Thomas Hylland Eriksen
Miért ne lehetnénk másfél millióval többen?
(OSLO) – Mint a legtöbb gazdag ország, Norvégia is folytonos viták színtere
a bevándorlásról, ezeket a vitákat a gyanakvás és a tájékozatlan önzés
jól észrevehető vonásai jellemzik. A mögöttük meghúzódó gondolkodásmódot
„fehér diskurzusnak” lehetne nevezni, ez azt feltételezi, hogy a világ
többi részének szegényei és haszonlesői tolonganak az ország határán. Tudomásukra
jutott, hogy könnyű bejutni az országba, és nem kell agyondolgozni magukat,
ha már bent vannak. E szerint a látásmód szerint a bevándorlás ráadásul
úgy érinti a helybeli lakosságot, hogy versengeni kell az olyan szűkös
javakért, mint a munkahely és a lakás, és az általános életszínvonal is
csökken.
Ezzel a fehér diskurzussal szemben létezik egy szolidáris diskurzus
is. Úgy érvel, hogy erkölcsi kötelességünk segíteni a nélkülözőknek, bárhol
legyenek is, és egyszerűen el kell fogadunk, hogy közülük valamennyi idekerült
hozzánk. Továbbá ha egyszer a politika, a kommunikáció és a gazdaság
globalizálódik, ennek természetes következménye a határokat átszelő egyre
nagyobb népességmozgás.
Ezek a világnézetek aztán zajosan össze is csapnak, egyfelől
az egoizmus az önelégült nacionalizmus részben jogos vádjával, a másik
oldalról az osztályárulás és a „politikai korrektkedés jóval explicitebb
vádjával.
Egyik megközelítés sem helytálló. Mindkettő fejreállítja a problémát.
A bevándorlás jó és hasznos a társadalomnak, gazdaságilag előnyös mind
a befogadó, mind a származási országok számára, kiterjedtebbé és jelentékenyebbé
teszi a nemzeti identitást. Remek alkalom arra, hogy naggyá tegye az országot.
Huszonhárom éve egy buszmegállóban éreztem át életemben először,
hogy Norvégiának megadatott a lehetőség, hogy valami nagyszabású nőjön
ki belőle. A buszra vrv valahol Oslóban egy mellékállásomba menet, amikor
olyasminek lettem tanúja, aminek azelőtt soha. Két különböző nemzetiségű
bevándorló állt a közelemben és beszélgetett egymással tört norvégsággal!
Ez az eset azt mutatta meg, hogy a norvégból még lehet világnyelv. Csak
évekkel később értettem meg teljesen, h teljesen, hogy ezek után a buszon
a keblemet dagasztó büszkeség nemzeti büszkeség volt. Norvégia kezdett
kinőni háború után ruháiból.
Vannak további nacionalista indokok is a határok megnyitására.
A kutatások világos összefüggést mutatnak ki a bevándorlás és a gazdasági
növekedés között. Bevándorlók nélkül New York leáll. Vagy inkább
illegális bevándorlók nélkül New Yorkban megáll az élet. Ők nem jelentenek
konkurenciát a helybeli munkaerőnek – az egyik ok arra, hogy itt vannak
az, hogy szükség van a munkájukra. Lehet, hogy szörnyen ki vannak zsákmányolva,
de mint bármelyik bevándorló a Dominikai Köztársaságból, ők is azt mondanák:
Egy dolog van, ami rosszabb annál, mintha az amerikai fekete munkaerőpiacon
kizsákmányolják az embert, ez pedig az, ha nem zsákmányolják ki az amerikai
fekete munkaerőpiacon. Ezekből az illegális bevándorlókból végül sokan
legálissá válnak, és a társadalmi mobilitás igen jelentős mérvű mind az
első, mind a második nemzedéknél.
A xenofóbia azokon a vidékeken kezd a leginkább terjedni, ahol
a legkevesebb a bevándorló. Nem probléma Londonban, egy olyan városban,
amely demográfiai szempontból elég drasztikusan átalakult az elmúlt pár
évtizedben. Ha ehhez hozzávesszük a bevándorlók által hazaküldött pénz
jelentőségét, ami az elmúlt öt évben a becslések szerint meghaladta a külföldi
segélyek összegét, drága szakértők, bürokráciák stb. közvetítése nélkül
az adományozók és a kedvezményezettek között. A harmadik világban egész
közösségek függenek a hazaküldött pénzektől, és néha produktívan hasznosítják.
A becslések szerint minden egyes Fülöp-szigetiek által hazaküldött dollár
három dollár nyereséget állít elő. A pénz kerekeket indít be.
Egyáltalán nincsenek jó érvek a vándormunkásoknak az európai
országokba nagyobb számban való beengedése ellen. Szükség van a munkájukra
elöregedő lakosságú országainkban; megnövelik és kiszélesítik nemzeti identitásunk
spektrumát; hazaküldött pénzük segíti az otthoniakat; és a gyerekeik előtt
olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyekről egy nemzedékkel korábban csak
álmodni lehetett.
Egy olyan ország számára ezért, mint Norvégia, nem az a kérdés,
hogy hogyan korlátozza a menekültek és vándormunkások számát, hanem hogy
hogyan mérsékelje a konfliktust a bevándorlók és a helybeli munkásság között.
Az a kérdés, hogyan lehetne a szakértelmiséget megnyerni. A belátható jövőben
mindig lesz bizonyos felesleg (és egy bizonyos kereslet) a szakképzetlen
munkaerő terén, de különböző okokból egy ilyesfajta országnak a bevándorlók
változatos beáramlására van szüksége a korosztályok, a nemek közti megoszlás
és a szakképzettség szempontjából. Gyakorlatilag minden olyan bevándorló,
akit ismerek, és aki felsőfokú szakképzettséggel került ebbe az országba,
azért jött ide, mert beleszeretett egy norvégba. Nem sok olyan van, akit
az ország maga vonzott volna ide. Bangalore-ban azt hallották, hogy
Norvégia az isten háta mögött van, pokoli éghajlattal, idegengyűlöletre
hajlamos lakossággal, az ottaniak valami hajmeresztő nyelven beszélnek,
a fővárosban pedig olyan a kulturális élet, amilyet legfeljebb egy provinciális
európai városban várna az ember a kontinens peremén. A külügyminisztérium
hamarosan valami újra koncentrálhatná Norvégia külföldi reklámozására irányuló
fáradhatatlan erőfeszítéseit: kampányukban hangsúlyozhatnák a hosszú ünnepnapokat
és a családközpontú életmódot. Muszáj lesz kitalálniuk valamit.
Ha Norvégia akarná, és képes volna idecsalni mondjuk másfél millió
különböző hátterű, de egyaránt vállalkozó szellemű bevándorlót az Oslo-fjord
körüli területre, az ország nagyon másképp nézhetne ki már egy nemzedék
múlva is. Nem valószínű, hogy erre sor kerül. Pedig ránk férne.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|