stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Thomas Hylland Eriksen
Miért ne lehetnénk másfél millióval többen?

(OSLO) – Mint a legtöbb gazdag ország, Norvégia is folytonos viták színtere a bevándorlásról, ezeket a vitákat a gyanakvás és a tájékozatlan önzés jól észrevehető vonásai jellemzik.  A mögöttük meghúzódó gondolkodásmódot „fehér diskurzusnak” lehetne nevezni, ez azt feltételezi, hogy a világ többi részének szegényei és haszonlesői tolonganak az ország határán. Tudomásukra jutott, hogy könnyű bejutni az országba, és nem kell agyondolgozni magukat, ha már bent vannak. E szerint a látásmód szerint a bevándorlás ráadásul úgy érinti a helybeli lakosságot, hogy versengeni kell az olyan szűkös javakért, mint a munkahely és a lakás, és az általános életszínvonal is csökken. 
 Ezzel a fehér diskurzussal szemben létezik egy szolidáris diskurzus is. Úgy érvel, hogy erkölcsi kötelességünk segíteni a nélkülözőknek, bárhol legyenek is, és egyszerűen el kell fogadunk, hogy közülük valamennyi idekerült hozzánk.  Továbbá ha egyszer a politika, a kommunikáció és a gazdaság globalizálódik, ennek természetes következménye a határokat átszelő egyre nagyobb népességmozgás.
 Ezek a világnézetek aztán zajosan össze is csapnak, egyfelől az egoizmus az önelégült nacionalizmus részben jogos vádjával, a másik oldalról az osztályárulás és a „politikai korrektkedés jóval explicitebb vádjával.
 Egyik megközelítés sem helytálló. Mindkettő fejreállítja a problémát. A bevándorlás jó és hasznos a társadalomnak, gazdaságilag előnyös mind a befogadó, mind a származási országok számára, kiterjedtebbé és jelentékenyebbé teszi a nemzeti identitást. Remek alkalom arra, hogy naggyá tegye az országot.
 Huszonhárom éve egy buszmegállóban éreztem át életemben először, hogy Norvégiának megadatott a lehetőség, hogy valami nagyszabású nőjön ki belőle. A buszra vrv valahol Oslóban egy mellékállásomba menet, amikor olyasminek lettem tanúja, aminek azelőtt soha. Két különböző nemzetiségű bevándorló állt a közelemben és beszélgetett egymással tört norvégsággal! Ez az eset azt mutatta meg, hogy a norvégból még lehet világnyelv. Csak évekkel később értettem meg teljesen, h teljesen, hogy ezek után a buszon a keblemet dagasztó büszkeség nemzeti büszkeség volt. Norvégia kezdett kinőni háború után ruháiból.
 Vannak további nacionalista indokok is a határok megnyitására. A kutatások világos összefüggést mutatnak ki a bevándorlás és a gazdasági növekedés között. Bevándorlók nélkül New York leáll.  Vagy inkább illegális bevándorlók nélkül New Yorkban megáll az élet. Ők nem jelentenek konkurenciát a helybeli munkaerőnek – az egyik ok arra, hogy itt vannak az, hogy szükség van a munkájukra. Lehet, hogy szörnyen ki vannak zsákmányolva, de mint bármelyik bevándorló a Dominikai Köztársaságból, ők is azt mondanák: Egy dolog van, ami rosszabb annál, mintha az amerikai fekete munkaerőpiacon kizsákmányolják az embert, ez pedig az, ha nem zsákmányolják ki az amerikai fekete munkaerőpiacon. Ezekből az illegális bevándorlókból végül sokan legálissá válnak, és a társadalmi mobilitás igen jelentős mérvű mind az első, mind a második nemzedéknél.
 A xenofóbia azokon a vidékeken kezd a leginkább terjedni, ahol a legkevesebb a bevándorló. Nem probléma Londonban, egy olyan városban, amely demográfiai szempontból elég drasztikusan átalakult az elmúlt pár évtizedben. Ha ehhez hozzávesszük a bevándorlók által hazaküldött pénz jelentőségét, ami az elmúlt öt évben a becslések szerint meghaladta a külföldi segélyek összegét, drága szakértők, bürokráciák stb. közvetítése nélkül az adományozók és a kedvezményezettek között. A harmadik világban egész közösségek függenek a hazaküldött pénzektől, és néha produktívan hasznosítják. A becslések szerint minden egyes Fülöp-szigetiek által hazaküldött dollár három dollár nyereséget állít elő. A pénz kerekeket indít be.
 Egyáltalán nincsenek jó érvek a vándormunkásoknak az európai országokba nagyobb számban való beengedése ellen. Szükség van a munkájukra elöregedő lakosságú országainkban; megnövelik és kiszélesítik nemzeti identitásunk spektrumát; hazaküldött pénzük segíti az otthoniakat; és a gyerekeik előtt olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyekről egy nemzedékkel korábban csak álmodni lehetett.
 Egy olyan ország számára ezért, mint Norvégia, nem az a kérdés, hogy hogyan korlátozza a menekültek és vándormunkások számát, hanem hogy hogyan mérsékelje a konfliktust a bevándorlók és a helybeli munkásság között. Az a kérdés, hogyan lehetne a szakértelmiséget megnyerni. A belátható jövőben mindig lesz bizonyos felesleg (és egy bizonyos kereslet) a szakképzetlen munkaerő terén, de különböző okokból egy ilyesfajta országnak a bevándorlók változatos beáramlására van szüksége a korosztályok, a nemek közti megoszlás és a szakképzettség szempontjából. Gyakorlatilag minden olyan bevándorló, akit ismerek, és aki felsőfokú szakképzettséggel került ebbe az országba, azért jött ide, mert beleszeretett egy norvégba. Nem sok olyan van, akit az ország maga vonzott volna ide.  Bangalore-ban azt hallották, hogy Norvégia az isten háta mögött van, pokoli éghajlattal, idegengyűlöletre hajlamos lakossággal, az ottaniak valami hajmeresztő nyelven beszélnek, a fővárosban pedig olyan a kulturális élet, amilyet legfeljebb egy provinciális európai városban várna az ember a kontinens peremén. A külügyminisztérium hamarosan valami újra koncentrálhatná Norvégia külföldi reklámozására irányuló fáradhatatlan erőfeszítéseit: kampányukban hangsúlyozhatnák a hosszú ünnepnapokat és a családközpontú életmódot. Muszáj lesz kitalálniuk valamit.
 Ha Norvégia akarná, és képes volna idecsalni mondjuk másfél millió különböző hátterű, de egyaránt vállalkozó szellemű bevándorlót az Oslo-fjord körüli területre, az ország nagyon másképp nézhetne ki már egy nemzedék múlva is. Nem valószínű, hogy erre sor kerül. Pedig ránk férne.

             KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret