stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
ILMA RAKUSA
OLVASÁS
(SZERELEM)
 

Fogj egy könyvet, és olvass. Hogy mi történik azután, nem tudhatod előre, csak annyi bizonyos, hogy az olvasás magával ragad és rabul ejt. Követem a történetet tűzön-vízen át, megfeledkezem az időről, a hétköznapokról, a környezetemről, lázban égek és együtt szenvedek vele, aláhúzom ceruzával azokat a mondatokat, amelyek továbbgondolásra indítanak vagy összekuszálják elképzeléseimet, visszalapozok, hogy megbizonyosodjam vagy előre, hogy kíváncsiságomat csillapítsam. Minden érzékszervemmel összpontosítok, kizárólag az olvasottakon jár az eszem, boldogan. Egész lényem azt kívánja: Csak ne zavarjatok, örökké is tarthatna ez a nyugalom. 
Már gyerekként az olvasás rabja voltam, mindent elsöprő szenvedélyemmé pedig akkor vált, amikor (tízévesen) elolvastam Dosztojevszkij regényét, a Bűn és bűnhődés-t. Titokban olvastam, az ágyban, mondatról mondatra, olyan izgatottan, hogy szinte képtelen voltam elaludni utána. Dosztojevszkij ugyan feszes olvasási tempót diktál, az olvasás mégis lassú folyamat, és az is marad. Ha valakiről azt mondják, hogy falja a könyveket, azt csakis a rendelkezésére álló időnek és a személyes kitartásának köszönheti. Rövid időn belül jobban ismertem a pétervári pénzpiacot, mint némely zürichi utcát, nem különben a bátor prostituáltat, Szonját, aki a barátnőm és a szövetségesem lett. Az iskola valósága elhalványult számomra Dosztojevszkij válságokkal teli, megrázó világa mellett, olyan tapasztalatokat szereztem olvasás közben, amelyek koromnak megfelelően nem álltak a rendelkezésemre, viszont továbbvittek magukkal, sokkal messzebbre, mint Karl May Winnetou-ja. Az indiánokkal is távoli vidékekre lovagoltam, Thor Heyerdahl-lal átkeltem a Csendes óceánon, Heinrich Harrerrel pedig megmásztam a tibeti hegyóriásokat. Mohón fogadtam magamba mindazt, amiről a könyvek meséltek nekem, képzeletemet messzire repítették a történetek. Így volt ez már akkor is, amikor még nem tudtam olvasni és anyám lefekvés előtt vagy napközben a Miramar szikláin olvasott fel nekem. A különös magyar mesék a hullámverés hangját idézték fel bennem, és rendszerint elaludtam rajtuk. 
Bárhogyan is legyen megírva egy történet, maga az olvasás kontemplatív folyamat, legfőbb jellemzői a figyelem és a nyugalom. Emlékszem, amikor végtelennek tűnő utakat tettem a moszkvai metrón: fiatalok és öregek olvastak ülve vagy állva, tökéletesen elmerülve könyvükbe. Látni lehetett az arcukon, hogy nincsenek jelen, illetve, hogy valahol máshol vannak, valahol nagyon messze távol és megérinthetetlenül, boldogan magukban. Ilyen hatást kelt a festményeken ábrázolt számtalan olvasó alak is: zsoltároskönyvet tartó Madonna, jámbor szerzetesek a tanulószobában, hatalmas méretű, vaskos könyvek fölött görnyedő szentek, hanyagul hátra dőlő fiatal nők (Jean-Etienne Liotard képei) vagy bájosan álmodozók (Camille Corot-tól Gerhard Richterig). Hallgatagok mind, önfeledtek, oldottak, időnként mosolygók.
Hasonló arckifejezést mutatnának-e a tévénézőkről alkotott képek? Aligha. Ez a médium, amelyet egyformán kapcsolgat öreg és fiatal, izgatni akar, felzaklatni, sokkolni, szórakoztatni. Az ideges reklámbetétek pedig mindent megtesznek azért, hogy az embernek esélye se legyen akárcsak egy pillanatra is elmélyülni abban, amit lát. A képernyőről való olvasás sem érhet a könyv nyomába: a test nem tud közben teljesen ellazulni, a kényelemre nincs is mindenhol lehetőség, és hiányzik belőle a könyvhöz, mint tárgyhoz fűződő érzéki kapcsolat, amikor kedvünk szerint lapozgathatunk és jegyzetelhetünk benne. 
Érzékiség, szemlélődés, fesztelenség: fontos triász. Mert az olvasásnak van ugyan célja, de nem merül ki abban. Képes felismeréseket közvetíteni és megvitatni, segít a világ és önmagunk megtalálásában, hozzájárul ízlésünk és értelmünk kibontakozásához, de mindez csak az egyik oldala. Emellett ugyanakkor önmagának elégséges tevékenység is, amely rendkívüli boldogság ígéretét hordozza. Feltéve, ha  ? miként egyes olvasásszakértők, például Ludwig Muth, hangsúlyozza ?  a következő tényezők összjátéka alakítja: az olvasó képes a kitartó aktivitásra (és gyarapszik általa); zavartalanul működik az önreflexiója; a koncentrációnak és a figyelemnek köszönhetően tapasztalatokkal rendelkezik az idő megváltozott érzékeléséről, le tudja győzni énje határait és a játékos autonómia terében mozog.
Ez nem eléggé csábító ahhoz, hogy minden olvasót intenzív olvasóvá tegyen? Az olvasás öröme, ha összemérjük a szerény ráfordítandó idővel, cserében ritka vegyületét kínálja énünk belső és excentrikus létének, a legintenzívebb éberség és a nyugodt lazítás állapotának. És mindeközben kicselezzük a hétköznapokat, az időgépezetet és a tébolyító haszonelvűséget is. Egyedüli feltétele, hogy az olvasó bízzon abban, amit olvas, és használja saját képzelőerejét. Túl nagy kérés ez?
Megerőltető, mondják egyesek: unalmas, állítják mások. Érthető mindkét vélemény, ha figyelembe vesszük mozgalmas korunk „szupermarket-logikáját” (Michel Houllebecq), amely egyre gyorsabb észleléseket és érzéki benyomásokat állít elő. Az olvasás lassú folyamat, ebből következően nem fogyasztói magatartást vár az olvasótól, hanem hogy alkalmas legyen az önálló gondolkodásra és természetesen érzékeny szubjektummal rendelkezzék. Aki nem tud (vagy nem akar) így viselkedni, az az emberi lét egyik legcsodálatosabb tapasztalatától fosztja meg magát, attól a gyógyító szórakozástól, amelyet Jorge Luis Borges, nem elsőként, a Paradicsomról alkotott elképzeléseinkkel hozott összefüggésbe. Az életművészet, amelyből hiányzik az olvasás – leginkább fekvő helyzetben –, kevés üzenettel bír. Mondom ezt mint megszállott olvasó. És természetesen azokra az úgynevezett szépirodalmi olvasmányokra gondolok elsősorban, amelyek a múló idő ellenére is csodálatosan nagy műveknek bizonyultak. Dosztojevszkij megmutatta számomra a bűnössé vált szenvedély okait, és Isten összes bolondjának legjámborabbját: Miskin herceget, akit „félkegyelmű”-nek nevezett; Stendhalhoz jártam a szerelem iskolájába; Kafkától a condition humaine könyörtelenségét tanultam meg; Camusnél fogékonnyá váltam a lázadásra, Joszif Brodszkij pedig érzékennyé tett az idő múlása iránt. Verseskötetekkel a zsebemben jártam a lehető legkülönbözőbb tájakon. És be kell vallanom, hogy a valóságnak az a fajta érzékelése, amelyet a versek tártak elém, pontosságban, frissességben és extravaganciában fölülmúlt minden valóságra vetett közönséges pillantást. Velence egy könyv kíséretében felfokozott Velencévé válik: egyedülállóan újjá és bizalmassá egyszerre, mert a szövegbeli kinyilatkoztatás a ráismerésbe vezet, a szöveg imaginációját pedig rövidre zárja saját maga (a hely) látványa.
„A fény kagylóvá szűkíti a szemet, a fülek (kagylók / amúgy is) kitágulnak a harang hangjára. / Az itatóhoz vonul a nyáj, egyik a másik után, irtózatos kupolák / ? hogy meglássák magukat a vízben. / A spalettákat kilökik, illatozik /a cikória és a kávé, a tisztítószer és a tisztaruhás kosár. / És a sárkány torkába döfi csípőjéből a dárdát ? mint a tintába ? Georg.” Így ír Brodszkij a Velencei strófák (2) ciklusában. Nagylélegzetű hangulatkép, amely egyesíti a látványt és a zenét.
Az olvasás türelme a szavak és az üres helyek kibetűzését, a mondatok és a ritmusok kitapogatását jelenti. Míg az érzékek telítettsége által a világ „újra el nem varázsolódik”. Hogy az írott szó is lényegében a lassúságnak köszönheti életét, arra sűrítettsége és komplexitása utal. Marcel Proust sok éven át és sok száz oldalon keresztül kereste az eltűnt időt. Az emlékezet nyomában végzett aprólékos kutatása nyelvi remekmű, amely a megismételhetetlenből az időtlen általános szikráját csiholja és jellegénél fogva lehetetlenné tesz mindenféle megfilmesítést. Mint a híres madeleine-jelenet:
„S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam és sokkal később fedeztem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időkben sétálgattunk. S mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel teli porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat vetnek a amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható vagy felismerhető alakok – ugyanígy kertünk minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonna vízirózsái és a falu lakói és apróka házaik és a templom és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így szálltak fel az én csésze teámból.” (Gyergyai Albert fordítása)
Amikor ezeket a hosszú, sokfelé ágazó mondatokat olvasom, nemcsak a gondolatok megformálása közben kísérem el Proustot, hanem részt veszek hősei emlékezési folyamatában, teától teáig. A mondatok maguk diktálják a tempójukat, engedelmessé tesznek és kinyilatkoztatják számomra, peu ? peu, titkukat. Forma és tartalom, mint minden nagy művészetben, nem választhatók el egymástól.
A fiatalok manapság, pedagógusok és szociológusok tudósításai szerint, alig képesek összetett mondatszerkezeteket megfejteni, megalkotásukról már nem is beszélve. A beszélt nyelv ellipszisei, a reklámok apelláló stílusa és az SMS-formulák széles körben terjednek. A jelszó a sietség, a message a kommunikáció redukált formája. A fiatalabb írógeneráció is alkalmazkodott már a kor szelleméhez, amennyiben főmondatra főmondatot halmoz hevesen vagy félkész-rossz mondatokat dadogtat (színházi szövegekben). Csak ritkán jön létre az effajta szövegekből szabatos esztétika. Marlene Streeruwitz’ staccato-stílusának meg van a következménye:
  „A nap a ház előtti betonlapokra sütött. Hosszúkás négyszögletű vasbeton lapok. Öt lap a ház frontjával párhuzamosan. Hét a füves részig, a nagy szívlevelű és hosszú, keskeny, sötét becőterméseit lógató fa alatt. Három közülük meg volt repedve. Keresztben. Ott, ahol a házhoz lehetett menni. Megbillentek, ha rájuk lépett az ember. A lapok között fűcsomók. Az ablaknál ült. Karjai a kárpitozott fotel széles, zsíros karfáján. Kifelé nézett. A nagy ház irányában balra egy rózsaágy. Kicsi rózsatövek, egyenként a homokos földben. Minden tövön csak egy virág és mögötte a ház fehér fala.”
Streeruwitz gyors vágásokkal dolgozik, nem véletlen, hogy a Majakovszkijring című elbeszélés imént idézett elejét úgy lehet olvasni, mint egy film számára készített forgatókönyvet. Látjuk a kertet, látjuk a nőt az ablaknál, mintha Edward Hopper egy képéről származna. Olvassuk és idővel többnyire belefáradunk, mert a prózaszövegen alkalmazott filmes technika hosszú távon irritál, ugyanúgy, mint a pontokkal elválasztott „igen”, „de”, „és”. Az irritáció azonban szándékos, a szintaktikai törések és töredezettségek, a központozás excesszusai és a hektikus akadozottság mind része egy stílusprogramnak, amely triviális mintákra sandít, és közben kikezdi azokat. Ezen kívül azt az üzenetet is magukban hordozzák ezek a jegyek, hogy felülmúlják a töredékesen megélt valóságot, amennyiben továbbdarabolják azt esztétikai szempontok szerint. (Itt véget ér az egész rekonstrukciójának prousti projektje.)
Streeruwitz szövegeinek véletlenül sem célja a provokáció és a polémia. Minden ilyesmi megfosztja az olvasót attól, ami egy szöveget izgalmas olvasmánnyá tesz: az önfeledtségtől. Nála a mesterkélt rövidlélegzetűség a nyugtalanság és az űzöttség érzetét kelti.  
„A regény”, ahogy Elias Canetti 1942-ben írt feljegyzéseiben útmutatóan megfogalmazta, „ne siessen. Korábban eszközei közé tartozhatott a sietség is, most azonban a film dolgozik vele; hozzá mérten a regénynek sietségben el kell maradnia tőle. A regény a nyugodt korok termékeként magával hoz valamit ebből a régi zavartalanságból a mi új, gyors világunkba. Sok ember számára szolgálhatna nagyítóként; kitartó maradásra csábíthatna; visszaadhatná az üres meditációk kultuszát.”
Peter Handke regényei (hogy csak egy példát említsünk) a nyugalmas előrehaladásnak ezt az elvét követi. Eposzok és mesék dallama csendül föl bennük, melyek mindig vontatottan bontakoztak ki. Kísért a gondolat, hogy megidézzem a mese hosszú lélegzetét, derűs vagy kegyetlen higgadtságát, amely időkön és tereken túl hat, mert nem zárkózik el a csoda elől. (A mesék, ne feledjük, nem utolsó sorban ideálisak arra, hogy egy fáradt gyereket álomba ringassanak.) De én a szerelemről szeretnék beszélni. Olvasmányokról, amelyek szerelmi aktusok és a szerelmi aktusról, amely olyan, mint egy olvasmány.
Egyedül vagyok a könyvvel. Kettesben vagyunk. Jobb ujjam követi a sorokat, a lap szélét simítja. Nincs szamárfül, ceruza jelzi, hogy megérintett egy szó, egy mondat vagy egy bekezdés. Aha, szól a belső hang, vagy: csodálatos, most hallom először. Továbbolvasom, izgatottan, a hatása alatt, élvezettel. Egyre világosabban érzem, hogy a könyv a barátommá válik. Már az illatán érzem, gyöngéden érintem meg a sima papírt. (Alberto Manguel: „Egy bizonyos kiadást, egy bizonyos példányt olvas az ember, amely felismerhető a papír nyers vagy sima adottságain, az illaton, a 72. oldalon lévő szakadáson és a kávégyűrűn jobbra fönn a hátsóborítón.”) Egyre gyöngédebb leszek, mert a könyv megért engem. Igen, ért engem, mintha nem én választottam volna ki őt, hanem ő engem. Nem is lehetne intimebb párbeszédünk, miközben kinn vonul a táj. Vagy a szomszédgyerekek tombolnak. Egyazon téren osztozunk, és ez a tér a miénk, a szerető szövetségeseké. Ahogy én olvaslak, úgy senki nem olvas téged, mondom a könyvnek. És a könyv: amit én adok neked, csak te tudhatod. A mai napig nem szívesen adom kölcsön a könyveimet, mert mindegyikhez külön szerelmes történet fűz és már egy bizonyos borító puszta látványa is nemcsak a könyv sztoriját, hanem a vele való kapcsolatomat is felidézi. 
Emlékszem orosz barátaimra, hogyan húzódtak vissza dácsájukra – a legsötétebb szovjet időkben – egy könyvvel a kezükben, amelyet tiltott módon magammal vittem nekik, és dideregve a kabátjukba burkolódzva olvastak és olvastak, mint a szerelmes összeesküvők. Volt idejük és az olvasott szöveg volt az életük. Amit a szocializmus realitása eltitkolt előlük, arra szerencsés módon könyvekben találták rá – elsikkasztott, ellopott vagy egy egész havi bérért titokban megszerzett könyvekben. Ezeket aztán kívülről fújták elejétől a végéig, mintha a végső túlélő adagot kebelezték volna be általuk.
Olvasás mint vitális szükségszerűség, mint kéjes szokás, mint játékos korrektívum. Nemrég Brémában a következő szombat délutáni jelenetet figyeltem meg a városi parkban: Egy házaspár ül egy padon gyerekkel, olyan nyolc év körüli fiú lehetett. Az apa felolvas, a nő és a gyerek figyelmesen hallgatják. Láthatóan pillantást sem vetettek a járókelőkre. A Nap melegítette az arcukat, figyelmük boldogan befelé fordult. Többször is visszanéztem rájuk, oly békés volt ez a kép. Ők hárman kötetlenül-mellékesen saját teret hoztak létre a maguk számára: olvasóteret, olvasóvalóságot. Túl minden sietségen és kapkodó gyorsaságon.
A szeretők is létrehozzák saját terüket, ha szükséges, a nyilvánosság kellős közepén. Jobb persze a szoba természetes intimitása, mert a testek is elolvasásra vágynak. A szemek, a kéz, a nyelv tapogatózva ismerkedik a bőr tájaival, a selymessel és a durvával, a simával és a nyerssel, a domborulatokkal, a bemélyedésekkel, a ráncokkal, a szőrzettel. A test szemantikáját ez az olvasási aktus bontja ki, amelyet a másik követ: mint summa. Közben úgy variálódnak az olvasásfajták, mint ahogy a nappal és az éjszaka váltakozik. Az én teljesítményem, hogy mindig újnak lássalak téged. Hála szerelmemnek, fantáziámnak, türelmemnek. Megjegyezlek és szabadon engedlek. Azon vagyok, hogy kódjaidat megtanuljam és úgy elfejtsem, hogy csodálkozz. Sosem foglak kiolvasni.

       FÜRJES GABRIELLA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret