Drago Jančar
A Volta filmszínház
(Triesztben, Bukarestben vagy Dublinban)
1909 őszének egy közelebbről meg nem határozható napján Triesztben találkozott
először Janez Rebec, a Salone Edison mozi, ez az akkoriban, mint a kortársak
hírül adják, "il piu elegante salone di Trieste" tulajdonosa, Anton Mahnič
és felesége Katarina, aki már több éve vetített Isztria-szerte és a mai
Szlovénia településein, két munkatársuk, a pirani Frančišek Novak és a
trieszti Giuseppe Caris, James Joyce, a trieszti Berlitz Nyelviskola tanára
és barátja, Nicolo Vidakovich, trieszti ügyvéd. James Joyce elújságolta
az egybegyűlteknek, hogy tud olyan félmilliós várost, ahol egyetlenegy
mozi sincs, miközben Triesztben már huszonegy működik. - Hol az a város?
- kérdezték csodálkozva. Joyce nem árulta el mindjárt a titkot, mert az
túl értékes volt. Kis idő múlva kibökte, hogy Írországban. Fogták Írország
térképét, Joyce rámutatott Dublinra, aztán Belfastra meg Corkra, két egymáshoz
közeli városra. Ha Dublinban sikerülne mozit nyitniuk, akkor gyorsan kiterjeszthetnék
a hálózatot más városokra is, melyek igencsak ki vannak éhezve a mozgó
képek új művészetére. Joyce kezdetnek Dublinban szervez meg mindent, ami
a mozinyitáshoz szükséges, mert oda való, jól ismeri a várost, persze ha
az urak készek pénzt fektetni az elképzelésbe. Janez Rebec és társai, akiknek
a Salon Edison mellett volt még egy mozijuk, a Volta, s egy ugyanilyen
nevű mozijuk Bukarestben is, lelkesen fogadták a tanár ötletét, és október
16-án aláírták vele a szerződést, amit Joyce életrajzírója, John McCourt
izgalmas dokumentumként emleget, mint annak a bizonyítékát, hogy James
Joyce impresszív kereskedő volt, és krónikus szegénysége ellenére is tudott
a pénzzel bánni. Joyce ugyanis mindössze a tudását és írországi helyismeretét
fektette a projektbe, mely a szerződés szerint az eladott jegyek árának
tíz százalékát hozta volna neki, míg Rebec és a többiek nem kis összeggel
folytak az üzletbe.
Az új társak vígan munkához láttak, Joyce volt a legoptimistább, egy
levelében meg is írta, milyen nagy pénzt lehet keresni a mozival, "egyes
mozitulajdonosok milliomosok lettek." Jó oka volt így vélekedni, az új
művészet a diadalútját járta, a nagyszámú trieszti moziban új és új filmeket
vetítettek, főként franciákat, Aladdin csodalámpájától (Aladin, ovvero
la lampada meravigliosa) és az Alvó szépségtől (La Bella Addormentata)
kezdve, A szocializmustól a nihilizmusig (Dal Socialismo al Nihilismo)
című különös filmen keresztül egészen az olyan megfilmesített operákig,
mint a Faust, a Varázsfuvola, a Don Giovanni vagy az Othello. Így volt
az egész monarchiában és egész Európában, az emberek tódultak a mozikba,
és úgy látszott, az első és egyetlen filmszínház megnyitása Dublinban is
biztos sikerrel kecsegtet. Csak Joyce bátyja, Stanislaus volt kissé szkeptikus,
úgy vélte, a mozira rátelepszik az amerikai korrupció, és kételkedett benne,
hogy az új találmány Dublinban sikert hozna. Igaza volt. Joyce, aki még
ugyanabban a hónapban Triesztből Dublinba utazott, jól teljesítette a feladatát,
a Mary Streeten megfelelő áron talált helyiségeket, és jó hirdetéseket
helyezett el a lapokban. 1909. december 20-án Dublinban ünnepélyesen megnyitották
a Volta filmszínházat. A programon Az elvarázsolt kastély (The Bewitched
Castle) szerepelt és egy másik film is, olyan címmel, amit a társak talán
nem néztek volna jó szemmel, ha elgondoljuk, mi következett később: How
to pay bills easily? (Hogyan fizessük ki könnyen a számláinkat?). A kezdeti
siker után a dublini Volta filmszínház csúszni kezdett lefelé, gyűltek
a rendezetlen számlák, a társak ide-oda utaztak Trieszt és Dublin között
az újabb és újabb filmekkel, de egyre romlott a látogatottság, a jegybevétel
nem fedezte a kiadásokat. A Krokodilvadászat és a Quo Vadis sem lelkesítette
fel eléggé az íreket, akik nem tódultak a moziba, hogy megmentsék a projektet
a krokodilok vagy a gladiátorok kedvéért. 1910 áprilisában Rebec, Novak
és Caris közölte Joyce-szal, hogy a vállalkozás elbukott. Mahnič még ugyanabban
a hónapban Dublinba utazott, és áron alul eladta a mozit. Az egyetlen,
akit nem ért veszteség az ügyletben, James Joyce volt, hiszen az ötletén
kívül semmit sem ruházott be.
E kevéssé ismert, szokatlan, s a maga módján meglehetősen mulatságos
történetet nem azért közlöm, mintha Joyce biográfusaként a nagy író szervezői
és üzleti képességei lelkesítenének, nem is az európai filmművészet és
filmipar első lépéseiről akarnék beszámolni. Valami más miatt találom izgalmasnak
a történetet. Joyce számos levelében elég pontosan beszámol kalandos vállalkozásáról,
de sehol sem tesz említést arról, hogy a vállalkozás elé bármi nemű állami
vagy hivatalos akadály tornyosult volna. Alapos és terjedelmes életrajzai
egy szóval sem szólnak erről, nem foglalkoznak e hőstett mozzanataival.
Avval, hogy egy ambiciózus csoport a huszadik század elején nemcsak a saját
városában nyit mozikat, hanem Bukarestben és Dublinban is. Nyilván semmiféle
vám- vagy adókorlát, semmilyen állami megkötés, semmilyen nemzeti vagy
ideológiai előítélet nem áll az útjukban, egyesíti őket az új művészet
- meg a nyereség - iránti lelkesedés, s az európai térséget magától értetődően
nyitott színtérként élik meg, ahol Triesztben, Bukarestben vagy Dublinban
egyaránt jól és otthonosan érezhetik magukat.
Ez a század eleji trieszti társaság alig száz évvel később bizonyára
döbbenten hallgatna bennünket, ahogy Régi és Új Európáról meg az Unió történelmi
magvához tartozó és az újonnan csatlakozó országok integrációjának nehézségeiről
beszélünk. El kellene magyaráznunk, hogy Bukarest most e világ másik végén
a Régi Európához fokozatosan integrálódó Új Európához tartozik. Azt is
közölnünk kellene, hogy Janez Rebecet Bukarestben bezárták volna, ha a
pénzéből az utóbbi ötven évben ott akarja megalapítani a Volta mozit. De
ha Dublinban akarná is, adminisztratív, vám- és adóakadályok seregét kellene
előbb leküzdenie. Kétségkívül az olasz a közös nyelvük, de valamennyien
tudnak más nyelveken is, angolul, németül, szlovénul és horvátul. Valószínűleg
bolondnak néznének bennünket, ha multikulturális társadalomról, a "másik"
és a "másság"iránti tolerancia és megértés szükségességéről hallanának,
vagy ha előadnánk nekik a közös európai identitás kultúrák közötti párbeszédéről
szóló jól ismert politikai tirádákat. Vagy magukat éreznék bolondnak, mert
egy kukkot sem értenének a mi új nyelvünkből. A másság, a nyelvi, nemzeti,
kulturális és európai identitás, a javak és az eszmék szabad áramlása,
s ezzel az is, amit ma multikulturalizmusnak nevezünk, annyira magától
értetődő volt a huszadik század elején, hogy nem igényelt semmiféle külön
elnevezést.
Amikor elmondtam valakinek a Volta mozi tündöklésének és bukásának
történetét, az illető úgy vélte, Joyce meg a társai csodabogarak voltak.
Valóban azok lettek volna? Vagy mi vagyunk a csodabogarak, akik ma a másság
tiszteletéről beszélünk, miközben egy elképzelt közös világ létrehozásán
gondolkodunk.
Persze nem azt akarom mondani, hogy Európa 1909-ben maga lett volna
a határok nélküli nyitottság és boldogság Árkádiája, ahol gombamód szaporodtak
az új filmszínházak, és nyitott tájait a nemzeti és emberi tolerancia szelleme
lengte át. Azt sem gondolom, hogy akkoriban Trieszt lett volna az emberi
vágyak és a kölcsönös megértés eszményi kikötője. Pont ebben az időben
keltek lábra Európa-szerte a még jobb világról szóló megváltó eszmék. Embrionális
állapotban leledzettek, és akkor még nem lehetett tudni, miféle szörnyeteg
bújik ki belőlük nemsokára. Ezek az eszmék nem voltak eleve rosszak, csak
az volt velük a baj, hogy kizárták az összes többi társadalmi és kulturális
elképzelést, és szinte valamennyien úgy képzelték el tulajdon megvalósulásukat,
mint a hatalomba, Rómába, Berlinbe vagy Moszkvába való bevonulást. A társaságot,
mely a Volta filmszínházak hálózatát szerette volna kiépíteni Európa-szerte,
hogy az emberek elgondolkodjanak, kacagjanak vagy elérzékenyüljenek a mozgóképek
láttán, a csodabogarakat, akik még keresni is akartak ilyen haszontalansággal,
mint a film, hogy azt ne mondjam, filmművészet, 1909-ben már nacionalisták,
anarchisták és mindenféle társadalmi reformátorok vették körül. Ha a filmdramaturgia
nyelvén akarnám kifejezni magam, úgy fogalmaznék, ez volt az expozíció,
amikor a néző még nem sejti, milyen irányt vesz a történet. Mintha az angoltanár
James Joyce sejtené a végkifejletet, rövidesen távozik a nyüzsgő, soknyelvű
és sokkultúrájú tengermelléki Babilonból.
Ma már tudjuk, hogy a történet valóban rossz, tulajdonképpen merőben
rossz irányt vett. A világfordítók, akik a világot másként fogták fel,
mint a trieszti filmes társaság, úgy vélték, hogy a nyelveknek ez az egyvelege
nemcsak hogy teljesen szükségtelen, hanem ártalmas is. A mi nyelvünk, a
mi kultúránk, a mi pártunk, a mi doktrínánk, a társadalmi egység
- a különbözőség helyett, mellyel az európai világ eme része egészen jól
elboldogult, kereskedett, tanult, szórakozott és tárgyalt a Volta filmszínházakról,
rövidesen más képeket vetít a vászonra: fekete egyenruhás vállas férfiút
hatalmas tömeg előtt, szónoki emelvényen vagy derékig levetkőzve aratás
után, amint egy pilótakabinból teátrálisan kinyilvánítja az egyik vagy
másik kultúra vagy nyelv felsőbb- vagy alsóbbrendűségét; trieszti lapja
azt írta, hogy ebben az olasz városban, az otthonukban elszaporodtak az
idegen nyelvű szlovén poloskák. Tudvalevő, hogy mit kell tenni a poloskákkal.
A Volta filmszínházban egyre ritkábban vetítettek olyan filmeket, mint
a La Bella Addormentata, és egyre többször a menetelő ifjak képeit, amint
a Giovinezzát éneklik: Ifjúság, ó, ifjúság/messze szállj...
Európa másik végén, egy másik pompás tengerparti városban, Pétervárott
felfegyverzett munkások és parasztok menetelnek a filmvásznon pár évvel
azután, hogy a várost átnevezik Leningrádnak, a mozikban a munkagyőzelmekről
zengenek a dalok, nevető lányok aratják a gabonát, a fiúk feltűrt ingekben
tolják a talicskákat a töltések tetejére. Többé senkit sem érdekelnek Az
elvarázsolt kastélyhoz vagy az Angelika nővérhez hasonló filmek. A Volta
mozi körül összegyűlt trieszti társaságnak hamarosan többé sehol sincs
helye Európában. El kell döntened, kihez tartozol, melyik néphez, melyik
rasszhoz, melyik párthoz, melyik ideológiához. Szükségtelen folytatni,
mert a folytatást ismerjük: a világfelforgatók hamarosan leigáznak mindent,
embereket és gazdaságot, kultúrát és művészetet, és a filmet ütőképes propagandaeszközzé
silányítják.
Tébolyodott ideologikus évszázad következik az európai városok terein
hullámzó tömegekkel, forradalmakkal, díszszemlékkel és lelkesítő beszédekkel,
melyeket megörökített a filmszalag, továbbá gyilkosságokkal, cellákkal,
kihallgatásokkal, deportálásokkal, lágerekkel, orgyilkosságokkal és tömegmészárlásokkal.
A Volta mozi szépen kezdődő története az emberhalál titkos színterein végződik,
melyeket egyetlen kamera sem örökített meg.
Oprtaljban, Trieszttől nem messze
Idillien kezdődik a másik történet is, melyben e sorok írója találja
magát. Arról szól, hogyan autóztunk egy szép napon 1978-ban a piros makadámúton,
Trieszttől nem messze, s találtuk magunkat Oprtaljban, az általam látott
egyik legkülönösebb városkában. Jártuk a teljesen üres utcákat, csak a
szél süvített a sarkokon, és egyszerre hatalmas, boltozatos teraszon találtuk
magunkat a pusztuló szőlőskertekre és a parlagon maradt földekre nyíló
csodálatos kilátással. Társnőmnek a szél borzolta a haját, mint valami
filmben. Igen, ha az ember lírai hangulatban van, akkor az üres utcák,
a pusztuló szőlőskertek és a megműveletlen földek látványa is csodálatos
lehet. Október volt, és a leveleket sodorta a szárazföldi levegő által
a Karsztra és Isztriára küldött őszi bóra. Azt mondtam, nézd, ezen a teraszon
üldögéltek este a munka után, talán malvaziát ittak, talán verték a blattot
vasárnaponként, és a terasz sarkában helyi zenészek kvartettje isztriai
dallamokat játszott. Most csak a bóra tutul mindenütt. Nem tudom, milyen
most arrafelé, de isztriai csavargásunk idején, a hetvenes évek végén tizenhét
ember élt Oprtaljban az ötszázból, mert a háború végét annyian érték meg
ott. Ezrek és ezrek hagyták el Isztriát, kezdetben a kultúrharcok, aztán
a fasiszta erőszak, majd a háború utáni nemzetiségi összecsapások lezárását
jelentő hatalmas exodusban, majd az új, a forradalmi erőszak mindent megoldott.
Maradtak Oprtalj üres utcái, megműveletlen földjei és az örökös bóra, mely
melankolikus tutulásával és az ablaktáblák döngetésével beszél a történelem
mulandóságáról és következményeiről. Arról, hogy a tájat újabb és újabb
politikai térképek rajzolják át, emiatt érkeznek és távoznak az emberek,
a táj meg itt marad, belakva vagy üresen, megművelt vagy gazzal és bozóttal
benőtt földekkel.
És ahogyan az olaszok elhagyták Isztriát a második világháború után,
úgy hagyta el több tízezer szlovén Triesztet és környékét az első világháborút
követően, menekülve a fasizmus növekvő dagálya, Mussolini feketeingesei
elől, akik a város közepén színházastól, olvasóköröstől és kávéházastól
felgyújtották a szlovén Népházat. És kicsit arrébb az Oprtalj nevű kihalt
városkától, Isztria csücskében ott a Brioni-szigetcsoport, a paradicsomi
szépségnek iparmágnásokkal, nagybirtokosokkal valamint nagy és kicsiny
politikai diktátorokkal belakott szigetvilága. Gyermekkorom hőse a filmhíradókban
fehér marsalli egyenruhában sétál a Sirály nevű jacht fedélzetén, a korlátnak
támaszkodik, elgondolkodva tekint a messzeségbe, talán delfineket lát,
fényképez. Ma arra gondolok, talán nem is delfineket látott, hiszen innen
délnek csak egy órányi hajóút a Goli otok, a Kopár-sziget, bizonyára megpillantotta
néhányszor, és vajon gondolt-e arra, hogy mi történik ott? A kommunista
Jugoszlávia politikai foglyoknak fenntartott rettenetes koncentrációs táborában.
Egyszóval: mióta a tizenkilencedik század végén elindult Triesztből
Habsburg Miksa katonai expedíciója, hogy a messzi Mexikóban a főherceget
császárrá koronázzák, a Földközi-tengernek ez a pereme, ez az európai szárazföldbe
legmélyebben benyúló öble véres drámák, nemzetiségi és ideológiai összecsapások
színtere volt, nyomukban kiürült városokkal, falvakkal meg a hontalanok
tovahömpölygő folyamaival. A világnak e pontján a huszadik században lejátszódó
dráma sokkal korábban kezdődött, az úgynevezett kultúrharccal, melynek
résztvevői közül senki sem számított a kultúrálatlan és brutális következményekre.
A honszeretetet csak egy lépés választja el a más nyelvet beszélő szomszédok
elleni agressziótól, egy következő lépés meg a társadalommegváltó elképzeléseket
a koncentrációs táboroktól.
Trieszt, a kereskedés és az utazások nyitott városa egyszersmind az
elképzelhetetlen emberi szűkkeblűség városa is volt, a kozmopolita irodalomé
meg a kegyetlen nacionalista leszámolásoké is. Isztriának és tengerpartjának
paradicsomi szépsége az emberi türelmetlenség és erőszak számára szolgált
díszletként.
Akkor az üres Oprtaljban nem sejthettem, hogy a népvándorlások, etnikai
tisztogatások és a hatalmas demográfiai űrök története rövidesen megismétlődik,
hogy új térképek születnek, beleavatkoznak az emberi sorsokba, és drámai
módon megváltoztatják az életet. Az összeomló hatalmas ország új pusztaságokat
hagyott maga után, Vukovár, a Duna menti idilli kisváros fekete romjait,
kiürült bosnyák falvakat a zöld erdők között, a "Vihar" hadművelet által
kipusztított vidéket, amit egy másik utazáson bámultam iszonyodva, Dalmáciából
tartva Horvátország belseje felé. Van elég filmfelvétel, a televízió mindennap
otthonunkba hozta a képeket a mezőn át valami város felé rohanó katonákról,
amint bizonyos cél felé mutatnak, derékszögben meghajolva, a háborús menekültek
és a lerombolt házak képeit. Azon az úton horvát ismerősöm elmagyarázta,
mi a különbség a horvát és a szerb ház között. Arra gondoltam, az emberek
nemcsak a nyelvi és a kulturális különbségek miatt harcoltak, hanem azért
is, mert tisztában vannak a különböző építészeti hagyományokkal. De tévedtem.
Semmi különbség nem volt a házak építésében, akkora biztos nem, mint a
nyelvben, vallásban és történelmi tradícióban. A huszadik században horvátok
és szerbek egyforma házakat emeltek, Dalmáciában a turisztikai fellendülés
utóbbi éveiben egyformán túlméretezett, mindenféle pillérekkel és mesébe
illő oszlopsorokkal ékesített házakat.
A különbség nem az építésben volt, hanem a rombolásban.
Az a "szerb ház", melynek a teteje szinte teljesen ép, de azon kívül
semmi sincs benne. Azért, mondta az ismerős, mert a mieink aláaknázták
az alapokat, a ház szépen összerogyott, és ha jól volt megcsinálva, a tető
szinte teljesen ép maradt. A "horvát házra" viszont fentről rontottak,
s a teteje van teljesen szétrombolva. Ezt a dicső Jugoszláv Néphadsereg
dicső tüzérsége művelte Zadar felé haladtában. A gránátok a horvát házak
tetejére potyogtak, és a szerb házakat épen hagyták, mert a jugoszláv hadsereg
jó tüzérei nem lövöldöztek össze-vissza. Mégis meg kellett hátrálniuk.
Jött a horvát hadsereg, melynek viszont kiváló utászai voltak.
