José Cardoso Pires
Eltűnt nyomok
Beszámoló egy kongresszusról
[...]Valahogy úgy rendezték, hogy a tanácskozás résztvevői, lévén
vakok mindannyian, olybá tűntek, mintha megadatott volna nekik az örök
élet.
A tény, hogy eljutottak e felsőbbrendű kegyelmi állapotba, Lady Selina
Hackett, a Szervezet tiszteletbeli elnökasszonya szerint annak köszönhető,
hogy szüntelenül gyakorolják a vak olvasást, és nagy kultusznak örvend
körükben minden aprólékos, finom kézimunka. Ugyancsak fölhívták a figyelmemet
arra, hogy a jelenlévők nem mindegyike ért el a teljes vakság felemelő
állapotába, jóllehet ezek igazán kisebbségben voltak, de bevallom, én semmi
módon nem tudtam őket megkülönböztetni a többiektől (avatatlan szem nem
láthatta a különbséget), hisz ők éppoly derűsen, és a kutya vezette bolyongó
testek ugyanolyan légiességével mozogtak az Eltűnt Nyomok Palotájában,
mint bárki más.
Itt ismétlem meg: nagy részét mindannak, amit most elmondani készülök,
és amiről Lady Hackett jóvoltából szereztem tudomást, nem szabad, úgymond,
„szó szerint” venni,
tekintettel az említett hölgy végtelen diszkréciójára, valamint beszédének
mértékletességére (mintha vak lenne, pedig nem az). Egyébiránt mind tartása
méltóságával, mind tapintatos hanghordozásával egy nagyszerű vak ember
emelkedettségét sugallja, sajátos kifejezésmódjával pedig már az első pillanattól
kezdve elfogódottá teszi beszélgetőtársát, akár pillantása közönyét, akár
taglejtéseinek hiányát tekintjük beszéd közben. Megfigyeltem továbbá, hogy
míg elnökölt az üléseken, mindvégig fölemelte az arcát, mely hamuszürke
volt (mintha vastag mészréteg, álarc borítaná), s melyet mindvégig ugyanúgy
valami végtelen messzeség felé fordított, mint az őt körülvevő vakok. Egyfelől
Lady Hackett titokzatos vonásai, másfelől az angol nyelv tökéletlen ismerete
miatt nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy a tőle kapott információimat
a lehető legpontosabban vagyok képes tolmácsolni.
Ennek ellenére egyvalamit fenntartás nélkül ki merek jelenteni, Excellenciás
Uram, és ez nem más, mint hogy a kongresszus összes résztvevőjét tudós
vakság jellemzi, és mindannyian a lehető legjobb hírnévnek örvendenek.
Ha egyik-másik talán még érzékelte is közös fényünk csekélyke maradékát,
bizonyos, hogy már az abszolút semmi határán leledztek ők is, „a tornácon,
drága uram”, amint az említett tiszteletbeli vak, Lady Hackett fogalmazott.
2.§. Helyénvaló ugyanakkor hangsúlyoznom, milyen figyelemreméltó hozzáértéssel,
a lehető legtitkosabb fegyelem megtartásával bonyolították le a rendezvényt.
S valóban, ha azt tekintjük, hányféle és mennyire különböző nemzetek
képviselői találkoztak itt,
bámulatosnak kell tartanunk, milyen tévedhetetlenül meg tudták különböztetni
egymást a résztvevők, és milyen kifogástalanul rendezték mindig soraikat,
annak ellenére, hogy nem láttak,
annál is inkább, mert önként lemondtak mindenféle olyan szolgáltatásról
és szervezői segítségről, amelyet az efféle rendezvényeken rendszerint
igénybe szoktak venni.
Ahogy az ember elnézte őket, amint kutyáktól vezetve bevonulnak a palotába,
az volt az érzése, hogy más világ küldöttei ők, akik valamely titokzatos
üzenet jegyében gyűlnek egybe itt. Ami engem illet, nem csodálkoztam volna,
ha a fejük felett repdeső nemes hollósereg (hollók és holt szemek mindig
is különös szövetséget alkottak) a Kultúra szentélyébe érve éppen a búcsúzás
szándékával szállta volna meg a magas árkádokat. De nem. E felszentelt
vakok nyomában végtelen nyugalom járt, oly nagy és mindent átható, hogy
amint megérkeztek, mintha eltompult volna a márványok tündöklése és a kristályok
éles ragyogása, hogy lágy, elmélkedő szelídségnek adja át a helyét. Megértettem
ekkor, hogy e nemes lényekben nem alakot, hanem jelenlétet kell érzékelnem.
Hogy az őket éltető vakság számunkra kioltja, eltörli valódi vonásaikat.
Ők az „apostolok küszöbén” közlekedtek, Excellenciás Uram, vagy hogy klasszikus
kifejezéssel éljek, ad limina apostolorum.
Tudom jól. Túlzónak tűnhetnek e személyes megfontolások, mind szolgálat,
mind illetékesség tekintetében. Ha mégis említést teszek róla, nem önös
érdekből teszem, hanem mert leghőbb vágyam átadni a lehető legteljesebb
és legigazabb formában mindazt, amit szerencsém volt a helyszínen megtapasztalni,
s amelyek lényegüket tekintve olyannyira felkavartak, hogy egy merőben
tárgyilagos jelentés keretében nem tudnék beszámolni róluk. Így hát folytatom,
amit elkezdtem.
Amint fentebb utaltam rá, a kongresszus három napja alatt gyakorlatilag
tétlenségre ítéltetett a palota személyzete, s ez a körülmény egyedülálló
jelleget kölcsönzött az ott zajló eseményeknek. Mozdulatlanságba dermedtek
a szolgálati helyükhöz kötött libériás portások, századfordulós titkárnők
és büfépincérek, belenyugvón, ám mégis mintha alvajáró-éberség gyötörné
őket. Ami a tolmácsokat illeti, feltehetően a palota egyik melléképületébe
húzódtak vissza, hisz a kongresszus résztvevőinek széleskörű műveltsége
és nyelvismerete teljesen fölöslegessé tette közreműködésüket.
A vakok tulajdonképpen tájszólások és tudós kabbalák segítségével érintkeztek,
az épp szóban forgó térségnek és történelmi kornak megfelelő változatokat
alkalmazva, így tehát nem hagyományos formájukban gyakorolták az általuk
használt nyelveket, hanem meghittebb kifejezések formájában, melyek a választott
nyelv sajátos módosulatainak tekinthetők. Mondjuk úgy, hogy Braille-ban
beszéltek – csak hogy valami fogalmat lehessen alkotni róla; és eképpen
tanácskoztak (Lady Hackett szigorú tekintélyű elnöklete mellett) anélkül,
hogy beszédükben bármely különös, annak érvényét rontó elem megjelent volna.
Mindeközben a fegyvertermekben és a tiszteletet parancsoló márványfolyosókon
arra vártak a kísérő kutyák, hogy az ülések szüneteiben végre elmehessenek
gazdáikért a Magnum Auditoriumba.
E kutyák viselkedése, jegyezzük meg mellékesen, ugyanolyan magányos
zárkózottságot, másfelől ugyanolyan pontos, csalhatatlan ösztönöket mutatott,
mint gazdáiké. Nem pusztán vakvezető kutyák, hanem titkárok voltak, s mindegyikük
így is viszonyult a gazdájához, akinek neve egyébként éppoly jól látható
módon volt föltűntetve az állatok nyakörvén, mint a kongresszusi meghívottak
kitűzőjén,
Prof. T. Mikkelsen — Dánia
Prof. Irving — USA
Dr. Ion Sturdza — Erdély
Aquino tiszteletes — Fülöp-szigetek
Feliciano Castilho mester — Portugália
Sir John, az Irodalom tiszteletbeli doktora — Anglia
Prof. Zsikova — Bulgária
Satöbbi,
Keverékek vagy fajtiszták, juhászkutyák vagy házőrzők, egyazon magasrendű
küldetésben összeforrva mindannyian. A legnagyobb csöndben poroszkáltak
a bibliai tárgyú festményekkel ékes, méltóságteljes falak közt, olykor
pedig leheveredtek egy sarokba, és hagyták magukat elringatni a Magnum
Auditoriumból kiszűrődő, suttogóvá szelídült szónoklatok által.
Legendás jelenlétével kitűnt közülük egy agg terrier, a tiszteletre
méltó Kum Dag Zong M.A., aki kivétel nélkül mindig Palliász szobrának lábánál,
a nagy oszlopos előcsarnokban foglalt helyet. Állítólag a visszavonultság
hosszú évei elvették a szeme világát, ugyanolyan vak lett, amilyen vak
volt a gazdája, ám e tény valódiságát nem állt módomban ellenőrizni, mert
a tisztelet és a természetes tapintat nem engedte, hogy kellőképpen közel
merészkedjek személyéhez. Tudom ugyanakkor, hogy a tanácskozás számos résztvevője,
mármint az ebek közül, köszvényben és szürkehályogban szenvedett, amiről
csak azért teszek említést, mert érdemes elgondolkozni rajta, hisz tökéletes
rejtély, miként vezetheti vak gazdáját egy vak eb.
Feltétlenül említést érdemel ugyancsak az az ünnepélyes szertartásosság,
amellyel egymáshoz viszonyultak. Ezúttal is az állatokról beszélek. Tartózkodón
és komolyan viselkedtek, ám valahányszor elmentek egymás mellett, udvariasan
üdvözölte egyik kutya a másikat, ami abból állt, hogy futólag s kölcsönösen
megszaglászta társát a fajtára e szempontból jellemző testtájon. Sosem
morogták meg egymást (gazdájukkal való meghitt viszonyuk következtében
talán el is felejtették, milyen volt eredeti, természet adta hangjuk),
és még a kötözködőbbek is, legfeljebb egy-kettő, a gyakorlott szónoklat-hallgatók
mértékletességével kötözködtek.
Mindig eljött azonban az a bizonyos pillanat, amikor a nyugtalanság
jelei kezdtek mutatkozni a hallgatag állatokon: bizonyára az auditóriumból
kihallatszó előadás hanglejtésének megváltozásából érzékelték (más magyarázatot
nem találok), hogy végéhez közeledik az ülés. Olyannyira, hogy mire tapsolni
kezdett a hallgatóság, már a gazdája lábánál állt mindegyik jószág, majd
késedelem nélkül elvezette, át az oszlopos csarnokokon, a libériás ajtónállók,
a századfordulós titkárnők és a büfépincérek néma tekintetétől kísérve.
3.§. Szakértelem híján nem áll módomban kommentálni az ott megvitatott
témákat, ám, talán mert megérintett az a „tudatos előérzet” (nézze el nekem
e kifejezést), mely valósággal sugárzik a vakokból, s mely náluk a tárgy
meghatározásának egyik fő elvét alkotja, kísértést érzek, hogy kijelentsem,
a tanácsokozáson érintett témák mélysége egyfajta
egyetemes magatartás
egyértelmű bizonyítéka, olyan magatartásé, amely véleményem szerint
csak rendkívül magasrendű, a végtelen derű nyugalmával áthatott szellemek
testvérisége jóvoltából lehetséges. Azt lehetne mondani, hogy e küldötteknél
a látás megromlása, majd elvesztése oly felsőbbrendű meditációs képességnek
adott helyet, amelynek érvényesülését mindaddig éppen a környező világ
erőteljes képi élményei akadályozták meg. Innen ered tehát a vakok azon
belső kommunikációra való különleges tehetsége, amely számunkra, közönséges
emberek számára teljes mértékben megfoghatatlannak bizonyul.
Mágneses erők? Egyes szakértők annak gondolják. Mások úgy vélekednek,
inkább magasrendű ösztönökről avagy jóstehetségről lehet szó; ez utóbbiak
szerint a vakoknak térképszerű elképzelésük van a közvetlen, környező világról,
amelyben értelmes rendbe szerveződnek tárgyak, szagok, hőmérsékletek és
hangok, s ezt az univerzumot az előérzetek végtelenül finom hullámai teszik
még gazdagabbá; minden jel szerint a világnak ezt a képét megérzések és
érzékszervi értékek labirintusaként fogják fel, melyhez kizárólag őnekik
adatott kulcs.
Bármint legyen is, amondó vagyok, és itt hadd éljek Lady Hackett kifejezésével,
hogy e gyülekezetben megszentelt retina született a megrontott pillantás
kiszáradt kútjából.
4.§. Közismert manapság, hogy a legkiválóbb vakok különleges képességei
milyen óriási kavarodást okoznak az eretnekek és a Kultúra hontalanjai
körében. Ez magyarázza, hogy világszerte szánalommal, döbbenettel, félelemmel
és lelkiismeret-furdalással figyeli a halandók döntő többsége, mint hódítják
meg a vakok a Bölcsesség legmagasabb fellegvárait. És végül ez magyarázza
azt a megvetést és azon szitkokat, melyekkel elhalmozzák őket az Iskola
és a Szabály felforgatói, sokszor nyilvánosan és durva szavakkal, amint
azt egy bizonyos argentin pamfletíró, Ernesto Sabato is tette, átok sújtsa
érte. Idézem: „Mi conclusión es obvia: Sigue gobernando el Príncipe de
las Tinieblas. Y ese gobierno se hace mediante la Secta Sagrada de los
Ciegos.”?
Nem fűzök megjegyzést hozzá, Excellenciás Uram. Túlságosan is
nyilvánvaló, honnan ered az efféle lármás véleménybeli türelmetlenség,
mert, miként mindig is mondtuk, a vakok természetes védekezésként ápolják
a rend és a rang kultuszát;
hisz ők a rejtett vonatkozások alapján tájékozódnak, s ezért szentelik
magukat apró kis semmiségeknek, részleteknek, mindannak, amire fütyül a
mi általánosságokra ítélt világunk; ők meghallják a lángokat, és előre
szólnak, hogy tűz lesz, hisz a látványt megelőzi a füstszag; az ő nyelvük
tiszta, nyelvtanuk hibátlan, kiejtésük tökéletes, mert kizárólag a szó
közvetíti számukra a jelentést, s e jelentést nem hangolják át azon mozdulatok,
fintorok és álarcok, melyekkel a látók kísérik beszédüket, megrontva, és
ellentmondásokkal teletűzdelve nyelvüket. Egyszóval, a vakok nem hajlandók
behódolni annak a zajos zűrzavarkeltésnek, melyet kizárólag azért talált
ki a társadalom, hogy megtévessze az értelmet, és teret nyisson a káosznak.
Kétségkívül úgy tűnik hát, hogy a külső valósággal való képi vagy látványbeli
érintkezés, annak minden, szándékosan félrevezető képi zűrzavarával, legbensőségesebb
gyökereink elvesztéséhez vezet, mind spirituális, mind hazafias értelemben
– és íme, Excellenciás Uram, ezért érzem úgy, hogy valami egészen rendkívüli
történt a Klasszikusok Palotájában, melyet más néven az Eltűnt Nyomok
Palotájának ismernek. Nem is csupán érzem: meg vagyok győződve róla. Egészen
bizonyos vagyok benne. E végtelen derűt s nyugalmat sugárzó emberek, akik
eljöttek hozzánk, hogy itt egybegyűljenek, egész bizonyosan örökérvényű
üzenet hordozói, hisz mindegyikük a civilizáció hosszú évszázadait járta
be, hogy aztán elfoglalja a hivatalos kultúra legnagyobb tiszteletnek örvendő
magasságait, ahol az örök mesterek világossága ragyog.
Az ülések végeztével módom nyílt néhány szót váltani Lady Selina Hackettel
az Eltűnt Nyomok folyosóin. Lady Hackett ezúttal kevésbé homályosan nyilatkozott,
s nemcsak sok értékes információt bocsátott rendelkezésemre a vak tudósok
életpályájával kapcsolatban (miközben elsétáltunk az őket kísérő kutyák
között), hanem szót ejtett néhány beavatási elméletről is, melyek között
akad néhány igen nehezen megfogalmazható. Végül felajánlotta, hogy levelező
tagnak jelöl a Gyülekezetbe, s mielőtt kifejezhettem volna, mennyire hálás
vagyok érte, tudomásomra hozta, hogy terveik szerint a következő akadémiai
évadban is megtartják a kongresszust, bár a pontos dátum és az eseménynek
helyt adó ország még nincs kijelölve, örvendene hát, ha számíthatna jelenlétemre
a rendezvényen, ahol immár tagi minőségemben jelenhetek meg, így vakvezető
kutya kíséretére is jogot nyerek.
Nem engem illet meg, hogy döntsek e megtisztelő meghívásról, hisz az
közvetve a Minisztériumnak szól, melyet szolgálok és képviselek. Nem titkolom
azonban, hogy mélyen megérintett ez a személyemnek szóló nemes gesztus,
akár hosszú pályát megért közhivatalnoknak, akár magánemberként érdeklődőnek,
a kultúra ügye iránt régóta elkötelezett egyénnek tekintem magam.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az állami közhivatalokban végzett
feladataim mellett évek óta szerény, ám annál alaposabb kutatómunkába temetkezem,
nem kímélve családot, szabadidőt és egészséget, ugyanakkor egy pillanatra
sem hanyagolva el hivatali szolgálatomat, hisz ez ellenkezne lelkiismeretemmel.
Mindezzel csupán azt kívánom mondani, hogy
sokat görnyedeztem klasszikusok és ókori szerzők művei fölött és társaságában,
s bár úgy érzem, időm (és látásom) rohamosan fogy, vagyis aligha lesz
módom megvalósítani nem épp nagyravágyó céljaimat, tudom, másfelől, hogy
e tapasztalat jóvoltából a gondos, aprólékos szervezés oly kiváló szellemét
sajátítottam el, amely nélkül nem létezhet igazi elmélkedés, sem pedig
elegendő nyugalom. Úgy hiszem, ugyancsak ennek a szellemnek köszönhetem,
hogy mélységesen tisztelem a módszerességet és a fegyelmet, s beosztottként
is ennek jegyében dolgozom.
Abban a reményben zárom soraimat, Excellenciás Uram, hogy személyemre
vonatkozó kitérőmet nem tekinti szerénytelenségnek. Csupán azért foglaltam
bele jelentésembe, mert minisztériumunk következő Kongresszuson való képviselete
szempontjából talán nem érdektelen, s egyúttal nagy tisztelettel arra kérem,
méltóztassék engem megbízni e feladattal,
a Haza és a Kultúra javára.
Jegyzet
* „Következtetésem kézenfekvő: Továbbra is a Sötétség Fejedelme uralkodik.
Éspedig a Vakok Szentséges Szektájának közreműködésével valósul meg az
Ő kormányzása.”
Lukács
Laura fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|