stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
José Cardoso Pires
Eltűnt nyomok

  Beszámoló egy kongresszusról

  [...]Valahogy úgy rendezték, hogy a tanácskozás résztvevői, lévén vakok mindannyian, olybá tűntek, mintha megadatott volna nekik az örök élet.
A tény, hogy eljutottak e felsőbbrendű kegyelmi állapotba, Lady Selina Hackett, a Szervezet tiszteletbeli elnökasszonya szerint annak köszönhető, hogy szüntelenül gyakorolják a vak olvasást, és nagy kultusznak örvend körükben minden aprólékos, finom kézimunka. Ugyancsak fölhívták a figyelmemet arra, hogy a jelenlévők nem mindegyike ért el a teljes vakság felemelő állapotába, jóllehet ezek igazán kisebbségben voltak, de bevallom, én semmi módon nem tudtam őket megkülönböztetni a többiektől (avatatlan szem nem láthatta a különbséget), hisz ők éppoly derűsen, és a kutya vezette bolyongó testek ugyanolyan légiességével mozogtak az Eltűnt Nyomok Palotájában, mint bárki más.
Itt ismétlem meg: nagy részét mindannak, amit most elmondani készülök, és amiről Lady Hackett jóvoltából szereztem tudomást, nem szabad, úgymond, „szó szerint” venni,
tekintettel az említett hölgy végtelen diszkréciójára, valamint beszédének mértékletességére (mintha vak lenne, pedig nem az). Egyébiránt mind tartása méltóságával, mind tapintatos hanghordozásával egy nagyszerű vak ember emelkedettségét sugallja, sajátos kifejezésmódjával pedig már az első pillanattól kezdve elfogódottá teszi beszélgetőtársát, akár pillantása közönyét, akár taglejtéseinek hiányát tekintjük beszéd közben. Megfigyeltem továbbá, hogy míg elnökölt az üléseken, mindvégig fölemelte az arcát, mely hamuszürke volt (mintha vastag mészréteg, álarc borítaná), s melyet mindvégig ugyanúgy valami végtelen messzeség felé fordított, mint az őt körülvevő vakok. Egyfelől Lady Hackett titokzatos vonásai, másfelől az angol nyelv tökéletlen ismerete miatt nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy a tőle kapott információimat a lehető legpontosabban vagyok képes tolmácsolni.
Ennek ellenére egyvalamit fenntartás nélkül ki merek jelenteni, Excellenciás Uram, és ez nem más, mint hogy a kongresszus összes résztvevőjét tudós vakság jellemzi, és mindannyian a lehető legjobb hírnévnek örvendenek. Ha egyik-másik talán még érzékelte is közös fényünk csekélyke maradékát, bizonyos, hogy már az abszolút semmi határán leledztek ők is, „a tornácon, drága uram”, amint az említett tiszteletbeli vak, Lady Hackett fogalmazott.
 

2.§. Helyénvaló ugyanakkor hangsúlyoznom, milyen figyelemreméltó hozzáértéssel, a lehető legtitkosabb fegyelem megtartásával bonyolították le a rendezvényt.
S valóban, ha azt tekintjük, hányféle és mennyire különböző nemzetek képviselői találkoztak itt,
bámulatosnak kell tartanunk, milyen tévedhetetlenül meg tudták különböztetni egymást a résztvevők, és milyen kifogástalanul rendezték mindig soraikat, annak ellenére, hogy nem láttak,
annál is inkább, mert önként lemondtak mindenféle olyan szolgáltatásról és szervezői segítségről, amelyet az efféle rendezvényeken rendszerint igénybe szoktak venni.
Ahogy az ember elnézte őket, amint kutyáktól vezetve bevonulnak a palotába, az volt az érzése, hogy más világ küldöttei ők, akik valamely titokzatos üzenet jegyében gyűlnek egybe itt. Ami engem illet, nem csodálkoztam volna, ha a fejük felett repdeső nemes hollósereg (hollók és holt szemek mindig is különös szövetséget alkottak) a Kultúra szentélyébe érve éppen a búcsúzás szándékával szállta volna meg a magas árkádokat. De nem. E felszentelt vakok nyomában végtelen nyugalom járt, oly nagy és mindent átható, hogy amint megérkeztek, mintha eltompult volna a márványok tündöklése és a kristályok éles ragyogása, hogy lágy, elmélkedő szelídségnek adja át a helyét. Megértettem ekkor, hogy e nemes lényekben nem alakot, hanem jelenlétet kell érzékelnem. Hogy az őket éltető vakság számunkra kioltja, eltörli valódi vonásaikat. Ők az „apostolok küszöbén” közlekedtek, Excellenciás Uram, vagy hogy klasszikus kifejezéssel éljek, ad limina apostolorum.
Tudom jól. Túlzónak tűnhetnek e személyes megfontolások, mind szolgálat, mind illetékesség tekintetében. Ha mégis említést teszek róla, nem önös érdekből teszem, hanem mert leghőbb vágyam átadni a lehető legteljesebb és legigazabb formában mindazt, amit szerencsém volt a helyszínen megtapasztalni, s amelyek lényegüket tekintve olyannyira felkavartak, hogy egy merőben tárgyilagos jelentés keretében nem tudnék beszámolni róluk. Így hát folytatom, amit elkezdtem.
Amint fentebb utaltam rá, a kongresszus három napja alatt gyakorlatilag tétlenségre ítéltetett a palota személyzete, s ez a körülmény egyedülálló jelleget kölcsönzött az ott zajló eseményeknek. Mozdulatlanságba dermedtek a szolgálati helyükhöz kötött libériás portások, századfordulós titkárnők és büfépincérek, belenyugvón, ám mégis mintha alvajáró-éberség gyötörné őket. Ami a tolmácsokat illeti, feltehetően a palota egyik melléképületébe húzódtak vissza, hisz a kongresszus résztvevőinek széleskörű műveltsége és nyelvismerete teljesen fölöslegessé tette közreműködésüket.
A vakok tulajdonképpen tájszólások és tudós kabbalák segítségével érintkeztek, az épp szóban forgó térségnek és történelmi kornak megfelelő változatokat alkalmazva, így tehát nem hagyományos formájukban gyakorolták az általuk használt nyelveket, hanem meghittebb kifejezések formájában, melyek a választott nyelv sajátos módosulatainak tekinthetők. Mondjuk úgy, hogy Braille-ban beszéltek – csak hogy valami fogalmat lehessen alkotni róla; és eképpen tanácskoztak (Lady Hackett szigorú tekintélyű elnöklete mellett) anélkül, hogy beszédükben bármely különös, annak érvényét rontó elem megjelent volna. Mindeközben a fegyvertermekben és a tiszteletet parancsoló márványfolyosókon arra vártak a kísérő kutyák, hogy az ülések szüneteiben végre elmehessenek gazdáikért a Magnum Auditoriumba.
E kutyák viselkedése, jegyezzük meg mellékesen, ugyanolyan magányos zárkózottságot, másfelől ugyanolyan pontos, csalhatatlan ösztönöket mutatott, mint gazdáiké. Nem pusztán vakvezető kutyák, hanem titkárok voltak, s mindegyikük így is viszonyult a gazdájához, akinek neve egyébként éppoly jól látható módon volt föltűntetve az állatok nyakörvén, mint a kongresszusi meghívottak kitűzőjén,
Prof. T. Mikkelsen — Dánia
Prof. Irving — USA
Dr. Ion Sturdza — Erdély
Aquino tiszteletes — Fülöp-szigetek
Feliciano Castilho mester — Portugália
Sir John, az Irodalom tiszteletbeli doktora — Anglia
Prof. Zsikova — Bulgária
Satöbbi,
Keverékek vagy fajtiszták, juhászkutyák vagy házőrzők, egyazon magasrendű küldetésben összeforrva mindannyian. A legnagyobb csöndben poroszkáltak a bibliai tárgyú festményekkel ékes, méltóságteljes falak közt, olykor pedig leheveredtek egy sarokba, és hagyták magukat elringatni a Magnum Auditoriumból kiszűrődő, suttogóvá szelídült szónoklatok által.
Legendás jelenlétével kitűnt közülük egy agg terrier, a tiszteletre méltó Kum Dag Zong M.A., aki kivétel nélkül mindig Palliász szobrának lábánál, a nagy oszlopos előcsarnokban foglalt helyet. Állítólag a visszavonultság hosszú évei elvették a szeme világát, ugyanolyan vak lett, amilyen vak volt a gazdája, ám e tény valódiságát nem állt módomban ellenőrizni, mert a tisztelet és a természetes tapintat nem engedte, hogy kellőképpen közel merészkedjek személyéhez. Tudom ugyanakkor, hogy a tanácskozás számos résztvevője, mármint az ebek közül, köszvényben és szürkehályogban szenvedett, amiről csak azért teszek említést, mert érdemes elgondolkozni rajta, hisz tökéletes rejtély, miként vezetheti vak gazdáját egy vak eb.
Feltétlenül említést érdemel ugyancsak az az ünnepélyes szertartásosság, amellyel egymáshoz viszonyultak. Ezúttal is az állatokról beszélek. Tartózkodón és komolyan viselkedtek, ám valahányszor elmentek egymás mellett, udvariasan üdvözölte egyik kutya a másikat, ami abból állt, hogy futólag s kölcsönösen megszaglászta társát a fajtára e szempontból jellemző testtájon. Sosem morogták meg egymást (gazdájukkal való meghitt viszonyuk következtében talán el is felejtették, milyen volt eredeti, természet adta hangjuk), és még a kötözködőbbek is, legfeljebb egy-kettő, a gyakorlott szónoklat-hallgatók mértékletességével kötözködtek.
Mindig eljött azonban az a bizonyos pillanat, amikor a nyugtalanság jelei kezdtek mutatkozni a hallgatag állatokon: bizonyára az auditóriumból kihallatszó előadás hanglejtésének megváltozásából érzékelték (más magyarázatot nem találok), hogy végéhez közeledik az ülés. Olyannyira, hogy mire tapsolni kezdett a hallgatóság, már a gazdája lábánál állt mindegyik jószág, majd késedelem nélkül elvezette, át az oszlopos csarnokokon, a libériás ajtónállók, a századfordulós titkárnők és a büfépincérek néma tekintetétől kísérve. 

3.§. Szakértelem híján nem áll módomban kommentálni az ott megvitatott témákat, ám, talán mert megérintett az a „tudatos előérzet” (nézze el nekem e kifejezést), mely valósággal sugárzik a vakokból, s mely náluk a tárgy meghatározásának egyik fő elvét alkotja, kísértést érzek, hogy kijelentsem, a tanácsokozáson érintett témák mélysége egyfajta 
egyetemes magatartás
egyértelmű bizonyítéka, olyan magatartásé, amely véleményem szerint csak rendkívül magasrendű, a végtelen derű nyugalmával áthatott szellemek testvérisége jóvoltából lehetséges. Azt lehetne mondani, hogy e küldötteknél a látás megromlása, majd elvesztése oly felsőbbrendű meditációs képességnek adott helyet, amelynek érvényesülését mindaddig éppen a környező világ erőteljes képi élményei akadályozták meg. Innen ered tehát a vakok azon belső kommunikációra való különleges tehetsége, amely számunkra, közönséges emberek számára teljes mértékben megfoghatatlannak bizonyul.
Mágneses erők? Egyes szakértők annak gondolják. Mások úgy vélekednek, inkább magasrendű ösztönökről avagy jóstehetségről lehet szó; ez utóbbiak szerint a vakoknak térképszerű elképzelésük van a közvetlen, környező világról, amelyben értelmes rendbe szerveződnek tárgyak, szagok, hőmérsékletek és hangok, s ezt az univerzumot az előérzetek végtelenül finom hullámai teszik még gazdagabbá; minden jel szerint a világnak ezt a képét megérzések és érzékszervi értékek labirintusaként fogják fel, melyhez kizárólag őnekik adatott kulcs.
Bármint legyen is, amondó vagyok, és itt hadd éljek Lady Hackett kifejezésével, hogy e gyülekezetben megszentelt retina született a megrontott pillantás kiszáradt kútjából.

4.§. Közismert manapság, hogy a legkiválóbb vakok különleges képességei milyen óriási kavarodást okoznak az eretnekek és a Kultúra hontalanjai körében. Ez magyarázza, hogy világszerte szánalommal, döbbenettel, félelemmel és lelkiismeret-furdalással figyeli a halandók döntő többsége, mint hódítják meg a vakok a Bölcsesség legmagasabb fellegvárait. És végül ez magyarázza azt a megvetést és azon szitkokat, melyekkel elhalmozzák őket az Iskola és a Szabály felforgatói, sokszor nyilvánosan és durva szavakkal, amint azt egy bizonyos argentin pamfletíró, Ernesto Sabato is tette, átok sújtsa érte. Idézem: „Mi conclusión es obvia: Sigue gobernando el Príncipe de las Tinieblas. Y ese gobierno se hace mediante la Secta Sagrada de los Ciegos.”?
  Nem fűzök megjegyzést hozzá, Excellenciás Uram. Túlságosan is nyilvánvaló, honnan ered az efféle lármás véleménybeli türelmetlenség,
mert, miként mindig is mondtuk, a vakok természetes védekezésként ápolják a rend és a rang kultuszát;
hisz ők a rejtett vonatkozások alapján tájékozódnak, s ezért szentelik magukat apró kis semmiségeknek, részleteknek, mindannak, amire fütyül a mi általánosságokra ítélt világunk; ők meghallják a lángokat, és előre szólnak, hogy tűz lesz, hisz a látványt megelőzi a füstszag; az ő nyelvük tiszta, nyelvtanuk hibátlan, kiejtésük tökéletes, mert kizárólag a szó közvetíti számukra a jelentést, s e jelentést nem hangolják át azon mozdulatok, fintorok és álarcok, melyekkel a látók kísérik beszédüket, megrontva, és ellentmondásokkal teletűzdelve nyelvüket. Egyszóval, a vakok nem hajlandók behódolni annak a zajos zűrzavarkeltésnek, melyet kizárólag azért talált ki a társadalom, hogy megtévessze az értelmet, és teret nyisson a káosznak. Kétségkívül úgy tűnik hát, hogy a külső valósággal való képi vagy látványbeli érintkezés, annak minden, szándékosan félrevezető képi zűrzavarával, legbensőségesebb gyökereink elvesztéséhez vezet, mind spirituális, mind hazafias értelemben – és íme, Excellenciás Uram, ezért érzem úgy, hogy valami egészen rendkívüli történt a Klasszikusok  Palotájában, melyet más néven az Eltűnt Nyomok Palotájának ismernek. Nem is csupán érzem: meg vagyok győződve róla. Egészen bizonyos vagyok benne. E végtelen derűt s nyugalmat sugárzó emberek, akik eljöttek hozzánk, hogy itt egybegyűljenek, egész bizonyosan örökérvényű üzenet hordozói, hisz mindegyikük a civilizáció hosszú évszázadait járta be, hogy aztán elfoglalja a hivatalos kultúra legnagyobb tiszteletnek örvendő magasságait, ahol az örök mesterek világossága ragyog.
Az ülések végeztével módom nyílt néhány szót váltani Lady Selina Hackettel az Eltűnt Nyomok folyosóin. Lady Hackett ezúttal kevésbé homályosan nyilatkozott, s nemcsak sok értékes információt bocsátott rendelkezésemre a vak tudósok életpályájával kapcsolatban (miközben elsétáltunk az őket kísérő kutyák között), hanem szót ejtett néhány beavatási elméletről is, melyek között akad néhány igen nehezen megfogalmazható. Végül felajánlotta, hogy levelező tagnak jelöl a Gyülekezetbe, s mielőtt kifejezhettem volna, mennyire hálás vagyok érte, tudomásomra hozta, hogy terveik szerint a következő akadémiai évadban is megtartják a kongresszust, bár a pontos dátum és az eseménynek helyt adó ország még nincs kijelölve, örvendene hát, ha számíthatna jelenlétemre a rendezvényen, ahol immár tagi minőségemben jelenhetek meg, így vakvezető kutya kíséretére is jogot nyerek.
Nem engem illet meg, hogy döntsek e megtisztelő meghívásról, hisz az közvetve a Minisztériumnak szól, melyet szolgálok és képviselek. Nem titkolom azonban, hogy mélyen megérintett ez a személyemnek szóló nemes gesztus, akár hosszú pályát megért közhivatalnoknak, akár magánemberként érdeklődőnek, a kultúra ügye iránt régóta elkötelezett egyénnek tekintem magam.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az állami közhivatalokban végzett feladataim mellett évek óta szerény, ám annál alaposabb kutatómunkába temetkezem, nem kímélve családot, szabadidőt és egészséget, ugyanakkor egy pillanatra sem hanyagolva el hivatali szolgálatomat, hisz ez ellenkezne lelkiismeretemmel. Mindezzel csupán azt kívánom mondani, hogy
sokat görnyedeztem klasszikusok és ókori szerzők művei fölött és társaságában, 
s bár úgy érzem, időm (és látásom) rohamosan fogy, vagyis aligha lesz módom megvalósítani nem épp nagyravágyó céljaimat, tudom, másfelől, hogy e tapasztalat jóvoltából a gondos, aprólékos szervezés oly kiváló szellemét sajátítottam el, amely nélkül nem létezhet igazi elmélkedés, sem pedig elegendő nyugalom. Úgy hiszem, ugyancsak ennek a szellemnek köszönhetem, hogy mélységesen tisztelem a módszerességet és a fegyelmet, s beosztottként is ennek jegyében dolgozom.
Abban a reményben zárom soraimat, Excellenciás Uram, hogy személyemre vonatkozó kitérőmet nem tekinti szerénytelenségnek. Csupán azért foglaltam bele jelentésembe, mert minisztériumunk következő Kongresszuson való képviselete szempontjából talán nem érdektelen, s egyúttal nagy tisztelettel arra kérem, méltóztassék engem megbízni e feladattal,

a Haza és a Kultúra javára.

Jegyzet

* „Következtetésem kézenfekvő: Továbbra is a Sötétség Fejedelme uralkodik. Éspedig a Vakok Szentséges Szektájának közreműködésével valósul meg az Ő kormányzása.” 

            Lukács Laura fordítása
 
 



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret