennének az én kérdéseim és válaszaim, és engedjétek
meg, hogy ezekre most még sietve rápúpozzam azokat is, melyeket Kálmán
C. György kollégánk, a felkért hozzászólók egyike fogalmazott meg írásban,
mivel nem tudott eljönni erre az eszmecserére.
KÁLMÁN C. GYÖRGY: Kedves Egybegyűltek, rajtam kívülálló okok miatt nem
tudok ma este jelen lenni, de megpróbálom igen röviden összefoglalni azokat
a téziseket – tehát nem kifejtett és nem is mindig végiggondolt gondolatokat
–, amelyeket a mai vitában képviseltem volna.
Tehát: úgy gondoltam, arról beszélnék, hogy a kánon szükségességéről,
megváltoztatandóságáról vagy változtathatóságáról vitatkozni majdnem olyan
– s hogy ez egyszerű hasonlat-e, vagy annál kicsit komolyabban kell-e venni,
az további kérdés –, mint hogyha a nyelv szükségességéről, változtatásáról
stb. beszélnénk; a magyar nemzeti kánon létéről vagy fontosságáról beszélni
pedig nem nagyon más, mint ha egy nyelv legfontosabb, központi, minden
más nyelvjárás alapjául szolgáló nyelvjárásáról beszélnénk. A kánon, ahogyan
a nyelv is, van¸ s ha nem volna, nem is igen tudnánk kommunikálni a kultúra
világában – vagy amennyire mégis, az igencsak korlátozott kommunikáció
volna. Ahogyan a nyelv korlátait és félrevezető jellegét olykor érezzük,
olykor ezért elégedetlenek is vagyunk vele – úgy a kánonnal is mindenféle
bajunk lehet, és változtatni akarnánk rajta. Ebből azonban az is következik,
hogy felszámolni nem tudjuk, és az is, hogy nem egyéni döntéseinken múlik
a változás.
Mármost amikor azt gondoljuk – manapság –, hogy a kánonok sokasága,
és e sokaság egymás mellett élése (és nem alá-fölérendeltsége) az üdvös
állapot, és az Egyetlen Kánont az autoriter társadalmakkal, a diktatúrákkal,
az erő politikájával társítjuk, akkor nagy a csábítás arra, hogy az olyan
központi kánonokat, mint amit például a magyar nemzeti kánon kellene, hogy
jelentsen, igyekezzünk kétségbe vonni. Holott ezek – vannak: számot kell
vetni velük, mert erősen hatnak, mert annak a nyelvnek a legfontosabb „szókincsét”
vagy „alapszabályait” adják, amelyet magunk is beszélünk. Még ha ezt nem
mindig vesszük is észre. Az ehhez való kritikai viszony – amelyet nagyon
is érthetőnek, sőt fontosnak gondolok – mindenekelőtt e kánon működésének,
hatókörének, szabályainak és elemeinek megértésével kezdődik, nem pedig
egyes elemek vagy szabályok kikezdésével, kritikájával. Ebben az értelemben
igenis elfogadó volnék ezzel a kánonnal. Ha túlságosan konzervatívnak,
értékeiben avíttnak, olvasási szabályaiban megújulásra képtelennek gondoljuk
(mint ahogyan olykor én is), akkor a legfontosabb kérdés az, hogy miért
gondoljuk ilyennek, hogyan vált ilyenné (már ha tényleg ilyen), és mi áll
változásának útjában.
Tehát ezzel kezdtem volna, ami természetesen túlságosan is toleráns
és plurális elgondolásnak tetszhet, paradox módon, abban a közegben, amely
éppen ezt követelné meg. Amit tehát mindenképpen szem előtt kellene tartani
szerintem, az a kánon szándékunktól függő megváltoztatásának, vagy a tőle
való megszabadulásnak illuzórikus mivolta. Ahogyan a nyelv esetében is
van ez. Viszont az ad változtatásra esélyt, ha megpróbáljuk megérteni a
működésnek – és a működés fennmaradásának – szabályait, tényezőit.
SZILÁGYI ÁKOS: Ez Kálmán C. véleménye. Akkor itt szerintem két igen
sarkosan ellentétben álló véleményt hallhattak a mellettem ülő tisztelt
felkért hozzászólók, akiknek ezennel át is adom a szót. Abszolút szuverén
módon fogalmazhatnak meg kérdéseket, és elmehetnek a föltett kérdések mellett
is, ha akarnak, de azért remélem, hogy ez a két álláspont vitára ingerli
majd őket.
BAZSÁNYI SÁNDOR: Én a „nemzeti kánon” kifejezésből inkább az első, megszorító
jellegű szócskáról, a „nemzeti”-ről szeretnék beszélni. A „nemzeti kánon”
kifejezésnek számomra akkor van értelme, ha a „nemzeti” szónak is van értelme.
Nem tudom, hogy van-e értelme. Ha Szent Ágostontól kérdezték volna, azt
felelhette volna, mint az idővel kapcsolatban: ha kérdezik, akkor nem tudom,
ha nem kérdezik, akkor tudom. Használom, jóban vagyok vele, aktív szókincsemnek
szerves része, de ha definiálnom kéne, nagy bajban lennék. Ennek következtében
meghajlok az egyházatya tekintélye, az ő gondolkodásmódjának meggyőző ereje
előtt, és én se definiálnám, inkább körüljárnám ezt a kifejezést. 1-2 idézetet
hoznék Kölcseytől, Arany Jánostól, Péterfy Jenőtől, amelyekben a „nemzet”
szó jelentése eljut az egyetemes vonatkozásába hozható egyeditől a semmitmondó
sztereotípiáig.
Kölcsey a komikumról: „A való művészi szépségnek (...) egyeteminek
kell lennie. Bizonyosan tehát a komikum szépsége is nem lehet nem egyetemi.”
Ez nem is lehet vitás. Továbbá: „Minden népnek írói közt a komikusok állanak
a nemzetiség saját vonásaival legszorosabb egyesűletben.” Tehát a „nemzeti”
önmagában nevetséges, ámde a komikum esztétikai minősége révén „egyetemivé”
válhat, és válik is, mondjuk Arany János vagy fia, László verses epikájában.
Végső soron: „A komikus elválaszthatatlan tagja a maga nemzetének és korának,
e kettőnek kebeléből kell neki a kettő előtt ismeretes alakokat elővarázsolni.”
Amiből meg egyenesen következik: „Tökéletes ismeretségben kell lenni egyfelől
a nemzetnek és kornak, másfelől az írónak egymással; s így fog történni,
hogy a komikus oly behatással munkálhat a maga népére, mint nem semmi más
költő.” Végső tanulság és nyereség: „Ennélfogva azt, amit az emberiség
egész masszájára nézve az egyetemiségben elveszt, a maga nemzetére nézve
az individuális behatás szorosan koncentrált erejében nyeri meg.” S ami
a legfőbb: „Ízetlenség ne uralkodjék sehol: így tanít Herder; s ha van
művész, akinek e maxima szól, szól a komikusnak.” Kölcsey szerint tehát
a nemzeti szempont önmagában, deklamálva: ízléstelen és nevetséges. Ámde
a nemzeti szempont „esztétikai formában” szép, mert komikus.
Mint ahogyan Arany is a „kozmopolita költészet” tendenciózus
elvontsága és deklaratív sutasága ellenében beszél a „nemzeti” ízű költészetről:
„Puszta elvont ideállal / Inkább nem is dallanék.” „Inkább, hogysem dalok
korcsa / Közönyös harmóniám.”
S végül Péterfy Jókai Mór nemzetkarakterológiájában történik
meg az a végzetesnek tűnő fordulat, miáltal az egyetemeshez mérhető egyedi
semmitmondó sztereotípiává válik:
„Maradjunk még egyelőre Jókai regényhőseinél. Már láttuk: hogy bennök
egy végtelenre törő eszmény él, valami szellemi multiplicator működik,
mely tehetségeiket óriási arányokig hatványozza. Ez absztrakt eszmény azonban
Jókai regényeiben – ha mondhatjuk – azonnal megsűrűsödik; összefonódik
bizonyos nemzeti vonásokkal és a ’homo omnipotens és omnivolens’ mögött
egy csapásra feltűnik a tipikus magyar ember. Ezzel két dolgot ér el Jókai.
Először a pszichológiai lehetetlenségeket elfödi a magyar életből vett
tipikus vonások igazságával...”
SZILÁGYI ÁKOS:
István azt hiszem, hogy a kérdésfölvetés és a tárgy okán ehhez te tudnál
kapcsolódni.
MARGÓCSY ISTVÁN: Én egy másik oldalról közelíteném meg ezt a kérdést,
s a nemzeti kánon nemzeti jelzőjének a belső meghatározóit keresném, azt,
hogy a 19. században hogyan próbálták meg ezt különböző módokon esztétikailag
belülről indokolni: hogy mi is lenne az irodalomnak a nemzeti jellege,
s hogy ez a nemzeti jelleg mennyiben érvényesül úgy, mint az irodalom esztétikai
vonatkozásához képest külső meghatározottság, vagy – hogy az Ákoshoz kapcsolódjak
–, mint hatalmi tényező. A nemzeti kánon fogalma feltételezi azt, hogy
van nemzeti irodalom. De a 19. század előtt ilyen kategória, hogy nemzeti
irodalom, nem létezett. E fogalmat a 19. század elején olyan kitűnő elmék
találták ki, mint például Kölcsey, s ők azt gondolták, hogy minden irodalomnak
nemzeti jellegűnek kell lenni; ám ezzel nem csak azt állították, elkülönülő
vonatkozásában, hogy a magyar irodalom mennyiben legyen más, mint a német
irodalom, vagy a szlovák stb., hanem azt is, hogy az anyanyelvű irodalom
és a kultúra legyen egy közösség számára, amelyet most éppen nemzetnek
nevezünk, egységes és kizárólagos (ilyen egység sem területi, sem rendi,
sem vallási értelemben nem létezett a 18. század vége előtt). A nemzeti
kánonnak a mai problémája éppen az, hogy egy olyan egységes és kizárólagos
fogalomrendszerrel és kategóriarendszerrel próbál operálni, amely mára,
legalábbis az én szememben, érvényét vesztette, holott a nagysikerű 19.
századon keresztül végig ezt a homogén egységet építették ki: hogy legyen
egy olyan példatár?, pantheon? kitűnő figuráknak és műveknek egy gyűjteménye,
amelyet a közösség számára, a közösség minden tagja számára egységes és
kizárólagos fogalomrendszerrel lehet és kell interpretálni, és amelyekre
nézvést kötelező jellegű, hogy értékes mivoltukat a közösség minden tagja
egységesen és egyetértőleg fogadja el. Ennek az egységnek a feltételezése
és biztos állítása a nemzeti kánon esetében a legtanulságosabb, hiszen
mindezt csupán a 19. század offenzív nemzetépítési stratégiája kapcsán
konstruálták meg, s akár utópiaként jövendölték meg, akár a múltban már
megvalósultként történetizálták, mindvégig a teljességre és homogén érvényességre
koncentráltak. Ilyen értelemben a nemzeti irodalom fogalmának kiépítése
és abszolutizálása tulajdonképpen egy globalizációs tendencia volt,
a sok elkülönült rétegirodalmat most fogták össze először egy nagy halmazba,
és ezt nevezték el nemzeti irodalomnak. Ezen belül aztán az értéktulajdonításnak
a hatalmi mozzanata olyan erőteljes volt, hogy mondjuk mint egy Mengyelejev-féle
táblázatban, előre kitalálták, hogy minden kulturális elemből kell egy
példaadó mintapéldány, és az irodalom egészének működését ehhez a példaképhez
képest minősítették (ezért volt például a szegény Vörösmartynak a Zalán
futásával annyi baja: egyrészt kikiáltották a nemzeti eposz megteremtőjének,
másrészt azonban állandóan azt is felrótták neki, hogy mindenfajta okok
miatt nem felelt meg ennek az általános igénynek). Gyulai Pálnak, e kánon
leghatékonyabb kidolgozójának a kései műveiben borzasztó érdekes megfigyelni,
amint a már kiépültnek tekintett nemzeti irodalomban számba veszi, hogy
most már megvan a lírikusunk, Petőfi, megvan az epikusunk, Arany, tehát
beállt a nemzeti irodalomnak a zárt és teljes rendszere, amelyet így prezentálhatunk
mindenki számára. A 19. század végén bevezetett általános közoktatás aztán
ezt a nézetrendszert kanonizálta elképesztő erővel: hiszen tananyagként
valóban kötelezővé tette mindenki számára, hogy ezt az egy rendszert kell
elfogadni, azt kell feltételezni, hogy csak ez működik, s hogy ez az a
képzetkör, mely a sokféleképpen követendő példaképeket megadja. (Az ilyen
törekvéseknek számtalan és sokféle gesztusuk volt: az egyik legszebb és
egy picit mulatságos utópiaként talán Széchenyinek az „Üdvlelde” című kitűnő
ötletét idézném, mely szerint a Gellérthegyen egy nagy nemzeti temetőt
kellene létrehozni, és a nemzet elitje által kijelölt bizottság szerint
méltó embereket mind oda kell temetni, és akkor legalább lehet majd tudni,
hogy ki volt igazán derék alkotó a magyar hagyomány kánona szerint, és
akkor ezen nincs többé semmilyen vita...). E kánonképzésnek elsősorban
a kizárólagossága és kötelező jellege az érdekes – valamint az, hogy ez
a kanonizálás a millennium táján elképesztő dömpingben és elképesztő hatásfokkal
érvényesült (Beöthy Zsoltnak, akadémikusnak, egyetemi professzornak könyve,
A magyar irodalom kistükre mindezt gyönyörűen mutatja: hihetetlen sikereket
ért el).
Ugyanakkor számunkra ma alighanem inkább az az érdekes, hogyan is változott
a 20. században e nemzeti kánonoknak a működése. Egyrészt ugyanis az élő
irodalom egyszerűen föllázadt ennek a manipulatíve fölhúzott, historizáló
egységes kánonnak az igézete ellen, és a Gyulai Pál és Beöthy-féle egységes
kánon ellen a 20. század első felében három nagy, egymástól is nagyon különböző
támadás is indult, a nyugatosok, a népiesek és az avantgárdok révén. Másrészt
azonban, mivel a hagyományos kánon remekül volt használható kultúrpolitikai
manipulációkra, a különböző politikai rendszerek, mind a Horthy-rendszer,
mind a Rákosi-rendszer, mind a Kádár-rendszer elképesztő erővel sugallták
és nyomták azt a meggyőződést és kultúrpolitikai parancsot, miszerint csak
egyféle kánon lehetséges. Tartalmilag ugyan eltértek egymástól itt-ott,
de hogy egy egységes valaminek kell lennie annak, aminek a kötelező jellegét
kizárólag valaminő idegen szellemiség vagy ellenséges vagy föllazító szellemiség
vonja kétségbe, mindez ezen az egyszerre nagyon magas és nagyon közönséges
kultúrpolitikai szinten mindvégig jelen volt, jóllehet az élő irodalom
már egyáltalán nem követte ezeket a tendenciákat.
Ugyanakkor azonban a kánonok létét és érvényét illetően én egyáltalán
nem mennék el odáig, ameddig bevezetőjében Szilágyi Ákos elment, mivel
úgy látom, hogy az irodalmi és kulturális kánonnak, a nemzeti kánonoknak,
az egymás mellett élő kánonoknak is, bizonyos értelemben a nemzeti jellegét
nem lehet kétségbe vonni, hiszen a nyelvi és kulturális hagyományfolytonosság
egyszerűen magába zárja a legkülönbözőbb kánonokat is. Nem arról van szó,
amiről állandóan és feleslegesen beszélnek, hogy a magyar nyelv és irodalom
az lefordíthatatlan lenne, vagy hogy elveszünk a szlávok tengerében, és
nincs egy rendes finn-ugor testvér sem, aki megértene minket. Hanem arról
van szó, hogy az a sokszáz éves kulturális (s nem csak nyelvi jellegű mozzanatokat
érintő) hagyományozódás, amelyik például a mai magyar költészetet nagyon
erőteljesen elhatárolja a nyugat-európai költészettől, az teljes mértékben,
ha tetszik, ha nem, a magyar irodalomnak, a magyar kulturális hagyománynak
az önmagában forgását képviseli, és ebből kilépni tulajdonképpen képtelenség
(ilyen meghatározottság például az, hogy a magyar költészet máig használ
zárt formákat, hogy rímeket használ, hogy a dalköltészetnek a hagyományát
fönntartja – holott mindezek az európai költészetek fő áramában már anakronikus
archaizmusként hatnak). Itt van pl. egy olyan kanonizálhatatlan, őrült
figura, mint Weöres Sándor, aki költészetileg kizárólag a magyar hagyományból
értelmezhető, akkor is, amikor Istar pokoljárásáról meg a különböző távol-keleti
mítoszokról ír, akkor is, ha filozófiája vagy mitologizálása univerzális,
mivel az a forma-hagyomány, az a műfaj-hagyomány és az a nyelvkezelési
hagyomány, melyet használ, nemzetileg kötött. Vagy hogy egy nagyon paradox
példával éljek a kánon nemzeti jellegének a továbbélésére: itt van a mai
Petőfi-recepció. Lehet Petőfi mélyen tizenkilencedik századi jelenség,
de a hagyomány továbbélése azt mutatja, hogy nincs olyan vad, posztmodern
mai költő, aki ne írt volna Petőfihez valamit, Petőfiről parodisztikus
verset, hódoló verset, bíráló verset vagy mit: a hagyomány majdhogynem
parancsolólag írja elő, hogy a Petőfihez való viszonyt valamilyen
módon éreztetni kell; s mindez még az olyan nem Petőfis alkotókban is ott
van, mint Szilágyi Ákos.
SZILÁGYI ÁKOS: Nem biztos, hogy jó a kánon fogalmának egy olyan mértékű
kitágítása, amely tulajdonképpen a textuális, intertextuális, kulturális
játékokat is beleérti, ami nemcsak a nemzeti irodalomhoz kötődik. A hagyományozódás
sokkal komplexebb, messze visszamegy a nemzeti irodalom elé. A nyelvi azonosság
vagy a nyelvbe születettség, minden irodalmi alkotásnak, minden egyéni
műnek, életműnek a nyelvbelisége nem feltételezi a nemzeti kánonnak a létezését.
Tehát lehetségesek szerintem individuális irodalmak is. De voltak, ha nem
is individuális, de irányzati kánonok, most nem beszélve arról, hogy legalábbis
Magyarországon és egész Kelet-Európában a Nyugat, a nyugati irodalom különféle
nagy hullámai, irányzatai, alkotói abszolút kanonikusak. Tehát a szónak
nem a lista, hanem a minta értelmében, mint követendő minta. A „Vigyázó
szemetek Párizsra vessétek!”. A politikában és az irodalomban ezt mindig
meg lehet találni Petőfitől Adyig. Ez nem jelenti azt, hogy ők nem eredeti
dolgokat hoztak létre, de a viszonyítási pont, a minta lehet külsődleges
is. Lefordítottak, beemeltek sok mindent az irodalomba. Ez nagyon messzire
vezet szerintem. Majd hogyha már kinyitottuk a beszélgetést egymás felé,
majd akkor még visszatérhetünk erre.
RÁKAI ORSOLYA: Már most érzékelhető, hogy kezdenek gyűlni a kérdések,
a vitapontok.
Nekem az volt a különös ezzel a témával kapcsolatban, hogy nagyon furcsa
ennek a két fogalomnak az egymás mellé kerülése. Szilágyi Ákos a kánonról
beszélt inkább, Sándor a nemzetiről inkább, Margócsy István a nemzeti kánonnak
egyfajta értelmezéséről próbált meg valamit mondani. Én most elöljáróban
eltöprengenék ennek a két fogalomnak az egymást taszító összefüggésein.
Legalábbis azokon a problémákon, amelyek nagyon zavarossá teszik a kettőnek
a viszonyát. Van egy nagyon érdekes tanulmánykötet, idén tíz éve jelent
meg, egy német könyv, Renate von Heydebrand szerkesztette, és egy egészen
zseniális címe van. Az a címe, hogy „Kanon Macht Kultur”. Ez nagyon sokértelmű
cím, hiszen jelentheti azt is, hogy a kánon a kultúra, de jelentheti azt
is, hogy a kánon csinálja a kultúrát. Nagyon-nagyon találó és magyarra
lefordíthatatlan cím. Tulajdonképpen pont ezzel van a probléma. Hogy tudunk-e
nemzeti kánonról beszélni, amikor nyilvánvaló, hogy a kettő között valami
olyan viszony van, melyben az egyik alakítja a másikat, de a másik előfeltétele
az egyiknek, ugyanakkor szintén alakítja azt. Tehát egy kölcsönös meghatározottság
jellemzi őket.
Volt egy kánon-konferencia, vagy nyilvános vita, ha jól emlékszem,
2003-ban, ahol nem a nemzeti, hanem a kánon kérdéséről volt elsődlegesen
szó. És ott is, és hasonló egyéb fórumokon, tanulmányokban az szokott kiderülni,
hogy amennyiben egy kánon értelmezhető egy irodalom számára (vagy az esztétika,
az építészet, a történettudomány vagy akármicsoda számára), akkor az valami
olyan értéket, vagy ha úgy tetszik, zsinórmértéket kell hogy képviseljen,
ami az adott terület speciális elvárásai szerint választódik ki. Annak
a területnek az értékelése szerint, a szabályai szerint a legjobb. Ez ugyebár
nem feltétlenül lesz az, ami a nemzetiség szempontjai szerint a legjobb.
Tehát itt már találunk egy ilyen divergenciát: nem biztos, hogy ami
az irodalom saját szempontjai szerint jó irodalom, a legjobb irodalom vagy
kanonikus értékű irodalom, az nemzeti irodalomként is kanonikus értékű.
Ezt minden hasonló területen el lehet játszani. Sőt, adott esetben egészen
odáig el lehet menni, hogy pont a Margócsy István által felidézett 20.
századelőn is éppen az volt a vitának a legfontosabb tanulsága, hogy ezek
mintha kizárnák egymást. Vagyis ha valami nemzeti, akkor egyből fogadjuk
el esztétikai értéknek, ha viszont az önelvű irodalmi értéke alapján tartjuk
fontosnak, akkor gyakran azt mondták-mondják, hogy idegenszerű, és mivel
idegenszerű, egyszersmind nem művészet, nem irodalom. Ezek valahogy beleszólnak
egymásnak az értékszempontjaiba, és nagyon sok esetben kizárhatják egymást.
A másik probléma az volt, hogy minek a nemzeti kánonjáról, miféle
nemzeti kánonról is van szó. Volna valamiféle nemzeti kánon, amibe tartozik
irodalom, művészet, építészet, tudomány, erkölcsi értékítéletek, esztétikai
megközelítések, viselkedésmódok és egyebek, és erről beszélünk, vagy valamilyen
speciális területnek a nemzeti szempontú kánonjáról? Mert ezek nagyon különböző
dolgok. Ha az első esetről beszélünk, ha tehát ezt a furcsa konglomerátumot
nevezzük nemzeti kánonnak, akkor ott a nacionalizmus-kutatóknak, az ideológiatörténészeknek
meg – Szilágyi Ákos vitaindítójára visszautalva – az alkotmányjogászoknak
van elég sok keresnivalójuk, ha a másik esetről, akkor a különböző területek
történészeinek lehet esetleg beleszólásuk ebbe.
Az is érdekes, hogy a nemzeti kánonnak van egy történetileg kimunkálódott
formája, amiről az imént hallottunk elég sokat, az irodalom szempontjából
a 19. század második felében és a 20. század elején. Ezt Toldy Ferenc kezdte,
és legtökéletesebb formáját, ha úgy tetszik, Horváth Jánosnak a munkásságában
érte el. Ennek során fölrajzoltak egy olyan fejlődési koncepciót, hogy
az irodalom a leírt szótól, a mindenféle, minden fajta műfajban leírt szótól
a művészi jellegű leírt szón keresztül a nemzeti jellegű, majd a nemzeti
jellegű és egyben művészi értékű leírt szóig terjed, és hogy ez utóbbi
volna a fejlődésnek a végpontja. Ebben az értelemben találkoznának az egyetemes
és az egyedi értékek is, merthogy a fejlődés – legalábbis Horváth János
szerint – egyenesen elvezetne az egyedinek és az általánosnak a találkozásához
éppen a nemzeti kánon fogalmában.
Ez az, ami nem bizonyult túlságosan termékenynek vagy túlságosan használhatónak
a 20. század durván második harmadától kezdve. Egyre inkább úgy tűnhet,
vagy úgy tűnik, hogy nagyon sok minden nem látszik ebből a toronyból, tehát
nagyon sok olyan jelenség van, (most irodalmi jelenségeknél maradva), ami
a Horváth János értelmében vett nemzeti kánon „fogalmi tornyából nézve
nem látszik számunkra, vagyis nem értelmezhető számos olyan jelenség, amit
esetleg irodalomként értékesnek tartunk. Ez volna a kérdések egyik csoportja.
Van egy másik lehetséges problémakör is, és talán ez az, ami az én
megközelítésem volna ebben az egész vitában, az én témajavaslatom. Akár
a nemzeti, akár a kánon fogalma felől közelítünk, a közösségnek, a közösségi
identitásnak lesz ott valami nagyon központi szerepe, és lesz közös keresnivalója.
Margócsy tanár úr azt mondta az imént, hogy a 19. században megpróbáltak
létrehozni egy olyan irodalom-képzetet, amely egységes, és ezt az egységességet
egy közösség minden tagja számára megpróbálja prezentálni. Másrészt éppen
ez az egység az, amely ezt a közösséget közösségként teremtette meg ugyanebben
az időben, éppen ez volt a legfontosabb eszköze annak, hogy ez a közösség
ilyen egységes közösségként tekintsen saját magára: ez a nyelvi kulturális
téma, amely talán a legfontosabb modern nemzeti közösség-formáló tényező.
De ez a közösség akkor kikből állna? Honnan nézve tudnánk meghatározni?
Ki a cél? Kik a befogadói ennek a közösségnek? Merthogy ugyebár az az egységes
irodalom, amely íródik ennek a közösségnek, az már preformálja ezt, tehát
előfeltételezi, hogy ez a közösség bizonyos szempontok alapján fog olvasni
és értékelni. És ha megint csak megfordítjuk ezt a megközelítést, akkor
kiderül, hogy aki viszont nem így olvas és értékel, nem tagja a közösségnek.
Tehát kiesik ebből az egymásra záruló fogalomrendszerből. És valóban kiesik.
Ezek azok a viták, amelyek a legkiválóbban alkalmasak a különböző szektás
irodalomszemléletű politikai és egyéb gyönyörűségeknek a létrehozására,
akár a Wass Albert-kultusz esetében is. Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés,
hogy kik alkotják, alkothatják ezt a közösséget, úgymond ki és milyen áron
tartozhat ennek a közösségnek a kebelébe. Ki az, akinek a számára ez az
egységes kánon készül, és akinek az integritását ez az egységes kánon fönntartja?
Ez volna a leglényegesebb kérdés.
Még egy apróság, a véleménymondás jogától való megfosztás kérdése.
Ez sem egy újkeletű gondolat, a 18. század legvégéről származik, és folyamatosan
jelen volt a kritikával kapcsolatos vitákban a 19. század első felében
is. Sokan úgy gondolták, hogy az egyéni értékítéletek kiszámíthatatlanságát,
a kritikus önkényét úgy kellene kivédeni, úgy kellene biztosítani azt,
hogy ez a bizonyos befogadói közösség – a „nemzet” – felismerhesse magát
a neki prezentált irodalomban, hogy létrehoznak egy központi, mindenki
által elismert tekintélyű intézményt, mely összegyűjti és alkalmazza azokat
a szabályokat, amelyeknek a kritikusok számára is irányadóaknak kell lenniük.
Akkoriban, ha emlékszünk, volt egy nagy vita, Batsányi János és Kazinczy
Ferenc között, aminek az volt az előzménye, hogy Kazinczy otthagyta a Kassai
Magyar Múzeumot, és megalapította az Orpheus című folyóiratot. A különbség
lényege az volt, hogy Batsányi az ítélkezés jogát valamiféle, ha úgy tetszik,
alkotmányos fórumra szerette volna ruházni, tudósok, felszentelt emberek
egy közösségére, akik valamilyen módon jogot kapnak erre, és ennek a feljogosításnak
nyoma van, tehát nem egyszerűen csak összeállnak egy beszélgetés erejéig,
hanem ezt mindenki, a közösség is elfogadja valamilyen módon, hogy őnekik
joguk van megítélni mások műveit, és aztán ez a dicső és nemes tudós férfiakból
álló testület lesz az, aki majd joggal ítélkezhet az egyéb földi halandók
művei fölött. Tehát tulajdonképpen fölöttük áll, az írók fölött áll ez
a testület, és amit ők kimondanak, az lenne az irodalomnak az alkotmánya,
a gyakorlatban megvalósuló alkotmánya. Kazinczy ennek ellenében az egyén
kritikusi tevékenységét és az egyéni kritikai értékelésnek a jogosultságát
hangsúlyozta. És a végeredmény egy nagyon furcsa hibridje lett ennek a
két álláspontnak.
MARGÓCSY ISTVÁN: Az egyetemen igencsak nehéz (nekem) magyar irodalmat
tanítani, ugyanis a hallgatók részéről elképesztően erősen jelentkezik
az az igény, hogy egy általánosan érvényes, egységes, határozott és rendíthetetlen
kánont képviseljek és közvetítsek. És amikor én például fölhívom a figyelmüket,
hogy még az ideálisnak képzelt 19. században sem volt egységes a magyar
irodalom, s már akkor is többféle kánon élt egymás mellett, csak mindezt
lefedte egy nagy kanonikus narratíva, amely máig él, akkor feszültség támad:
azt feltételezik, hogy azt akarom mondani valakiről, hogy nem jó
író, s mivel az ilyen véleményekhez nincsenek hozzászoktatva, akkor ebből
bajok keletkeznek. Figyelemre méltó szociológiai tény, hogy milyen nagyon
széles társadalmi támogatást élvez az egységes kánon fenntartásának az
igénye. Én az egész Wass Albert körüli szoborállítási törekvésben és az
ez ellen való tiltakozásban is ugyanennek a leképeződését látom. Mindkét
fél számára létezőként él egy virtuális szent kánoni hely képzet, s az
egyik csoport azt mondja, hogy „bedugom oda”, a másik azt mondja, hogy
„oda nem engedem”, mert az már meg van határozva, s fenntartva egy bizonyos
kör számára; s mindezt természetesen nagyon szépen jellemzi és színezi
az, hogy az is feltételeztetik, hogy a kánon- és szoborállításhoz állami
vagy legalábbis hivatali támogatás kell, mint általános garancia, s az
tulajdonképpen nem is merül fel, holott feltehetőleg az lenne egy „normális
állapot”, hogy állítsunk szobrot a magunk kertjébe a magunk kánonjának.
A vita akörül forog, hogy a nyilvános teret hogyan lehet kisajátítani,
vagyis a nyilvános térben kell felmutatni, reprezentálni azt, hogy ez a
kánon nemcsak a miénk, nem privát érdeklődés szülötte, hanem tirátok
is érvényes. Holott egyébként azt mindenki tudja és éli, hogy a különböző
írói és nem írói befogadói közösségeknek nagyon különböző kanonikus értékrendje
egyébként egymás mellett, kizárásokkal, megbékélésekkel, fenntartásokkal
és toleranciával – működik. Alighanem az lenne az irodalom normális életmódja,
ha elismernénk, hogy egymásnak írunk, nem pedig egy absztrakt, anonim közösségnek
– melyet épp e feszélyező anonimitás okán patetikusan nemzetté stilizálunk
fel. Szkeptikusként viszont úgy látom, hogy nagy csoportokban olyan erős
ennek az egységes kanonizációs és természetesen államilag fenntartott rendnek
az igénye, hogy az ily működésnek megvalósulását nemigen remélhetem (hozzátenném,
amiatt is, mivel az irodalmat Magyarországon javarészt az állam tartja
el, s fogja még sokáig eltartani; s így ennek az igénynek, továbbá az ezzel
szemben való lázadásoknak relatív jogosultsága mindig fenn fog állni).
BAZSÁNYI SÁNDOR: Én a folyamotológiához szeretnék hozzászólni. Horváth
János neve és a hozzá köthető teleologikus, legalábbis ez a retrospektíve
elmesélt folyamat elég erőteljes. Nincsenek alternatív, úgymond a nemzeti
kánon mibenlétére vonatkozó, a részleteket egy kicsit másként csoportosító
vagy radikálisan másként látó alternatív elbeszélések. Az a probléma a
kánonnal kapcsolatosan, hogy az tulajdonképpen nincs, csak akkor van, ha
így utólag, Erdélyinek a szavát használva „becsomózzuk” a történetet. Tehát
lezárjuk a történetet, és akkor van egy olyan zárt, tulajdonképpen boldogságot
okozó kis egység, amellyel azért nem mindenki tud feltétlenül azonosulni.
Horváth János, talán éppen azért, mert irodalomtörténész volt, nem tudott
mit kezdeni Adyval, pedig írt róla annak idején. Egyszerűen becsomózta,
véget ért a történet, és ha egyszer így becsomózott, retrospektíve elmondott,
a nemzeti kánon titkát, lényegét mégpedig egy szép történet formájában
megjelenítő eseményről van szó, akkor ugye ez zavaró, amire többen is utaltunk,
hogy ez a zártság, ez az egységesség, ez a falanx-szerű, lezárható jelensége
a nemzeti kánonnak, amivel aztán nem tudunk mit kezdeni. Itt már aztán
felszabadulnak a lehetőségek, hogy megpróbáljuk egy kicsit Horváth Jánoson
túlról megnézni közelebbről, részleteiben, viszonylataiban, hogy mit is
jelent ez a nemzeti klasszicizmus szavával fémjelezhető kánon. És akkor
azt mondhatjuk, hogy ebben a kánonban mit csináltak, amikor valaki
megpróbálta árnyalni. Például Arany, amikor 1849 után jön a humoros, szatirikus
kisepikai költeményekkel, akkor a (később utólag kialakított) kánonnak
már-már megjegecesedett közhelyeit kezdi ki. Nemcsak a kőszívű ember fiait
lehet megírni, hanem lehet erre egy humoros választ is adni. ...Alkalmi aspektusváltások
is vannak a történeten belül maradva. Kívül kerülni magunkon, a kánonunkon,
az üdítő lehet.
RÁKAI ORSOLYA: Kicsit visszakapcsolódnék Margócsy István hozzászólásához,
a kánon iránti igény és a kisajátítás kérdéséhez. Azt szokás mondani, hogy
a kánon többes számban használandó, azaz különböző alternatív kánonok létezhetnek
egymás mellett. Ugyanakkor egyrészt mégis úgy tűnik, mintha lenne egy erős,
szinte mozdíthatatlan központi tömbje ennek a kánonnak, ami jószerivel
független az irodalomszemlélet utóbbi száz évének változásaitól, másrészt
pedig mintha egy kánon lenne, amelyhez tartozni valóban tekintélyt ad,
presztízst jelent. „Áruvédjegy” is, József Attilával szólva.
A kánonról beszélve gyakran megfeledkezünk a társadalmi elismerés bizonyos
rendszerszerűségeiről. Alain Viala írt több mint húsz éve egy nagyon tanulságos
könyvet (a címe Naissance de l’écrivain), amelyben külön fejezet foglalkozik
az intézményes elismertség kialakulásának problémájával. Az elismerés ugyanis
hierarchikus: minél magasabbra emelkedik az illető, annál kevesebb hitelesítő
fórum marad fölötte. Lehet valaki egy alternatív kánon része, lehet egyfajta
csoport által nagyon elismert, de ha följebb akar jutni, el kell fogadtatnia
magát olyan fórumokkal, amelyek valamilyen szempontból magasabbrendűnek
tekintetnek. Ezek a fórumok egészen a hierarchia tetejéig funkcionálisan
egyenrangúak lehetnek (azaz mind szakmai fórumok, csak eltérő értékrenddel),
de eljön egy pont, ahol a hitelesítés már a (politikai) hatalom ügye. Így
lesz a sok kis akadémiai társaság közül kiemelkedő királyi francia akadémia
Richelieu idején a szakmai elismerés legmagasabb fóruma mellett egyszersmind
komoly politikai (és gazdasági) színezetű hitelesítő fórum, írja Viala.
Az állam mint nemzeti közösség, ám ugyanakkor mint az ezt képviselő politikai-gazdasági
hatalmi szerv ilyen végső hitelesítő funkciója a későbbiekben is megmarad,
a mai napig. Ez az egyik, kevéssé elegáns tényezője a „vérre menő” kánonharcoknak,
részben ezért olyan húsba vágó kérdés, hogy ki van benne és ki nincsen,
hiszen ezek az elismerések – díjak, ösztöndíjak – természetesen jelentősen
befolyásolják a kanonikus pozíció megszilárdítását is. Mivel azonban ez
a döntés a hierarchiában elfoglalt pozíciójából adódóan már túl van a „tiszta”
szakmaiságon, ha van ilyen egyáltalán, és részben politikai fórum, minden
ilyen esetben (és nemcsak Magyarországon, gondoljunk akár a Nobel-díjra
például) felvethető vele szemben az a roppant épületes kritika, hogy azért
XY és nem ZW, mert az egyik velünk van, a másik meg ővelük.
Az intézményes elismertség csúcsára jutott kánonszereplőknek jóval
nagyobb esélyük van például a közoktatás részévé válni, ami szintén a kanonikus
pozíció megszilárdításának kiváló eszköze. A kánont ugyanis sokan úgy határozzák
meg, mint az újraolvasásra érdemes művek gyűjteményét – sőt, akár egyenesen
úgy, mint olyan műveket, amelyeket nem elegendő egyszer elolvasni. Ez azonban
bizonyos fokig megfordítható: minél hozzáférhetőbb egy mű, minél inkább
jellemző rá, hogy folyamatosan újra és újra kiadják, annál szilárdabb marad
a pozíciója a kánonban. A szilárd és megbízható kánon így bizonyos fokig
üzlet is, hiszen mindig lesz iránta kereslet, mindig lesz olvasóközönsége,
mivel azt az oktatás folyamatosan újratermeli.
SZÁ: Azt hiszem, van itt valami, ami kimaradt ebből a kánonról folyó
beszélgetésből, éspedig az a megkerülhetetlen és alapvető változás, amit
a textuális koherencián alapuló kulturális emlékezetre nézve a poszttipografikus
techno-telemédiumok megjelenése jelent, és amely a szöveggondozás, a szövegkanonizáció,
a szövegértés és értelmezés évszázad, sőt, immár egy egész évezred során
kialakult intézményesült műveleteit és műfajait kikezdi, felbomlasztja.
Nemcsak a szöveg és a kép viszonyának megváltozására, nemcsak a könyvoldal
megfogható fehér lapján olvasható szövegnek a képernyő megfoghatatlan imaginárius
terébe költözéséről beszélek, hanem a linkekkel összekapcsolt és görgetett,
végeláthatatlan szövegóceán elvi rendszerezhetetlenségéről, bármilyen általános,
minden net-használóra kiterjeszthető szövegkánon, tekintélykánon kialakításának
elvi képtelenségéről, a „digitális halhatatlanok” csepp a tengerben, nem
holmi nemzeti kánon, hanem jópofa kultúrpolitikai ötlet, esetleg hasznos
tartalomszolgáltatás, amennyiben bizonyos fontos szövegek lelőhelye, de
nem több ennél. Abszurd lenne ezt a „listát” általános és kötelező érvényűként
a háló egymással tökéletesen esetleges kapcsolatban lévő felhasználóival
elfogadtatni. Ez hatalmas változás, a szöveg leválása a tipografikus könyvről,
és minden szöveg teljesen szabályozatlan – elvileg nem szabályozható –
nyilvánosságra hozhatósága, közlése a hálón, minden szöveg – értékes és
vacak, dilettáns és professzionális irodalom, fércmű és remekmű – egymás
mellé kerülése – íme, hogy válik valóra a radikális mellérendelés szürrealista
alapelve, hogyan találkozhat esernyő és varrógép, ha nem is a boncasztalon,
de az internet böngészőasztalán! Miféle új típusa jöhet létre ebben a merőben
új közegben a kulturális emlékezetnek? Nemcsak a képre gondolok, amely
maga a feledés, hanem a szöveg útjának, létrehozási elveinek, hatásának,
sikerének stb. az irányíthatatlanságára. Hogyan képezhető ezen az alapon
bármiféle kánon? Hogyan lehetséges egy irodalmi életmű kritikai kiadása
a file-ok tömegébe mentett változatokból, és ki kezeskedik ezek hitelességéért,
amikor bármikor bárki beléjük nyúlhat, hiszen soha nem válnak múlttá, rögzítménnyé,
és a kiprintelt változatok is éppennyire esetlegesek? Kulturális emlékezetnek
nevezhető-e az az emlékezet, amely a klikkelés véletlenszerűségének vagy
pusztán technikai irányítottságának boldog, senkit semmire nem kötelező
szabadságán alapul? Hol a kulturális emlékezet eleven helye? Már
a könyvtári katalógus sem kánon volt. A nemzeti könyvtárban nemcsak a kanonizált
szerzők, hanem minden szerző művét gyűjteni és tárolni kellett. Már a katalógus
sem mutatta meg, mit kell vagy mit érdemes elolvasni. Hát még a háló végtelen
információs szövegtárolói! Ez tényleg egy óceán, amelyen kis lélekvesztőjével
sodródik vagy – mint mondani szokás – szörfözik a felhasználó. Csak saját
hajó létezik, kié-kié olyan – amilyen. A tipografikus kultúra szülöttei
kevésbé érzik magukat boldognak és elveszettnek ezen az óceánon, na de
ők az a bizonyos „kihaló fajta”. Persze, a visszahatás, a káosz pozitív
élménye után rémületének élménye, a kétségbeesés máris olyan regressziós
folyamatokat generál, amelyek erőnek erejével akarják helyreállítani a
régi zsarnoki rendet: kánon után vágyakoznak. „Még jó, hogy vannak kánonok,
és van mibe beléfogóznunk!” – mondhatták volna a régiek. „És mibe kapaszkodjunk
mi?” – kérdezik egyre agresszívebben az újak, és egy „új mesét” szeretnének
hallani. De „új mesék” már nincsenek, minden mese a múlté. Egyetlen kapaszkodó
van csupán, ha az kapaszkodónak nevezhető, az egzisztenciális személy szabadsága,
aki magamagát alkotja meg, aki „nem istene és nem papja, sem magának, sem
senkinek”.
(A Társadalomtudományi Társaság április elsejei ülésén elhangzott vita
rövidített, szerkesztett változata)
Bibliográfia
Szilágyi Ákos
SZILÁGYI Ákos
Nem vagyok kritikus!
Magvető, 1984
Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl
(A negatív utópiák társadalomképe)
Magvető, 1988
Hamu és mamu
(Az orosz irodalmi avantgárd 1917 előtt és után)
Holnap, 1989
A vágy titoktalan tárgya
Liget, 1992
A tények és a lények
Liget, 1995
Tetem és tabu
Kijárat, 1996
(Kovács András Bálinttal)
Tarkovszkij
Helikon, 1997
Szittya-szótyár
(CD-melléklettel)
2000 könyvek, 1999
Oroszország elrablása
Helikon, 1999
Borisz sztár és a sztárevicsek
Helikon, 2000
A szépfejedelem
Helikon, 2001
Török imaszőnyeg
Palatinus, 2003
A cet ecetben
Palatinus, 2003
Kakadudalok
Palatinus, 2006
Franci
Palatinus, 2007
Halálbarokk.
A semmi polgárosítása
Palatinus, 2007
Tegyük fel
Palatinus, 2008
„Sokan vagyok”
nagyvizit, litera.hu
„Tíz év, amely nem rengette meg a világot”
MagyarLettre Internationale, 35
„Sturm und Drang a magyar irodalomban”
Magyar Lettre Interationale, 56
ASSMAN, Jan
A kulturális emlékezet
Atlantisz, 2004
BAZSÁNYI Sándor
A szájalás szomorúsága
JAK-Kijárat, 2000
„A pompa előzetes szerkezete.
Stíluskérdések Esterházy Péter 1986 utáni epikájában.”
Nappali Ház, 1994. 4
„Mindentudó és önkényes.
Márton László könyvéről”
Élet és Irodalom, 2001. augusztus 24.
„Káin és – Isten.
Kertész Imre Káinjáról”
Műút, 2008. 07.
KÁLMÁN C. György
Az irodalom mint beszédaktus
Akadémiai, 1990
Te rongyos (elm)élet!
Balassi, 1998
Mű- és valódi élvezetek.
Kritikák, tanulmányok
Jelenkor, 2002
MARGÓCSY István
„Nagyon komoly játékok”
Tanulmányok, kritikák
Pesti Szalon, 1996
Petőfi Sándor
Korona, 1999
Hajóvonták találkozása.
Tanulmányok, kritikák
a mai magyar irodalomról
Palatinus, 2003
„...Égi és földi virágzás tükre...”
Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról
Holnap, 2007
RÁKAI Orsolya
Utazások a Fekete Királynővel
Írások írásról és irodalomról
Kijárat, 2006
Az irodalomtudós tekintete
Ráció, 2008
„A cigány, a nő, Goethe és Arany János”
2000, 2008. május
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|