stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ivajlo Dicsev
Szófia, a folyékony város

(SZÓFIA) - A modernizálás geográfiával helyettesíti a transzcendenciát, más helyek  elérhetetlen példaképekként a tökéletlenség krónikus érzésével töltenek el. A dolgok mozognak, változnak, fejlődnek, összeomlanak, és - abbéli igyekezetükben, hogy valami mássá váljanak, mint amik valójában - úton vannak. Aztán, amikor a haladás mítosza eltűnik szem elől, a modernizálás inkább csak tudatállapottá válik, az ideiglenesség éthoszává. Lehet, hogy ez kissé elkedvetlenítően hangzik, de elég Szófiára vetni egy pillantást, hogy átlássuk, megvan az egésznek a kellemes oldala is.

A migránsok városa
Egy város minden definíciója kapcsolódik a helybeliek és az idegenek közötti megkülönböztetéshez. Szófiában elsőre az a meglepő, hogy ezek a szerepek némileg keverednek: A város lakossága 127 év alatt majdnem a kétszázszorosára nőtt, és ez azt jelenti, hogy Szófia jelenlegi lakóinak egyharmada elsőgenerációs, egy másik harmada pedig második generációs bevándorló. A város 20 ezer fős lakosságának a felét az oszmán időszak végén törökök tették ki, akik 1877-ben az előrenyomuló orosz hadsereg elől menekültek ide. Manapság senki sem tudja pontosan megmondani, hány ember él tényleg ebben a városban; hivatalosan 1,2 millió, más becslések szerint viszont ezen felül még legalább fél millióan élnek itt illegálisan. Mint a legtöbb más bolgár város esetében, itt is meglepő az a tény, hogy ilyen bizonytalanok a hatóságok hivatalos adatai a lakosok tényleges számát illetően. Ezek az adatok normális esetben túltesznek a valóságon, mivel egyfelől meghatározatlan számú ember megy el évekre külföldre dolgozni, anélkül hogy hivatalosan kijelentkezne, másfelől a helyhatóságok is érdekeltek a magasabb létszám fenntartásában, hogy több anyagi támogatást kapjanak nemzeti és európai projektekből. Szófia problémája azonban ezzel éppen ellentétes: Az ország bőven a legnagyobb városaként - Plovdiv a második legnagyobb alig 400 ezer lakossal - nincs rászorulva, hogy a saját nagyságát fitogtassa. Éppen ellenkezőleg: Minél magasabbak a számok, annál nyilvánvalóbbá válik egy megfelelő várospolitika hiánya a városvezetés részéről, hiszen a város központja a várostervezők szerint legfeljebb 250 ezer lakos elhelyezésére alkalmas.  Egy példa: Mivel tudja a városi tanács megmagyarázni azt a tényt, hogy az elmúlt évtizedben egyetlen aluljáró sem épült Szófia központjában, bár a lakosság száma drasztikusan megnőtt, és egyre többen járnak autóval?
Szófia népességnövekedésének majdnem háromnegyede alapul a migráción, ennek az üteme pedig jelentős. Három évvel az 1876-os etnikai tisztogatások után a lakosság száma megduplázódott, és elérte a 20 ezret. Az 1892-es népszámláláskor újra megduplázódott, és ezzel Szófia már lehagyta az olyan régi városi központokat, mint Plovdiv és Rusze, amelyek a birodalomban mindig fontos szerepet játszottak. Az 1950-es, 60-as években, amikor az erőltetett iparosítás együtt járt azzal az ideologikus célkitűzéssel, hogy a szocialista fővárosnak megfelelő munkásosztályt kell "teremteni", tovább folytatódott a lakosság számának jelentős növekedése. Ez magyarázza az olyan, gazdasági szempontból abszurd döntéseket, mint hogy a legnagyobb bolgár acélüzemet, Kremikovzit Szófia völgyében állítsák föl, ahelyett hogy egy tengeri kikötő vagy egy vasércbánya közelében építették volna meg. A mezőgazdaság és az ipar gazdasági összeomlása az 1990-es években végül megint sok ezreket hozott Szófiába munkalehetőséget keresni a szolgáltató szektorban. 

A "két nagypapa taktika"
Az őshonos szófiai lakosság megítélése mindig problematikus volt: a nemzeti elitek az ország más, tekintélyesebb részeiből - mert ott zajlott a nemzeti forradalom, onnan valók voltak annak hősei is - jöttek az új fővárosba, amelyet az oroszok geopolitikai megfontolásokból választottak ki. (Mivel a Balkán-hegységtől délre fekszik, Szófia földrajzilag Dél-Bulgáriához tartozott. Dél-Bulgária nagyobb része az 1879-es Berlini Kongresszus döntésével visszakerült az Oszmán Birodalomhoz. Az oroszoknak az a döntése, hogy Szófiát nyilvánítsák fővárosnak - messze nem volt történelmileg vagy kulturálisan indokolt -, annak jelzésére szolgált, hogy Bulgária déli része Makedóniával együtt az új szláv állam részét kell hogy képezze.) Az autokton bolgár népességre, a "sopik"-ra gyorsan ráragadt a faragatlanság és az elmaradottság jelzője. Ez a körülmény a 40-es évek végén és az 50-es években megismétlődni látszott, amikor a kommunista ideológusok marginalizálták a "polgári" - azaz a városi - elitet, és szisztematikusan a szegény, paraszti származásúakat támogatta, akikről azt feltételezte, hogy ők elég vonalasak. Szófiát megrohamozták az ideologikus nomádok, akik közül egyesek kimondottan az erdőkből jöttek fegyverrel a kézben, a gazdagokat kidobták a lakásaikból, vagy egyetlen szobába szorították be, a többi szobába pedig a saját rokonaikat költöztették. Évekig jobb volt nem nagyon hangoztatni, hogy valaki eleve Szófiából származik, ezért inkább a "két nagypapa taktika" terjedt el: Nem árt, ha egy bolgárnak mindig akad egy olyan nagypapája, aki a politikai változásokban a mindenkori "helyes oldalon" állt.
 Ki tehát az igazi, született szófiai lakos? Akinek a családja ott lakott már a felszabadulás előtt is? Vagy legalábbis a balkáni háborúk alatti és utáni nagyszámú menekültáradattal került ide és telepedett itt le? Csak a kommunizmus idején már itt élteket kellene "valódi szófiaiaknak" tekinteni, vagy ide kéne venni a legújabb ideologikus urbanizálás úttörőit is?
 Egy lehetséges válasz erre a kérdésre az egész ország számára nyilvánvaló: egy szófiai lakos kiváltságos személy. A városiasság afféle magasabb státusznak tekintése az oszmán időkre megy vissza, amikor a nagy- és kisvárosok ill. települések különleges jogokat élveztek, másféle adókat fizettek, stb. De még egy liberális-demokrata állami berendezkedés sem tudta teljesen kikapcsolni a térbeli differenciálást. Ez jól észrevehető Szófia robbanásszerű növekedésén: a nemzeti intézményeket a sok jólfizető állással ide telepítették, és ez a város kapta az állami beruházások oroszlánrészét is. Konsztantin Galobov szavaival "Abban az időben, amikor Plovdivban még nem volt rendes vízvezeték, Szófiában egy káprázatos Nemzeti Színházat építettünk".("Psychology of the Bulgarian", in: Roumen Daskalov/Ivan Elenkov (Hg.), Why Are We What We Are?, Sofia 1994,  218. )
 A városi privilégiumoknak ezt a rendszerét a kommunizmus alatt hivatalosan is szentesítették és finomították. A tartózkodási engedélyek bevezetése (a szovjet propiszka és a kínai hokon mintájára) olyan következményekkel járt, amit korlátozott mobilitásnak neveznék. A hatóságok döntötték el, hogy valaki faluról a városba költözhet-e. A legnehezebb persze a Szófiába költözés volt, ahol nemcsak lényegesen több volt a munkahely és a szórakozási lehetőség, de ahol az ellátási helyzet is sokkal jobb volt. A területi diszpozitív valójában nagyon hasonlított ahhoz, amit a kapitalizmus alakított ki globális méretekben, és amely a harmadik világból érkező bevándorlókat vetette alá ilyesfajta feltételeknek. A párhuzam a posztkoloniális Nyugattal ennél is tovább megy: abban a rendszerben, amelyet eredetileg azért vezettek be, hogy csak a tőke számára szükséges munkaerőt engedjék be, hamarosan olyan emberek kezdtek dominálni, akik családi okokból kérelmeztek tartózkodási engedélyeket, miközben a (sokszor csak névleges) házasságkötések indokolták az áttelepülések felét. Ahhoz hasonlóan, mint amikor egy német férfi vesz el egy Fülöp-szigeti nőt, az a tény, hogy valaki szófiai, afféle hozományként működött, ami a potenciális partnert lényegesen kívánatosabbá tette. Nem csoda, hogy a fővárost utálták a többiek. "Két ország van: Szófia és a maradék", lehetett sokszor hallani. Paradoxnak tűnhet, hogy egy ilyen kevéssé kifejlett helyi identitástudattal bíró város ilyen magas szinten meg tudott őrizni státuszfüggő privilégiumokat. De ez talán így következetes, mert a privilégiumok kárpótolnak a kulturális kohézió és az urbánus éthosz hiányáért.

Lakástulajdon és helyhezkötődés
Mint az ország többi részében, Szófiában is tízből kilenc ember tulajdonosa a lakásnak, amelyben lakik (Kelet-Németországtól eltérően ez a kommunista időkben is így volt). Hasonló sokan tekintik természetesnek, hogy egész életüket ugyanabban a lakásban éljék le, és azt aztán örökül hagyják a gyerekeikre. Saját lakást eladni a lehető legrosszabb húzásnak számít. Az ingatlanpiac, amelyet 1948-ban a kommunizmus alatt felszámoltak, csak lassan jön újra mozgásba. Az emberek mindig találnak kifogást, hogy miért ne adják el a lakásukat, az árak emelkedésére számítottak mindig és számítanak most is; először, amikor Bulgáriát fölvették a NATO-ba (2004-ben), aztán az EU-csatlakozáskor (2007-ben). Az árak tényleg emelkedtek, de egy boomból eddig még nem érezni semmit. Jellemző, hogy sok ember rendkívüli szegénységben él, a központi fűtést a hálószobán kívül mindenütt lekapcsolják, és mégis konokul vonakodnak eladni a nagyobb lakást, hogy vegyenek helyette egy kisebbet. Az új szociális ellentétek még az "átmenet" 15 évének elteltével is csak lassan öltenek térbeli formát. Az egyes lakóházakban egyre növekszenek a különbségek - a jövedelem, az életmód és a lakók távolabbi kilátásai terén -, és csak ritkán sikerül a lakástulajdonos-társakat meggyőzni annak szükségességéről, hogy a homlokzatot rendbe kellene hozni (ezért néz ki úgy a város nagyrésze, mintha légitámadás érte volna.) De ott van az újgazdag is, aki a lakása padlózatát vadonatúj stukatúra borítással vonatja be, ezért azt mondják, hogy a betörők az ablakkeret megsaccolt értéke alapján választják ki a célpontjaikat.
 Bizonyos értelemben egy lakás birtoklása sok ember számára a végső menedék egész megalázó lecsúszásában, amely a 90-es évek társadalmi átalakulása folytán érte őket; ezt mutatják a szociáldemokrata intézet által végzett egyik felmérés eredményei. Még ha nem is engedhetné meg magának az ember, a lakástulajdon fenntartja benne azt az illúziót, hogy az "átmenet" hatásai visszafordíthatók, és hogy még visszaszerezheti a társadalmi státusát.  Ráadásul a törvényhozás tiszteletben tartja a magántulajdonnak ezt az identitásképző aspektusát, amennyiben a lepusztult ingatlanok, vetetlen földek vagy rozsdásodó autók tartásáért alig kell vagyonadót fizetni a tulajdonosoknak.
 Azt lehetne mondani, hogy a státusz értékű városiasság és a státuszt kölcsönző lakástulajdon kárpótlást nyújt a bizonytalan, képlékeny állapotban lévő társadalmi identitásért az állampolgároknak. A nemességet már a 14. században kardélre hányták, ami meg a polgárságot illeti, azt csak a kommunisták likvidálták, aztán a 90-es években a kárpótlási eljárásokkal és a földtulajdon privatizálásával újra életre hívták. Még a nemzeti intelligencia sem teremtett soha saját mércét vagy hierarchiákat, mindig a külföld legitimációjától függött. Ha már az ember társadalmi helye bizonytalan, akkor legalább egy dolog legyen biztos, a térbeli helye. Olyan, mintha nem az emberek, hanem a helyek rendelkeznének jogokkal, kultúrával, sőt politikai akarattal is.
 A családi viszonyok is kínálnak némi magyarázatot a demográfiai mobilitásnak és a helyhez kötöttség patriarchális ideáljának ilyen sajátos együttesére. A gyerekektől azt várják el, hogy a szüleik közelében lakjanak. Vidéken a fiú normális esetben még egy emeletet épít rá a szülei házára, vagy hozzáépít még egy épületet. Szófiában ez nem megy ilyen könnyen, ezért aztán a családok gyakran megpróbálnak ugyanabban a háztömbben, de legalább ugyanabban a kerületben lakást találni a gyerekeiknek. Fontos, hogy valaki hetente többször is meglátogassa a szüleit, rájuk bízhassa időnként a gyerekeit, hogy tálkákban meleg ételt és télire eltett befőttet vihessen tőlük haza, az üres edényeket azután megint visszajuttassa - röviden, hogy élénk kapcsolatot ápoljon a szülőkkel.
 Egy ilyen viselkedési minta megtöréséhez rendkívül sok energia kell. A szülők nemigen értik meg, hogy a gyerekük miért akar elköltözni a város másik végébe. Ahhoz, hogy emancipálódni tudjanak, a fiatalabb nemzedékek kénytelenek drasztikusabb lépésekre elszánni magukat, sokszor inkább elmennek külföldre. Valahogy könnyebbnek látszik Kanadába költözni, mint végérvényesen lakást változtatni. De a tulajdonhoz való túlzott ragaszkodást úgy is felfoghatjuk, mint urbanizálódást a határvidék stílusában. A törökök kiűzésekor lerombolták a házaikat, hogy vissza ne tudjanak térni, s a telkeiket bolgárok foglalták el. A 20. század elején tisztázottnak tűntek az ingatlanviszonyok, de aztán a menekültek beáramlása Trákiából és Makedóniából egy újabb pionír-szellemet váltott ki a területfoglalásban. A 20-as évek elején a menekültek egy egész kerületet elfoglaltak Szófiában (a Konyovica nevű kerületet); azaz pénzfeldobással osztották el egymás között az építési telkeket, önerőből utcákat és tereket alakítottak ki, ahol barikádokkal akadályozták meg a rendőrség behatolását. A törvény szerint nem volt szabad olyan házat lebontani, amelyiknek volt fedele, ezért éjszakánként építették a házakat felülről lefelé, hogy a hatóságokat másnap reggel kész helyzet elé állítsák.
 A 40-es évek vége a nagyobb városi telektulajdon kommunista államosítását hozták. Ez a forradalmi buzgóság köntösében történt, amely az új feltörekvő osztály azon óhaját volt hivatva leplezni, hogy erőszakkal szerezzen magának megjelenési lehetőséget a városi színtéren. A következő négy évtized arról szólt, hogy megtartsa az ember, amije van, és lehetőleg még valamit szerezzen hozzá. Ez nyilvánvalóan nem annyira egoista megfontolásból történt, inkább a saját gyerekeik érdekében, mert egy családnak a törvény értelmében legfeljebb 120 négyzetméteres lakása lehetett (a kommunista középréteg a gyerekeit rögtön a születésük után felíratta a várólistára.) Ingatlan tulajdont eladni teljesen ésszerűtlennek tűnt, mivel a pénz funkciója korlátozott volt, és az ember nem lehetett benne biztos, hogy a vételárat újra ingatlanba fektetheti-e. Telektulajdont eladni tiszta veszteségnek számított, szívesebben bocsátkoztak az emberek csereügyletekbe.

(Ingatlan)piacok a lumpenkapitalizmusban
1989 után egy új ingatlanláz rázta meg Szófiát. A kárpótlás egy kicsit úgy működött, mint a lottó, ahol távoli rokonok egyik napról a másikra meggazdagodtak, mások afféle pun háborúkban akarták a részüket visszaszerezni, és csillogó dzsipek jelentek meg lerobbant lakótömbök előtt. Az eljárást szándékosan nagyon bonyolultra találták ki, ami lehetővé tette az ügyvédek számára, hogy a visszaszerzett tulajdon értékének húsz százalékát is felszámolhassák a kliensnek, míg az örökösödési viták oda vezettek, hogy a drága magánházak a belvárosban egyre lepusztultabbak lettek. Ezek az örökösök nem voltak szükségképpen aktívak és vállalkozó szelleműek, mert rendszerint idősebb emberekről volt szó, akiket rezsim korábban félretolt, és akik nem voltak jártasak a hivatali ügyek intézésében. A 90-es években Szófia tele lett virágüzletekkel, butikokkal és művészeti galériákkal, mert az emberek azt hitték, hogy egy humánus jószomszédi kapitalizmus álmát fogják valóra váltani. A privatizálás aztán mégis erősebben megrázta a várost. Pénzmosási célokból mégiscsak szükség volt a gazdasági tevékenység néhány világosan látható jelére, úgyhogy a városban gomba módra tovább szaporodtak a virágüzletek, butikok és galériák. A fordulat közvetlen következménye volt a szocialista módon megtervezett tér spontán hozzáigazodása a lumpenkapitalizmus burjánzó dzsungeléhez. Tipikus példák erre az üzletekké átalakított garázsok. Ezeknek érthető módon nincs áruraktáruk, ezért az árucikkeknek csak egy rendkívül korlátozott választékát tudják kínálni; következésképpen az eladó gyakorta kénytelen megvárakoztatni a vásárlóját, amíg ő gyorsan átszalad az utca túloldalára, és máshol beszerzi neki a kívánt árut. Ez az improvizatív stílus igen széles körben elterjedt, és tulajdonképpen még ma sem lehet Szófiában egy olyan boltot találni, amely a kínált cipőkkel minden méretben rendelkezne; az ember rendszerint azt veszi meg, ami kint van a kirakatban, amely gyakorlatilag átveszi az áruraktár szerepét.
 Mindenütt észrevehetők a "népi építészet" jegyei: ahol valaki egy földszinti helyiséget irodává vagy kávéházzá alakít át, új ajtókat és ablakokat nyit, a homlokzatot átépíti, lakóteréhez hozzáépít egy külön lépcsőt, egy takaros magán kerttel veszi magát körül, amelyeket kerítéssel választ el a közös kerttől. "Vad piacok" ütik fel a fejüket, ezeket néhány évig eltűrik, végül az árusra kivetett adóval hatóságilag beszabályozzák. Egyes üzleti vállalkozók ezek után is maradnak, mások odébbállnak, és még egy kicsit tovább tolják ki a piactér határait.
 Egy ilyen radikális piac található ma a Perlovet folyómedrében (amely valójában lefolyócsatorna), ahol használt vagy lopott áruk, hamisított márkák és CD-k illegális kópiái kaphatók a folyópart leple alatt, és mivel a Perlovet cementfolyómedre áradás idején valóban víz alá kerülhet, a város szokásos területén kívül árulják ezeket. A legfurcsább kereskedelmi vállalkozások mégis az ún.guggoló boltok, ahol egy pincét használnak boltnak (rendszerint cigaretta, alkohol és élelmiszer-boltnak), és ahol le kell guggolni ahhoz, hogy az eladóval szóba lehessen elegyedni. Egy amerikai barátom lefényképezte ezeket a boltokat, amikor itt járt, annyira lenyűgözte az a lehetőség, hogy a vásárló hajlongjon az eladó előtt. Lehet, hogy ez a reálszocializmus maradványa, ahol a vevő ki volt szolgáltatva a szállító kegyeinek?
 Tegyük még hozzá az egészhez a járdák spontán privatizálását, ahogy ezt éttermek szokták csinálni virágcserepek segítségével, és a parkolóhelyeknek láncokkal való körülkerítését. A laisserfair-ideológia, amely mindezen tevékenységek alapjául szolgál, azzal az igénnyel kapcsolódik össze, hogy legitimálja az eredeti tőkefelhalmozást, amelyről azt feltételezik, hogy kevesebb előírást igényel; de különös módon ezek az előírások nagyon is hosszú életűnek bizonyulnak. Az ilyen változásokat általában a korrupció jelének tekintik: a szófiai városvezetést úgy ismerik, mint a legkorruptabb bagázst az egész országban. És még ha a szomszéd térfoglalása a saját bosszankodásra és a nemzeti lélek működésében való jártasság szerzésére ad is alkalmat, a leginkább mégis a nagyobb átalakítások dühítik fel a közvéleményt. Olyan tereken, amelyek a nemzeti örökség részének számítanak, csúf gebines standokat állítanak fel; a legnagyobb botrányt a városi könyvtár lebontása váltotta ki, amely a Milleneum centernek kellett hogy átadja a helyét. Benzinkutakat telepítenek be a parkokba, a szófiai autósokat téve evvel országos viszonylatban a legjobban ellátottá. Az új építési vállalkozások az ún. tetőépítészetet űzik, azaz a tető rejtekében öt emeletet húznak egymás fölé, így kerülve meg különböző jogszabályokat. A város olyan, mint egy hatalmas építkezés, mert az EU-csatlakozással az ingatlanbuborék felfújása csak élénkítette a vállalkozói szellemet. A kommunizmus alatt a tartós építkező-kedv a városi élet egyik vezérmotívuma volt, amit állandó homokbuckák kísértek a járdákon, a betonkeverők dübörgése és a kezükben sörösüveggel üldögélő építőmunkások látványa. Az építkezéseket most elkerítik, a munkások bizonyára otthon isszák meg a sörüket, és nem könnyű olyan utcákat találni, ahol éppen ne épülne semmi.

Ellenállni a tervezésnek
Voltak különböző kísérletek, hogy Szófiát valami tervezésnek vessék alá. A legátfogóbb terv Adolf Mussmann német építésztől származik 1938-ból, a kitörő háborúval lekerült a napirendről, utóbb fasisztának minősítették. A kommunizmus idejéből való tervek sokszor negatív emlékekkel kapcsolódnak össze: Micsoda szerencse, hogy nem építették meg a szovjetek monumentális palotáját a pártházzal szemben, milyen jó, hogy a központi terét nem nagyobbították meg, és a palotát nem rombolták le… Az 1989-et követő átmeneti években a tervek elfogadását rendszeresen blokkolták olyan csoportosulások, amelyek a saját érdekeiket tartották szem előtt; és amikor a városi tanács végül mégis elfogadott egy tervet, az elég semmitmondónak bizonyult - a fontos dolgok addigra már úgyis eldőltek. Mint más balkáni nagyvárosok, mint pl. Athén vagy Isztambul, ez a város is ellenáll a tervezésnek. Az utazók ezt rögtön megérzik, amikor szembetalálják magukat a városi káosszal, a járdán parkoló autókkal, még a legutolsó szabad felületet is beborító plakátokkal és a sajátkezű építkezés, a buherálás nyomaival. Az orientalisztikus motívumok, amelyek valamikor a kommunizmusnak estek áldozatul, lassan belopakodnak a vendéglőkbe, a zenébe és a testi csábításba. Cigányasszonyok, akiket az egyik helyről elkergetnek, felbukkannak a másikon, és még a gyerekkoromból ismert lovaskocsik is újra feltűntek az utcákon.
 Mégis helytelen volna azt feltételezni, hogy egyszer s mindenkorra lemondtak volna a valóság alakításáról. Szófia természetes állapota nem a nyugalom, hanem az állandó változás, függetlenül attól, hogy ez a változás egy megtervezett rendhez igazodik-e vagy éppen annak szegül ellen. Az állandó átmenet ilyen állapotával együttjáró pszichológiai nyereség, abban áll, hogy az ember sohasem nyugszik bele végleg a sorsába, hogy sohase kell felnőnie. Ha az ember felhagy azzal, hogy lakásokat építsen önmagának és a gyerekeinek, a vécéből gardróbot csináljon és a balkonból konyhát, először államosított aztán privatizált lakásokat -, akkor meg kell találnia a helyét az életben, és el kell kezdeni élni.
 Nincs emlékezet és a közelmúltra vonatkozó minden utalást gondosan eltávolítottak. Ahogy a hatalom birtokosai a felszabadulás után a mecsetekkel elbántak, úgy rombolták le a demokraták Dimitrov mauzóleumát, és az idegenvezetők a betiltott kommunista múlt helyett a római romokkal traktálják a külföldi turistákat.  Miért is kéne hogy az emlékezet korlátozza a jelent a maga szabadságában, mozgásában, és abban, hogy újra kitalálja önmagát?
 Külföldi barátainktól gyakran halljuk, hogy a város báját éppen a rendezetlensége, koszossága, kaotikussága adja, amellyel rábízzák az egyénre, hogy kifesti-e a házát vagy sem, hogy rózsát ültessen-e az udvarában vagy paradicsomot. A modernizálás éthosza lehet az oka annak, hogy mi helybeliek rendszerint elhárítjuk az ilyen dicséretet, mert nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy ami körülöttünk van, az valóságos.
 Szófia növekszik, és Isten tudja, hogy nem lesz-e hamarosan 3 millió lakosa, kacskaringózva árad lefelé délkeletre és hegynek fel, takaros toronyszerű házakat és posztmodern irodaépületeket fakaszt, és maga mögött hagyja a város csúf északi részét az egyemeletes házakkal, a nyomorúsággal, igen, még úgyszólván a temetőit is maga mögött hagyja. A város árad, menekül maga elől. Ha a lakói fluiddá váltak, egy ideig Spanyolországban vagy Görögországban, aztán megint odahaza dolgoznak, ha félúton vannak falu és város között, kapitalizmus és államszocializmus között - mi mást is lehetne akkor várni, mint egy folyékony várost?

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

DICSEV, Ivajlo
"Az átlátszó könyv" 
Orpheusz, 1992. 2

"Balkán: ördögi körök"
Haemus, 1998. 3

"Minek kellünk mi nekik az EU-ban?"
Magyar Lettre Internationale, 58

"Észbontó turizmus-rituálé"
Magyar Lettre Internationale, 65

"Európaiság a távolból"
Magyar Lettre Internationale, 66

"Gasztro-nacionalizmus"
Magyar Lettre Internationale, 67



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret