stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Drago Jančar
A Volta filmszínház
(Triesztben, Bukarestben vagy Dublinban)

1909 őszének egy közelebbről meg nem határozható napján Triesztben találkozott először Janez Rebec, a Salone Edison mozi, ez az akkoriban, mint a kortársak hírül adják, "il piu elegante salone di Trieste" tulajdonosa, Anton Mahnič és felesége Katarina, aki már több éve vetített Isztria-szerte és a mai Szlovénia településein, két munkatársuk, a pirani Frančišek Novak és a trieszti Giuseppe Caris, James Joyce, a trieszti Berlitz Nyelviskola tanára és barátja, Nicolo Vidakovich, trieszti ügyvéd. James Joyce elújságolta az egybegyűlteknek, hogy tud olyan félmilliós várost, ahol egyetlenegy mozi sincs, miközben Triesztben már huszonegy működik. - Hol az a város? - kérdezték csodálkozva. Joyce nem árulta el mindjárt a titkot, mert az túl értékes volt. Kis idő múlva kibökte, hogy Írországban. Fogták Írország térképét, Joyce rámutatott Dublinra, aztán Belfastra meg Corkra, két egymáshoz közeli városra. Ha Dublinban sikerülne mozit nyitniuk, akkor gyorsan kiterjeszthetnék a hálózatot más városokra is, melyek igencsak ki vannak éhezve a mozgó képek új művészetére. Joyce kezdetnek Dublinban szervez meg mindent, ami a mozinyitáshoz szükséges, mert oda való, jól ismeri a várost, persze ha az urak készek pénzt fektetni az elképzelésbe. Janez Rebec és társai, akiknek a Salon Edison mellett volt még egy mozijuk, a Volta, s egy ugyanilyen nevű mozijuk Bukarestben is, lelkesen fogadták a tanár ötletét, és október 16-án aláírták vele a szerződést, amit Joyce életrajzírója, John McCourt izgalmas dokumentumként emleget, mint annak a bizonyítékát, hogy James Joyce impresszív kereskedő volt, és krónikus szegénysége ellenére is tudott a pénzzel bánni. Joyce ugyanis mindössze a tudását és írországi helyismeretét fektette a projektbe, mely a szerződés szerint az eladott jegyek árának tíz százalékát hozta volna neki, míg Rebec és a többiek nem kis összeggel folytak az üzletbe. 
Az új társak vígan munkához láttak, Joyce volt a legoptimistább, egy levelében meg is írta, milyen nagy pénzt lehet keresni a mozival, "egyes mozitulajdonosok milliomosok lettek." Jó oka volt így vélekedni, az új művészet a diadalútját járta, a nagyszámú trieszti moziban új és új filmeket vetítettek, főként franciákat, Aladdin csodalámpájától (Aladin, ovvero la lampada meravigliosa) és az Alvó szépségtől (La Bella Addormentata) kezdve, A szocializmustól a nihilizmusig (Dal Socialismo al Nihilismo) című különös filmen keresztül egészen az olyan megfilmesített operákig, mint a Faust, a Varázsfuvola, a Don Giovanni vagy az Othello. Így volt az egész monarchiában és egész Európában, az emberek tódultak a mozikba, és úgy látszott, az első és egyetlen filmszínház megnyitása Dublinban is biztos sikerrel kecsegtet. Csak Joyce bátyja, Stanislaus volt kissé szkeptikus, úgy vélte, a mozira rátelepszik az amerikai korrupció, és kételkedett benne, hogy az új találmány Dublinban sikert hozna. Igaza volt. Joyce, aki még ugyanabban a hónapban Triesztből Dublinba utazott, jól teljesítette a feladatát, a Mary Streeten megfelelő áron talált helyiségeket, és jó hirdetéseket helyezett el a lapokban. 1909. december 20-án Dublinban ünnepélyesen megnyitották a Volta filmszínházat. A programon Az elvarázsolt kastély (The Bewitched Castle) szerepelt és egy másik film is, olyan címmel, amit a társak talán nem néztek volna jó szemmel, ha elgondoljuk, mi következett később: How to pay bills easily? (Hogyan fizessük ki könnyen a számláinkat?). A kezdeti siker után a dublini Volta filmszínház csúszni kezdett lefelé, gyűltek a rendezetlen számlák, a társak ide-oda utaztak Trieszt és Dublin között az újabb és újabb filmekkel, de egyre romlott a látogatottság, a jegybevétel nem fedezte a kiadásokat. A Krokodilvadászat és a Quo Vadis sem lelkesítette fel eléggé az íreket, akik nem tódultak a moziba, hogy megmentsék a projektet a krokodilok vagy a gladiátorok kedvéért. 1910 áprilisában Rebec, Novak és Caris közölte Joyce-szal, hogy a vállalkozás elbukott. Mahnič még ugyanabban a hónapban Dublinba utazott, és áron alul eladta a mozit. Az egyetlen, akit nem ért veszteség az ügyletben, James Joyce volt, hiszen az ötletén kívül semmit sem ruházott be.
E kevéssé ismert, szokatlan, s a maga módján meglehetősen mulatságos történetet nem azért közlöm, mintha Joyce biográfusaként a nagy író szervezői és üzleti képességei lelkesítenének, nem is az európai filmművészet és filmipar első lépéseiről akarnék beszámolni. Valami más miatt találom izgalmasnak a történetet. Joyce számos levelében elég pontosan beszámol kalandos vállalkozásáról, de sehol sem tesz említést arról, hogy a vállalkozás elé bármi nemű állami vagy hivatalos akadály tornyosult volna. Alapos és terjedelmes életrajzai egy szóval sem szólnak erről, nem foglalkoznak e hőstett mozzanataival. Avval, hogy egy ambiciózus csoport a huszadik század elején nemcsak a saját városában nyit mozikat, hanem Bukarestben és Dublinban is. Nyilván semmiféle vám- vagy adókorlát, semmilyen állami megkötés, semmilyen nemzeti vagy ideológiai előítélet nem áll az útjukban, egyesíti őket az új művészet - meg a nyereség - iránti lelkesedés, s az európai térséget magától értetődően nyitott színtérként élik meg, ahol Triesztben, Bukarestben vagy Dublinban egyaránt jól és otthonosan érezhetik magukat. 
Ez a század eleji trieszti társaság alig száz évvel később bizonyára döbbenten hallgatna bennünket, ahogy Régi és Új Európáról meg az Unió történelmi magvához tartozó és az újonnan csatlakozó országok integrációjának nehézségeiről beszélünk. El kellene magyaráznunk, hogy Bukarest most e világ másik végén a Régi Európához fokozatosan integrálódó Új Európához tartozik. Azt is közölnünk kellene, hogy Janez Rebecet Bukarestben bezárták volna, ha a pénzéből az utóbbi ötven évben ott akarja megalapítani a Volta mozit. De ha Dublinban akarná is, adminisztratív, vám- és adóakadályok seregét kellene előbb leküzdenie. Kétségkívül az olasz a közös nyelvük, de valamennyien tudnak más nyelveken is, angolul, németül, szlovénul és horvátul. Valószínűleg bolondnak néznének bennünket, ha multikulturális társadalomról, a "másik" és a "másság"iránti tolerancia és megértés szükségességéről hallanának, vagy ha előadnánk nekik a közös európai identitás kultúrák közötti párbeszédéről szóló jól ismert politikai tirádákat. Vagy magukat éreznék bolondnak, mert egy kukkot sem értenének a mi új nyelvünkből. A másság, a nyelvi, nemzeti, kulturális és európai identitás, a javak és az eszmék szabad áramlása, s ezzel az is, amit ma multikulturalizmusnak nevezünk, annyira magától értetődő volt a huszadik század elején, hogy nem igényelt semmiféle külön elnevezést. 
Amikor elmondtam valakinek a Volta mozi tündöklésének és bukásának történetét, az illető úgy vélte, Joyce meg a társai csodabogarak voltak. Valóban azok lettek volna? Vagy mi vagyunk a csodabogarak, akik ma a másság tiszteletéről beszélünk, miközben egy elképzelt közös világ létrehozásán gondolkodunk. 
Persze nem azt akarom mondani, hogy Európa 1909-ben maga lett volna a határok nélküli nyitottság és boldogság Árkádiája, ahol gombamód szaporodtak az új filmszínházak, és nyitott tájait a nemzeti és emberi tolerancia szelleme lengte át. Azt sem gondolom, hogy akkoriban Trieszt lett volna az emberi vágyak és a kölcsönös megértés eszményi kikötője. Pont ebben az időben keltek lábra Európa-szerte a még jobb világról szóló megváltó eszmék. Embrionális állapotban leledzettek, és akkor még nem lehetett tudni, miféle szörnyeteg bújik ki belőlük nemsokára. Ezek az eszmék nem voltak eleve rosszak, csak az volt velük a baj, hogy kizárták az összes többi társadalmi és kulturális elképzelést, és szinte valamennyien úgy képzelték el tulajdon megvalósulásukat, mint a hatalomba, Rómába, Berlinbe vagy Moszkvába való bevonulást. A társaságot, mely a Volta filmszínházak hálózatát szerette volna kiépíteni Európa-szerte, hogy az emberek elgondolkodjanak, kacagjanak vagy elérzékenyüljenek a mozgóképek láttán, a csodabogarakat, akik még keresni is akartak ilyen haszontalansággal, mint a film, hogy azt ne mondjam, filmművészet, 1909-ben már nacionalisták, anarchisták és mindenféle társadalmi reformátorok vették körül. Ha a filmdramaturgia nyelvén akarnám kifejezni magam, úgy fogalmaznék, ez volt az expozíció, amikor a néző még nem sejti, milyen irányt vesz a történet. Mintha az angoltanár James Joyce sejtené a végkifejletet, rövidesen távozik a nyüzsgő, soknyelvű és sokkultúrájú tengermelléki Babilonból.   
Ma már tudjuk, hogy a történet valóban rossz, tulajdonképpen merőben rossz irányt vett. A világfordítók, akik a világot másként fogták fel, mint a trieszti filmes társaság, úgy vélték, hogy a nyelveknek ez az egyvelege nemcsak hogy teljesen szükségtelen, hanem ártalmas is. A mi nyelvünk, a mi  kultúránk, a mi pártunk, a mi doktrínánk, a társadalmi egység - a különbözőség helyett, mellyel az európai világ eme része egészen jól elboldogult, kereskedett, tanult, szórakozott és tárgyalt a Volta filmszínházakról, rövidesen más képeket vetít a vászonra: fekete egyenruhás vállas férfiút hatalmas tömeg előtt, szónoki emelvényen vagy derékig levetkőzve aratás után, amint egy pilótakabinból teátrálisan kinyilvánítja az egyik vagy másik kultúra vagy nyelv felsőbb- vagy alsóbbrendűségét; trieszti lapja azt írta, hogy ebben az olasz városban, az otthonukban elszaporodtak az idegen nyelvű szlovén poloskák. Tudvalevő, hogy mit kell tenni a poloskákkal. A Volta filmszínházban egyre ritkábban vetítettek olyan filmeket, mint a La Bella Addormentata, és egyre többször a menetelő ifjak képeit, amint a Giovinezzát éneklik: Ifjúság, ó, ifjúság/messze szállj...
  Európa másik végén, egy másik pompás tengerparti városban, Pétervárott felfegyverzett munkások és parasztok menetelnek a filmvásznon pár évvel azután, hogy a várost átnevezik Leningrádnak, a mozikban a munkagyőzelmekről zengenek a dalok, nevető lányok aratják a gabonát, a fiúk feltűrt ingekben tolják a talicskákat a töltések tetejére. Többé senkit sem érdekelnek Az elvarázsolt kastélyhoz vagy az Angelika nővérhez hasonló filmek. A Volta mozi körül összegyűlt trieszti társaságnak hamarosan többé sehol sincs helye Európában. El kell döntened, kihez tartozol, melyik néphez, melyik rasszhoz, melyik párthoz, melyik ideológiához. Szükségtelen folytatni, mert a folytatást ismerjük: a világfelforgatók hamarosan leigáznak mindent, embereket és gazdaságot, kultúrát és művészetet, és a filmet ütőképes propagandaeszközzé silányítják. 
Tébolyodott ideologikus évszázad következik az európai városok terein hullámzó tömegekkel, forradalmakkal, díszszemlékkel és lelkesítő beszédekkel, melyeket megörökített a filmszalag, továbbá gyilkosságokkal, cellákkal, kihallgatásokkal, deportálásokkal, lágerekkel, orgyilkosságokkal és tömegmészárlásokkal. A Volta mozi szépen kezdődő története az emberhalál titkos színterein végződik, melyeket egyetlen kamera sem örökített meg. 

Oprtaljban, Trieszttől nem messze
Idillien kezdődik a másik történet is, melyben e sorok írója találja magát. Arról szól, hogyan autóztunk egy szép napon 1978-ban a piros makadámúton, Trieszttől nem messze, s találtuk magunkat Oprtaljban, az általam látott egyik legkülönösebb városkában. Jártuk a teljesen üres utcákat, csak a szél süvített a sarkokon, és egyszerre hatalmas, boltozatos teraszon találtuk magunkat a pusztuló szőlőskertekre és a parlagon maradt földekre nyíló csodálatos kilátással. Társnőmnek a szél borzolta a haját, mint valami filmben. Igen, ha az ember lírai hangulatban van, akkor az üres utcák, a pusztuló szőlőskertek és a megműveletlen földek látványa is csodálatos lehet. Október volt, és a leveleket sodorta a szárazföldi levegő által a Karsztra és Isztriára küldött őszi bóra. Azt mondtam, nézd, ezen a teraszon üldögéltek este a munka után, talán malvaziát ittak, talán verték a blattot vasárnaponként, és a terasz sarkában helyi zenészek kvartettje isztriai dallamokat játszott. Most csak a bóra tutul mindenütt. Nem tudom, milyen most arrafelé, de isztriai csavargásunk idején, a hetvenes évek végén tizenhét ember élt Oprtaljban az ötszázból, mert a háború végét annyian érték meg ott. Ezrek és ezrek hagyták el Isztriát, kezdetben a kultúrharcok, aztán a fasiszta erőszak, majd a háború utáni nemzetiségi összecsapások lezárását jelentő hatalmas exodusban, majd az új, a forradalmi erőszak mindent megoldott. Maradtak Oprtalj üres utcái, megműveletlen földjei és az örökös bóra, mely melankolikus tutulásával és az ablaktáblák döngetésével beszél a történelem mulandóságáról és következményeiről. Arról, hogy a tájat újabb és újabb politikai térképek rajzolják át, emiatt érkeznek és távoznak az emberek, a táj meg itt marad, belakva vagy üresen, megművelt vagy gazzal és bozóttal benőtt földekkel.
És ahogyan az olaszok elhagyták Isztriát a második világháború után, úgy hagyta el több tízezer szlovén Triesztet és környékét az első világháborút követően, menekülve a fasizmus növekvő dagálya, Mussolini feketeingesei elől, akik a város közepén színházastól, olvasóköröstől és kávéházastól felgyújtották a szlovén Népházat. És kicsit arrébb az Oprtalj nevű kihalt városkától, Isztria csücskében ott a Brioni-szigetcsoport, a paradicsomi szépségnek iparmágnásokkal, nagybirtokosokkal valamint nagy és kicsiny politikai diktátorokkal belakott szigetvilága. Gyermekkorom hőse a filmhíradókban fehér marsalli egyenruhában sétál a Sirály nevű jacht fedélzetén, a korlátnak támaszkodik, elgondolkodva tekint a messzeségbe, talán delfineket lát, fényképez. Ma arra gondolok, talán nem is delfineket látott, hiszen innen délnek csak egy órányi hajóút a Goli otok, a Kopár-sziget, bizonyára megpillantotta néhányszor, és vajon gondolt-e arra, hogy mi történik ott? A kommunista Jugoszlávia politikai foglyoknak fenntartott rettenetes koncentrációs táborában. 
Egyszóval: mióta a tizenkilencedik század végén elindult Triesztből Habsburg Miksa katonai expedíciója, hogy a messzi Mexikóban a főherceget császárrá koronázzák, a Földközi-tengernek ez a pereme, ez az európai szárazföldbe legmélyebben benyúló öble véres drámák, nemzetiségi és ideológiai összecsapások színtere volt, nyomukban kiürült városokkal, falvakkal meg a hontalanok tovahömpölygő folyamaival. A világnak e pontján a huszadik században lejátszódó dráma sokkal korábban kezdődött, az úgynevezett kultúrharccal, melynek résztvevői közül senki sem számított a kultúrálatlan és brutális következményekre. A honszeretetet csak egy lépés választja el a más nyelvet beszélő szomszédok elleni agressziótól, egy következő lépés meg a társadalommegváltó elképzeléseket a koncentrációs táboroktól. 
Trieszt, a kereskedés és az utazások nyitott városa egyszersmind az elképzelhetetlen emberi szűkkeblűség városa is volt, a kozmopolita irodalomé meg a kegyetlen nacionalista leszámolásoké is. Isztriának és tengerpartjának paradicsomi szépsége az emberi türelmetlenség és erőszak számára szolgált díszletként.   
Akkor az üres Oprtaljban nem sejthettem, hogy a népvándorlások, etnikai tisztogatások és a hatalmas demográfiai űrök története rövidesen megismétlődik, hogy új térképek születnek, beleavatkoznak az emberi sorsokba, és drámai módon megváltoztatják az életet. Az összeomló hatalmas ország új pusztaságokat hagyott maga után, Vukovár, a Duna menti idilli kisváros fekete romjait, kiürült bosnyák falvakat a zöld erdők között, a "Vihar" hadművelet által kipusztított vidéket, amit egy másik utazáson bámultam iszonyodva, Dalmáciából tartva Horvátország belseje felé. Van elég filmfelvétel, a televízió mindennap otthonunkba hozta a képeket a mezőn át valami város felé rohanó katonákról, amint bizonyos cél felé mutatnak, derékszögben meghajolva, a háborús menekültek és a lerombolt házak képeit. Azon az úton horvát ismerősöm elmagyarázta, mi a különbség a horvát és a szerb ház között. Arra gondoltam, az emberek nemcsak a nyelvi és a kulturális különbségek miatt harcoltak, hanem azért is, mert tisztában vannak a különböző építészeti hagyományokkal. De tévedtem. Semmi különbség nem volt a házak építésében, akkora biztos nem, mint a nyelvben, vallásban és történelmi tradícióban. A huszadik században horvátok és szerbek egyforma házakat emeltek, Dalmáciában a turisztikai fellendülés utóbbi éveiben egyformán túlméretezett, mindenféle pillérekkel és mesébe illő oszlopsorokkal ékesített házakat. 
A különbség nem az építésben volt, hanem a rombolásban. 
Az a "szerb ház", melynek a teteje szinte teljesen ép, de azon kívül semmi sincs benne. Azért, mondta az ismerős, mert a mieink aláaknázták az alapokat, a ház szépen összerogyott, és ha jól volt megcsinálva, a tető szinte teljesen ép maradt. A "horvát házra" viszont fentről rontottak, s a teteje van teljesen szétrombolva. Ezt a dicső Jugoszláv Néphadsereg dicső tüzérsége művelte Zadar felé haladtában. A gránátok a horvát házak tetejére potyogtak, és a szerb házakat épen hagyták, mert a jugoszláv hadsereg jó tüzérei nem lövöldöztek össze-vissza. Mégis meg kellett hátrálniuk. Jött a horvát hadsereg, melynek viszont kiváló utászai voltak.      
   És már ez is csak anekdota, mert a házak nagy részét újra helyreállították. A tenger felé száguldó kocsi ablakából a turisták mutogatják egymásnak a romokat, így űzve el az út egyhangúságát: látod, tizenöt évvel ezelőtt itt háború volt. Miért is?
  És az új évezred elején megint úgy érezzük, hogy ezek régen lezajlott drámák, régi eltévelyedések, és e dráma szereplői valaha elveszett vagy kivándorolt emberek. Nemcsak a különböző békeaktivisták és emberjogi harcosok, hanem a politikusok, a televíziós műsorvezetők és a kommentátorok is mind varázsszavakat ismételnek, hogy azok védjenek meg bennünket a türelmetlenség és az erőszak átkaitól. A "multikultúra" és a "másság", a különbözőségek, a kisebbségek tisztelete. Dühösen méregettek, amikor egyszer azt találtam mondani, hogy a multikultúra az agronómia területéhez tartozó fogalom. 
A kultúrált, azaz kíváncsi és alkotó ember eleve multikulturális, nem létezhet semmiféle kulturális önkény közepette. És semmire sem megyünk a "másság" szóvirágaival, ha nem vagyunk képesek nap mint nap együtt élni az emberi, a nyelvi, a kulturális és az alkotói különbségekkel. 
Igaz, hogy a huszadik század mozijaiban, a saját életünkben látottak, hallottak és átéltek után mi már egyetlen történetbe sem léphetünk a Volta mozit és főszereplőit jellemző romlatlan természetességgel. Sohasem fogunk visszatérni abba a közös európai gazdasági és kulturális térről alkotott természetességbe, melyben a különböző nyelvű, foglalkozású és tehetségű emberek a Volta filmszínházak európai projektjét a múlt század elején kialakították.
Projektjük mindössze kisebb pénzügyi fiaskóval zárult, de utána hamar magukhoz tértek. Az utánuk jövőknek meg kellett érniük Európa erkölcsi, filozófiai és fizikai csődjét. És mi, akik biztosak voltunk abban, hogy nemzeti vagy ideológiai vitákból soha többé nem lesz háború, és háború egyáltalán nem lesz többé, a századvégen láttuk, hogy a nyelvi és kulturális különbségek miként változtak át "szerb" és "horvát" házakká. Elég nevetségesnek tűnhetünk határtalan reményünkben, hogy ennek az egésznek most már igazán vége van. Amikor történeteinkkel, cikkeinkkel és könyveinkkel - mintha az irodalom eleve másról is szólna, mint a "másságról" - arra törekszünk, hogy az új évezred kezdetén új tartalmakkal és régi történetekkel töltsük meg az édes együttélés kondérját, a huszadik század eltört korsaját. 
Janez Rebec, a Salone Edison mozi, "il piu elegante salone di Trieste" tulajdonosa, Anton Mahnič és neje, Katarina, akik pár éven át sikeresen vetítettek szerte Isztriában és a mai Szlovénia területén, két munkatársuk, a pirani Frančišek Novak és a trieszti Giuseppe Caris, a trieszti Nicolo Vidakovich és James Joyce angoltanár nem értenének bennünket. Szóra sem tartották volna, nemhogy vitára érdemesnek ezt a diskurzust a szóban forgó hölgyek és az urak, akik 1909 októberében a művészet és az üzlet, vagyis az elsötétített teremben vászonra vetített mozgó képek kedvéért gyűltek össze Triesztben.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
 

Az esszé rövidesen megjelenik a Jelenkor Kiadó készülő Balkán-antológiájában.

Bibliográfia

JANČAR, Drago
Kaján vágyak
Osiris, 1997

Az angyal pillantása
Jelenkor, 1997

Zajgás a fejben
Jelenkor, 2001

Katarina, a páva és a jezsuita
Jelenkor, 2006

"Jelentés Hetedhétországból"
Magyar Lettre Internationale, 4

"Törzsek vagy Európa"
Magyar Lettre Internationale, 6

"Augsburg"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Harangzúgás"
Magyar Lettre Internationale, 36 
 

"Zajgás a fejben"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Katarina, a páva és a jezsuita"
Magyar Lettre Internationale, 58



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret