RÁNTSD LE A HÁBORÚRÓL A LEPLET,
Ó, EMBERISÉG; LÁSD MEG
 ALATTA AZ EMBERI FÁJDALMAT!
 

A kút körül ki van kövezve. A kútházat vastag pánt fogja körbe. Rajta vándormadarak megkopott reliefjei szárnyalnának hosszú sorban az idő felé. Darvak, fecskék, gólyák... A múló évek során lerakódott vörös rozsdapor alatt a madarak talán meg-megrebbennek néha, megpróbálnak levegőt venni, ám ha szárnyuk mozdulni látszik is, repülés helyett csak porladoznak. Ha valaki figyelmesen nézi őket, látja mindezt. A kút le van zárva, csak akkor nyitják ki, ha a takarításhoz akarnak vizet húzni. Az olajozatlan kerék és a vas vödör bánatosan nyikorog ilyenkor.
 Délutánba hajlik. A nap akár egy sárgából vörösbe forduló szélrózsa. A szétszóródó meg összekeveredő fénysugarak szívmelengető szépséggel fogják körül az embert. A nem pontosan a helyére tett kúttető alatt fénycsíkok rezegnek a mélyben. Mintha nem is akarnának visszatérni, aprócska hullámokban belemerülnek a vízbe. Az idő azért halad előre, hogy sötétbe vonhassa a kút vizét. Alighogy a nap eltűnik a ház nyugati sarka mögött, a víz elnyeli az összes sugarat, és feketébe fordul.
Ketten vonnak, két nő. Egy hete ismerik egymást. Elkészültek mindennel, egy régi szőttest terítettek a tisztára súrolt kövezetre, maguk mellé rakták teáspoharaikat. Teázgatnak. Eddig a fiatal beszélt. Az idősebb szeme megszokta, hogy a távolba tekintsen, arcát talán az örökös várakozástól, mély barázdák szántják. Nehéz volna megmondani, milyen idős. Öltözéke szegényes, nélkülözések bozótjain átvágva, tüskék szaggatta szoknyával érkezett ide. A fiatal viseltes selyemruhájának ujja a sok fel-legyűréstől olyan ráncos, hogy a legforróbb vasalóval sem lehet már simára vasalni. A ruha nyakkivágása és ujja végei már rojtosak, színe azonban még mindig fényes piros. A piros mezőben ragyogó lila jácintok nyílnak. A régi ruha kiemeli viselője szépségét. Ártatlannak tűnik, mintha még mindig nem nőtt volna ki abból a korból, amikor a fiatal még nem ura kezének-lábának... Húsz éves sincs. A fiatalságnak abban a fátyolos szépségében tündöklik, amelyen még alig üt át a nőiség, mégis megfogja az embert, akár a jácint illata.
Az idős nő karján alvó kisgyerek még egy éves sincs. Bizalommal hajtja fejét az asszony vállára, aki olyan óvatosan tartja, mintha mezőn szedett margarétákat ölelne magához.
Minden szoba közvetlenül a jókora kövekkel kikövezett széles udvarra nyílik. Legközelebb a kapuhoz egy tágas vendégszoba. Azon az oldalon, vagyis a keletre néző szobákba három lépcsőfokon kell felmenni. A kúttal szemben két lépcsőfok vezet fel a hálószobába. Ebből a szomszéd szobába is nyílik ajtó. A szemközti, nyugati épületrész kissé alacsonyabban fekszik, mert az udvar lejt arrafelé. Konyha, kamra, mosókonyha, fürdő és az illemhely sorakozik itt egymás mellett. Az építőmester azért alakította lejtősre az udvart, hogy könnyű legyen felmosni. A kútból vizet húzó asszonyok a vödörből végigloccsintják az udvart, hadd sodorja a víz az apróbb szemetet, s vigye a kapu melletti üreges kövön keresztül az ezer évesnél is régebbi utcán a város kanálisa felé. 
Régi örmény ház ez.
A tető szélét díszítő kovácsoltvas virágok, ágak és madárkák árnyékai hosszan nyúlnak el a nap irányában. Úgy épült a ház, hogy örömet adjon.
A idős nő szeméből a magányosság az esti árnyékokba vész. Foltos arcbőre, ráncos nyaka, kidagadó erű kezei, elformátlanodott körmei nem árulják el, milyen lehetett fiatal korában. Szeme olyan bizonyos a teljes magányban, hogy azonnal lecsukódik, ha nem a távolba tekint.
A fiatal még mindig mesére vágyik, éhezik a történetre, amelyet magának mesévé alakíthat.
? Nincs senkid, néne? Legalább valami távoli rokon?
? Nincs senkim. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Hajlékom sincs, ahol lehajthatnám a fejem. 
Sajnáltatni akarja magát ? gondolja a fiatal.
Az idősebb egy ideig száraz szemmel figyeli, miként foglalja el egy sötét árnyék az udvaron a nap utolsó sugarának helyét.
 ? Mit tudod te, lányom, mit rejteget a veled szemben ülő? Ha a megfogyatkozottak, a menekülők közé tartozol, ha azt várod az emberektől, hogy megsajnáljanak, ha azt hiszed, még a föld is az ellenséged... (A saját szavai ezek? Nem úgy érzi. Zúg az este, az visszhangzik a fejében. Nem is tudja, hogy hangosan kimondta-e a szavakat. Hall egy hangot. Erős férfihang. Dús őszülő szakáll, ugyanolyan színű vastag szemöldök a szem fölött. Ki lehet az? Ő maga messzire menekült: a tompa hang az estében a háta mögött hagyott távoli vidékről hangzik.) Honnan tudhatnád?
 ? Ne beszélj így, néne. Ezt érdemlem? A kisfiam is megszeretett. Nem is akart a tiedből az én ölembe jönni. A férjem is jól bánik veled. Nem mondhatod, hogy senkid sincsen.
? Bár úgy volna, ahogy mondod, ifiasszony. (A hangja megint bent az agyában visszhangzik. Nincs értelme a szavaknak, mert nem hisz sem a fiatalasszonynak, sem önmagának. Kiben és mikor bízhatna teljesen? Ha legyőztek, ki vagy téve a győző kényének-kedvének...)
Lehajtja a fejét. Az árnyékok mélyülésével a tisztára súrolt kövek érzelmes szürke színt kapnak. Mellén a kisgyerek feje, puha haja épp a szíve fölött. Még össze nem nőtt fejelágyát is érzi. Bár szoríthatná szorosabban, még szorosabban, hogy megszabaduljon a magánytól, bárcsak eggyé válhatnának! Talán lehetne is, ha a fiatalasszony hallgatna. De beszél, és ezzel megtöri a közte és a gyermek között létrejött szoros kapcsolatot. Mint a kés, úgy hasít bele a tudat, hogy a gyerek a fiatalasszonyé.
A fiatal nő nem érzéketlen. Úgy szeretne hozzájutni a másik történetéhez, hogy ne bántsa meg közben.
? Senki nem lehet egészen egyedül, néne. Idevalósi vagy. Az embernek csak marad ismerőse. Egy falubéli, egy szomszéd... Nem akarom elhinni, hogy senkid sincsen. Talán megsértődtél, azért futsz előlük?
A másik keserűen mosolyog. Várja, hogy az egész elveszített család összegyülekezzék a szemében. (Már itt is vannak. Egy nagy házban ? amelyet ez az asszonyka soha nem fog látni ? a hegy lábánál. Egyenként, vágyakozva végignéz az összes drága alakon.  A látványtól csomó gyűlik a torkában. Aztán eltűnik a tarka tömeg, akár a szappanbuborék.) Ez a meggondolatlan teremtés, aki csak az időt akarja múlatni azzal, hogy őt beszélteti, nem sejti, milyen sebeket tép fel. Egymásra rakódott, elfeledett emlékekről fújja le a port. Nem tudja, milyen fájdalmas lesz majd újra eltemetni őket. Ne is tudja meg. Jó lélek.
A gyerek fölé hajol. Szívből jött mosollyal nézi. Álomtól elnehezülő feje épp az ütőerén nyugszik, rajta keresztül érzi a parányi szív verését. Melege, tiszta lélegzete, tejszaga elvarázsolja az est mozdulatlan sötétkékjét.
A nap már lebukott a láthatár mögé.
? Nekem... ? lenéz a földre, mintha újra látni akarná az előbb a szembogarában nyüzsgő alakokat ?, nekem az egész családom tűzben pusztult el.
? Nem, nem!...
? De igen...
Mialatt az „igen”-t kimondja, a belül érzett sokadalom sikoltozva oszlik szerteszét a belső üresség végtelenbe nyúló határai felé. Lassan csönd lesz, elül a visszhang is. Olyan fájdalmat okoz a hangok elültével támadt csönd, hogy lehunyja a szemét, szorosan összezárja ajkait. Szabad kezével befogja a fülét.) Nem akarta, mégis újra feltört benne a kín. Nemsokára megoldódik majd a nyelve. Bár össze tudná magát kicsire húzni, bár visszazárhatná a felnyíló mélységeket. Nagyon messziről, a távoli múlt időből, abból a vad szépségű természetből, ahol olyan jácintok teremtek, mint ennek a fiatal nőnek a ruháján, a messzi falvakból, ahol mindenki odaveszett, most újra fel fog törni a maga mögött hagyott fájdalom, hogy zubogva ömöljön belőle.
A fiatalasszony szíve is elnehezül. Érzi, nem szabad erőltetnie az asszonyt, mert elront mindent. Ahogy ez az idős nő is mondta, valóban nagyon fiatal. Nincs mitől félnie. A férje mindig szeretni fogja. Még akkor is jól fog bánni vele, amikor már megöregszenek. Felnő a fia, és ő büszke lesz rá. Szülni fog még néhány gyereket, felneveli őket, azután meg az unokáiban fog gyönyörködni.  A férje is csak amiatt aggódik, hogy ha előbb hal meg, mint ő, akkor bánatot okoz a párjának. Így fog folytatódni minden. Nem élné túl, ha egyedül maradna. A közös élet kettős szárnyú széles kaput tárt ki előttük, s ezeknek a kapuszárnyaknak nyitva is kell maradniuk.
Az idős asszony arcába szeretne nézni, és megmondani neki, hogy lemondott a kérdezősködésről. Ránéz, és elbizonytalanodik. Hogy terjedhet át a szerencsétlenről a szerencsétlenség a szerencsésre?  A tekintettel? Vagy a szívből kirepülő nyíl a boldogtalanság, amely mindig célba talál? A szeme sarkából pillant oda. Mély barázdák az asszony szemei körül, alattuk jókora táskák. Orcái beestek, bőre petyhüdt, az orra előre ugrik. Idegen és sötét személyiséget sejtet.
 Miképpen változott meg estére a szépen induló, lágy sárgásrózsaszínű, barack illatú délután? Milyen kellemes volt eleinte a pihenés csendjét megtörő, szinte észrevehetetlen roppanás, a szépszínű szomorúság hívása! Mégsincs mitől félnie. A kicsi alszik. Olyanformán nyújtja a nyakát, mint az idős asszony nyakába szeretne csimpaszkodni. Az egyik öreg kéz úgy támasztja meg a kicsi hátát, mintha magának akarná a gyereket. Ugyan dehogy. Igyekszik nem így látni, a nyugtalanságát legyőzni.  Sajnálja az asszonyt. Legyen ez az esti nyugtalanság fizetség a boldogságáért. Ilyenkor szokott hazajönni a férje, aki szereti. Meg-megszomorítja; sokszor kifárasztja ugyan, de ? tudja ? hazatérőben magában ezerszer is hálát mond a sorsnak a házasságáért.
Nemsokára kettesben lesz a férjével. Bármiről beszéljen is, ő nevetni és mosolyogni fog. Már a hangja csengésében van valami sajátos, ami boldoggá teszi. Okosnak érzi magát attól, hogy ezt észrevette. Ifjú asszonyi öntudata, a vágy felébresztésének büszkesége, a szerelem elsajátításával születő merészség megélénkítik a fantáziáját. A jövőben talán még merészebb dolgokat is ki fog találni; levetkőzi minden gátlását. A vágy, az élet langyos íze a holnap biztonsága... Ennek így kell maradnia. Az idős asszonyra este mindig rátelepszik sorsa nyomasztó árnya. 
A nyelvének mégsem tud parancsolni.
? Mikor, hogyan történt?
Az udvarban figyel a homály. A kútfedél önmagától megreccsen. A kisgyerek szusszan egyet, és a fejét a másik oldalra fordítja. Fel kellene állni, lámpát kéne gyújtani. A homály könnyen rosszkedvűvé teszi az embert. Nemsokára jön a férje, szerelme, kezében a szégyellős illatú, hars narancssárga bársonyvirággal bekopog a kapun.
Az idős nő érzi, hogy vér tolul az arcába, amint a kérdés a füléig ér. Szédül, a fültövénél fájdalmat érez. Tüzes és tartós fájdalmat. Szeme szinte kiugrik a szemüregből. A vérnyomás... (Vér, vér, vér... Friss, alvadó és megalvadt... Az égett emberi hús gyomorforgató szaga. Menekülés... Kérdés, hogy mi okozhatja a legnagyobb fájdalmat. Itt a bizonytalan, rövid sajgás, amit a kérdés okoz. A félelem erősebb vagy az életösztön? Mit tesz ilyen esetben az ember?  Amikor már azt hiszed, hogy megmenekültél, rájössz, hogy a hátad mögött hagyott tűz örökké égetni fog. Minden lélegzetvételedet égeti majd. A hátrahagyottak, akiknek a halálát láttad, és akikről nem hallottál többé, a legváratlanabb pillanatokban meg fognak érinteni. Néha orrodban érzed majd a füstszagot. Füledbe csengenek a hangok, amelyekhez nem tudsz hozzászokni, de nélkülük sem lehetsz meg. Az esti csöndben, magányodban, alvás közben fel is erősödhetnek. Azután a megtorpanás... Pillanatnyi, félelmetes hőkölés: akárha a szakadék szélén... Sok minden vonzza az embert. Mintha visszafelé tekernék az életet. Kút... Kút... Vízzel teli kutakban csillagokként, elmosódottan emberfejek hintáznak, a kiszáradtakban tágra nyílt szemek és tátott szájak, hangjukat a kútfedéllel próbálják mélybe zárni. Szélsebesen futsz, amikor mindezt magad mögött hagyod. Az utolsó képek lovak sörényeként lobognak előtted... Körülfognak. Mintha valami szűk helyre zsúfolódtak volna össze...)
? Hány éve történt? Negyven? Elfejtettem számolni őket. Akkor mindössze öt nap alatt megégtem én is. Ahogy a tűzben kiszáradt fák. Megmaradnak rajtuk a levelek, az ágak, áll a törzs. Ilyen vagyok én is. A tűz hamujába fulladtam.
? Ne mondj többet. Látom, nem akarsz róla beszélni. Én sem akarom hallani. Hány éves vagy?
? Kinyitottad a szelencét, most már beszélnem kell. Mit gondolsz, hány éves vagyok?
? Talán hetven.
? Magam sem tudom pontosan, de legalább tíz évet levonhatsz belőle. Ha viszont azt vesszük számításba, hogy mi mindenen mentem keresztül, akkor hozzáadhatsz még százat. Nem a korom számít, hanem az a mérhetetlen súly, ami a szívemre nehezedik.
A nő hallgat. A fiatalabb is. A kicsi mélyet sóhajt. Cuppog, mintha szopna. Váratlanul szólal meg az idős asszony.
? Volt egy italkedvelő, szoknyavadász, elszánt örmény vőlegényem. Önkéntes harcos volt, a kezéhez vér tapadt. Voltak, akik szerint azért forgolódott körülöttem, mert gazdag lánynak számítottam. Nem szerettem. Apámtól, bátyáimtól féltem. Ők választották. Meg se kérdeztek, csak közölték velem. A legkisebb bátyám testi-lelki jó barátja, mindenben a társa volt. Apámnak egy márványbányája és földjei is voltak. Fess férfi, akinek a szavára is adnak. Középmagas. Testes, de jó kiállású. A válla széles, hangja erős, vastag, sokszor ijesztő. Haja, szemöldöke, bajusza olyan dús, hogy eleinte, sőt később is féltem tőle. Mikor már nagyobb lettem, próbáltam elkerülni. A lányai nem érdekelték. Eljárt egy lányhoz, aki távoli rokonunk volt, de erről senki nem beszélt a házban. Anyánk... Mit szólhatott volna szegény? Egy asszony, akinek sok botot eltörtek a hátán. Megszoktuk azt az életet. Távoli helyek, magas hegyek, zárkózott családok lányai, asszonyai voltunk. Könnyebb életet nem ismertünk.
A bátyáim házasulandó korba értek. Anyám számára az volt a legfontosabb, hogy megfelelő lányokat keressen számukra. A nővérem már férjnél volt, és két gyereket is szült. Én voltam soron. Anyám még élvezte a fiús anyáknak kijáró figyelmet, még nem érkeztek menyek a házba.
Legkisebb testvérünk lány volt, süketnéma. Gyönyörű baba volt. Még apám is szívesen ölbe vette. Néha epilepsziás görcsök kapták el. Lánygyerek, mondták, az lesz vele, amit az ég akar, nem vitték orvoshoz. Végül a hallását is elveszítette, és beszélni sem tanult meg, Nem adott hangot, csak a szeme vált kérdővé. A süketeknek szenvedő a tekintete. Ha közelállóid, meg is bolondulhatsz a szemükben összegyűlt fájdalomtól. Üres is és keserű is. Kérdez is, de belenyugvást is tükröz. Tudják, hogy nem kaphatnak választ.
? Ideje már, hogy odaadjuk ezt a lányt ?  mondogatta apám, amikor jókedvében volt. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak tréfált. Azt szokta mondani, hogy a franciáknak adja. ? Csináljanak vele, amit akarnak. Maguk mellett tarthatják, vagy beadhatják apácának. Az se baj, ha katolikus lesz... Megköszönöm a franciáknak, ajándékot is küldök.
Anyám meg én féltünk, de apám csak nevetett. És ha nevetni kezdett, nem volt se vége, se hossza. Mintha egy orsó forgott volna megállíthatatlanul. Most jut eszembe, hogy felkelő barátai is így nevettek.
A házunkban mindig voltak felkelők. Bátyáimmal bezárkóztak egy szobába, cigarettáztak, vízipipát bugyborékoltattak, rengeteg kávét ittak, sokat ettek, és folyton mentek valahova. Fekete szemüket nem lehetett nem észrevenni. Nem tudtuk mi nők, hogy katasztrófa vagy győzelem közeledik-e, de az biztos volt, hogy közeleg valami.
 Az idős asszony úgy nézett körül az egyre sötétebb udvaron, mint aki nem tudja, hol van, aztán kilépett ifjúsága idejéből, régi házukból és elveszített hozzátartozói köréből. Visszatért a jelenbe. Mintha segítségre várt volna. Megragadta a fiatalasszony karját. Mindketten készen álltak arra, hogy átlépjék a tér és idő határvonalát. Az idő múltba fordult romja, a már nem létező ház, az előtte lévő utca és a közöttük lévő kertkapu előtt találták magukat. Látták, mint ébrednek mély álmukból azok az emberek, akik megszokták, hogy a kelő nappal együtt keljenek. (Izgatott sürgés-forgás, a nagy félelem szülte gyors mozdulatok. A házat körülfogták. A pár nap előtt kezdődő és sok vérontással járó felkelés ellen megindult a hadművelet. A férfiaknak nem is volt más vágyuk, mint hogy az erőszakra erőszakkal feleljenek. A ház teli van fegyverrel. Jó-e ez vagy rossz, nincs idő gondolkodni. A távoli és közeli rokonok és ismerősök házaiban is régóta gyűjtötték a fegyvereket. Ezekben a napokban mind gazdára lelt.  
Mindkét oldal az egyre élesedő és mélyülő ellenségeskedés hatása alá került. Felborult a rend, s vele minden, ami emberi. Gyűlölettel és bosszúvággyal lett teli a világ.
Először a nagy és népes házakat gyújtották fel. Hány fegyveres lehet a házban, és mekkora a külső veszély? Lábszárak hosszú fehér alsónadrágban, széles sarkú lábfejek, szőrös hasak. Ráncolt, bő női ingek, szabadon táncoló mellek. Pelenkás, tipegő gyerekek. Düh, káromkodás, eskü, átok, sikoltás, kiabálás hallatszik bentről kifelé, kintről befelé. Egymásba ütközvén pajzsként csapnak össze. Ami a legkevesebb a zűrzavarban: a határtalanság határához érvén emberi jellegét elveszítő, s ettől már nem is érzett félelem! Az anya, aki gondolkozni sem tud, hogy mit kellene csinálni, két kezét az arca elé kapva lerogy a lépcső alján, aztán hiába minden próbálkozás, nem lehet se lábra állítani, se elvonszolni. Ő hal meg először. Anya nincs már. Egy asszony, aki soha nem ért a teendők végére, aki azt hitte, hogy a világ elhagyatott ürességének sivatagába kerül, ha egy pillanatig pihenne. Már nem él. A fal felé fordult, arca lila. Meghalhatnak az anyák? Két nő marad a házban, a nővére és ő maga. Eszébe jut a kishúga. Szalad fölfelé. Nem emlékszik, hogy bárki ott lett volna a házban élő rokon nők közül. A nővére megfeledkezik önmagáról, csakis a gyermekeiért remeg.)
 Az idős asszony azt hiszi, hogy a mellette álló fiatalasszony is látja az emlékeiben ? akárha gyantával össze ragasztott – megkövesült képeket. A félelemtől magasba szökik a kiáltása. Ez a hangja nem az ő mai, fáradt hangja, hanem egy fiatal lányé. Az anyanyelvén kiabál:
 ? Égünk!
 ? Mit kiabálsz, néne?
 ? Égünk! Egyre magasabbak a lángok! A lángok ragyogása szinte megrészegíti az embert. Azt is, aki nézi, és azt is, akit éget. Az oszmánok voltak a támadók, mi védekeztünk és próbáltunk a lángok közül menekülni.
 A fiatalasszony előtt szétnyílt függöny bezárult ezektől a szavaktól. A másiknak kidülledt a szeme, arca mozdulatlanná dermedt. Koromtól tűnik csupa feketének vagy az este terült rá? (Honnan hallatszik a reccsenés? Az akkor éjjel meghasadt szívek hangja, vagy már visszatértek a mába, s a félelem ott maradt a múltban? Vagy a szikrázva az égig emelkedő egykori tűz és a rettegés hasított az újhold szívébe?)
? Lent a ház oldalkapuja felől akartam bemenni. Már meggyújtották a pajtát, de én nem számoltam a veszéllyel, azt gondoltam, ott el tudok bújni. Megláttam a kishúgomat. Az újszülött kiskutyákat próbálta menteni. A nadrágocskájába dugta be őket, és nem vette észre, hogy alul kipotyognak. Húztam a karjánál fogva, s közben elmutogattam neki, hogy a szikra ide is át fog ugrani, és elzárja előlünk a menekülés útját. Felkapaszkodtunk a szénadombon az ablakig, és kiugrottunk. Elértek volna a lángok, ha nincs ott az ablak, mert a kaput nehéz tárgyakkal eltorlaszolták közben. A város fölé füstös vörösség terült. Valaki megragadta a karomat. Mindennek vége, gondoltam. Összerogytam.
? Bújjatok ide! ? hallottam szomszédunk, Arif bácsi hangját.
Keskeny csík a pöcegödör és a fal között. Száraz és biztos hely. Egy lépésnyire előttünk méltatlan halál. A falhoz lapulva guggoltunk. Ekkor esett ki az egyetlen kutyakölyök, amelyik megmaradt húgom bugyijában. Nem hagytam, hogy utána kapjon. A még vak kölyök belecsusszant a bűzös gödörbe.
? Még kilenc ház van ? hangzott az utolsó kiáltás, amelyet még az otthonom közelében hallottam. ? Igyekezzetek!
A mi házunk nem volt a kilenc között, hisz azzal már végeztek. Már menthetetlenül, olthatatlanul égett. Körülötte holnap tyúkok fognak kapargálni. A pöcegödörből kiszivárgó anyagok táplálni fogják a veteményeseket és a fákat, amelyeket mi ültettünk, csak mi nem leszünk többé. Nem hittem, hogy meglátjuk a hajnalt.
Szűk átjárón lopódzkodtunk. A hátsó veteményeskertre jutottunk ki. Húgom szeméből ömlött a könny, tiszta csíkot mosva az arcát borító hamu- és koromrétegben. Én is olyan lehettem. Félve emeltük a fejünket, hátha meglátunk valamit házunk hátrafelé nyíló ablakain keresztül. Milyen árnyékok imbolyogtak az ablakok mögött? Emberé vagy a lángokat elfojtó füsté? A lángok emberre hasonlítottak. Akkor azt tanultam a látványtól, hogy a lángok az emberre hasonlítanak. Kapkodóak. Az egész negyed ebbe a kapkodásba pusztult bele.  Egyre messzebbről hallatszó puskaropogás, egyre halkuló kiabálások... Minden messzebbre került.
 Még nem is pirkadt, amikor elhagytuk a várost. Könnyen kiértünk a hegyekbe. Mentünk, amerre a lábunk vitt. Nem gondolkodtunk, nem vigyáztunk, nem követtünk semmilyen irányt... Komor, sötétlő arcú volt mögöttünk a város, mogorvák, durvák előttünk a hegyek. Mentünk le-föl, le-föl.
 Minden ismerőstől távolra sodort a sors, de nem kívánta a halálunkat. Szerettem volna elsiratni, de azt sem tudtam, kit veszítettem el. Eszembe sem jutott, hogy örökre elváljak a szülőhelyemtől. Csak az járt a fejemben, az ejtett kétségbe, hogy lesznek, akiket nem láthatok viszont, amikor hazaérek.  Fogalmam sem volt, hogyan vigasztaljam meg a semmit sem értő, még nálam is ártatlanabb húgomat.
 (Két kimerült lány. A nagyobbik ölében ringatja a kicsit. Gyakran leülnek. A nagy a tüskéket huzigálja. A kisebbik elgyötört arcából riadt szemek néznek nővérére. Ha nincs kérdés, nincs válasz sem. Válasz amúgy sincs!...)
Nem szabad mutatkozni. Nem mennek ki az útra, ahol nyugodtabban lépkedhetnének. Mellette mennek, de úgy, hogy ne láthassák meg őket. Gyötörte őket a hideg, most meg a melegtől szenvednek. Sziklák, végtelen sok szikla... A Tauroszok kegyetlen haragként magasodnak előttük. A kövek támadnak, akár a falusi kutyák... A falvak egy része is gazdátlanul maradt. A veteményesek gondozatlanok, az állatok gazdátlanul, sebesülten kóborolnak... Sok megégett. Az isten házai emberekre várnak.)
 ? Nem volt senki, aki befogadjon. Ha lett volna is, akkor se mentünk volna. Nem bízhattunk senkiben. Nem néztünk már a lábunk elé, nem törődtünk a tüskékkel sem. Nem éreztük már a fájdalmat. Kishúgom egyre hangosabban nyöszörgött, de minthogy süket volt, ő nem vette észre. Megtanultam, hogy ne bánjak semmit sem. Csak arra figyeltem, hogy ne kerüljünk lakott hely közelébe. Bogyókat ettünk. Habzott a szájunk, fájt a gyomrunk, hánytunk. Hová megyünk? Mikor megyünk haza?
 (Lent a síkság. Az ott Adana lehet. Egy nagynéni lakik ott. Jómódú férjének van egy selyemgombolyítója. Csak akkor ad másnak valamit, ha muszáj; ha szükség volna rá, eltűnik; szeret dicsekedni. A dicsekvők elbűvölik a gyerekeket. De annyira félnek, hogy nem mernek a városba lemenni. Napokig mennek megint, de miért napnyugta irányában? Nem tudja, de mintha ott várná a szabadulás.  Nem, nem gondol erre, nem gondol szabadulásra. Csak hogy valahol valami majd történik. Jobbra fordul a sora. Azt várja.)
 ? Már leszállt az este, lefekvésre alkalmas helyet kerestem. Egy hídon mentünk keresztül, alatta csöndesen folyt az érezhetően sok víz, partjain békák kuruttyoltak. A híd közepéről, mielőtt bármit szólhattam volna, húgom a mélybe vetette magát. Visszafelé folyt a víz, visszafelé fordult a hold. Elsötétült előttem a világ, magamba roskadtam. Később tudtam meg, hogy a Ceyhan folyó volt az.  Partjait nádas szegélyezi, a medre süppedős. Éjszakánként kegyetlen hold játszik a tükrén.
 Megmenteni se tudtam a húgomat, a holttestét se találtam meg. Egy pillanatnyi figyelmetlenség... Megsemmisültem... Ott maradtam magamba roskadva...
 A fiatalasszony nem akarja hallani. Hogy mondja ezt meg? Tönkre van téve a napja. A holnapja is, és még jó ideig nem fog szabadulni... El fogja tudni felejteni ezt az asszonyt?
 ? Ha behunyom a szemem, látom, ahogy sötét árnyként repül a hídról lefelé. Láttam? Nem láttam? Mi az, amit képtelen vagyok elfelejteni? Azóta, vagyis negyven éve minden nap elszorul a szívem, amikor eljön a lefekvés ideje. Ő volt a családom. Talán egy hétig tartott a menekülésünk. Ő lett számomra az egész család. A család az ember gyökere. Nélküle nincs ember. Te is arról faggattál, hogy tényleg nincs-e senkim.
 ? Bocsáss meg, néne. Most már elég. Ne mesélj tovább. Te is szomorú lettél tőle, engem is felkavartál. Ne mondj többet, vagy ha akarsz, máskor mesélj. Vedd úgy, hogy nem kérdeztelek. Sajnálom.
 A idős nő futó pillantást vet a fiatalra. Nem is hallja.
 ? Egy férfi talált rám. Félőrült állapotban voltam. Nem beszéltem, nem aludtam, nem féltem. Ahol vége a félelemnek, ott nincs semmi. Határa van a félelemnek, ha azt átléped, nem érzel többé semmit.
 Gyengéden bánt velem. Volt egy üzlete. Selyemszöveteket árult. A bolt mögötti raktárban őrizte a legfontosabb vevői számára szövettetteket. Oda vitt be. Fogalmam sincs, meddig voltam ott, és mit éreztem. A selyemszövetnek nehéz, meleg, enyves, nedves, gyomorkavaró szaga van. Megváltoztatja maga körül a levegőt. Csak erre emlékszem. Használt engem, de nem számított. Semmi sem számított. Meghaltam. Halott voltam, aki nem tudja magáról, hogy meghalt.
 Miután kielégítette a vágyát, azt szokta mondani, hogy elküld a falujába. Gazdag, zöldellő falu, szent helyek is vannak benne. Senki nem kérdezte, hogy ki vagyok. Talán figyelmeztették őket. Talán nem is érdekelt senkit.  Nekem meg nem volt kedvem beszélni. Tudtam, hogy a selyemhernyók miatt vagyok ott. Belevetettem magam a munkába. Évekig nem szóltam az emberekhez, mert tudtam, hogy ha egyszer megszólalok, nem tudom majd abbahagyni. Hát hagyjanak békén. Elnyomtam, mélyre nyomtam mindent... (Akkoriban vonszolták magukat messzire az elűzöttek karavánjai. Szenvedés és halál mindenütt, de nem tud róla. Vak, süket, és néma. Épp csak lélegzik... A végtelen menet a hegyek lábánál Aleppó felé tart...)
 ? Szerettem a selyemhernyókat. Olyanok voltak, mint a pici, dundi csecsemők. Felülni nem tudnak, csak vergődnek, mocorognak és folyton nőnek. Hihetetlen gyorsan nőnek. Megállás nélkül vágtuk és raktuk alájuk az eperfaleveleket. Nem lehetett hallani mást, csak az eperfalevelek hangját, amint rezegtek a hernyók alatt, s ahogy falták őket. A zizegés betöltötte a tágas szobákat. Nyugalmat adott. Mintha azt mutatta volna, hogyan múlik az élet. Az eperfák lecsupaszodtak. Ahogy nőttek a hernyók, úgy raktuk szét őket, hogy egyre nagyobb hely jusson nekik.  Hosszú, unalmas őrséget kellett állni, hogy megvédjük őket a kígyóktól. Az őrség gondolatban hazarepített. Nem a tűzre, hanem a ház lakóira emlékeztem. Egyszer csak megborzongtam, mintha kígyó tekeredett volna rám. A zizegés térített magamhoz. A hernyók számára rendben volt minden. Ettek, ettek, anélkül, hogy jóllaktak volna.
A fiatal nő szorongva gondolt arra, hogy meddig fog tartani ennek az elrontott estnek a hatása. Nemsokára megjön a férje. Terített asztallal kell várni. A gyerek jóllakottan aludjon addigra. A jogait és kötelességeit megszabták már a házasság legelején. Hallgasson végre ez az asszony. Menjen el. Nem tud a rossz sorsán, mély fájdalmán változtatni. Értse már meg. Egyre csak mondja. Miért nem érti meg, hogy a másik már rég nem érez vele, mert a maga gondjai foglalkoztatják?
Jól főz. Tud bánni a gyerekkel. Nagyon tiszta. „Vegyél föl, fiatalasszony, nem fogod megbánni... / Nincs pénzünk arra, hogy cselédet tartsunk. / Egyelőre elég, ha megtölthetem a gyomrom. Majd, ha jobb helyzetben lesztek... / Jó, majd akkor. Hol laksz? /Nem régen jöttem a városba. Találtam egy romos házat, ott húzom meg magam, bár háznak nem igen lehet nevezni... / Ilyen idős korban hogy engedtek az utcára? / Ne kérdezd. Elég, ha annyit tudsz, hogy nem vagyok tolvaj, és nem hozok szerencsétlenséget. Majd ünnepkor veszel nekem egy ruhát, aztán papucsot vagy cipőt. Jó így?”
A feje tetején áll minden, mikor hazajön a férje. El kell kergetni ezt a nőt.
A fiatalasszony feláll, és a jelenből kiszakadt másik felé nyújtja a karját.
? Add ide a gyereket. Állj fel te is. Meg kell szoptatnom, és le kell fektetnem a kicsit. Egyél és menj. Túl későig maradtál.
A háborús évek. Elsötétítés... Vaksötét, elhanyagolt utcák. Omlik, romlik, csapdákkal van tele minden. A sarkokon vak falak. Elhagyott házak üregesen tátongó szobái...
A szembenálló arcán ugyan ott van a lemondás bélyege, de mégsem adja a kicsit. Akárha fegyvert, olyan gonddal tartja jobb mellén a csecsemőt. A múló este, illetve a közelgő éjjel sötétségbe szinte belevesző két testet csak a fiatalasszony éles szeme képes egymástól megkülönböztetni. A kút mellett áll az idős asszony. A fiatal nyugtalan. Az est szomorúságát árasztó házban azonnal maga mellett szeretné tudni szeretteit. Megint a babért nyúl.  Az idős nő magához szorítja a kicsit.
? Egyes egyedül maradtam a világban. Semmit sem értem el, amit szerettem volna. Dolgoztam, mint egy barom, és használtak, mint nőt is. Magamra maradtam. Holnap te is azt fogod mondani, hogy menjek. Tizenhét éves korom óta nem volt soha semmim. Se férjem, se gyerekem, se szomszédom, se holnapom... Nem főzhettem soha azt, amihez kedvem lett volna. Mit követtem el, hogy így bűnhődöm? Melyik isten házába menjek, hogy lehunyjam a szemem, és megkérdezzem: Isten, vagy?
A hangja egyre élesebb, belevág az este sötét függönyébe, úgy hogy nem is lehet egybevonni többé. Darabokra hasított, megsebesített estben áll a fiatalasszony.
? Bizonyítékot szeretnék, tudod? Egyetlen személyt adj a kezemre annak az embernek a véréből, aki felgyújtatta a házunkat! Mutass rá, hogy megégethessem! Egy embert kérek, hogy belefojthassam abba a vízbe, amely hozzám közelálló húsz ember, a hatalmas ház, a melléképületek és a megművelt földek oltásához kellett volna. Egyetlen embert!
Rémisztő, őrült sikoly...
A fiatalasszony azt hiszi, hogy megnyílt a kúttető. Befogja a fülét. Nem tudja, hogy víz jött-e fel a kútból, vagy az öregasszony bosszút lihegő hangja áradt. Ki kell ragadnia a gyermekét az őrült kezéből. Bár jönne már a férje!
Tényleg nincs a helyén a kút teteje? Vagy csak az árnyékok játéka? Félelem szülte játék?
? Nem igazságtalanság, ha az ember úgy hal meg, hogy nem állhatott bosszút? A balsorsom nem akar jobbra fordulni. A kutak sem, a folyók sem tudják a bennem égő tüzet eloltani. Egy valakit akarok annak az alezredesnek a családjából, húsz lélek helyett egyet!
Az anya szinte kitépi a gyereket a nyilvánvalóan őrült asszony kezéből. A kicsi a heves mozdulatra felébred, és sírni kezd. Az idős asszonyban ez ellobbantja a bosszú tüzét.  Hunyorog. Nem emlékszik a szavaira, de tudja, hogy ijesztőek lehettek. Korábban is átélt már ilyen rövid önkívületi perceket. Rövid tétovázás után a konyha felé indul, s ezzel a csillagok újra a helyükre kerülnek a fiatalasszony szemében. A kútfedél hallgat. Az este távolodó hangjai alig észrevehetően veszik a lélegzetet.
 Az idős asszony a konyhában kapkodva ételt szed a lábosból egy régi, kidobásra szánt edénybe. Szívében azoknak a fájdalma, akik nem tudják magukat megértetni másokkal. Bensője ezer szilánkra tört tükör. Batyuba kötött elemózsiájával úgy indul a városon kívülre, ahol már nincsen se utca, se fény, hogy nem is néz a fiatalasszonyra.  Szállása nyomorúságának az est kölcsönöz némi otthonosságot. Ezt korábban soha nem vette észre.
 Bűnös. Leesett vállú, megtört szívű bűnös. Nem kellett volna a fiatalasszonyt megrémisztenie. Bolondos, tiszta lélek. Nevelhetné a kisgyereket is. Kije volna különben?  Nem is ismer másokat a városban. Világos barna hajú, szemüveges férfi a ház ura. A feleségénél jóval idősebb, a harmincas éveinek elején járhat.
 Lassan nyomja be az ajtót. A helyenként lyukas tetőn keresztül fellát a csupa csillagos égre. Ilyen csillagos égbolt borult rájuk akkor is, amikor süketnéma kishúgával szenvedések közepette bujkáltak a földeken.
Eközben a fiatalasszony az apósára gondol, aki valószínűleg épp azon a vidéken volt parancsnok, ahonnan az idős asszony menekült. Soha nem látta az apósát. A fényképen szálfaegyenesen áll sötétszínű lova mellett. Idegesen szorítja kezében a korbácsot. Összehúzott szemöldökű alezredes. Mesélték róla, hogy arrafelé szolgált, s hogy milyen nehéz szolgálat volt a kitelepítés idején... Az emberek mindkét oldalon a bosszúvágytól égtek...
 A férjéért aggódik. Fél. A férje és a kisfia miatt.
 Az villan belé, hogy tejével együtt a félelem fut le a kicsi torkán, ezért fényes bőrű mellét hirtelen kihúzza a szájából. A gyermek nyugtalansága s a maga riadalma tönkretette az estét. És ha a férjével találkozik az asszony?  Ha azért jött hozzájuk, mert tényleg azt hiszi, hogy rokona annak a parancsnoknak?!
 

*  *  *
 
 

 Férj és feleség egész éjjel fent van. Arról pusmognak, hogy mit lehetne tenni. A fiatalasszonynak oka van a félelemre: mindent látott és hallott: az a nő őrült. A férj meg azért aggódik, mert látja, hogy a felesége őt hiszi veszélyben. Azt még elképzelni se akarják, hogy a gyermeküket bármi baj érje. Az nem lehet! Egy nyolc hónapos csecsemőt? A férj hajnal felé szunnyad el, de rémálmot lát: egy tükörbe néz, s a tükörben az asszony gyűlöletének tárgya: az apja arca. Az asszony egy baltával suhint, a férfi félrehajtja a fejét, és a tükör ezer darabra törik. A férfi nem menekült meg, hiszen minden tükördarabban ott az arca. Ő maga mit tesz? Nem látni. Apja a tükörcserepekben... Akár egy fogoly, fájdalmas és ijedt arccal.
 A feleség nem alszik. Attól fél, hogy nem tudja gyermekét megmenteni az asszonytól, akit nyilván a bosszúvágy éltetett, míg rájuk nem talált.  Még olyan fiatalok, és boldog volt a család. Örömmel várták a holnapokat. Ártatlan és egészséges lesz a fia; nem hagyja, hogy bárki belezavarjon az életébe. Az asszonyt el kell küldeni.  Mindenestre jobb lesz, ha nem marad egyedül a házban. Valaki azonnal jöjjön ide az idősebb rokonai közül.
Az idős asszony éjjel újra végigéli a hajdani eseményeket. Ha egyszer felbolydul benne a múlt, napokig nem tud szabadulni. Ma este is ez történt. Nagyon bánja, hogy ráijesztett a fiatalasszonya.
 

*  * *
Reggel a kapuból elküldik az asszonyt. Meggörnyed, nyakát behúzza. A hangja reszket.
? Rendben van. Lehet, hogy igazad van. Csak azt engedd meg, hogy a kisfiútól elbúcsúzzam.
? Az apja mellett alszik. Nem tudom idehozni, értsd meg!
A férj a hálószoba ajtaja mögül fülel. Az idős asszony lassú, nyögéshez hasonló siratóba kezd. Nem is hallják az idegen nyelven szól siratót,  olyan halkan, mélyről szakad fel a hang.
A fiatalasszony mozdulatlanul ál a csukott kapu mögött. A férj is bent.
Az idős asszony szívében a rég feledett siratóval alig harminc lépést tesz a keskeny utca közepén futó üres vizesárokban, majd megáll. Egy tüzes gömb van az utcán: ő maga. Égve ég. A magas kerítések mögött az udvarok és az erkélyek fényben fürödnek, az utca azonban, ahová kirakták, csupa árnyék. Lehet, hogy itt is süt a nap, de nehéz szeme nem látja. Válla a kitaszítottság, a reménytelenség és a kevés napfény miatt reszket. Süthet már bármilyen erősen a nap, meggyötört teste nem fog kiegyenesedni többé.  Nem engedték be. Hát tolvaj ő? Valamit elraktak véletlenül, és most azt hiszik, hogy ő vitte el?  Az ok, amit mondtak, nem ok, csak ürügy. Ezt nem érdemelte. A gyerek is mindjárt hozzáédesedett. Nem vették észre, hogy nem érdeklik a világ anyagi dolgai? Valami más okuk volt? Nem talál semmi észszerű magyarázatot.
Az ég felé fordítja a fejét. Szeméből csorog a könny. A könnycseppek nem az arcán futnak lefelé, hanem rövidebb úton a halántéka felé indulva futnak lefelé. Az ég keskeny, kanyargó folyónak látszik fölötte, nincs rajta híd, s nem tud öngyilkosságról...
Mi most a teendő? Mondd meg, Isten, mit kell most csinálni!...
 

*  *  *
(Lehet, hogy a történet nem így ér véget. Van más lehetőség is.)

A fiatalasszony nehezen várja a reggelt. A férje nem vette komolyan, amit elmesélt neki: „Ugyan, szívem, miért az apámat tartaná felelősnek ez a boldogtalan? Azt hiszed, lehetséges, hogy valakiben negyven évig csak szunnyad a bosszúvágy, aztán megöl valakit, aki szinte véletlenszerűen kerül elé?”
 A reggeli világosság megnyugtatja, a búcsúszavak azonban újra felkavarják:
? Azért csak légy óvatos!
A fiatalasszony nem csak óvatos ? nagyon óvatos akar lenni.  Az öregasszony ma már nem lehet számára a tegnapi kedves néne. Csúnya. Eddig csak azt látta, hogy nincstelen, a csúnyaságát nem vette észre. Bársonypuha volt eleinte a pillantása, de a végén már gonosz. Milyen vigyázva bánt a gyerekkel, most meg majdhogynem otrombán. Nyugtalan, egyre nyugtalanabb, még a gyermeke sírását sem hallja meg. Az öregasszony a mosókonyhában a szennyeshalmok között. Alighogy végez a konyhában, átmegy valamelyik szomszédhoz a kicsivel. Nem maradhat egyedül az asszonnyal. Mondjon bármit az ura, pénzt nyom az a kezébe azzal, hogy ne jöjjön többé. „Jön az anyósom ? mondja majd neki ?, nem tűr meg senkit a házban. Öreg és kiszámíthatatlan.” Ez jó kifogás. (A gyereket a kút fölött tartják. A víz egyre emelkedik. Ő maga már vízben áll. Az öregasszony meg a picit mintha elvarázsolták volna, őt meg az őrület kerülgeti. Kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Futna, de mintha gyökeret vert volna a lába. A víz tovább emelkedik, s az öregasszony a gyerekkel beleborul, de maga fölé tartja a kicsit. Mindkettejüket a szennyes víz lefolyója felé sodorja az áramlás, de a gyereket a mellére szorítja az asszony. Kis lyuk volt a lefolyó, hogy lehet, hogy most akkora, hogy egy embert is képes elnyelni? Egyre távolabb sodródnak. Eltűnnek szem elől. Ő maga tehetetlen. Mélységes fájdalmat érez, a szemét lehunyja. Hát ez meg mi?)
Hát ez meg mi? Az idős asszony csuromvizes mellén a gyerekkel a konyhaajtóban áll. A hátuk mögül a fény táncoló árnyékokat vet a konyha kövére. Az asszony mosástól kivörösödött  kezével felé nyújtja a kicsit. Most melyik az igaz? Az asszony, aki a mosókonyhából kijött, hogy fölvegye a síró gyereket, vagy eltűnése az árral, amire esküdni merne, hogy látta?
Az anya kikapja kezéből a gyereket. Az öregasszony lábán elkopott sarkú fapapucs, erei lilák, dagadt, beteg lábain vonszolódva visszamegy a mosáshoz. 
Nem képes vele egy fedél alatt maradni. Bármilyen könnyedén vette is a férje, ő belebolondul, ha még egy napot vele kell töltenie.
Hát nem meggyőzte tegnap az ura, hogy képtelenség, amit az asszony tegnap mondott? Milyen könnyedén összedőlt benne a nyugalom! A legkülönfélébb ijesztő eshetőségek merülnek fel benne. Bár visszamehetne a tegnap délutáni teázás előtti időbe! Munkájuk végeztével meginnának egy-egy csésze kávét, a kávézaccból jósolnának, és mint az előző napokon, az idős asszony szépeket mesélne... Aztán... Amikor fölállnának, hogy rendbe szedjék magukat, ő maga nyújtaná oda a fiát:
? Fogd, néne... Vigyázz rá, amíg a mamája szépen felöltözik!
 

*  *  *
(Így sem végződik a történet. Másféle befejezése is van.)

A fiatal férfi figyeli a némi forgolódás után végre elalvó felesége arcát. Ó, a fiatalság! Milyen tiszta, milyen ártatlan teremtés! Ebben a korban még a félelmet is könnyen felejti az ember. „A gyerekem ő is!” ? fut át rajta a gondolat. A felesége, akit csak azért szid meg néha, mert attól tart, hogy el találja kényeztetni.  Milyen szeretnivaló, ha durcás, vagy ha azon aggódik, hogy nem csinált meg tökéletesen valamit. Amikor reszket a szája széle egy-egy keményebb szótól. Nem szabad tudnia, hogy mennyire szereti és mennyire kívánja.
 Odamegy a fia bölcsőjéhez. Egészséges gyerek. Egyenletesen szuszog. Megsimogatja az arcát. A haja puha, szemöldöke ívelt. Lehet, hogy kék marad a szeme, volt már ilyen a családban. Mi vár erre a csecsemőre? Valóban sorsa van az embereknek. A mai napig nem hitt ebben, azt szokta mondani, hogy nincs elrendelés. Mondhatja még mindig? Hasonlít majd a fia az ő apjára, akit sohasem láthatott, mert meghalt, mielőtt ő a világra jött volna? Akiről egyetlen fénykép maradt csak? Anyjának és nővéreinek elejtett szavaiból azt érzi, hogy boldogtalan, könnyen haragra lobbanó ember volt. Néha mérhetetlen dühbe gurult, szinte zsarnokká vált. Sokszor okozott alaptalanul szenvedést a feleségének és a leányainak. Tudhatta valaki, mi bántja? Magába fojtotta a gondjait. A második világháborús év, a Taurusz-hegységben történtek felboríthatták a lelki egyensúlyát. A dühkitörésektől maga is szenvedhetett. Ki tudja, ki tudja?  És az utolsó dühroham... Vajon mit tettek, hogy természetesnek tűnjön a halála? Vagy tényleg természetes halált halt?
 Nem fogja hagyni, hogy ilyen sorsa legyen a fiának. Bármilyen foglalkozást válasszon is, jó embernek kell, hogy tartsák. Meleg szeretettel megcsókolja a fiát. Úgy csókolja, mintha soha nem tudna betelni vele.
......................
 Az idős asszony a pusztuló tetőn keresztül nézi a cserép nélkül maradt lyukakon betekintő holdat. A közeli kőbánya az éjszaka miatt szünetelteti a portermelést és a pusztítást. A hold hangtalanul járja útját a mozdulatlan világ fölött. Végtelen nyugalmát nem zavarják az idős asszony bajai. Nem is utal semmi az égvilágon arra, hogy emberszámba kellene venni az asszonyt... (Feltoluló emlékei még mindig elevenek, nem merülnek a feledés ködébe. Szeretteinek emlékezete súlyosan nehezedik apró termetére. A régen elveszítettek ott mocorognak benne.  Ha nem így volna, rég legyőzte volna a magány, a fádalom és a bosszúvágy érzéseit. Bár élhetne úgy, mint a selyemhernyók, nem ismerve várakozást, keresést.)
? Meghalok nemsokára ? dünnyögi. Ez a sorsa. Nehéz egyedül élni, fájdalmak közepette...
? Úgy, úgy ? huhogja egy bagoly
? Kútba kellene ugranom a szenvedésekkel és a mindazokkal együtt, akik bennem vannak. Vesszünk bele mindahányan a vízbe – válaszol a bagolynak. 
Nagyon nehéz a teste.
Talán ezért homályosul el a tudata. Új, holnapot nem ismerő álomba merül.

TASNÁDI EDIT FORDÍTÁSA