Ivajlo Dicsev
Szófia, a folyékony város
(SZÓFIA) - A modernizálás geográfiával helyettesíti a transzcendenciát,
más helyek elérhetetlen példaképekként a tökéletlenség krónikus érzésével
töltenek el. A dolgok mozognak, változnak, fejlődnek, összeomlanak, és
- abbéli igyekezetükben, hogy valami mássá váljanak, mint amik valójában
- úton vannak. Aztán, amikor a haladás mítosza eltűnik szem elől, a modernizálás
inkább csak tudatállapottá válik, az ideiglenesség éthoszává. Lehet, hogy
ez kissé elkedvetlenítően hangzik, de elég Szófiára vetni egy pillantást,
hogy átlássuk, megvan az egésznek a kellemes oldala is.
A migránsok városa
Egy város minden definíciója kapcsolódik a helybeliek és az idegenek
közötti megkülönböztetéshez. Szófiában elsőre az a meglepő, hogy ezek a
szerepek némileg keverednek: A város lakossága 127 év alatt majdnem a kétszázszorosára
nőtt, és ez azt jelenti, hogy Szófia jelenlegi lakóinak egyharmada elsőgenerációs,
egy másik harmada pedig második generációs bevándorló. A város 20 ezer
fős lakosságának a felét az oszmán időszak végén törökök tették ki, akik
1877-ben az előrenyomuló orosz hadsereg elől menekültek ide. Manapság senki
sem tudja pontosan megmondani, hány ember él tényleg ebben a városban;
hivatalosan 1,2 millió, más becslések szerint viszont ezen felül még legalább
fél millióan élnek itt illegálisan. Mint a legtöbb más bolgár város esetében,
itt is meglepő az a tény, hogy ilyen bizonytalanok a hatóságok hivatalos
adatai a lakosok tényleges számát illetően. Ezek az adatok normális esetben
túltesznek a valóságon, mivel egyfelől meghatározatlan számú ember megy
el évekre külföldre dolgozni, anélkül hogy hivatalosan kijelentkezne, másfelől
a helyhatóságok is érdekeltek a magasabb létszám fenntartásában, hogy több
anyagi támogatást kapjanak nemzeti és európai projektekből. Szófia problémája
azonban ezzel éppen ellentétes: Az ország bőven a legnagyobb városaként
- Plovdiv a második legnagyobb alig 400 ezer lakossal - nincs rászorulva,
hogy a saját nagyságát fitogtassa. Éppen ellenkezőleg: Minél magasabbak
a számok, annál nyilvánvalóbbá válik egy megfelelő várospolitika hiánya
a városvezetés részéről, hiszen a város központja a várostervezők szerint
legfeljebb 250 ezer lakos elhelyezésére alkalmas. Egy példa: Mivel
tudja a városi tanács megmagyarázni azt a tényt, hogy az elmúlt évtizedben
egyetlen aluljáró sem épült Szófia központjában, bár a lakosság száma drasztikusan
megnőtt, és egyre többen járnak autóval?
Szófia népességnövekedésének majdnem háromnegyede alapul a migráción,
ennek az üteme pedig jelentős. Három évvel az 1876-os etnikai tisztogatások
után a lakosság száma megduplázódott, és elérte a 20 ezret. Az 1892-es
népszámláláskor újra megduplázódott, és ezzel Szófia már lehagyta az olyan
régi városi központokat, mint Plovdiv és Rusze, amelyek a birodalomban
mindig fontos szerepet játszottak. Az 1950-es, 60-as években, amikor az
erőltetett iparosítás együtt járt azzal az ideologikus célkitűzéssel, hogy
a szocialista fővárosnak megfelelő munkásosztályt kell "teremteni", tovább
folytatódott a lakosság számának jelentős növekedése. Ez magyarázza az
olyan, gazdasági szempontból abszurd döntéseket, mint hogy a legnagyobb
bolgár acélüzemet, Kremikovzit Szófia völgyében állítsák föl, ahelyett
hogy egy tengeri kikötő vagy egy vasércbánya közelében építették volna
meg. A mezőgazdaság és az ipar gazdasági összeomlása az 1990-es években
végül megint sok ezreket hozott Szófiába munkalehetőséget keresni a szolgáltató
szektorban.
A "két nagypapa taktika"
Az őshonos szófiai lakosság megítélése mindig problematikus volt: a
nemzeti elitek az ország más, tekintélyesebb részeiből - mert ott zajlott
a nemzeti forradalom, onnan valók voltak annak hősei is - jöttek az új
fővárosba, amelyet az oroszok geopolitikai megfontolásokból választottak
ki. (Mivel a Balkán-hegységtől délre fekszik, Szófia földrajzilag Dél-Bulgáriához
tartozott. Dél-Bulgária nagyobb része az 1879-es Berlini Kongresszus döntésével
visszakerült az Oszmán Birodalomhoz. Az oroszoknak az a döntése, hogy Szófiát
nyilvánítsák fővárosnak - messze nem volt történelmileg vagy kulturálisan
indokolt -, annak jelzésére szolgált, hogy Bulgária déli része Makedóniával
együtt az új szláv állam részét kell hogy képezze.) Az autokton bolgár
népességre, a "sopik"-ra gyorsan ráragadt a faragatlanság és az elmaradottság
jelzője. Ez a körülmény a 40-es évek végén és az 50-es években megismétlődni
látszott, amikor a kommunista ideológusok marginalizálták a "polgári" -
azaz a városi - elitet, és szisztematikusan a szegény, paraszti származásúakat
támogatta, akikről azt feltételezte, hogy ők elég vonalasak. Szófiát megrohamozták
az ideologikus nomádok, akik közül egyesek kimondottan az erdőkből jöttek
fegyverrel a kézben, a gazdagokat kidobták a lakásaikból, vagy egyetlen
szobába szorították be, a többi szobába pedig a saját rokonaikat költöztették.
Évekig jobb volt nem nagyon hangoztatni, hogy valaki eleve Szófiából származik,
ezért inkább a "két nagypapa taktika" terjedt el: Nem árt, ha egy bolgárnak
mindig akad egy olyan nagypapája, aki a politikai változásokban a mindenkori
"helyes oldalon" állt.
Ki tehát az igazi, született szófiai lakos? Akinek a családja
ott lakott már a felszabadulás előtt is? Vagy legalábbis a balkáni háborúk
alatti és utáni nagyszámú menekültáradattal került ide és telepedett itt
le? Csak a kommunizmus idején már itt élteket kellene "valódi szófiaiaknak"
tekinteni, vagy ide kéne venni a legújabb ideologikus urbanizálás úttörőit
is?
Egy lehetséges válasz erre a kérdésre az egész ország számára
nyilvánvaló: egy szófiai lakos kiváltságos személy. A városiasság afféle
magasabb státusznak tekintése az oszmán időkre megy vissza, amikor a nagy-
és kisvárosok ill. települések különleges jogokat élveztek, másféle adókat
fizettek, stb. De még egy liberális-demokrata állami berendezkedés sem
tudta teljesen kikapcsolni a térbeli differenciálást. Ez jól észrevehető
Szófia robbanásszerű növekedésén: a nemzeti intézményeket a sok jólfizető
állással ide telepítették, és ez a város kapta az állami beruházások oroszlánrészét
is. Konsztantin Galobov szavaival "Abban az időben, amikor Plovdivban még
nem volt rendes vízvezeték, Szófiában egy káprázatos Nemzeti Színházat
építettünk".("Psychology of the Bulgarian", in: Roumen Daskalov/Ivan Elenkov
(Hg.), Why Are We What We Are?, Sofia 1994, 218. )
A városi privilégiumoknak ezt a rendszerét a kommunizmus alatt
hivatalosan is szentesítették és finomították. A tartózkodási engedélyek
bevezetése (a szovjet propiszka és a kínai hokon mintájára) olyan következményekkel
járt, amit korlátozott mobilitásnak neveznék. A hatóságok döntötték el,
hogy valaki faluról a városba költözhet-e. A legnehezebb persze a Szófiába
költözés volt, ahol nemcsak lényegesen több volt a munkahely és a szórakozási
lehetőség, de ahol az ellátási helyzet is sokkal jobb volt. A területi
diszpozitív valójában nagyon hasonlított ahhoz, amit a kapitalizmus alakított
ki globális méretekben, és amely a harmadik világból érkező bevándorlókat
vetette alá ilyesfajta feltételeknek. A párhuzam a posztkoloniális Nyugattal
ennél is tovább megy: abban a rendszerben, amelyet eredetileg azért vezettek
be, hogy csak a tőke számára szükséges munkaerőt engedjék be, hamarosan
olyan emberek kezdtek dominálni, akik családi okokból kérelmeztek tartózkodási
engedélyeket, miközben a (sokszor csak névleges) házasságkötések indokolták
az áttelepülések felét. Ahhoz hasonlóan, mint amikor egy német férfi vesz
el egy Fülöp-szigeti nőt, az a tény, hogy valaki szófiai, afféle hozományként
működött, ami a potenciális partnert lényegesen kívánatosabbá tette. Nem
csoda, hogy a fővárost utálták a többiek. "Két ország van: Szófia és a
maradék", lehetett sokszor hallani. Paradoxnak tűnhet, hogy egy ilyen kevéssé
kifejlett helyi identitástudattal bíró város ilyen magas szinten meg tudott
őrizni státuszfüggő privilégiumokat. De ez talán így következetes, mert
a privilégiumok kárpótolnak a kulturális kohézió és az urbánus éthosz hiányáért.
Lakástulajdon és helyhezkötődés
Mint az ország többi részében, Szófiában is tízből kilenc ember tulajdonosa
a lakásnak, amelyben lakik (Kelet-Németországtól eltérően ez a kommunista
időkben is így volt). Hasonló sokan tekintik természetesnek, hogy egész
életüket ugyanabban a lakásban éljék le, és azt aztán örökül hagyják a
gyerekeikre. Saját lakást eladni a lehető legrosszabb húzásnak számít.
Az ingatlanpiac, amelyet 1948-ban a kommunizmus alatt felszámoltak, csak
lassan jön újra mozgásba. Az emberek mindig találnak kifogást, hogy miért
ne adják el a lakásukat, az árak emelkedésére számítottak mindig és számítanak
most is; először, amikor Bulgáriát fölvették a NATO-ba (2004-ben), aztán
az EU-csatlakozáskor (2007-ben). Az árak tényleg emelkedtek, de egy boomból
eddig még nem érezni semmit. Jellemző, hogy sok ember rendkívüli szegénységben
él, a központi fűtést a hálószobán kívül mindenütt lekapcsolják, és mégis
konokul vonakodnak eladni a nagyobb lakást, hogy vegyenek helyette egy
kisebbet. Az új szociális ellentétek még az "átmenet" 15 évének elteltével
is csak lassan öltenek térbeli formát. Az egyes lakóházakban egyre növekszenek
a különbségek - a jövedelem, az életmód és a lakók távolabbi kilátásai
terén -, és csak ritkán sikerül a lakástulajdonos-társakat meggyőzni annak
szükségességéről, hogy a homlokzatot rendbe kellene hozni (ezért néz ki
úgy a város nagyrésze, mintha légitámadás érte volna.) De ott van az újgazdag
is, aki a lakása padlózatát vadonatúj stukatúra borítással vonatja be,
ezért azt mondják, hogy a betörők az ablakkeret megsaccolt értéke alapján
választják ki a célpontjaikat.
Bizonyos értelemben egy lakás birtoklása sok ember számára a
végső menedék egész megalázó lecsúszásában, amely a 90-es évek társadalmi
átalakulása folytán érte őket; ezt mutatják a szociáldemokrata intézet
által végzett egyik felmérés eredményei. Még ha nem is engedhetné meg magának
az ember, a lakástulajdon fenntartja benne azt az illúziót, hogy az "átmenet"
hatásai visszafordíthatók, és hogy még visszaszerezheti a társadalmi státusát.
Ráadásul a törvényhozás tiszteletben tartja a magántulajdonnak ezt az identitásképző
aspektusát, amennyiben a lepusztult ingatlanok, vetetlen földek vagy rozsdásodó
autók tartásáért alig kell vagyonadót fizetni a tulajdonosoknak.
Azt lehetne mondani, hogy a státusz értékű városiasság és a státuszt
kölcsönző lakástulajdon kárpótlást nyújt a bizonytalan, képlékeny állapotban
lévő társadalmi identitásért az állampolgároknak. A nemességet már a 14.
században kardélre hányták, ami meg a polgárságot illeti, azt csak a kommunisták
likvidálták, aztán a 90-es években a kárpótlási eljárásokkal és a földtulajdon
privatizálásával újra életre hívták. Még a nemzeti intelligencia sem teremtett
soha saját mércét vagy hierarchiákat, mindig a külföld legitimációjától
függött. Ha már az ember társadalmi helye bizonytalan, akkor legalább egy
dolog legyen biztos, a térbeli helye. Olyan, mintha nem az emberek, hanem
a helyek rendelkeznének jogokkal, kultúrával, sőt politikai akarattal is.
A családi viszonyok is kínálnak némi magyarázatot a demográfiai
mobilitásnak és a helyhez kötöttség patriarchális ideáljának ilyen sajátos
együttesére. A gyerekektől azt várják el, hogy a szüleik közelében lakjanak.
Vidéken a fiú normális esetben még egy emeletet épít rá a szülei házára,
vagy hozzáépít még egy épületet. Szófiában ez nem megy ilyen könnyen, ezért
aztán a családok gyakran megpróbálnak ugyanabban a háztömbben, de legalább
ugyanabban a kerületben lakást találni a gyerekeiknek. Fontos, hogy valaki
hetente többször is meglátogassa a szüleit, rájuk bízhassa időnként a gyerekeit,
hogy tálkákban meleg ételt és télire eltett befőttet vihessen tőlük haza,
az üres edényeket azután megint visszajuttassa - röviden, hogy élénk kapcsolatot
ápoljon a szülőkkel.
Egy ilyen viselkedési minta megtöréséhez rendkívül sok energia
kell. A szülők nemigen értik meg, hogy a gyerekük miért akar elköltözni
a város másik végébe. Ahhoz, hogy emancipálódni tudjanak, a fiatalabb nemzedékek
kénytelenek drasztikusabb lépésekre elszánni magukat, sokszor inkább elmennek
külföldre. Valahogy könnyebbnek látszik Kanadába költözni, mint végérvényesen
lakást változtatni. De a tulajdonhoz való túlzott ragaszkodást úgy is felfoghatjuk,
mint urbanizálódást a határvidék stílusában. A törökök kiűzésekor lerombolták
a házaikat, hogy vissza ne tudjanak térni, s a telkeiket bolgárok foglalták
el. A 20. század elején tisztázottnak tűntek az ingatlanviszonyok, de aztán
a menekültek beáramlása Trákiából és Makedóniából egy újabb pionír-szellemet
váltott ki a területfoglalásban. A 20-as évek elején a menekültek egy egész
kerületet elfoglaltak Szófiában (a Konyovica nevű kerületet); azaz pénzfeldobással
osztották el egymás között az építési telkeket, önerőből utcákat és tereket
alakítottak ki, ahol barikádokkal akadályozták meg a rendőrség behatolását.
A törvény szerint nem volt szabad olyan házat lebontani, amelyiknek volt
fedele, ezért éjszakánként építették a házakat felülről lefelé, hogy a
hatóságokat másnap reggel kész helyzet elé állítsák.
A 40-es évek vége a nagyobb városi telektulajdon kommunista államosítását
hozták. Ez a forradalmi buzgóság köntösében történt, amely az új feltörekvő
osztály azon óhaját volt hivatva leplezni, hogy erőszakkal szerezzen magának
megjelenési lehetőséget a városi színtéren. A következő négy évtized arról
szólt, hogy megtartsa az ember, amije van, és lehetőleg még valamit szerezzen
hozzá. Ez nyilvánvalóan nem annyira egoista megfontolásból történt, inkább
a saját gyerekeik érdekében, mert egy családnak a törvény értelmében legfeljebb
120 négyzetméteres lakása lehetett (a kommunista középréteg a gyerekeit
rögtön a születésük után felíratta a várólistára.) Ingatlan tulajdont eladni
teljesen ésszerűtlennek tűnt, mivel a pénz funkciója korlátozott volt,
és az ember nem lehetett benne biztos, hogy a vételárat újra ingatlanba
fektetheti-e. Telektulajdont eladni tiszta veszteségnek számított, szívesebben
bocsátkoztak az emberek csereügyletekbe.
(Ingatlan)piacok a lumpenkapitalizmusban
1989 után egy új ingatlanláz rázta meg Szófiát. A kárpótlás egy kicsit
úgy működött, mint a lottó, ahol távoli rokonok egyik napról a másikra
meggazdagodtak, mások afféle pun háborúkban akarták a részüket visszaszerezni,
és csillogó dzsipek jelentek meg lerobbant lakótömbök előtt. Az eljárást
szándékosan nagyon bonyolultra találták ki, ami lehetővé tette az ügyvédek
számára, hogy a visszaszerzett tulajdon értékének húsz százalékát is felszámolhassák
a kliensnek, míg az örökösödési viták oda vezettek, hogy a drága magánházak
a belvárosban egyre lepusztultabbak lettek. Ezek az örökösök nem voltak
szükségképpen aktívak és vállalkozó szelleműek, mert rendszerint idősebb
emberekről volt szó, akiket rezsim korábban félretolt, és akik nem voltak
jártasak a hivatali ügyek intézésében. A 90-es években Szófia tele lett
virágüzletekkel, butikokkal és művészeti galériákkal, mert az emberek azt
hitték, hogy egy humánus jószomszédi kapitalizmus álmát fogják valóra váltani.
A privatizálás aztán mégis erősebben megrázta a várost. Pénzmosási célokból
mégiscsak szükség volt a gazdasági tevékenység néhány világosan látható
jelére, úgyhogy a városban gomba módra tovább szaporodtak a virágüzletek,
butikok és galériák. A fordulat közvetlen következménye volt a szocialista
módon megtervezett tér spontán hozzáigazodása a lumpenkapitalizmus burjánzó
dzsungeléhez. Tipikus példák erre az üzletekké átalakított garázsok. Ezeknek
érthető módon nincs áruraktáruk, ezért az árucikkeknek csak egy rendkívül
korlátozott választékát tudják kínálni; következésképpen az eladó gyakorta
kénytelen megvárakoztatni a vásárlóját, amíg ő gyorsan átszalad az utca
túloldalára, és máshol beszerzi neki a kívánt árut. Ez az improvizatív
stílus igen széles körben elterjedt, és tulajdonképpen még ma sem lehet
Szófiában egy olyan boltot találni, amely a kínált cipőkkel minden méretben
rendelkezne; az ember rendszerint azt veszi meg, ami kint van a kirakatban,
amely gyakorlatilag átveszi az áruraktár szerepét.
Mindenütt észrevehetők a "népi építészet" jegyei: ahol valaki
egy földszinti helyiséget irodává vagy kávéházzá alakít át, új ajtókat
és ablakokat nyit, a homlokzatot átépíti, lakóteréhez hozzáépít egy külön
lépcsőt, egy takaros magán kerttel veszi magát körül, amelyeket kerítéssel
választ el a közös kerttől. "Vad piacok" ütik fel a fejüket, ezeket néhány
évig eltűrik, végül az árusra kivetett adóval hatóságilag beszabályozzák.
Egyes üzleti vállalkozók ezek után is maradnak, mások odébbállnak, és még
egy kicsit tovább tolják ki a piactér határait.
Egy ilyen radikális piac található ma a Perlovet folyómedrében
(amely valójában lefolyócsatorna), ahol használt vagy lopott áruk, hamisított
márkák és CD-k illegális kópiái kaphatók a folyópart leple alatt, és mivel
a Perlovet cementfolyómedre áradás idején valóban víz alá kerülhet, a város
szokásos területén kívül árulják ezeket. A legfurcsább kereskedelmi vállalkozások
mégis az ún.guggoló boltok, ahol egy pincét használnak boltnak (rendszerint
cigaretta, alkohol és élelmiszer-boltnak), és ahol le kell guggolni ahhoz,
hogy az eladóval szóba lehessen elegyedni. Egy amerikai barátom lefényképezte
ezeket a boltokat, amikor itt járt, annyira lenyűgözte az a lehetőség,
hogy a vásárló hajlongjon az eladó előtt. Lehet, hogy ez a reálszocializmus
maradványa, ahol a vevő ki volt szolgáltatva a szállító kegyeinek?
Tegyük még hozzá az egészhez a járdák spontán privatizálását,
ahogy ezt éttermek szokták csinálni virágcserepek segítségével, és a parkolóhelyeknek
láncokkal való körülkerítését. A laisserfair-ideológia, amely mindezen
tevékenységek alapjául szolgál, azzal az igénnyel kapcsolódik össze, hogy
legitimálja az eredeti tőkefelhalmozást, amelyről azt feltételezik, hogy
kevesebb előírást igényel; de különös módon ezek az előírások nagyon is
hosszú életűnek bizonyulnak. Az ilyen változásokat általában a korrupció
jelének tekintik: a szófiai városvezetést úgy ismerik, mint a legkorruptabb
bagázst az egész országban. És még ha a szomszéd térfoglalása a saját bosszankodásra
és a nemzeti lélek működésében való jártasság szerzésére ad is alkalmat,
a leginkább mégis a nagyobb átalakítások dühítik fel a közvéleményt. Olyan
tereken, amelyek a nemzeti örökség részének számítanak, csúf gebines standokat
állítanak fel; a legnagyobb botrányt a városi könyvtár lebontása váltotta
ki, amely a Milleneum centernek kellett hogy átadja a helyét. Benzinkutakat
telepítenek be a parkokba, a szófiai autósokat téve evvel országos viszonylatban
a legjobban ellátottá. Az új építési vállalkozások az ún. tetőépítészetet
űzik, azaz a tető rejtekében öt emeletet húznak egymás fölé, így kerülve
meg különböző jogszabályokat. A város olyan, mint egy hatalmas építkezés,
mert az EU-csatlakozással az ingatlanbuborék felfújása csak élénkítette
a vállalkozói szellemet. A kommunizmus alatt a tartós építkező-kedv a városi
élet egyik vezérmotívuma volt, amit állandó homokbuckák kísértek a járdákon,
a betonkeverők dübörgése és a kezükben sörösüveggel üldögélő építőmunkások
látványa. Az építkezéseket most elkerítik, a munkások bizonyára otthon
isszák meg a sörüket, és nem könnyű olyan utcákat találni, ahol éppen ne
épülne semmi.
Ellenállni a tervezésnek
Voltak különböző kísérletek, hogy Szófiát valami tervezésnek vessék
alá. A legátfogóbb terv Adolf Mussmann német építésztől származik 1938-ból,
a kitörő háborúval lekerült a napirendről, utóbb fasisztának minősítették.
A kommunizmus idejéből való tervek sokszor negatív emlékekkel kapcsolódnak
össze: Micsoda szerencse, hogy nem építették meg a szovjetek monumentális
palotáját a pártházzal szemben, milyen jó, hogy a központi terét nem nagyobbították
meg, és a palotát nem rombolták le… Az 1989-et követő átmeneti években
a tervek elfogadását rendszeresen blokkolták olyan csoportosulások, amelyek
a saját érdekeiket tartották szem előtt; és amikor a városi tanács végül
mégis elfogadott egy tervet, az elég semmitmondónak bizonyult - a fontos
dolgok addigra már úgyis eldőltek. Mint más balkáni nagyvárosok, mint pl.
Athén vagy Isztambul, ez a város is ellenáll a tervezésnek. Az utazók ezt
rögtön megérzik, amikor szembetalálják magukat a városi káosszal, a járdán
parkoló autókkal, még a legutolsó szabad felületet is beborító plakátokkal
és a sajátkezű építkezés, a buherálás nyomaival. Az orientalisztikus motívumok,
amelyek valamikor a kommunizmusnak estek áldozatul, lassan belopakodnak
a vendéglőkbe, a zenébe és a testi csábításba. Cigányasszonyok, akiket
az egyik helyről elkergetnek, felbukkannak a másikon, és még a gyerekkoromból
ismert lovaskocsik is újra feltűntek az utcákon.
Mégis helytelen volna azt feltételezni, hogy egyszer s mindenkorra
lemondtak volna a valóság alakításáról. Szófia természetes állapota nem
a nyugalom, hanem az állandó változás, függetlenül attól, hogy ez a változás
egy megtervezett rendhez igazodik-e vagy éppen annak szegül ellen. Az állandó
átmenet ilyen állapotával együttjáró pszichológiai nyereség, abban áll,
hogy az ember sohasem nyugszik bele végleg a sorsába, hogy sohase kell
felnőnie. Ha az ember felhagy azzal, hogy lakásokat építsen önmagának és
a gyerekeinek, a vécéből gardróbot csináljon és a balkonból konyhát, először
államosított aztán privatizált lakásokat -, akkor meg kell találnia a helyét
az életben, és el kell kezdeni élni.
Nincs emlékezet és a közelmúltra vonatkozó minden utalást gondosan
eltávolítottak. Ahogy a hatalom birtokosai a felszabadulás után a mecsetekkel
elbántak, úgy rombolták le a demokraták Dimitrov mauzóleumát, és az idegenvezetők
a betiltott kommunista múlt helyett a római romokkal traktálják a külföldi
turistákat. Miért is kéne hogy az emlékezet korlátozza a jelent a
maga szabadságában, mozgásában, és abban, hogy újra kitalálja önmagát?
Külföldi barátainktól gyakran halljuk, hogy a város báját éppen
a rendezetlensége, koszossága, kaotikussága adja, amellyel rábízzák az
egyénre, hogy kifesti-e a házát vagy sem, hogy rózsát ültessen-e az udvarában
vagy paradicsomot. A modernizálás éthosza lehet az oka annak, hogy mi helybeliek
rendszerint elhárítjuk az ilyen dicséretet, mert nem vagyunk hajlandók
elismerni, hogy ami körülöttünk van, az valóságos.
Szófia növekszik, és Isten tudja, hogy nem lesz-e hamarosan 3
millió lakosa, kacskaringózva árad lefelé délkeletre és hegynek fel, takaros
toronyszerű házakat és posztmodern irodaépületeket fakaszt, és maga mögött
hagyja a város csúf északi részét az egyemeletes házakkal, a nyomorúsággal,
igen, még úgyszólván a temetőit is maga mögött hagyja. A város árad, menekül
maga elől. Ha a lakói fluiddá váltak, egy ideig Spanyolországban vagy Görögországban,
aztán megint odahaza dolgoznak, ha félúton vannak falu és város között,
kapitalizmus és államszocializmus között - mi mást is lehetne akkor várni,
mint egy folyékony várost?
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
DICSEV, Ivajlo
"Az átlátszó könyv"
Orpheusz, 1992. 2
"Balkán: ördögi körök"
Haemus, 1998. 3
"Minek kellünk mi nekik az EU-ban?"
Magyar Lettre Internationale, 58
"Észbontó turizmus-rituálé"
Magyar Lettre Internationale, 65
"Európaiság a távolból"
Magyar Lettre Internationale, 66
"Gasztro-nacionalizmus"
Magyar Lettre Internationale, 67
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|