És már ez is csak anekdota, mert a házak nagy részét újra
helyreállították. A tenger felé száguldó kocsi ablakából a turisták mutogatják
egymásnak a romokat, így űzve el az út egyhangúságát: látod, tizenöt évvel
ezelőtt itt háború volt. Miért is?
És az új évezred elején megint úgy érezzük, hogy ezek régen
lezajlott drámák, régi eltévelyedések, és e dráma szereplői valaha elveszett
vagy kivándorolt emberek. Nemcsak a különböző békeaktivisták és emberjogi
harcosok, hanem a politikusok, a televíziós műsorvezetők és a kommentátorok
is mind varázsszavakat ismételnek, hogy azok védjenek meg bennünket a türelmetlenség
és az erőszak átkaitól. A "multikultúra" és a "másság", a különbözőségek,
a kisebbségek tisztelete. Dühösen méregettek, amikor egyszer azt találtam
mondani, hogy a multikultúra az agronómia területéhez tartozó fogalom.
A kultúrált, azaz kíváncsi és alkotó ember eleve multikulturális, nem
létezhet semmiféle kulturális önkény közepette. És semmire sem megyünk
a "másság" szóvirágaival, ha nem vagyunk képesek nap mint nap együtt élni
az emberi, a nyelvi, a kulturális és az alkotói különbségekkel.
Igaz, hogy a huszadik század mozijaiban, a saját életünkben látottak,
hallottak és átéltek után mi már egyetlen történetbe sem léphetünk a Volta
mozit és főszereplőit jellemző romlatlan természetességgel. Sohasem fogunk
visszatérni abba a közös európai gazdasági és kulturális térről alkotott
természetességbe, melyben a különböző nyelvű, foglalkozású és tehetségű
emberek a Volta filmszínházak európai projektjét a múlt század elején kialakították.
Projektjük mindössze kisebb pénzügyi fiaskóval zárult, de utána hamar
magukhoz tértek. Az utánuk jövőknek meg kellett érniük Európa erkölcsi,
filozófiai és fizikai csődjét. És mi, akik biztosak voltunk abban, hogy
nemzeti vagy ideológiai vitákból soha többé nem lesz háború, és háború
egyáltalán nem lesz többé, a századvégen láttuk, hogy a nyelvi és kulturális
különbségek miként változtak át "szerb" és "horvát" házakká. Elég nevetségesnek
tűnhetünk határtalan reményünkben, hogy ennek az egésznek most már igazán
vége van. Amikor történeteinkkel, cikkeinkkel és könyveinkkel - mintha
az irodalom eleve másról is szólna, mint a "másságról" - arra törekszünk,
hogy az új évezred kezdetén új tartalmakkal és régi történetekkel töltsük
meg az édes együttélés kondérját, a huszadik század eltört korsaját.
Janez Rebec, a Salone Edison mozi, "il piu elegante salone di Trieste"
tulajdonosa, Anton Mahnič és neje, Katarina, akik pár éven át sikeresen
vetítettek szerte Isztriában és a mai Szlovénia területén, két munkatársuk,
a pirani Frančišek Novak és a trieszti Giuseppe Caris, a trieszti Nicolo
Vidakovich és James Joyce angoltanár nem értenének bennünket. Szóra sem
tartották volna, nemhogy vitára érdemesnek ezt a diskurzust a szóban forgó
hölgyek és az urak, akik 1909 októberében a művészet és az üzlet, vagyis
az elsötétített teremben vászonra vetített mozgó képek kedvéért gyűltek
össze Triesztben.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Az esszé rövidesen megjelenik a Jelenkor Kiadó készülő Balkán-antológiájában.
Bibliográfia
JANČAR, Drago
Kaján vágyak
Osiris, 1997
Az angyal pillantása
Jelenkor, 1997
Zajgás a fejben
Jelenkor, 2001
Katarina, a páva és a jezsuita
Jelenkor, 2006
"Jelentés Hetedhétországból"
Magyar Lettre Internationale, 4
"Törzsek vagy Európa"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Augsburg"
Magyar Lettre Internationale, 7
"Harangzúgás"
Magyar Lettre Internationale, 36
"Zajgás a fejben"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Katarina, a páva és a jezsuita"
Magyar Lettre Internationale, 58
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|