Daniela Strigl
Osztrák irodalmi kitekintés
(nem a német irodalom nyúlványa)
Az első ízben 2005-ben Frankfurtban átadott „Német Könyvdíj”-nak az
alapító Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülete (Börsenverein des Deutschen
Buchhandels) szándéka szerint „a legjobb német nyelvű regényt” kell jutalmaznia,
hogy „az országhatáron túl is fölkeltse a figyelmet a német nyelvű szerzők
iránt”. A díjra jelöltek huszas listáját ennek ellenére angolul, „longlist”-nek
nevezték el, míg a szűkebb, már csupán hat művet számláló válogatást „shortlist”-nek.
A kísérlet már az első körben idegenben aratott győzelmet hozott az osztrák
irodalom számára: a díj és a dicsőség Arno Geiger Es geht uns gut (magyarul:
Jól vagyunk; 2007) című családregényének jutott. S rajta kívül döntős volt
még Friederike Mayröcker és Daniel Kehlmann is.
2006-ban Katharina Hacker személyében német írónő nyerte (a Die
Habenichtse [A nincstelenek] című regénnyel) a Könyvdíjat. Feltűnő volt,
hogy a „shortlist” egyetlen osztrák szerzőt sem tartalmazott, noha a hosszabb
listára még öten fölkerültek; Thomas Glavinic szinte egyöntetű lelkesedéssel
fogadott és nagyra értékelt Die Arbeit der Nacht (Az éjszaka műve) című,
2006-ben megjelent regényével – egy férfi egyszer csak arra ébred, hogy
immár egyedül van az egész világon – meglepő módon nem volt közöttük. Meglehet,
hogy a zsűri ezúttal mindenképp német könyvet akart győztesnek kihozni,
és biztosra akart menni. Az sem kizárt, hogy a „shortlist” nemzeti összetétele
pusztán a véletlen műve volt, jóllehet a tapasztalat szerint a zsűri döntéseiben
a véletlen szerepe inkább csekély.
Érthető volna, ha a német irodalmi korifeusok ilyen módon akartak
volna gátat vetni az osztrák sikerhullámnak. Elvégre a Lipcsei Könyvvásár
esszé kategóriában 2006-ban Franz Schuhnak (illetőleg Schwere Vorwürfe,
schmutzige Wäsche [Súlyos szemrehányások, szennyes] című briliáns esszé-
és följegyzésgyűjteményének) ítélt díjától a politikai okokból (a Slobodan
Milosevics temetésén beszédet mondó) Peter Handkénak végül mégsem átadott
Heinrich Heine-díjig mindenütt osztrák dominanciát lehetett tapasztalni.
A német reakciók a denunciálástól a szemrebbenés nélküli annexióig terjedő
skálán mozogtak. Ami túlságosan zajos sikert arat a nagyvilágban, azt a
német feuilleton kötelező feladatának érzi kertitörpe-léptékűre visszanyesni:
amikor 2004-ben Elfriede Jelinek kapta a Nobel-díjat, Iris Radisch a Die
Zeit-ben sietősen „regionális íróvá” fokozta le a díjazottat. E tekintetben
Hamburg nem is esik messze Mürzzuschlagtól (Jelinek szülőhelyétől) – a
Kronen-Zeitung stájerországi kiadása tudniillik ilyen szalagcímmel jelent
meg a díj nyomán: „Felső-Stájerországi írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat”.
Ausztria legnehezebb írónőjét akkor érte a legmagasabb nemzetközi
elismerés, amikor a németországi irodalmi nyilvánosságnak jócskán elege
volt már a vörös-fehér-vörös öntükrözésből, amelyre a sötét múlt árnya
vetült. Thomas Bernhardnál a mű regionális színezete még nyilvánvalóan
el- és megfért egy lódenkalap alatt a világirodalmi érvénnyel. Időközben
azonban a német kritikusok, különösen a nők, egyre türelmetlenebbül és
elutasítóbban reagáltak az osztrák nemzeti hasfájásoknak a saját keringési
problémáival elfoglalt szomszédos országba való exportjára. Egyáltalában:
az olvasóknak nem volt már kedvük egy olyan irodalom befogadásával megerőltetni
magukat, amely nem utolsó sorban a nyelvhez való erotikus-játékos viszonyulásáról
volt híres vagy hírhedt. Hiszen ezeknek a Georg Büchner-díjasoknak (a német
nyelvű szerzőknek adható legrangosabb díj kitüntetettjeinek), Albert Drachnak
és H. C. Artmann-nak, Ernst Jandlnak és Friederike Mayröckernek, akárcsak
Jelineknek, egytől-egyig erős fenntartásaik voltak a triviálissal, a laposan-egyszerűvel,
így a szimpla elbeszéléssel szemben is. Hogy 2006-ban a klagenfurti Ingeborg
Bachmann vetélkedőn az örökifjú, tehát változatlanul kísérletező kedvű
szerző Bodo Hell is díjat kapott, az többek szemében anakronisztikus tévedésnek
tűnt. A probléma, állapította meg figyelemre méltó logikával Jana Hensel
a Die Zeit hasábjain, az „hogy ezek [mármint a Bachmann-vetélkedő] a német
nyelvű irodalom napjai, tehát a meghívandó szerzőkre javaslatot tevők között
mindig lenniük kell osztrák és svájci kritikusoknak is, akik azután természetszerűleg
osztrák illetve svájci szerzőket javasolnak”. Így „a kiválasztásban eleve
jelentős szerephez jutnak irodalmon kívüli kritériumok is”.
A legtöbb osztrák irodalomtermelő az EU-kompatibilis irodalom
természetes előfeltételének tekinti, hogy NSZK-kompatibilis német nyelven
írjon. A német kiadói lektorok időtlen idők óta úgy igyekeznek versenyképessé
tenni osztrák szerzőiket a német piacon, hogy kiirtják szövegeikből a „nemzeti
nyelvi” sajátosságokat. S ha beletört a foguk a nagyokba, Thomas Bernhardba
és Jelinekbe, annál buzgóbban rágódnak a kisebbek problémás idiómáin, miközben
a következetlenség, a félúton való megtorpanás gyakran a két nyelvváltozat
közötti nyelvi öszvéreket szül. Vannak azután a szerzők között, akik az
igényeknek elébe menve, eleve készséggel „elnémetesítik magukat”, míg a
bátrabbak ellentámadásra mozgósítanak a saját példájukkal: Wolf Haas, akinek
kultuszkönyvekké lett krimisorozatát, amelynek állandó főszereplője a volt
rendőr, Brenner, (legutóbb a Das ewige Leben [Az örök élet] című kötet
jelent meg, 2003-ban) annak idején nem utolsó sorban éppen amiatt az erőteljes
(„gondozatlan”) beszélt nyelvi jelleg miatt utasította el több kiadó, aminek
a könyvek későbbi sikerüket köszönhették; Wolf Haas legfrissebb, interjúformában
írott könyvében, a Das Wetter vor 15 Jahren (Az időjárás 15 évvel ezelőtt)
címűben (2006) szarkasztikus módon fordít is: németből németre.
Az olyan magas árfolyamon jegyzett szerzőket, akik műveikben
nem nagyon problematizálják saját osztrák származásukat, gyakran egyszerűen
németekként tartják számon – ilyen például Peter Handke. Hogy A kortárs
német regény (Der deutsche Roman der Gegenwart) címet viselő tanulmánygyűjtemény
Handkét éppúgy tárgyalja, mint Christoph Ransmayrt vagy Norbert Gstreint,
az – a múltban, akárcsak napjainkban – magától értetődőnek számít. Volker
Weidermann Lichtjahre. Eine kurze Geschichte der deutschen Literatur von
1945 bis heute (Fényévek. A német irodalom rövid története 1945-től napjainkig)
című könyvében (2006) ide, azaz a német irodalomba sorolja az osztrákot
is, és Ausztria saját, külön történelmi útjának ebben a figyelmen kívül
hagyásában más, tudományosabb igényű munkák bevett, ám elvetendő gyakorlatát
követi. Jelineket és Bernhardot a szerző, Franz Xaver Kroetz és Herbert
Achternbusch bajor szerzőkkel együtt a Wut im Süden (kb. Dühös déliek)
című fejezetben mutatja be, mint egy kolerikus féregnyúlványt valahol a
dél-német területen.
2007 nyarán Paul Jandl a Neue Zürcher Zeitung-ban bekonferálta
az osztrák irodalom „dühös őszét”, reményeket keltvén ezáltal egy „évszázados
jelentőségű vörös-fehér-vörös őszre”, másrészt asszociációkat híván elő
egy burgundi-évjáratra. A német kulturális sajtó az olyan sikeres osztrák
szerzőket, mint Daniel Kehlmann, Arno Geiger és Thomas Glavinic, akik az
utóbbi években – többé-kevésbé programszerűen – nem osztoztak az elbeszélés
bojkottálásában, hátat fordítottak az irodalmi gyászmunkának és a kollektív
önmarcangolásnak, ennek ellenére előszeretettel csapja hozzá a „német epikai
csodához” – igaz, a Bécsben élő kettős állampolgár Kehlmann esete tényleg
valósággal csábít a kettős besorolásra. Die Vermessung der Welt (magyarul:
A világ fölmérése; 2006) című regényével (2005) Kehlmann az utóbbi idők
legsikeresebb bestsellerét tette közzé (csak a német kiadás 1,2 millió
példányban fogyott el eddig). A nem kevésbé ambiciózus és nem kevésbé tehetséges
írónőkről, amilyen például Sabine Gruber, Olga Flor, Evelyn Grill, Eugenie
Kain vagy Bettina Bal?ka, ezzel szemben eddig nemigen vettek tudomást.
Bettina Bal?ka például olyan könyvet adott közre Eisflüstern
(Jégsuttogás) című 2006-os regényével, amelyet, ha nem lenne tanácsos ebben
az esetben kerülni a katonai metaforákat, bízvást nevezhetnénk telitalálatnak.
Az Eisflüstern egy háborúból hazatérő férfi története, amely megdöbbentően
szuverén módon kapcsolja össze a történelmi események ábrázolását a pszichológiai
esettanulmánnyal és a bűnügyi regény jellegű cselekménnyel. Aki ma a történelmi
Ausztria-képben fehér foltokat keres, az nem 1938, hanem 1918 körül bukkanhat
ilyenekre. A kortárs osztrák irodalomban vajmi ritkák az olyan szövegek,
amelyek érdemben és komolyan foglalkoznak az első világháború utáni cezúrával,
a k.u.k.-Monarchia összeomlásával és az új Osztrák Köztársaság életével.
Ez minden, csak nem „női irodalom” a szó beszűkítő értelmében. Itt nemcsak
az előszeretettel választott elbeszélői nézőpontok férfiasak, „férfias”
(az ennek hagyományosan tulajdonított jellemzők értelmében) a szerzői pozíció
is. Az Eisflüstern-ben Bal?ka óvatoskodás és szépítő szándék nélkül választja
tárgyául az osztrák világtörténelemnek egy szeletét, amellyel azután írói
koncepciójának, igényeinek megfelelően bánik.
Zwei Leben und ein Tag (Két élet és egy nap) című, félig történelmi
levélregényében az irodalomprofesszorként évekig az Egyesült Államokban
élő Anna Mitgutsch is kitágítja a horizontot: egy osztrák nő „odaát” megismerkedik
egy amerikai irodalomtudóssal, és egymásba szeretnek. Összeházasodnak,
egyszersmind azonban továbbra is „egy idegen élet parazsánál” melegszenek,
azaz minden Herman Melville, a Moby Dick alkotója körül forog, mígnem a
kisfiuk megbetegszik Dél-Korában, aminek azután maradandó pszichikai következményei
lesznek a gyermeknél. Mitgutsch regénye megviseli az olvasó idegeit, ugyanakkor
elismerését és tiszteletét is kivívja következetességével. Minden ízében
ijesztő és könyörtelen a kudarcnak ez az apoteózisa.
A betegség; nem bűn/büntetés, hanem bármelyikünknek kijutható
sors gyanánt – erről szól a Bécsben élő dél-tiroli írónő, Sabine Gruber
ravaszul felépített, s nyelvével ugyancsak erős hatást keltő Über Nacht
(Egyik napról a másikra) című regénye (2007) is. A mű két asszony történetével
ismertet meg, akiknek csupán látszólag nincs egymáshoz semmi közük: egyikük
Bécsben él, és sok évi várakozás után végre új vesét kap, a másik időseket
gondoz Rómában, s elveszíti a férjét; úgy, hogy az megcsalja – egy férfival.
Egy dzsigoló ellenben – például Lilian Faschinger Stadt der Verlierer
(A vesztesek városa) című, 2007-ben napvilágot látott regényének én-elbeszélője
– abból él, hogy szexuális kapcsolatait tisztán üzleti ügynek tekinti.
Ha ebbe belezavar a szerelem, az nem sok jót ígér. Különösen, ha tekintetbe
vesszük, hogy Lilian Faschinger már régen a szenvedély és a bűn frigyének
irodalmi specialistájaként szerzett magának nevet. A vesztesek városa természetesen
Bécs. Faschinger megengedi magának és megosztja olvasóival azt az élvezetet,
hogy egy brutálisan érzéketlen, szexista mizantróp figurájába helyezkedjék
bele, s az ő szemével láttassa a valcer-romantika és a kedélyes kerthelyiségben-borozás
városát. Emlékszünk; Georg Kreisler annak idején azt énekelte: „Milyen
szép lenne Bécs bécsiek nélkül”. Faschinger hőse sem gondolja másként:
„Bécsben a légvédelmi tornyok érnek a legtöbbet.” Megtanulhatjuk: bármi
kitelik attól, aki szereti sajnálni magát – ami jó alap egy, a banális
gonoszságról és a kulturált devianciáról szóló thrillerhez.
Ez a Németországban élő Evelyn Grill kedvenc terepe is: már Der
Sammler (A gyűjtő) című 2006-os regényében is – amely egy művészet iránt
fogékony „messie” (lakását kidobni nem tudott tárgyakkal, végső soron szeméttel
telizsúfoló személy) történetét beszéli el, akit barátai a legjobb szándéktól
vezetve kivonnak a forgalomból – a látszólag kíméletlen megfigyelés és
emberábrázolás mesterének bizonyult. Schöne Künste (Szép művészetek) című,
2007-ben közreadott krimijének legfőbb jellemzője, hogy a művészeti üzemnek
éppoly bizarr, mint amilyen vitriolos szatíráját adja.
Kevésbé látványos külsőségek közepette jelenik meg a gonosz Olga
Flor utolsó könyvében (Talschluß [Völgyzárlat]; 2005). Die Wand (A fal)
című, 1963-ban kiadott regényével az osztrák Marlen Haushofer már több,
mint negyven éve megmutatta, miként lehet egy női robinzonádot egyszerre
a létezés parabolájaként és az újjáépítés korszakában elfogadott értékek
megkérdőjelezése- vagy egyenesen opponálásaként elbeszélni. Itt, a magányban,
az izoláltságban jelöli ki saját terrénumát a Talschluß is: ebben egy család
vonul ki a nyüzsgő városi életből, hogy fent a havasokon megünnepeljen
egy születésnapot. Katasztrófa nem történik ugyan, ám a család egy marhavész
kitörése s annak következménye, a vesztegzár miatt a völgyben reked, ami
vegyes érzéseket vált ki belőlük. „Végre valami, aminek a lét lényegéhez
van köze”, gondolja egyikük, s a vadászatra meg a gombászásra gondol. A
természeti eredetű üzemzavar által kiprovokált lételemzés mögött több rejlik,
mint felületesebb olvasáskor hihetnénk: a családregény lélektanilag finoman
szőtt köntösébe a fizikusdiplomával rendelkező írónő fogyasztási javakat
istenítő korunk radikális kritikáját öltöztette. Flor egy család belső
széthullására összpontosít, ami igencsak nyomasztó. A lezárt völgy zsákutcává
lesz, amelynek foglyává vált egy olyan társaság (s egyben az a társadalom),
amely a „lelket” letűnt idők nélkülözhető rekvizitumának tekinti.
Feltűnő az úgynevezett író-regények jelenkori konjunktúrája az
osztrák irodalomban. Az ilyen, központi alak gyanánt egy-egy írót felléptető
regényeket általában unalmasnak tartják, hiszen hőseik gazdagon részletezett
lelki élete csupán ellensúlyozza (vagy ellensúlyozni próbálja) életük külső
eseményekben, kalandokban való szegénységét. A legtöbb előzetes ellenérzés
minden bizonnyal azokat az író-regényeket fogadja, amelyek egy-egy alkotói
válságot tematizálnak. Annál meglepőbb, milyen szórakoztatóra sikeredett
Margit Schreiner legújabb könyve, ugyanis a Haus, Friedens, Bruch (Magán,
lak, sértés) című 2007-es regény egy pubertás-korú leányát Linzben egyedül
nevelő írónő írás- és életproblémáiba avat be.
Kevesen képesek olyan művészettel elegyíteni az igazán súlyosat
a könnyűvel, majd egy csavarással az élesen szarkasztikusba fordítani (egyszersmind
azonban el is venni a dolog élét), ahogyan Schreiner. Példa rá az írást
akadályozó gátlás, amely egy írónőnél természetszerűleg a vesére húzódik.
Az íróasztali terméketlenség könyörtelenül szembesíti a hősnőt a konkurenciával;
elvégre „nap mint nap évi harmincháromezer új könyv ellenében kell írnia”!
„Elszörnyedve” olvassa a lapok irodalmi mellékleteiben a kollégák új műveiről
szóló méltatásokat, s nem mulasztja el a nyelvét köszörülni az úgynevezett
(mint említettük, az irodalmi köztudatban férfiírókhoz kötött) „legfiatalabb
osztrák epikai csoda-termésen”, annak mindahány „kézművesipari könyvével”
együtt: „És a fiúk még kampányolnak is egymásért! Versenyt dicséri egyik
a másikat, úgy, hogy jobban már nem is lehetne, közben pedig minden bennfentes
tudja, hogy a legjobb barátok.” Nyilván ő maga is sejti, hogy nem éppen
mentes az irigységtől, hiszen voltaképpen, a kiadó kívánságára, krimit,
„természetesen úgynevezett irodalmi krimit” (amilyet most boldog-boldogtalan
ír) kéne írnia – azt viszont nem tud.
Margit Schreiner olyan írónő, akinek könyvei általában több-kevesebb
önéletrajzi színezettel bírnak, legnagyobb sikerét mindazonáltal egy felesége
által elhagyott férfi Haus, Frauen, Sex (Házi, asszony, szex) címmel 2001-ben
megjelentetett szóáradatával aratta; a cím parafrázisa utóbb a Haus, Friedens,
Bruch-ban köszön vissza. Az író, summázza ez utóbbi regényben az egyes
szám első személyű női én-elbeszélő, természettől fogva „nyavalygó lény”,
ám „hőssé válik, miközben ír. Ilyenkor ugyanis vállalja a szembesülést
mindazzal az eltitkolt szeméttel, hordalékkal [a szekrényben lappangó hullákkal],
amiről mások konokul hallgatnak, attól való félelmükben, hogy másként kiszolgáltatnák
magukat.”
Ilyes félelmei Thomas Glavinicnak nyilvánvalóan nincsenek ? Das
bin doch ich (Hiszen ez én vagyok) című művével (2007) ő is egy énközpontú,
sőt, mondhatni, exhibicionista regényt írt; és, tágabb értelemben, író-regények
Michael Köhlmeier, Robert Menasse és Peter Henisch legutóbbi művei is.
Mind a négy rajta volt a Német Könyvdíj idei hosszú listáján, sőt rajtuk
kívül két további osztrák könyv is: Sabine Gruberé és Peter Truschneré.
Mi több, a „shortlist”-be bekerült hat címből is osztrák szerzőtől való
kettő: Köhlmeier és Glavinic könyvei; ez utóbbi annyiban pikáns, hogy Glavinic
új regényének egyik fő motívuma épp az afölötti csalódás, hogy vélelmezett
főművével, a Die Arbeit der Nacht-tal tavaly még a hosszú listára sem került
föl.
Egyébként nem újdonság, hogy az írók az írói lét mélységeiről
és magasságairól írnak; szokatlan ebben legföljebb annyi lehet, hogy ezt
ilyen leplezetlenül önéletrajzian és önironikusan teszik. Egyvalaminek
azonban bizonyosan nem tekinthető a Das bin doch ich: az irodalmi üzem
kulcsregényének. Semmiféle kulcsra nincs ugyanis szüksége az olvasónak:
a szereplők vagy a saját nevükön szerepelnek a könyvben, vagy csak mintegy
a tréfa kedvéért idegen néven. Kedvezményezettnek érezheti magát, aki nem
fordul elő a regény lapjain, a szerző ugyanis szinte minden szereplőjének
jó adag gúnnyal kedveskedik. Meg kell hagyni, a legkíméletlenebb boncoltatás
célpontja a szerző saját személye. A huszonnégy fejezetből már az első
a szó szoros értelmében vett ön-lemeztelenítéssel kezdődik: a Thomas Glavinic
nevű hős meztelenül áll a zuhany alatt, és mintegy kényszeresen kerüli
a genitáliáira való rápillantást, félvén, hogy az esetlegesen mutatkozó
duzzanatok a hererák jelei lehetnek. Saját „idioszinkráziáinak rabja”.
Irigyelni való fesztelenséggel mond ki nagy költői igazságokat: „El fog
kárhozni, aki nem méltányolja a könyveimet.” Állandóan Daniel barátjával
(Kehlmann) hasonlítja össze magát; Daniel sokkal magasabb példányszámban
adja el a könyveit, s ráadásul nem mulasztja el erre időnként, mérsékelten
tapintatos módon, SMS-ben emlékeztetni Glavinicot. Egy biztos: Thomas Glavinic
túl gyakran néz a pohár fenekére; jóllehet tulajdonképpen „alkalmi alkoholfogyasztónak”
tartja magát, csak hát ebben a miliőben egyik alkalom a másikat éri ? ennél
ijesztőbb, ám egyszersmind szellemesebb és szórakoztatóbb zsánerképet aligha
lehetne a bécsi művész- és kultúrvilágról festeni.
Ugyancsak szórakoztató Robert Menasse Don Juan de la Mancha című
regénye (2007), amelynek chili-paprikát ábrázoló borítójából egykettőre
közismert ikon lett. Már a cím elárulja, hogy az Ausztria egyik legsziporkázób
esszéistájaként számon tartott szerző e könyvével messze túl akar lépni
az egyetemi diákéveiben még radikálisnak számított szexuális forradalom
vívmányainak immár sótlan-örömtelen kiaknázásán: „Hogy milyen szép és milyen
bölcs dolog a cölibátus, azt akkor értettem meg először, amikor Christa
chili-paprikákat morzsolt el a tenyerében, majd kézzel kielégített, végül
pedig azt akarta, hogy ? a szavait idézve ? kúrjam seggbe.” Ennek a (szó
szoros értelmében) csípős praktikákról szóló tudósításnak a hihetőségét
egy tárgyilagos urológus alighanem kétségbe vonná.
Peter Henisch szintén szakértője a ’68-as nemzedék álmainak és
kijózanodásainak. Henisch, aki egyébként biztató állandósággal van jelen
a Könyvdíj hosszú-listáján, előző, Die schwangere Madonna (Madonna teherben)
című 2005-ös roadmovie-regénye után most a nagyanyjáról írt egy okos és
finom könyvet, melynek egy az Egyesült Államokból Bécsbe visszatért író
a fiktív elbeszélője. A 2007-ben megjelent Eine sehr kleine Frau (Egy nagyon
kicsi asszony) a kicsiben rejlő nagyságról mesél. Higgadt, differenciált
ábrázolásmódjával Henisch regénye a 20. századi történelemmel való újszerű,
kevésbé érzelmi alapon történő számvetésre példa: A zsidó nagymamának a
30-as években éppen egy rabiátus nácihoz sikerült feleségül mennie, s ezután
nagyon sokáig gyakorolta az önmegtagadást. Amikor magas kort megérve meghal,
a zsebében Izraelbe szóló repülőjegyet találnak.
Nagy hullámokat vert a kiadói kikötőből való kifutása 2007 nyarán
Michael Köhlmeier régen várt Opus magnumának. Klaus Nüchtern gúnyos fricskák
özönének tette ki magát azzal, hogy a Falter című bécsi városi lapban az
Abendland-ot (Napnyugat) „a 21. század legizgalmasabb osztrák regénye”-ként
ünnepelte. Kollégái nem hagyták ki a ziccert, hogy – különösképp mivel
a regény egy matematikusról szól – nem rejtve véka alá matematikai ismereteiket,
fölhívják Nüchtern figyelmét arra, hogy az évszázadból még bő 92 év hátra
van.
A megélt, saját bőrén megtapasztalt történelem terhét az Abendland-ban
elsősorban Carl Jacob Candorisnak (1906–2001) kell hordoznia. E fiktív
figurát, aki egyébként tekintélyes egyetemi professzor, a szerző egyre-másra
a történelmi események epicentrumába küldi, illetve (Köhlmeier minden bizonnyal
így helyesbítene) regényhőse folyton ilyen helyekre csalogatja őt. Candoris
a húszas években Göttingenben, a harmincas években Moszkvában és Amerikában
tevékenykedik; a náci-idők Berlinjében az angoloknak kémkedik, majd bennfentesként
kíséri figyelemmel a háborús bűnösök nürnbergi perét. Keresztfia, az író
Sebastian Lukasser (akinek Candoris mintegy parancsba adja az életrajzírást)
szintén elég sok helyen megfordul a világban: Bécsben születik és nő fel,
iskoláit Innsbruckban, Lisszabonban, Vorarlberg tartományban végzi, ezt
Frankfurtban, a diákmozgalmak idején folytatott egyetemi tanulmányok, majd
New York-i és észak-dakotai tanulóévek követik. Mindezt Sebastian egy roppant
öreg úrnál, annak magasan Innsbruck fölött álló házában tett látogatása
keretezi: az Abendland egyúttal egy életalkony színtere és díszlete is.
Ahová csak nyúl az ember, mindenütt valamely történet csücske
akad a kezébe, amely persze egy egész, a mindenkori következőt is maga
után vonó történetszálban folytatódik. A könyv egészében élvezetes olvasmány;
ez átsegít a 775 (!) oldal időnkénti üresjáratain is.
Az elbeszélés örömének zászlaja alatt hajózó irodalom konjunktúrájának
láttán sem szabad elfelejtenünk, hogy továbbra is él és fontos a roppant
nyelvi tudatosság, sőt a nyelvbe-szerelmesedettség jellemezte írás hagyománya
is. Például Peter Handke művében, aki 2008-ban kiadott Morawische Nacht
(Egy éjjel a Morawán) című költői útibeszámolójában egy írói lét önkritikus
mérlegét vonta meg. De ugyanilyen életképesnek mutatkozik e hagyomány némely
fölöttébb tehetséges fiatal szerző, például Andrea Winkler (Arme Närrchen.
Selbstgespräche [Szegény kis bolondok. Monológ], 2006), Andrea Grill (Zweischritt
[Először; másodszor], 2007) vagy a brünni születésű Michael Stavaric (Terminifera,
2007) könyveiben.
Ugyanebből a nyelvhez való már-már erotikus viszonnyal jellemezhető
iskolából jön Michael Köhlmeier földije, az utóbbi években az osztrák irodalom
egyik legfontosabb elbeszélő hangjává lett Arno Geiger is. Miután korábbi
könyveiben megmutatta, mi mindent tud, nagy regényében bölcsen tartózkodó
módon választ írói eszközöket. A 2005-ös Jól vagyunk az Ausztriában titkon
már régen áhított regény a Második Köztársaságról, s egyidejűleg egy család
regénye is. A cím egyrészt a gazdasági csoda gyermekeinek kollektív osztrák
életérzésére, a gondtalan és kényelmes elégedettségre utal, másrészt a
könyvben ábrázolt családtagok korántsem oly rózsás közérzetét kommentálja
ironikusan.
A történet kiindulópontja egy családjával, rokonaival vajmi keveset
törődő mizantróp öröksége: nagyanyja, akárha gonosz tréfából, rá hagyja
Bécs egyik legelegánsabb kerületében álló villáját. Egy kívülálló lesz
kénytelen ily módon a saját gyerekkorával, a halottakkal és a náci-érával
szembesülni – a konstelláció nem új; elég, ha például Thomas Bernhard Auslöschung
(Kioltás) című regényére gondolunk. Új azonban, amit Arno Geiger kihoz
ebből: egy öntörvényűen puritán, ugyanakkor átélhető hangulatú, intenzív
képsor, amelyben a politika és a korszellem minden tolakodás nélkül lesznek
a magánélet aspektusából ábrázolt világ illetve korszak részeivé. Az 1938-tól,
az Anschluß évétől 2001-ig terjedő idő roppant folyamából az elbeszélő
– felrúgva a kronológiát, azaz előre-hátra ugrálva – huszonegy napot emel
ki és mesél el részletesen. Az e napokra vetülő éles fény, változó perspektívából,
a felléptetett családtagok hangulatát is leleplezi.
A szerencsés mihaszna már rögtön az elején metaforikusan kiaknázandó
Augiász-istállóra bukkan: az örökölt villa padlására galambok fészkelték
be magukat; térdig ér a galambtrágya. Geiger nem az emlékezésről, hanem
a felejtésről tudósít: az örökös egyszerűen eltakaríttatja az égre bűzlő
felhalmozódott múltat, a rá maradt írásos hagyatékot pedig olvasatlanul
kidobja.
Bármiről meséljen is Geiger: a Bécs ostromában 1945-ben harcba
küldött Hitlerjungéról, a 70-es években tett olaszországi családi utazásról,
a nemzedékeken átívelően, újra meg újra problémás apa-leány viszonyról
avagy a miniszter úr saját pártbeli elvbarátai általi félreállításáról,
elbeszélése empátiáról tanúskodik, történelmileg hiteles, és nem fukarkodik
a bécsi colour locale-lal. A történet szorosan fonódik a nemzeti ikonok
köré, anélkül hogy egyetlen pillanatra is plakátszerűvé válna. „Ami másutt
éppen most történt, az Ausztriában régmúlt, amit máshol már csupán az emlékezet
őriz, az Ausztriában eleven jelen” – mondja a nagymama Alzheimer-kórban
szenvedő férjének. „Te nem voltál úgy vele időnként, hogy nem is tudtad,
Hitler előtt vagy után regnált Ferenc József császár?”
Arno Geiger 2007-es Anna nicht vergessen (Annát nem elfelejteni!)
című elbeszéléskötete pontosan egy tucat, formailag rendkívül különböző
történetet gyűjt egybe: mintha a regény kitartást és kontinuitást igénylő
nagyvállalkozása után a szerző ismét örömmel élné ki kísérletező hajlamát.
Ami Geiger magányos asszonyokról, boldogtalan gyermekekről és megviselt
idegzetű férfiakról szóló elbeszéléseit összekapcsolja, az a boldogság
mibenlétére és elérhetőségére irányuló kérdés, a boldogságéra, amelyről
Sigmund Freud azt mondta, „nem volt beletervezve az ember számára a Teremtésbe”.
Ahol az emberi életben veszteségek és hiányok pillanthatók meg, tudvalévőleg
ott van az irodalom legsajátabb terrénuma. Geiger megmutatja, mi mindenre
képes – német nyelven is – ez a gyakran lebecsült epikai műfaj, a short
story.
Az utóbbi idők legszokatlanabb publikációja azonban Elfriede
Jelinektől való: legújabb „könyvét” az interneten tette közzé, formai kísérlet
gyanánt, amely ugyanakkor az irodalom demokratizálásának irányába tett
lépés is, a kiadók intézményének kikerülésével: a Neid. Privatroman (Irigység.
Magánregény) a Lust (1989 [Bujaság]) és a Gier (2000 [Bírvágy]) című előzmények
után a következő főbűnről szól – és a legtöbb korábbi szövegnél többet
árul el a magánszemély Jelinekről. A Neid egy szinte teljesen elnéptelenedett
stájer aranybányász-városba vezeti olvasóit és Brigitte K. válófélben lévő
hegedűtanárnőt. A körzet politikailag továbbra is vörös, gazdaságilag halott.
A tét az emberek túlélése munkanélküliség idején; az ércbánya, mint működő
bánya erősen a végét járja, ám arról nincs szó, hogy kiszolgált volna:
a nagyközönség által látogatható „látványbányává” alakítását tervezik.
Még a halottak is profittal kecsegtetnek, és „halottakban sosem lesz hiány”
– Jelinek nyilvánvalóan Six Feet Under (hat lábbal a föld alá) néz illetve
lát. A segítség egy idegenforgalmi mintatelepüléssé való átoperáltatás,
arcplasztika, ugyanakkor, természetesen, a fiatalság is méltóképpen kell
hogy emlékezzék ebben az Isten háta mögötti fészekben az 1945-ös halálmenetre.
A szerzőnő, „E.J.”, párbeszédet folytat olvasóival, ironikusan
kommentálja az írás folyamatát. A folytatásos netregény, ez az abszolút
aktuális utalásokban bővelkedő glosszamű, abban az értelemben is privát,
hogy Jelinek a legszigorúbban megtiltotta, hogy idézzenek belőle. Elolvasni
természetesen bárki elolvashatja a http://ourworld.compuserve.com/homepages/elfriede
webcímen. A 2007. 03. 03-án elkezdett Neid 2008. 03. 03-án az ötödik és
utolsó fejezeténél tart: „Befejezése következik”.
TATÁR SÁNDOR
FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|