stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Daniel Cohn-Bendit
68-nak vége. Győztünk
(Forget 68)

„Forget 68”-nak akartam nevezni ezt a könyvet: Felejtsük el 68-at. 68-nak vége!
Ez nem azt jelenti, hogy a múlt meghalt, hanem hogy elrejtőzött negyven tonna kockakő alá, amely azóta felszántotta és megváltoztatta a világot.
[...] Mire kell ma emlékeznünk? Először is arra, hogy kulturális értelemben győztünk. Mondok egy példát: 1990-1991-ben Frankfurt multikulturális polgármesterének tanácsadója voltam. Minthogy hozzám tartozott a bevándorlás problémája, szerveztem egy vitát az integrációról. Egyszer csak feláll az egyik városi képviselő, hívő katolikus, rokonszenves ember, és azt mondja nekem: „Dany (engem ugyanis mindenki tegez), te remek ember vagy, de valamit nem értesz. A probléma nem a bevándorlás. A probléma az iszlám, mert nem ismeri el egyenlőnek a férfit és a nőt, noha ez a demokrácia alapja.”
Mire én azt felelem: „Húsz-huszonöt éve gondolkozom azon, miben volt tényleg sikeres ’68: te most megadtad a választ.” Egy mélyen katolikus, hívő ember, aki több mint húsz évvel ’68 után azt mondja nekem, hogy a szabadság és a demokrácia alapja a nők és a férfiak egyenlősége – hát ez hihetetlen! Az 1960-as években még nem ezt mondta az egyház, nem ezt mondták a katolikusok, és a társadalmi realitások sem erről szóltak. Vagyis győztünk!
Ez a fejlődés ’68-cal indult el, hogy aztán természetes módon folytatódjon a következő évtizedekben. Ahol még mindig egy helyben topogunk, az a globalizációhoz való viszony és a mai világ megértése. Gyakran ragadunk le divatjamúlt politikai kategóriáknál: kapitalizmus, szemben a szocializmussal, jó, szemben a rosszal, állam, szemben a piaccal, piac, szemben az állammal. E tekintetben tehát jogosan tesszük fel magunknak a kérdést, vajon tényleg megváltoztattuk-e a saját korunkat. Politikailag ugyanis, az egyik oldalon éppúgy, mint a másikon, leragadtunk.
 [...] Az előttünk álló kérdés az, hogyan lehet pozitív értelemben dinamizálni azt a rendkívüli jelentőségű dolgot, amit személyes szabadságnak nevezünk. Hogyan juthatunk el a szabadsághoz a kollektív kohézió perspektívájával?
[...] Ségol?ne Royal sikere, minden hiányossága és tévedése ellenére – nyilván voltak ilyenek, hiszen különben nyert volna –, részben a politikai részvétel gondolatának köszönhető. Ő ezt az internet segítségével képzelte el, amely egy olyan „mi” fogalmat alkotott, ahol mindenki okos és mindenki résztvevő. Ez nem működött, de az ötlet alapjában helyes. Olyan vita fonalát veszi fel, amely mindig aktuális, nevezetesen hogy az állampolgári részvétel gondolata a demokrácia milyen új dimenzióinak nyit teret.

Miben tévedtünk?
Ha ragaszkodunk hozzá, hogy megtaláljuk ’68 gyenge pontját, azt a hatalomhoz való viszonyában kell keresnünk. [...] Ha ’68 valahol valóban tévedett, ebben a jelszóban igen: „Választások – a hülyék csapdája”. Azt hiszem, akkoriban nem tehettünk mást. Be voltunk zárva egy posztdemokratikus politikai rendszer mítoszába. Én például azt az álmot dédelgettem, hogy létrehozható a kapitalista elidegenedés alól felszabadult társadalom, ahol mindenki teljes szabadsággal élheti meg a saját autonómiáját. Egy olyan társadalom, amely a munkás-, paraszt-, egyetemista-, fogyasztói tanácsok révén szervezi meg önmagát. Ezek alakítják majd ki az önigazgatáson alapuló új társadalmat. Micsoda tévedés, hogy nem értettük meg: az orosz forradalom után, a totalitarizmusok után egy olyan hatalomátvétel ötlete, amely nem hoz létre demokratikus teret, nem megy végig demokratikus, választási és parlamentáris folyamatokon, nem más, mint a totalitarizmus szinonimája! Micsoda tévedés, hogy úgy gondoltuk, egy általános sztrájk következő lépése a hatalomátvétel lehet! Különben is, mit jelentene ez? Hogy hazaküldjük a parlamenti képviselőket? De honnan származna a legitimitásunk? És hogyan tennénk szert rá? Miről beszélünk? Olyan válságról, ahol fegyver áll szemben fegyverrel, erőszak az erőszakkal? Ez kész őrület! [...] Autoritárius, baloldali, a totalitárius ideológiára alapozó csoportosulásból viszonylag sok volt. Ám mindaz, ami az utcákon történt, teljes ellentmondásban volt a maoisták, trockisták túlzott ideológiai meghatározottságával, de még a miénkkel, libertáriusokéval is. [...] Az aktív politikai kisebbségeket teljesen átitatta a hatalomszerzés idejétmúlt elképzelése. Mindez nem érdekelte azoknak az embereknek a többségét, akik kint voltak az utcán. Persze ők is szerették a forradalmi frazeológiát, de az igazán fontos az volt, hogy rájöjjünk, hogyan dolgozhatunk ki együtt egy új társadalmat. És ehhez a helyszínt nem más jelentette, mint az utca, az egyetemi előadóterem, a tanácstermek: együtt lesz időnk rá, hogy kialakítsuk a holnapi, holnaputáni működést. [...] Volt ebben egy kis tömegutópia is. Lassan de biztosan azért végül megértettük, hogy be kell szállni a hagyományos politikai térbe, azt kell megváltoztatni és átalakítani. De ez belekerült vagy húsz évbe.

Franciaország mindig allergiás a változásra
A szabadságról és az egyéni autonómiáról kialakított elképzeléseink győztek. Mindez nem kérdés többé, hanem mindenki által elfogadott és a szó szoros értelmében magától értetődő vívmány. Viszont ami még ma is aktuális, az a francia társadalom allergiája mindenféle változásra (de talán más társadalmakkal is ez a helyzet). És mivel a szükséges változásokat folyamatosan elutasítják, az embernek az a benyomása, hogy még mindig lehetséges egy lázadás.
Megdöbbent az átalakítások lassúságának intézményesítése, miközben a társadalom rendkívül gyors technológiai változásokkal és a külvilág hasonló ütemű fejlődésével néz szembe. [...] Franciaországban azonban azt érzi az ember, hogy minden dermedt állapotban van. Részben ez magyarázza Sarkozy sikerét.
[....] Ami a legfurcsább, hogy Franciaországban továbbra is rendkívül hierarchizált módon magyarázzák azt az elképzelést, hogy „ami felforgat, az előre visz”. Noha másként, még mindig ugyanazzal az elképzeléssel találkozunk: odafent van az Élysée, lent meg az egész társadalom. Nincs olyan mechanizmus, amely lehetővé tenné, hogy a társadalom aktívan belefolyjon a politikai rendszer reformjához szükséges vitákba.
[...] Negyven év múltán sem találtuk meg a francia politika modernizálásának kulcsát. Negyven évvel ezelőtt nyilvánvaló volt a politikai szféra válsága. Azóta is keressük az utakat, de minden alkalommal visszazuhanunk a hagyományos francia struktúrákba. ’68 után még mindig annak a royalista modernizmusnak vagyunk tanúi, amelyet Giscard egyes megoldásai testesítettek meg. [...] Mitterrand éveiben a baloldali royalizmust éltük meg. Ma pedig annál a gaulle-ista–bonapartista berlusconizmusnál tartunk, amely változatlan állapotban tartja fenn a hierarchiát.
Vagyis a francia demokrácia működési módja „amodern”. Nem „anti-”, hanem „a-”. És mivel a társadalom addig nem igazán tudja elfogadni a szükséges reformokat, amíg nem folyik róluk vita, így két lehetőség marad: vagy erőszakhoz kell nyúlni, vagy mellébeszélni kell. De ez nem viszi előre sem a demokratikus közfelfogást, sem valamennyiünk képességét arra, hogy belépjünk a modernitásba. Mindez érvényes a társadalmi szervezetekre, a szakszervezetekre, a munkaadókra, a nem kormányzati szervezetekre... Az egyetlen politikai újítás, még ha nem is tudjuk igazán, hová vezet, a Grenelle de l’environnement  ötlete volt. [...] A Grenelle de l’environnement mély átalakulási folyamatot jelent, amennyiben abból indul ki, hogy a társadalom érdekeit már nem kizárólag a munkaadók, a szakszervezetek és az állam képviseli, hanem egy másfajta civiltársadalom is: a nem kormányzati és környezetvédő szervezetek, amelyek jelen esetben egy csapásra a politikai szférában elismert intézményekké váltak. Ami 1968-ban elképzelhetetlen volt. Történt tehát valami új az elmúlt évtizedekben, és ezt csak üdvözölni lehet.

Egzisztenciális válságok
Gyakran elgondolkozom Franciaországon... Ez az ország csinált egy forradalmat 1789-ben, és berendezkedett abban a meggyőződésben, hogy örökre „Az emberi jogok nyilatkozatának” országa marad. De két évszázadon át láthatólag senkit sem zavart, hogy a nőket a rendszeren kívül tartották. 1945-ig kellett várni, hogy a nők szavazati jogot kapjanak.
[...] Ez Franciaország! Lenyűgöző változtatási ötletek, a francia forradalom, ugyanakkor a társadalom hihetetlen konzervativizmusa: 1936-ban létrejön a Népfront, amelynek megvan a parlamenti többsége, hogy megváltoztassa a választójogi törvényt, mégsem teszi meg! Miért?
[...] Ha ezt észben tartjuk, megértjük, hogy ’68 a változtatás és a modernizáció vágya volt, miközben a valóságban rengeteg időbe telt, hogy a társadalom megmozduljon, hiszen a franciaországi politikai identitás teljes egységeinek kellett volna megmozdulniuk. Vegyük példának az én egyik nagy politikai csatámat, amelyért megkaptam a magam emlékezetes pofonját: azt a harcot, amelyet az európai alkotmányról tartott népszavazás idején folytattam. Mi történt ott? Volt egy szöveg, amelyet némelyek szerettek, mások gyűlöltek, s amely köré Franciaország egy egész pszichodrámát szervezett. Én ezt csak a dolog legvégén értettem meg, az egyik nagygyűlésen. Hosszan magyaráztam az alkotmányos szerződést, hogy mitől olyan fontos ez a kompromisszum, amely lehetővé teszi Európa politikai és individuális fejlődését, és amely elengedhetetlen az Unió működéséhez... A találkozó már a vége felé járt, amikor egyszer csak felállt egy asszony, és azt mondta nekem: „Dany, ami a szöveget illeti, abban valószínűleg igazad van, de számomra létkérdés, hogy nemet mondjak!” Hát ez Franciaország. Ez a pontos meghatározása. Franciaország, ha esik, ha fúj, permanens egzisztenciális válságban van. Egzisztenciális válságot okoz az „ellenállás vagy kollaboráció” kérdése, egzisztenciális válságot okoz a férfi-nő probléma, egzisztenciális válságot okoz a jobb- és baloldal közti választás.
’68 egyike volt az egzisztenciális válságkitörés formáinak és a válságra adott lehetséges válaszoknak. Miközben a racionalitásnak – a politika, az újjászerveződés, a politikai modernizáció, a politikai önkifejezés kérdésében – nem jutott tér. Következésképpen nem maradt más, mint a francia forradalom egzisztenciális mitológiája: nemet mondunk, nyakon ragadjuk a forradalmat, le a kapitalizmussal! Emlékszem egy vitára a környezetvédőkkel, akik jobbról támadták a baloldaliakat, mintha kizárólag ők törődnének az elesettek sorsával. Mintha a neoliberálisok minden reggel azzal a mondattal ébrednének: minél több a szegény, annál jobb nekünk! Elképesztő! És ez nem azért van, mert nekik más lenne az ideológiájuk, és azt szeretnék, ha minél több szegény lenne. Szerintük ez úgy van, hogy ha a piacot teljes kapacitással működtetjük, némelyek kétségkívül több pénzt keresnek, mint mások, de összességében mindenki többet nyer. Ez természetesen hamis, de ők így gondolják.
Ezzel szemben a baloldalon azt hiszik, hogy az újraelosztásnak következetesen az államon keresztül kell megvalósulnia, s az állam dolga az is, hogy a közszolgáltatásokat szabályozza. De ha végiggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy ez a megközelítés még ahhoz sem elég, hogy az optimális működést garantálja. Megint és újra visszatérünk a manicheista gondolkozás sémáihoz. A többiek, ez egyenlő a gonosszal. A jobboldal szemében – és most túlzok egy kicsit – a baloldal ki akarja irtani az egyént, mert nem érti meg; a baloldal szemében a jobboldal fenn akarja tartani a társadalmi egyenlőtlenségeket, amikor az államkincstárt alárendeli a neoliberális ideológiának a gazdagok érdekében és a szegények kárára. Ám ez természetesen nem így működik. [...] Franciaországban az a probléma, hogy mindig nehezen értik meg, a vitának melyik szintjén vagyunk. És mivel ez bonyolult és összetett dolog, végül mindig eljutunk az egzisztenciálishoz.

Mintha mindannyian törökök lettünk volna
Meggyőződésem, hogy ’68-ban mindenki igent mondott volna [Törökország belépésére az Európai Unióba], a török egyetemistákkal együtt, akik egyébként már akkoriban is tüntettek. És hogy visszatérjek a korabeli nyelvezetünkhöz: „Igen, mi együtt akarunk egy új világot építeni!” [...] Senki se mondta volna: „Ezek nem mi vagyunk...” Ugyanígy beszéltünk az amerikaiakkal és a latin-amerikai felkelőkkel. A határok nem jelentettek problémát. Számomra Törökország esete remekül illusztrálja ’68 szellemét és a különbözőségre adott igenlő válaszát [...] Tavaly novemberben Törökországban voltam. Számos televízióban megszólaltam és beszélgettem a Boszporusz Egyetem diákjaival. Következetesen ugyanazt mondtam mindenütt: „Tudják, hogy a zöldekkel együtt amellett vagyok, hogy Törökország lépjen be az Európai Unióba. Némelyek ellenségesek ugyan, de mi meg vagyunk győződve róla, hogy ez a végkifejlet fantasztikus történelmi előrelépés lenne. Önöknek viszont tisztában kell lenniük azokkal a változásokkal, amelyeket ez a lépés kivált majd Önöknél. Mondok egy példát: Párizs Franciaország fővárosa, és Párizs polgármestere homoszexuális. Berlin Németország fővárosa, és Berlin polgármestere homoszexuális. Törökország belépése azt jelenti, hogy tizenöt-húsz év múlva Isztambul polgármestere egy homoszexuális is lehet! Igen vagy nem?” Mit gondolnak, hogyan reagáltak a török újságok? Az első oldalon hozták a dolgot.
Igazi vita zajlott le [...], egy törökországi kurd író habozás nélkül, kerek-perec bejelentette, hogy homoszexuális, és megpályázza Isztambul polgármesteri székét. Főcím lett! Egyszóval ha az európaiak meg akarják érteni Törökország integrációját, kénytelenek feltenni azt a kérdést, hogy milyen az a társadalmi modell, amely biztosítja a szabadság megszervezését, és kénytelenek lesznek eldönteni, hogy ez a modell végső soron csak az ő számukra érvényes, vagy mások számára is az.

Óvakodjunk a balosoktól
’68-cal kapcsolatban két súlyos értetlenség érdemes a figyelmünkre. Az első Nicolas Sarkozyé és a jobboldalé. Az ő szemükben a mai Franciaország minden baja ’68-ból származik: az individualizmus, a szétesett társadalom, a diszfunkcionális iskola, a külvárosok lázadása. A ’68-as nemzedék felírta a falakra, hogy „tilos tiltani”, ezért ő a felelős mindenért, ami ma Franciaországban rossz. Ez tényleg a megértés teljes hiánya: nem értik sem a mai társadalmat, sem azt, amely 1968-ban, majd azt követően az 1970-es években mozgásba lendült. Ami nem jelenti azt, hogy ez a mozgalom ne mondott vagy ne tett volna szörnyű, elmebeteg, ostoba dolgokat! De nem ez a kérdés. A másik értetlenséget a szélsőbal meséje jelenti: számára ’68 még ma is a legfontosabb aktualitás. Elég csak újrakezdeni mindent, a mozgalmat, az általános sztrájkot, hogy végre sikerüljön a hatalomátvétel.
Sarkozy szerint ’68 azért bukott el, mert rettenetes volt a társadalom számára. A balosok szerint azért, mert nem ment végbe a hatalomátvétel. Hát minden, csak nem ez!
Ha én lázadásról beszélek, ezzel éppen azt mondom, hogy először is: ’68 a társadalom átalakulási folyamatát indította el, sőt talán csak felgyorsított egy már megindult mozgást, amely ezt követően folytatódott. Másodszor: ’68-at éppen ennek a folyamatnak az ellentmondásai tartották fogva. Negyven év múltán is azt látjuk, hogy még mindig annál a kérdésnél tartunk: milyen lehetne az új politika. Alain Touraine kiadott egy könyvet, ezzel a címmel: Másként gondolkozni. A könyv olyan, mintha időtlen lenne! Megjelenhetett volna 1969-ben, 1972-ben és 1983-ban is.
A politika fejlődésében még mindig nem jutottunk el addig a kérdésig, amelyet ’68 feltett. Touraine gondolata ma is aktuális, méghozzá úgy, hogy meghaladja azt a merev gondolkozást is, amely bezárkózik a hatvannyolcasság mítoszába. Szemben Alain Badiouval, aki össze-vissza zagyvál, amikor Sarkozyt azonosítja a vichy Franciaországgal, és oly mértékig félrebeszél, hogy bűnös vakságában a kommunizmust próbálja védelmébe venni ’68 ürügyén. Mint mindig, a marxisták most is képtelenek meghaladni azt az elemi szintű hegelianizmust, amelyet megörököltek, és amelyet szentnek tekintenek. Szünet nélkül ugyanazt ismételgetik, és történelmi marxizmusuk egy konzervatív ideológiai determinizmusra egyszerűsödik le. Ezért aztán megfeledkeznek arról, hogy a kommunizmus a múltban nem egy ábrándkép volt, hanem egy pusztító őrület.
[...] 1968. március 22-én Jean Baudrillard, aki akkor adjunktus volt a Nanterre-i Egyetemen, írt nekem egy levelet, amelyet sajnos elveszítettem. A levélben – még ma is meghatódom, ha beszélek róla – azt mondta: „Dany, fantasztikus vagy! Amit ma műveltél ebben a vitában...! De vigyázz, ne engedd, hogy ezek a balos erők megkaparintsanak, mert végül arra kényszerülnél, hogy lerombolj mindent, ami megszülethet ma ebből a félelmetesen új dologból, amit éppen létrehoztok.”

  Grenelle de l'environnement: politikai konzultációk összessége, amelyeket 2007 októberében szerveztek Franciaországban, azzal a céllal, hogy hosszú távú döntésekre jussanak a környezet és a fenntartható fejlődés kérdéseiben. A „Grenelle” megjelölés az 1968 májusi grenelle-i egyezményekre utal vissza: 2007-ben olyan többoldalú tárgyalások zajlottak, amelyeken részt vettek a kormány képviselői, a szakmai szervezetek és a nem kormányzati szervezetek. (’68 májusában, a válság kellős közepén a résztvevők: a Pompidou-kormány képviselői, a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek voltak.)

   (részletek a szerző Forget 68 című, megjelenés előtt álló könyvéből)
   (La Nouvel Observateur, 2008. március 27.)

            MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret