stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Tariq Ali
Hová lett a régi düh és lelkesedés?
(1968 öröksége negyven év távlatából)

Vihar söpört végig a világon 1968-ban. Vietnamban kezdődött, aztán keresztülfújt Ázsián, átszelte az óceánt, a hegyeket, egészen Európáig és azon is túl. Egy szegény délkelet-ázsiai ország ellen folytatott amerikai háború brutális képeit lehetett látni minden este a televízióban. Nem lehetett látni mást, mint ledobott bombákat, felégetett falvakat, egy napalmmal és egy Agent Orange nevű növényirtóval teleszórt országot, és ez végül olyan világméretű lázadási hullámot váltott ki, amihez fogható nem fordult elő se azelőtt, se azután.
 Ha a vietnamiak legyőzték a világ legerősebb államát, akkor biztos, hogy mi is le tudjuk győzni a saját elnyomóinkat: ez volt az uralkodó hangulat a 60-as évek radikálisabbjainak körében. 
 A vietnami kommunisták (a vietkongok)1968 februárjában indították el híres Tet-offenzívájukat, megtámadva az amerikai csapatokat minden nagyobb dél-vietnami városban. A nagy fináléban vietnami gerillákat lehetett látni, amint elfoglalják az amerikai követséget Saigonban (Ho Si Minh-városban), és az épület tetejéről lobogtatják a zászlójukat. Ez kétségkívül öngyilkos akció volt, de hihetetlenül bátor. Azonnal meglett a hatása. Az amerikai állampolgárok többsége először értette meg, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni.  A szegényebbek azon a nyáron hazahozták Vietnamot a szegénység és diszkrimináció elleni lázadásban, ekkor robbantak a fekete gettók minden nagyobb amerikai városban, és ebben a visszatért fekete katonák játszották a vezető szerepet. 
 Egyetlen szikra lángra lobbantotta a világot. 1968 márciusában Franciaországban a nanterre-i egyetem diákjai kimentek az utcára, és megszületett a Március 22. Mozgalom a két Daniellel az élen (Cohn Bendittel és Bensaiddal, akkori nanterre-i diákokkal, mindketten máig benne vannak a zöld vagy a baloldali mozgalomban), akik kikezdtek a francia oroszlánnal. Charles de Gaulle, az ötödik köztársaság monarchikus elnöke „fészekbe piszkításnak” minősítette a franciaországi eseményeket, amelyek kis híján megbuktatták őt. A diákok egyetemi reformok követelésével kezdték, és elmentek egészen a forradalomig. 
 Ugyanebben a hónapban Londonban egy vietnami háború ellenes tüntetés vonult az amerikai követség elé a Grosvenor Square-en. A demonstráció erőszakba torkollott. Mint a vietnamiak, mi is el akartuk foglalni a követséget, de lovas rendőröket rendeltek ki az erőd védelmére. Összecsapásokra került sor, és Eugene McCarthy amerikai szenátor az erről készült képeket látva a háború befejezését sürgette, mivel a háború egyebek között oda vezetett, hogy „nagykövetségünk Európa legbarátibb fővárosában állandó ostromnak van kitéve”. A máshol megindult pezsgéshez képest Nagy-Britannia csak egy kis közjáték volt. „In sleepy London Town there’s no place for a street fighting man”, énekelte Mick Jagger ebben az évben, valamivel később. Az egyetemfoglalások és az összetűzések a Grosvenor Square-en nem jelentettek komoly fenyegetést a munkáspárti kormány számára, amely támogatta az Egyesült Államokat, de nem volt hajlandó csapatokat küldeni Vietnamba.
 Franciaországban Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus befolyása csúcsán volt. A sztálinista apologétákkal szemben azt állította, hogy nincs értelme a holnapi boldogságot a mai igazságtalanság, elnyomás vagy nyomor árán előkészíteni. Most kell jobbítani. Májusra a nanterre-i diákok lázadása elérte egész Párizst, és a szakszervezeteket is.  Éppen a The Black Dwarf című folyóiratunk első számát készítettük elő, amikor a francia fővárosban kitört a felkelés. Jean-Jacques Lebel, könnygáz sújtotta párizsi tudósítónk néhány óránként jelentkezett telefonon újabb és újabb beszámolóival. Mint mesélte, egy közismert francia sportriportert küldtek a Latin Negyedbe, hogy tudósítson az éjszakai eseményekről, és ő közvetített is: „Most a CRS (a rohamrendőrség) tüzel a barikádokra – jaj, Istenem! Igazi csata kezdődik. A diákok ellentámadásba mennek át, hallani lehet a zaját, a CRS visszavonul. Rendezik soraikat, újabb támadásba fognak. A lakosság különböző tárgyakat dobál ki az ablakon a rohamrendőrökre. Jaj! A rendőrség megtorlásképpen gránátokat hajít be a lakások ablakán...” A producer félbeszakítja: „Ez nem lehet igaz. A CRS nem csinál ilyet!” „Azt mondom, amit látok.” A hangja elhal. Megszakítják az adást.
 A rendőröknek nem sikerült visszafoglalniuk a Latin Negyedet, amit akkor Hős Vietnam Negyednek kereszteltek át. Három nappal később egymillió ember lepte el Párizs utcáit az állam szemétkedéseinek beszüntetését követelve, és ilyen jelszavakkal ragasztotta tele a falakat: „Védjétek meg a kollektív képzeletet!”, „A kockakövek alatt ott a tenger!”, „Az áru a nép ópiuma, a forradalom a történelem extázisa!”
 Eric Hobsbawm azt írta a Black Dwarfba: „Franciország azt példázza, hogy ha valaki bebizonyítja, hogy a nép nem tehetetlen, akkor újra képesek cselekedni”. 

Párizsba akartam utazni – így beszéltük meg a lapnál –, de aztán kaptam egy éjszakai telefonhívást. Egy disztingvált hang azt mondta: „Ön nem tudja, hogy én ki vagyok, de ne hagyja el az országot, amíg le nem járt az öt éve. Különben nem fogják visszaengedni.” Akkoriban a nemzetközösségbe tartozók öt év után automatikusan megkapták a brit állampolgárságot. Az én öt évem csak 1968 októberében telt volna le. Még a munkáspárti kormány miniszterei is azt tárgyalták nyilvánosan, hogy nem kéne-e engem kitoloncolni. A baráti körömhöz tartozó (jogász) ismerősök is azt mondták, hogy jobb, ha nem teszem ki a lábam az országból. Clive Goodwin, a lapunk kiadója megvétózta az utazásomat, és inkább ő maga ment ki helyettem. Én egy évvel később indultam, hogy segítsek Alain Krivine-nek, a ’68 májusi felkelés egyik vezérének, aki a Forradalmi Kommunista Liga jelöltjeként indult az elnökségért folytatott kampányban. Amint leszálltunk az Orly reptéren egy toulouse-i körutunkról visszatérőben, a francia rendőrség körbevette a gépet. „Remélem, miattad, nem miattam” – mondta Alain.  Így is volt. Kaptam egy határozatot, amely kitiltott Franciaországból, és ez érvényben maradt évekig, egészen Mitterrand elnökségéig. 
 Forradalom nem lett belőle, de Franciaországot megrázták az események. De Gaulle jó történelmi érzékkel, államcsínytől tartva június elején egy katonai támaszpontról Baden-Badenbe repült, ahol francia csapatok állomásoztak, hogy megtudja, számíthat-e a támogatásukra, ha Párizs a forradalmárok kezére kerül. Igent mondtak, de szélsőjobbos tábornokok rehabilitálását kérték cserébe, akiket de Gaulle leváltott, mert ellenezték az Algériából való kivonulást. Megegyeztek. A belügyminiszterét de Gaulle aztán mégis azzal intette le, amikor az Sartre letartóztatását indítványozta, hogy: „Voltaire-t nem lehet lecsukni”.
 A francia példa továbbterjedt, és ugyanúgy nyugtalanította a bürokratákat Moszkvában, mint az uralkodó elitet Nyugaton. Egy megzabolázhatatlan és fegyelmezetlen népet kellett megregulázni. Robert Escarpit, a Le Monde tudósítója azt írta 1968. július 23-án: „Ha egy francia külföldre utazik, egy kicsit úgy érzi magát, mint aki egy ragályos kórból lábalt ki. És hogyan tört ki a barikádok rohama? Mennyi volt a hőmérséklet május 29-én, délután ötkor? Vajon a gaulle-ista gyógymód valóban elhat a kór gyökeréig? Fennáll-e a visszaesés veszélye? De van egy kérdés, amit sohasem tesznek fel, talán mert félnek hallani a választ. A lelke mélyén mégis azt szeretné leginkább megtudni mindenki, reménykedve vagy rettegve, hogy vajon ragályos-e ez a betegség.”
 Ragályos volt. Prágában a kommunista reformerek – sokan közülük az antifasiszta ellenállás hősei voltak a második világháborúban – azon a tavaszon már meghirdették az „emberarcú szocializmust”. Alexander Dubček és támogatói célja az volt, hogy demokratizálják a politikai életet Csehszlovákiában. Első lépés volt ez egy szocialista demokrácia felé, és Moszkvában és Washingtonban is ennek tekintették. Augusztus 21-én az oroszok rájuk küldték a tankjaikat, és eltaposták a reformmozgalmat.
 Minden egyes nyugat-európai országban tiltakozások kezdődtek. Az angliai bulvársajtó állandóan „Moszkva ügynökeiként” támadta a balosokat, ezért most őszintén meg voltak döbbenve, hogy a szovjet követség elé vonultunk, éles szavakkal elítéltük a megszállást, és elégettük a pöffeteg szovjet vezér, Leonyid Brezsnyev képmását. Szolzsenyicin később úgy nyilatkozott, hogy Csehszlovákia szovjet megszállása volt számára az utolsó csepp a pohárban. Ekkor belátta, hogy ezt a rendszert sosem lehet majd belülről megreformálni, meg kell dönteni. Ezzel nem volt egyedül. A moszkvai bürokraták maguk pecsételték meg a sorsukat. 
Mexikóban a diákok elfoglalták az egyetemeket az elnyomás és az egypártrendszer megszüntetését követelve. A hadsereget vetették be ellenük, hogy megszállja az egyetemeket, amit meg is tettek több hónapra, így aztán ez lett a világ legjobb képzésben részesült hadserege. Október 2-án – amikor a 10 nappal később kezdődő olimpiai játékok miatt a világ szeme Mexikóra szegeződött – diákok ezrei özönlöttek ki az utcákra tüntetni. Alkonyat után tömegmészárlás kezdődött. A katonák tüzet nyitottak a beszédeket hallgató tömegre a város egyik főterén, emberek tucatjait ölték meg, és emberek százai sebesültek meg. 
 És aztán 1968 novemberében Pakisztán is robbant. Diákok támadták az amerikai támogatást élvező, korrupt és élemedett katonai diktatúrát (ismerősen hangzik?). Munkások, jogászok, fehér galléros alkalmazottak, prostituáltak csatlakoztak hozzájuk, meg más társadalmi csoportok is. A súlyos represszió ellenére (emberek százait ölték meg) a harc intenzitása csak fokozódott, és a rákövetkező évben megdöntötték Ajúb Khán hadseregtábornokot.
 Amikor 1969 februárjában odaérkeztem, az országban örömteli volt a hangulat. Tömeggyűléseken tartottunk beszédeket Habíb Dzsálib költővel, és az európaitól teljesen eltérő atmoszférával találkoztunk. A hatalom itt nem tűnt annyira távolinak. Az Ajúb Khán feletti győzelem vezetett el az első általános választáshoz az ország történetében. Kelet-Pakisztánban a bengáli nacionalisták szereztek többséget, amit az elit és a politikai kulcsszereplők nem voltak hajlandók elfogadni. A polgárháború India katonai beavatkozását váltotta ki, vége lett a régi Pakisztánnak, és ezzel a véres császármetszéssel megszületett Banglades. 

Az a dicsőséges évtized (1965-1975), aminek az 1968-as év csak a tetőpontja volt, három versengő narratívából állt össze. A politikai volt a domináns, de volt két másik is, amelyek mélyebb nyomokat hagytak: a szexuális forradalom, valamint egy alulról jövő, hedonista vállalkozó szellem. Nekünk minden okunk megvolt rá, hogy hálásak legyünk az utóbbinak. Amikor a Black Dwarfot szerkesztettem, 1968-69-ben, állandóan adományokat kértünk az olvasóinktól,. Egyik nap besétált egy alak kezeslábasban a Soho-beli irodánkba, kiguberált 25 gyűrött fontot, megköszönte nekünk, hogy csináljuk ezt a lapot, aztán távozott. És ezt megtette minden áldott nap. Végül megkérdeztem tőle, hogy kicsoda, és van-e valami sajátos oka a nagylelkűségének. Kiderült, hogy volt egy standja a Portobello Roadon, és a kérdésre,hogy miért akar nekünk segíteni, ezt az egyszerű választ adta: „Capitalism is so non-groovy, man”. (A kapitalizmus nagyon nem kóser, fiúk). Azóta már túlságosan is kóser, és sokkal veszélyesebb.
 A 60-as évek valamiképpen az 50-es évekre és a hidegháború hevességére adott reakció volt. Az USA-ban a McCarthy-féle boszorkányüldözés nagy pusztítást vitt végbe az 50-es években, de a feketelistára került írók ekkor már újra dolgozhattak. Oroszországban politikai foglyok százait engedték szabadon, a Gulagot bezárták, Hruscsov leleplezte Sztálin bűneit, miközben Kelet-Európa izgatottan és reszketve reménykedett egy mielőbbi reformban. Hiába reménykedtek.
 A megújulás szelleme a kultúra területét is megfertőzte: Szolzsenyicin első regénye folytatásokban jelent meg a Novij Mir című legális irodalmi folyóiratban, és a filmművészet új hulláma hódította meg majdnem egész Európát. Spanyolországban és Portugáliában, ahol abban az időben a NATO kedvenc fasisztái, Franco és Salazar uralkodtak, továbbra is működött a cenzúra, de Nagy-Britanniában is csak 1960-ban jelenhetett meg első ízben D. H. Lawrence 1928-ban írott regénye, a Lady Chatterley szeretője. A könyv cenzúrázatlan változata kétmillió példányban kelt el.
 Simone de Beauvoir úttörő munkájának, A második nemnek (1949) a nyomdokaiba lépve Juliet Mitchell egy új sortüzet lőtt ki 1966 decemberében: Women. The Longest Revolution (Nők. A leghosszabb forradalom) c. hosszú esszéje a New Left Review-ban jelent meg, és azonnal hivatkozási alappá vált, mert összefoglalta mindazokat a problémákat, amelyekkel a nőknek szembe kellett nézniük: „Fejlett ipari társadalmakban a nőknek egy saját kis univerzumot kínálnak: a családot. Mint a nő maga, a család is természeti képződménynek tűnik, pedig valójában kulturális produktum. Paradox módon mindkettőt eszményítik. Az »igazi« nő és az »igazi« család a béke és a jólét eszményképei, holott valójában mindkettő lehet az erőszak és a kétségbeesés áldozata is.”
 1968 szeptemberében amerikai feministák megzavarták a szépségversenyt Atlantic Cityben, ez volt a women’s lib mozgalom figyelmeztető lövése, amely aztán megváltoztatta a nők életét azzal, hogy elismerést, függetlenséget és egyenrangú hangot követelt magának a férfiak uralma alatt álló világban. A Black Dwarf 1969 januári számának borítója meghirdette a nők évét. A lapon belül Sheila Rowbotham lelkesült, fegyverbe hívó feminista kiáltványát hoztuk. (Amikor ezt írom, Prof. Rowbotham, immár megbecsült tudósként a Manchester Universityt irányító rémes, szürke pénzügyi adminisztráció fenyegető kontrollja alatt gyakorolja hivatását – a produkcióra orientált egyetemek korát éljük, amikor hírességeknek fizetnek ki egész vagyonokat, hogy heti 8 órában tanítsanak, miközben az igazi tudósoknak kiteszik a szűrét.)

És igen, ott volt az örömelv is. Hogy a 60-as évek hedonisták voltak, az vitathatatlan, de másként, mint amilyen ennek a mai, intézményes változata. Annak idején ez szakítást jelentett a 40-es, 50-es évek képmutató puritanizmusával, amikor a cenzorok nem engedték, hogy házaspárokat egy ágyban mutassanak a filmvásznon, és kötelező volt pizsamát húzniuk. A radikális lázadók szembefordultak minden társadalmi tilalommal. Ez mindig is így volt. 
 A változás előszelét érző 18. századi Londonban a szexuális kísérletezésre olyan eretnek egyházak leple alatt kerülhetett sor, mint amilyen a morva testvérek és a szürreális swedenborgiak voltak (akik számára a „szentség szeretete” a legjobban a „magvak széthintésében” fejeződött ki); mindkettő a vallási és a szexuális extázis kombinálásának erejét dicsőítette. A szexuális orgiák bevett sajátosságai voltak a morva rítusnak, amely szerint a behatolás Krisztus sebeinek megérintéséhez hasonlatos. William Blake és köre erőteljesen benne volt mindebben, és egyes, ezt a világot ábrázoló képei be is voltak tiltva abban az időben. (...)
 A homoszexualitás Nagy-Britanniában csak 1967-től kezdve nem számít bűncselekménynek. A meleg felszabadítási mozgalmak is kitörtek, aktivistáik azt követelték, hogy szüntessenek meg minden homofób törvényt, elindították a Meleg Büszkeség felvonulását, az afroamerikaiak harcaiból merítve ösztönzést, akik egyenlő jogokért küzdöttek a fekete büszkeség nevében. Mindezek a mozgalmak tanultak egymástól. A polgárjogi mozgalmak, a nő- és a melegmozgalmak vívmányait, amelyeket ma már sokan adottnak vesznek, valamikor ki kellett harcolni az utcákon az ellenzőkkel szemben, akik „a horror elleni háborút” vívták.
 A történelem ritkán ismétli önmagát, de a visszhangja sosem vész ki teljesen. 2004 őszén, amely időben egybeesett Bush újraválasztási kampányával, Amerikában jártam egy előadókörúton, és a Madison sugárúton egy hatalmas, háborúellenes tüntetésen a korábbiaknak egy nagyon közvetlen visszhangjára bukkanhattam egy utópista autómatricán: „Irak arabul: Vietnam”. (...)

Egy évtizeddel a francia forradalom előtt Voltaire megjegyezte, hogy „A történelem nem más, mint a hazugságok, amelyeket elfogadunk.” Később nemigen fogadott el semmit.
 A ’68 körüli vitának nemrégiben új lendületet adott Nicolas Sarkozy, amikor azzal büszkélkedett, hogy az ő múlt évi elnökválasztási győzelme volt az utolsó szög 1968 koporsójában. Alain Badiou filozófus csípős válaszában a köztársaság új elnökét az 1815-ben visszatérő Bourbonokhoz és a háború alatti Pétain marsallhoz hasonlította. Ők is szögekről beszéltek és koporsókról. 
 „1968 májusa szellemi és erkölcsi relativizmust kényszerített mindannyiunkra” – jelentette ki Sarkozy. – „’68 májusának örökösei azt az elvet erőltették, hogy nincs többé különbség jó és rossz között. Igazság és hamisság, szépség és csúfság között. 1968 májusának öröksége cinizmust vitt a társadalomba és a politikába.”
 Még az „egyszer hopp, máskor kopp” vállalkozói mentalitásért is ’68 örökségét kárhoztatta. Az etikai normák elleni ’68 májusi támadás hozzájárult a kapitalista morál meggyengüléséhez, előkészítette a talajt a gátlástalan kapitalizmus számára, arany ejtőernyőt kínált a maffiavezéreknek. Ezek szerint tehát a 60-as évek nemzedéke felelős a gátlástalan kapitalizmusért, Euronért, Conrad Blackért, a jelzálogválságért, Northern Rockért, a korrupt politikusokért, a deregulációért, a szabad piac diktatúrájáért, a kultúra szemérmetlen opportunizmusba fullasztásáért.
A Vietnam elleni harc tíz évig tartott. 2003-ban az emberek Európában és Amerikában újra felléptek, még nagyobb számban, hogy megpróbálják az iraki háborút megállítani. A megelőző sztrájk kudarcot vallott. A mozgalomból hiányzott elődeinek kitartása és hangereje. 48 órán belül gyakorlatilag nyoma se maradt, jelezve a megváltozott időket.

Vajon ’68 minden álma és reménye csupa hiú képzelgés lett volna? Vagy a kegyetlen történelem elvetélt valami újat, ami megszületni készülődött? A forradalmárok – utópista anarchisták, fidelisták, különféle trockisták, mindenféle színezetű maoisták – az egész erdőt akarták, a liberálisok és a szocdemek egyes fákhoz ragaszkodtak. Az erdő – óvtak minket – őrültség, túlságosan hatalmas, lehetetlen megragadni, egy fa viszont egy fadarab, ami meghatározható, feljavítható, megmunkálható széknek vagy asztalnak. „Olyanok vagytok, mint a hal, amelyik csak a csalit látja, a zsinórt nem” – hecceltük őket viszonzásul. Mert abban hittünk – és hiszünk ma is –, hogy az embereket nem anyagi javaik alapján kell megítélni, hanem annak alapján, hogy mennyire képesek megváltoztatni a többi ember életét – a szegényekét és hátrányos helyzetűekét; hogy a gazdaságot át kéne szervezni a sokak, nem pedig a kevesek érdekében, és hogy a szocializmus demokrácia nélkül nem működik. És mindenekfelett hittünk a szólásszabadságban.
 Ebből ma sok minden utópikusnak tűnik, és néhányan, akiknek a számára 1968 nem volt akkor elég radikális, ma belevesznek a jelenbe, és mint az ősi szekták tagjai, akik könnyedén átálltak a rituális kicsapongásokról az erényességre, ma a szocializmus minden formájában azt a kígyót látják, amely a rosszba vitte Évát a Paradicsomból. (...) 
Egyesek, akik valamikor egy jobb jövőről álmodoztak, egyszerűen feladták. Mások egy keserű parancsot tettek a magukévá: ha nem tanulsz ki valami mást, felkopik az állad. A francia intelligencia, amely a felvilágosodástól kezdve Párizst tette a világ politikai műhelyévé, ma a minden fronton való visszavonulásban jár az élen. Renegátok foglalnak el döntő posztokat minden nyugati kormányban, olyanok, akik védelmükbe veszik a kizsákmányolást, a háborúkat, az állami terrort és a neokolonialista területfoglalásokat; mások, akik mára visszavonultak a tudományos életből, reakciós szemetek előállítására szakosodtak a blogszférában, ugyanazzal a hévvel, amivel annak idején a frakciózó riválisaikat ostorozták a szélsőbalon.
És ebben sincs semmi újdonság. Ahogy Shelley írta Wordsworth-höz, aki a francia forradalom hívéből a pasztorálok konzervativizmusába vonult vissza:

„tisztes szegényen tisztán szólt dalod, 
igazságért, szabadságért a zsoltár – 
de abbahagytad, és én gyászolok, 
hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál.” 
  (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret