stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
José Eduaro Agualusa
A fényember 
Miguel Petchkovskynak és Paula Tavaresnek

Nicolau Alicerces Peshkovnak hatalmas volt a feje, vagy talán a teste soványodott le, annyi bizonyos, hogy úgy tűnt, mintha tévedésből valamilyen idegen figurára ragasztották volna a fejét. Kese haja, mármint ami megmaradt belőle, vörös volt, arcát pedig szeplők borították. Lehetetlen nevét, valamint különleges külsejét valószínűleg egy, a Huambo magas fennsíkján eltévedt orosz embernek köszönhette, egy fehérbőrű orosznak, aki alkoholos mámorában azzal dicsekedett, hogy lovas tisztként szolgált II. Miklós udvarában. Nicolau Alicerces Peshkov a nevén és a szeplőin kívül a mozi és egy régi vetítőgép iránti lelkesedését is megörökölte apjától. Pontosan a névnek és a szeplőinek – mondjuk úgy, az orosz örökségnek – köszönhetően majdnem egy lövészosztag elé keveredett.
Előtte azonban két napot és egy éjszakát bujkált egy szárított halakat tartalmazó ládában. Lövések zajára riadt fel. Nem tudta, hol van. Mindig ez történt vele. Leült az ágyra, és emlékezni próbált, miközben kint egyre erősödött a lövések hangja; estefelé érkezett öreg biciklijén, egy portugál panziójában vett ki szobát, elbúcsúzott Jamestől, akinek a családja a városkában lakott, aztán lefeküdt. A szoba kicsi volt. Vaságy, rajta deszka, matrac nélkül. Tiszta, de kopott, agyonhasznált lepedő fedte a deszkát. Zománcozott ágytál. A falra valaki kék angyalt festett. Jó kis rajz volt. Az angyal szemből nézett rá, valami olyasmit figyelt, ami nem volt jelen, azzal a Marlene Dietrich-i sugárzó, de reménytelen idegenséggel.
Nicolau Alicerces Peshkov, akit a mukubálok Fényembernek hívtak, kinyitotta szobájának ablakát, hogy megtudja, mi az oka a harcnak. Kilesett az utcára, ahol felfegyverzett embertömeg hömpölygött; néhány katona, nagyrészt civil fiatalok, fejükön piros szalagocskával. Az egyik fiatal feléje kiáltott, míg egy másik azonnal tüzet nyitott rá. Nicolau akkor még nem sejtette, miféle háború ez, de megértette, bármi legyen is az oka, ő a rossz oldalon áll. Ő volt ott az indián, de még egy zsavitja (kis fejszéje) sem volt, hogy megvédje magát. Alsónadrágban ment ki a szobából a konyhába. Kinyitott egy ajtót, amely egy szűk kertre nyílt, a végét vályogtégla fal zárta el. Sikerült átugrania a falon, és felmászott egy vékony mangófára, amely egy oldalsó, szélesebb és elhagyatottabb kertben nőtt, valamilyen léctákolmány oldalán, mely valószínűleg tároló lehetett. James Deanre gondolt. Mit csinálna a srác ilyen helyzetben. Biztosan tudná, mit kell tenni, James a menekülés specialistája volt. Észrevett egy vízzel teli, vászonnal borított mosóteknőt. James Dean bemászna a teknőbe, és ott maradna, ameddig csak kell, arra várva, hogy pikkelyei nőjenek. Ő viszont nem férne bele abba a fogdába. A testét még csak be tudná gyömöszölni valahogy, de a fejét nem. Ebben a reménytelen helyzetben, miközben hallotta, hogy közeledik a tömeg, hirtelen észrevette a halas ládát. A szag szörnyű volt, erős, rothadó tengeri bűz, de pontosan annyi hely kínálkozott benne, amennyi egy meglapuló embernek kell. Bemászott a ládába, és várt. 
Egy kis résen át látta közeledni a szalagos társulatot. Öt szerencsétlen fickót húztak a nyakuknál fogva – lökdösték, rugdosták, a puskatussal kényszerítették őket tovább –, akiknek egyetlen vétkük vélhetően az volt, hogy umbundu nyelven beszéltek. Hátukra fektették az embereket, és a fegyverekkel, szíjjal, hatalmas botokkal újra verni kezdték őket, s közben azt kiabálták, hogy mindez csak a borravaló. Nem sokkal később egy asszony jelent meg pisztollyal a kezében. Miután egyetlen pillantására meghátráltak a támadók, az egyik szerencsétlen tarkójához nyomta a fegyverét, és lőtt. Ezután ugyanezt tette a másik néggyel. Majd két fiút és négy asszonyt hoztak, az egyiknek a hátán volt a kisgyereke. Mindannyian sírtak és jajgattak. Ahogy meglátták a holttesteket, a kiabálásuk csak fokozódott. Az egyik katona kibiztosította a fegyverét: – Aki siratja a halottakat, meghal. 
A többiek ütlegelni kezdték a csoportot – még a gyereket sem kímélték –, miközben egy alak kamerával a kezében ott táncolt körülöttük. 
Nicolau Alicerces Peshkov elfordította az arcát a nyílástól, és becsukta a szemét. Ez sem segített semmit, még lezárt szemmel is látta, ahogy két szalagos fiatal megerőszakolja az egyik asszonyt. Látta, amint puskatussal megölik a gyereket, agyonlövik és halálra rugdossák a többieket.
Másnap alkonyatkor bújt elő a ládából. Annyira ki volt merülve, akkora súly nehezedett törékeny mellére, hogy észre sem vette a katonát, aki a láda mellett ült és a holttestekre vigyázott. A férfi meglepetten nézett rá, boldogan, mint a kisfiú, aki ajándékot talál a királysütiben, és kézen fogva elvezette őt a rendőrőrsre. A bejáratnál egy nagyon magas, vékony, frissen borotvált férfi állt, mintha már várta volna őket. Egy ablaktalan szobába vitték, leültették egy székre. A magas férfi megkérdezte a nevét. – Peshkov? Nicolau Peshkov?! Az elvtárs orosz? Szerencséje van. Én Moszkvában tanultam, a Lubiankán, jobban beszélek oroszul, mint portugálul.
Valami hermetikus zagyvaságba kezdett, ami, úgy tűnt, mindenkinek tetszett. Nicolau Peshkov is együtt nevetett a többiekkel, de csak udvariasságból tette, mert a legszívesebben sírni szeretett volna. 
A magas férfi hirtelen elkomorodott. Rámutatott az íróasztalán egy bőrtáskára.
– Tudja, mi ez?
Nicolau Peshkov felismerte a bőröndjét, amelyben a vetítőt és a filmeket őrizte. Elmagyarázta, ki is ő valójában. Már negyven éve, hogy az országot járja ezzel a szerkezettel. Büszke volt rá, hogy a hetedik művészetet eljuttatta Angola legtávolabbi zugaiba – olyan helyekre, amelyekről a világ többi része megfeledkezik. A gyarmati időkben vonaton utazott. Benguela, Ganda, Chianga, Lépi, Catchiungo, Chinguar, Cutato, Catabola, Camacupa, Munhango, Luena. Ahol megállt a vonat, ő kiszállt. Kifeszítette a vásznat, rátette az állványra a vetítőt, felállított fél tucat vászonszéket a városka előkelőségeinek. A nép messziről, a környékbeli vadonokból jött, amelyeknek egyáltalán nem volt nevük, vagy csak titokban tartották őket. Kecskéket, tyúkokat, tojásokat, vadhúst kapott ajándékba. Az emberek leültek a vászon másik oldalára, a vetítő fényével szemben, és kifordítva nézték a filmet. 
A függetlenség elnyerése után kitört háború elpusztította a vasutat, és ő a nagyvárosok környékén vert sátrat. Rövid időn belül elvesztett mindent, amit húsz év alatt szerzett. Délen ragadt. Biciklin utazott a segítőjével, a fiatal James Deannel Lubango és Humpata, Huíla és Chibia között. Néha lemerészkedett a Moçâmedeshez. Talán Porto Alexandréba. Baía dos Tigresbe. Nem mozdult ki onnan. Egy fehér lepedőt vitt magával, a kunyhók falához erősítette. Bármilyen fal megfelelt neki, elővette a vetítőt, és lejátszotta a filmet. James Dean az egész előadás alatt tekert, hogy elektromosságot termeljen. Egy csendes éjszakán, amikor a hold sem látszott, nem lehetett volna jobb mozitermet találni.
A magas ember figyelmesen hallgatta. Jegyzetelt.
– Be tudja bizonyítatni, hogy valóban az az állampolgár, akinek kiadja magát?
Bebizonyítani? Nicolau Peshkov kivett az inge zsebéből egy elsárgult papírdarabot, és óvatosan kiterítette. Az Angolai Újságból kivágott cikk volt, egy öt évvel korábban megjelent interjú: A mozi utolsó hőse. A fekete-fehér képen Nicolau Alicerces Peshkov volt látható a biciklijének támaszkodva, keze a kormányon, hatalmas feje egy kissé kilógott a fókuszból.
A magas ember megfogta a kivágást, megfordította, és valami cikket kezdett el olvasni a bombó liszt importjáról. – Nem ez, főnök, nem ez – mormogott Nicolau Peshkov –, olvassa el a túloldali riportot. Nézze a képet. Az én vagyok. – A magas férfi megvetően nézett rá:
– Peshkov  elvtárs, maga, aki megtagadja atyái nyelvét, akarja nekem megmondani, hogy mit tegyek és mit nem?
Végigolvasta a cikket, illetve nem jutott a végéig, mert ketté volt vágva.
– Hol van ennek a cikknek a másik fele?”
Nicolau Alicerces Peshkov lassan beszélt:
– Főnök, ez nem az a cikk. A cikk, amely érdekli, és amellyel be tudom bizonyítatni, hogy én vagyok én, a túloldalon található.
A magas férfi elvesztette a türelmét:
– A fenébe! Azt hiszed, itt mind hülyék vagyunk?! Azt kérdeztem, hol a cikk másik fele. Ha nem válaszol, agyonlövetem információ eltitkolása miatt. Tízig számolok.
Talán nem is tud tízig számolni – reménykedett Nicolau Peshkov. Sajnos tudott. Tagoltan tízig számolt, azután megfordította a széket, és egy hosszú pillanatig a falat nézte. Visszafordult, kinyitotta az asztalon lévő bőröndöt, és kivette a vetítőt.
– Mutasd meg nekünk a filmet, pojáca. Tudni akarom, mit vettél fel. Biztos katonai célpontokat.
Nicolau Peshkov kért egy tiszta lepedőt, kalapácsot és szögeket. Kihúzta a lepedőt, és a falra szögelte. Egy székre állította a vetítőt. Nem szólt semmit. Sok mindent megtanult az elmúlt órák alatt. A film az ő műve volt, legalábbis valamennyire. Egy élet munkája. Képkockáról képkockára hozta össze az apjától megmaradt filmekből. Kérte, hogy kapcsolják le a villanyt. Az egyik katona felállt egy padra, és óvatosan kicsavarta a mennyezeti égőt.
Peshkov bekapcsolta a gépet, igen kristálytiszta fény vetődött a lepedőre. Az első képen saját otthonában támadtak rá egy családra a madarak. A jelenet erősen hatott a nézőkre (mindig szokott hatni). A magas férfi mindnyájuk nevében beszélt. – Láttátok?! Olyanok ezek a madarak, akár a mabeco kutya. – Azután egy háztető gerincén ülve idős férfi hegedült. – Biztos azért hogy elzavarja a madarakat – vélekedett az egyik őr –, ez az ipse varázsló. – Megjelent még egy cowboy is, amint egy vízesés előtt megcsókolja a barátnőjét. Végül pedig egy szomorú szemű, kalapos férfi egy pártól búcsúzott a repülőtéren. Amikor a pár beszállt, feltűnt egy másik alak kezében pisztollyal, de a kalapos fickó gyorsabb volt nála, és lőtt. A pár bizonyára a madarak elől menekült. The End.
A vetítő fénye megremegett, majd kialudt. Nagy volt a csönd. Végül a magas férfi felemelkedett, felállt a padra, és visszacsavarta az égőt. Sóhajtott.
– Maga, Peshkov, mehet. Tűnjön el. A film marad.
Nicolau Alicerces Peshkov kiment az utcára. A hold hatalmasan csillogott az óceán felett. Kivett egy fésűt a nadrágja hátsó zsebéből, és megfésülte néhány szál vörös haját. Kiegyenesedett, és elindult megkeresni James Deant. A srác tudta, hogy ilyenkor mit lehet tenni.

        Felkai Piroska fordítása



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret