stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Maria Velho da Costa 
Crato szerelmese

Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez megtörtént, kivéve talán azt a kis háromhegyű szívbillentyűt, mely nyitódott meg csukódott, védte, ami az övé, a megveszett préda takarmányát, a langyos kő alatt húzódó rés frissességét.
Fehér szemek vetülnek rám, vizenyős kékség. Nem mondja el a történetét? Folytassa csak. Ne is hallgasson ide, folytassa. Lássa csak.
Miért meséljek történetet egy halottnak?
Te vagy a halott.
Véletlenül tényleg majdnem az lettem. Ez az, igen, ez az.
Nem találja különösnek, hogy a gyerekkor bizonyos emlékei így megdermedjenek a fényben, magukba záródjanak, mint azok az üveggömbök, melyekben hó vagy aranyló csillámok ragyognak miniatűr tájképek felett, ha felfordítjuk őket? Lehet az Escorial, a londoni Tower, az Appalache-hegység. Fejjel lefelé táncoló pár a tenyérben, melyet kitölt a lassan szállingózó hullócsillagokkal teli vastag üveg. Lehet a Tádzs Mahal, mely azért készült, hogy világot gyújtson, mert a forróság fullasztó homályának órájában átjárja a leget. Ezt én magam láttam. Vagy talán a könnyeim áztattak el. Ritka sírhely, ahol ki tudja, milyen csontszilánkok maradtak meg csupán.
Ott van benn, az eleven gömbökben, nem lehet tudni, hová tart, és azt sem, hogy honnan jön. Örökkön örökké, ami egyáltalán nem túlzás, amíg az emlékezet látni képes. Úgy hiszem, ezek az átsejlő, mosolygó cseppek járják át a vének és gyermekek szunnyadó álmát, s ezek fognak újra visszatérni. Ha visszatérnek. Annyi hely van és annyi tér és annyiféle létezés, és ő teljesen biztos és bizonyos benne, hogy álmában valószínűleg oda fog eljutni és onnan tér majd vissza. A lélek halhatatlan, de nem adatik meg nekünk, hogy megtudhassuk, hol késik ennyit.
Akkor hát elmondom, hogy Cratóban, Assunta nagyanyám házában történt egy ilyen csillámló eset, amiről én csak azt tudom hozzátenni, ami megelőzte és ami követte, s mindezt úgy, hogy legombolyítom az időben a homályos feltételezéseket, és ez nem vesz el belőle, és nem is ad hozzá semmit.
Udvariasságból is feledünk. Az áldozat halogat. Udvarias gyerek voltam. Nem törtem el semmit, nem nyúltam semmihez. Udvariasságom mindig megmentett az ordítástól, a lábvesszőzéstől, amikor visszaökrendeztem a levest. Annak a majomnak az ügyessége volt ez, aki még csak tanulja a harapást, vagy azé, aki már jól tudja. Amelyiket Mozambikban kiszíjaztak, aztán az összes fogát kitépték egy fogóval, de nem halt bele.
Semmitől sem érzékenyülök el jobban, mint attól a gondolattól, hogy hazamehetek, és nem tudom, hová. Jól bánnak velem, az biztos, hogy jól bánnak. Van papírom meg egy hegyetlen tollam, és bátorítanak is. Nincs is olyan gondolat, amitől te elérzékenyülnél, neked nincsenek gondolataid, mondtad, amikor még éltél, és képtelen voltál leszokni róla, hogy mélységesen tiszteld a saját meggyőződésed. Ne szakíts félbe, mondtad, elmélkedem. Pontosan úgy, ahogyan ő is, aki beparancsolt oda, hogy tele szájjal nevethessen rajtam, mennyire kétségbe estem, hogy ilyen mocskos vagyok. Azon elmélkedtem, vajon a párolt borsóhoz buggyantott tojással illene-e a bacon, mert megfeledkeztem a szalonnáról, és hogy vajon nem lenne-e ugyanolyan, és elmélkedésemben egészen a disznók helyzetéig jutottam. A disznó az egy olyan állat, amelyik nekem sohasem lehetett, azt sem tudom, rendesen tarthat-e magának az ember, hisz fölösleges szeretgetni, babusgatni egy olyan állatot, amelyik arra való, hogy levágják. Fölösleges, mondtad. Nem normális, mondta ő, terhelt, ez a gyerek terhelt. Egymásba keveredve, saját formájukat vesztve mondogatják ezt nekem életem legszörnyűségesebb lényei. Hallgass. Addig ki nem jössz onnan, amíg én ki nem nyitom. Kicsoda, micsodát? Aztán kinyitották nekem, és ez így volt rendben. Biztosra veszem, hogy a saját kezemben láttam a beleimet, mielőtt megtanultam harapni. És mielőtt megtanultam elolvasni a hercegkisasszony történetét, aki nem viselte el a borsószemet az ágyában. Ez a hideg, kék vér jele.
Most már emlékszem. Nem hallgattak meg, mert azt lestem türelmetlenül, hová tartanak épp a gondolataim, s közben meg sem hallottam, mit kellene épp csinálnom: ennem, uralkodnom magamon, és abban a pillanatban csak hallgatnom. Ellenálltam, és csak a büntetésre ébredtem fel. Vagy ennek épp az ellenkezője lehetett. Assunta nagyanyám hagyta, hogy megfogjam a barna szopós malacokat, ők meg a nyakszirtemnek dörgölték nedves orrukat. Két lyuk volt az orrukban, s végtelenül gyöngéden néztek apró szemükkel. De mindez csak pontszerű, és nem olyan áttetsző gömb, mint amiről írni akarok. Cratóban, ott, ahol le lehet térni az útról, micsoda búzaföldek és káposztaligetek terültek el, ameddig csak a szem ellát, a zöldsaláták rózsáinak ideje, melyek kiriadtak a földből, és a tyúkól édes-savanykás szaga, ahol a szalmán hevernek a tojások, meg a nyúlketrec, melynek agyagüregébe minden kockázat nélkül bedugtam a kezem. Milyen út, milyen cratói táj? Nem tudom, és tudni se tudom.
A házban az alsó szinten nagyon sötét és hűvös volt. Vagy inkább engem sötétít el, hisz csak nyaranta, és akkor is csak nagy ritkán jártam ott, amikor déli szokás szerint félig becsukódtak a zsalugáterek, és az ajtók belesimultak az ajtókeretekbe. A réz, a zománc, a háromlábú székek csillogtak az árnyékban. Miért nem hallok hangokat?
Az égtől és a földtől elválasztott a madzaggal megkötött bakancsom és a filcsapkám, melyet úgy kellett hordanom egész évben, hogy hozzá sem érhettem a kezemmel. Mindig ott állt egy lavór, hogy mindent lemossak a kezemről, akkor is, ha jéggé dermedt a csermelyek hidegétől, a vödörnyi mosogatólétől; végtelenbe nyúló tilalmak, melyeknek megszegését azzal büntették, hogy egy lyukas padon kellett ülnöm a konyha sarkában mozdulatlanul. Beleteltek órák is, míg Assunta nagyanyám elvitt onnan, mert az ő házában voltam. És nem az adagokban kimért nádcukor és Grandella birtokai vásárolták ki a ház törvényeit. Csöndes gyerek mindig beteg. Anyámra rájött a bolondóra, a férjéről beszélt, azt mondta, mindenkinél többet ért. Sírt. Szerettem elnézni, amikor Assunta nagyanyám hangtalanul nevetett, és szerettem letenni elé egy tál korianderes disznócsülköt. Amikor evett, megfeledkezett rólam.
Filcben és barackhéjban én sem akartam őt megérinteni. Dobáltam magam, a vállamat rángattam, ráztam a lábam. Kiáltások. Nem emlékszem, hogy láttam volna. Beteges gyerek voltam. Te is jól tudtad, hogy beteges gyerek voltam. És néha megsajnáltál, mert kimerített az öltözködés, az, hogy mit vegyek fel, a fésülködés, és hogy kézzel egyek végig mindent. És nevettél. Pont úgy, ahogy ő, amikor nem bírtam felemelni a gyereket, a macskát a farkánál fogva. Beteg asszony mindig asszony marad. Nem olyan volt a természetem, hogy dühöngjek, csak támadni tudtam.
Izzó gyűlöletben éltem, mely nem fedte fel előttem magát. Csak úgy perzselt, annyira szégyenkeztetek miattam. Az a sok rossz, amit mind én idéztem elő. De ti léteztetek előbb, és én csak aztán jöttem ide. Mindig beletörődve mondom azt, hogy ide, és megrázom a fejem, amit senki se szeret. 
Többé már nem vagyok képes rámutatni, mi ölt testet a papíron. Távol tartom magam tőle, mert aztán kifordul magából a betű, és azt hiszik, itt lelem igazi orvosságom, ezen a helyen, a betűk testében.
Szegény kicsi lány, mit püfölsz annyira? Volt egy év, amikor – egyik évről a másikra – Assunta nagyanyám egy cipős dobozban rám hagyott egy selyemhernyó-tenyészetet. Olyanok voltak a peték, mint a fénytelen gombostűfejek, szép szürkék, aztán meg csak forgatták a fejüket, egyre csak forgatták, rágták a szederfa leveleit, mindig ugyanazzal a szimmetrikus tapogatózással. Tökéletes félholdak formálódtak belőlük, és mindig fölülről haladtak lefelé. Félhold, mely hiányával hozta létre önmagát.
Honnan tudják, Tino?, kérdeztem az unokatestvéremet, akinek azt a feladatot adták, hogy szederfaleveleket hordjon nekik. Megfogtam az egyiket, már nyáladzott, és a tűzbe vettetett, mert egy disznó voltam. Mocskos kéz.
Iszonyatos fáradtság, ezek az önmagukba záródások. Ótalanná tesznek. Ótalanná. Mindig is erősen megindítottak a különös szavak.
Tűzre feltett sós gyümölcsmag fanyarsága vagy homoktorták, friss garnéla, mikor mi jutott. Örömfogások, semmi erőszak. Lakomák.
Vajon akkoriban már fűztem össze betűket? Ki vezette a kezem, szutykos ujjam, fogamhoz szorított körmöm? Megtehettem, és el is olvashattam, akármit el lehetett, csak hogy nyugton maradjak.
Mindig csak ugyanaz.
Ez a gyerek egy kukkot se szól. Túl sokat sír vagy túl sokat fecseg, de nem tehet róla.
Félig már éltem, a lánya voltam ezeknek a lényeknek, de ezen már nincs mit sajnálni. Én nem sajnálom. Fognak ők még siratni engem. Kisírni. Jó rosszaság.
Hagyd már békén a kislányt. Miattad olyan ideges. Gyere ide, Anica. És még többet kaptam az anyja előtt elszenvedett megaláztatásáért. A letörölt takonyért, feltörölt vizelettócsáért, elállított orrvérzésért, a földre löttyintett savanyú tejért.
Hogy lehetne őt békén hagyni, ha nekem kellene a szeme csillagának lennem? A róka farka, a hátára vett rókáé, melyet úgy cipelt, mint egy kitikkadt bárányt, hogy gúnyt űzzön vele hat nővéréből, a bolondból meg a halottból is. Nem arról beszélek, amit látok, hanem arról, amit hallok. Én magam voltam nyilvánvaló kegyvesztettsége. Tíz hónapja hordom magammal ezt a füzetet, hogy együtt tudjunk létezni. Akkor is őt használom, ha a képek vagy a látogatások nagy félelemmel töltenek el. Rólad kérdezek, ha el akarom őket üldözni magamtól. Vagy ha a kérdéseket akarom elüldözni magamtól. Nem nehéz, sosem volt nehéz hibás mozdulataimmal, néhány félresikerült szavammal bármit is elüldöznöm magamtól.
Azt mondta, gyönyörű voltál a koporsóban, s mindenki azt leste, jön-e rosszabb annál, aminek jönnie kell. Az undor lázálmának hitték azt, ami a könnyűségtől való félelem és a könnyűség felett érzett öröm volt. De a holtak egymás felé áramlanak. A rossz holtak. És mély igazság lakott abban, nem törhetett rám a hajnal anélkül, hogy Assunta lányának térde a mellkasomra telepedjék. Gúnyt űzött belőlem, mert nem hoztam rá dicsőséget. Mert rosszat akartam neki, hisz elloptam tőle a nappalok mozdulatainak örömét. Az az ocsmány kölyök, aki csak őmiatta ér annyit, amennyit ér. Csak hallgatom: És még mit csinálsz, Anica?
Az esőcseppeket hallgatom, nagyanya, és félek az idő változásától, félek mindentől, ami változik. Félek a gonoszságától, mely tályogot gennyesztett a húsában.
Hagyd már. Nem ő a legmegátalkodottabb a hétből, akiket felneveltem. Olyan eszes volt és olyan faragatlan, hogy a nyelvével harapdálta a fogait. Nem maradsz mindig ilyen. Lélektelen, száraz lábú. Ne sirasd őt el a sötéttel, nézd a kertet, a vibráló helyek aranylabdáját.
Hagyd már. Hagyd már békén a kislányt. Hadd izegjen-mozogjon. Assunta nagyanyám sokat elbírt. Volt egy sajátos mozdulata, ahogy az orrát ráncolta, amikor jobban akarta hallani vagy érteni, mi volt pontosan az enyém, amikor a tűző napon és a számok közt dideregtem. Az anyád féltékenynek született, és a féltékenység mindig is ott lapult az ágya alatt. Még annak a buta kislánynak a szavaira és a díszekre is féltékeny volt, melyekkel a halottat a keresztanyja felcicomázta. Az iskolában nagyon önérzetes volt, a felragyogó hajnallal ért mindig oda. De nem lehetett belebolondulni az első látásra. Sóvárgott rá, hogy parancsolhasson. Csak őrlődik, hogy jó legyen, s közben zokog a dühtől. Nem is hallgatsz ide, Anica? Az a ház, mely egész évben jelen volt, nagyon messze volt. Ha éhes voltam, magamat ettem. A körmömet, a bőrt a kezemről meg a lábamról. Elég is volt. Késő éjjel gyapjúkesztyűt viseltem, míg az apám meg nem tudta, s nem üvöltött még többet. De erről én nem hallok és nem is beszélek. A másik oldalra nyíló ajtó egyáltalán nem biztos.
Assunta nagyanyám lehúzta a bélhártyát meg a mócsingos részeket a kolbászfüzérről, hogy el ne hányjam magam, össze ne vizeljem magam szép csöndben, s hogy ne sírjak többet. Hogy ne menjen a hasam. Szétfolyó zsák a gyerek. Egy egész forrás. Van olyan, amelyik tényleg az. Mint a vágásra szánt, haragtalan állatok, vizenyős szemmel rettegnek. Bégetnek, visítanak, maguk alá piszkítanak. De nem harapnak, és nem is mozognak. Nincs rá esélyük, hogy nyerjenek. Nem születtek ragadozónak.
Menj, Anica, menj ki, bolondozz az unokabátyáddal. Az a rossz benned, hogy olyan könnyű parancsolni neked. És nagyanya őnagysága miért zárja a nyulat a mosakodóállvány alá?
Pont olyan vagy, mint az anyád. Megbíznak benned, aztán meg mindenbe beleártod magad, olyan vagy, mint a kapafogú görény. Nem is tudod, hogy a foguk mindig a fejük előtt jár? Tanárnő lesz belőled, meglásd, az, amire ő született: hogy kegyetlenül végezzen mindennel és mindenkivel. Menj ki a vízaknához, bolondozz az unokabátyáddal. Az anyád kalapban ment a misére, hogy úrinőnek nézzék, s nem is tudja, hogy kigúnyolják. Menj, Anica, az az úr, aki azért öl, hogy egyék, és némán indul, és csendben tér vissza.
Vajon így volt? Nagyon más volt, mint az a másik asszony, a nagyanya asszonyság, aki azért élt, hogy a nyomorban szolgáljanak neki. Aki csókra nyújtotta felém a kezét, s közben nem szólt hozzám hallható szavakkal. Máshogy hívtak ott engem, még most is máshogy hívnak. Az asszonyság unokája. Sosem voltam Anica. A két öregasszony az árnyékokban. Az egyik az akasztódomb oldalában felkúszó szőlőt óvó tető frissességében, a másik a rossz emlékek örökké éjszakába forduló nappaljában, mindenben, ami elveszett. Úgy látom, itt az alkalom. Hogy ne beszéljek erről a helyről, hogy csak bolondozzak. Arról a betolakodóról, aki bevette magát az évszakjaimba, abba az időbe, mikor nem utaztam a nagyanyámékhoz. Irigykedem azokra, akik gyönyört lelnek saját gyerekkorukban. Az én gyerekkorom nem velem történt meg, hanem egy sápadt, megdöbbent, haragtól és titkoktól reszkető másik gyerekkel.
Menj ki a kertbe, Anica, menj a veteményesbe, menj egészen a paratölgyekig. Tino, vidd ki a kislányt kézen fogva, és ne fussatok, nehogy felhorzsolja a térdét.
És a sapka, nagyanya? Hagyd most a sapkát, vidd magaddal a szalmakalapot, azt, amelyiknek a tompjában tojást hozol.
Arcon üt a vöröslő hajnal hasadása. A magasra nőtt paszulyszárak zöldre alvasztják a fényt. Rózsaszínűvé szűrik a megvirradt reggelben felragyogó hajnalt. Az unokabátyám csak egy alak, mely a bal orcáját mutatja, csak egy árnyék és kézben tartott szív, s mindez egy kicsivel magam előtt húz a növények szárai közé szorult ösvényen és a langyos levegő pártáiban. Nem tudom, láttam-e őt többé, és azt se, felismerném-e egyáltalán.
Ott áll teljes valójában, és odaadóan szorongatja a kezem. A víz egy bányanyílásból ered, fekete és kristálytiszta. Ahol vékony sugárban folyik, ott kristálytiszta, a víztartály vizének tükre meg fekete az alján tenyésző mohától. Partfutók siklanak a sima víz felszínén, fecskék súrolják, de közben nem zavarják fel. A verebek átkurrognak a másik partról, a pillangók arrafelé keringenek, ahol a citromfák hajtják leveleiket, hozzák termésüket és bontják virágjukat. A tartály fala mellett, ahová azért telepedtünk le, hogy megmártsuk a kezünket a vízben, zuzmótól sötétlő sima gránitkő hever. Fel tudom emelni a kezemmel, a kettővel egyszerre. Látom magam. A fiúcska alig nagyobb nálam. Miért nem mozdul, miért nem tesz ellene semmit, amikor megbízom benne? Nem hagyok rá időt, a rossz moccan meg bennem. A kő alatt hirtelen életek értelmetlen kavargása keres menedéket a fény elől. Százlábúak, lárvák, fekete hengerhámú gyűrűsférgek, pincebogarak csukódnak össze; giliszták. Nem eresztem el a követ, nem hagyom, hogy a csizmámra essen. Nézek. Hangtalan surrogásnak hallom a feltárult életet. A kő bal oldalán megbúvó mélyedésből hirtelen felbukkan egy sötét, felingerelt, háromszög alakú fej, villámgyorsan. Nem húzódik vissza, a jobb kezem felé veti magát, melyben még mindig ott a felemelt kavics száraz és nedves pereme. Az unokabátyám keze közénk lendül, és a lény ott van teljes valójában, elmozdíthatatlanul, szörnyű függelék, mely egy szempillantás alatt zajtalanul eltűnik. Tino kezén két lyukból folyik a vér. Ez alatt a nyugodt üvegbúra alatt megcsillan egy hegyes bicska. Kézen ejtett vágás és vér, a talaj magába issza. Az unokabátyám krétafehér, csak a szeme majdnem fekete, leül a rekettyésben, hogy azzal a kezével szorítsa el a csuklóját, amelyikkel az előbb még az enyémet fogta, és hogy csak szívja magát meg köpjön. Nem kiabál, nem sír. Még ott vagyok mellette, és a köténykémmel tisztogatom róla a sarat. Ne mondj semmit, Anica, mondd azt, hogy a tüskebokorban történt, hogy rigót akartam neked fogni. Mondd, hogy az én hibám volt.

              Bense Mónika fordítása



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret