Vlado Bulić
UTAZÁS A HORVÁT ÁLOM SZÍVE MÉLYÉRE
hét kapcsolódó link egy bloghoz
(részletek)
Egy Dianával utaztunk a városka felé, fűért, Bekának meg be nem állt
a szája. Rockfesztivált szervezett az itteni kertmoziban és folyamatosan
arról szövegelt. Öt spliti zenekart akar felléptetni, beleértve a saját
bandáját is, a fénypont pedig a Kompleks K. jelenése lesz. Állítólag, legalábbis
Beka elmondása szerint, már nagy sztárok, pedig én ki nem állhatom őket,
hiszen Ivonának éppen az ő gitárosukkal van viszonya. Az előttünk haladó
pasas a kisvárosba vezető országúton pont a híd előtt megállt az autójával,
és egy kopasz csávóval, aki behajolt hozzá az ablakon, nagy dumcsiba kezdett.
- Mekkora állat, a picsába! Dudálj neki! - s máris a duda felé kapkodtam.
- Menj már, mit ugrálsz, mi a faszt akarsz? Tudod te egyáltalán, ki
az a kopasz?
- Gőzöm sincs.
- A Fejsze az, haver - válaszolta, mintha magáról Kurt Cobainról lenne
szó.
- Az meg ki?
- A csúcsagyament a városban - monda félig felbaszottan, félig paranoiásan.
- Ezt hogy érted?
- Hát van itt egy csomó régi verőlegény. Tudod, háborús cimborák, meg
ilyesmi. Egyébként, a város is majdnem az ő tulajdonuk. Övék a drogpiac,
nagyjából ennyi - magyarázta, s még pillantást sem vetett a manus felé.
- A Fejsze, meg még páran, többé-kevésbé a mi korosztályunk, csak utánpótlásnak
számítanak, s ők gyártják a füvet. Itt, ezen a bevezetőúton van a városi
elosztó.
Bámultam a csávót. Kopasz volt, két hatalmas fülbevalót viselt, a felső
karjára meg egy ökölbe szorított kezű matróz volt tetoválva. Úgy viselkedett,
mintha övé lenne az országút. Amikor eltávolodott az autótól, felfedezte
Bekát. Nem tudta levenni róla a szemét. Bámult rá valami beteges, baszomazanyád
tekintettel, s akkor felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha
lőne.
- Ez meg mi a fasz volt?
- Hát az, hogy nem akar punkerokat abban a városban, ahol ő a gazda
- s idegesen rágyújtott egy cigarettára. - A faszi már vagy egy éve fenyeget,
hogy szétver. Hát ezért intézem rajta keresztül a füvet. Megveszi az agyamenttől,
aztán nekem eladja - egyesbe tette a kocsit, és máris indult.
- És te ide akarsz rockfesztivált? Tényleg te vagy a menő.
- Ott lesznek majd a zsaruk is a koncerten és nem lesz balhé - igyekezett
cool maradni.
- S mért pont Balta a neve? - folytattam úgymond zsarus módra.
- Két évvel ezelőtt a diszkó előtt valami hülye splitiek szarrá verték.
Aztán a fickó fél óra múlva visszament, és baltával ripityára verte a kocsijukat.
- Vazze, tisztára őrült!
- Hagyd, az egész város ilyen. Eszementek!
A városba vezető országút melletti dombon volt egy régi üdülő, de már
romos állapotban. Belövésre a legjobb hely az egész városban. Odalátszik
a város, meg a torkolat csatornástól, a látvány valóban idilli, a tengerpart
pedig akár egy levelezőlapon. A helyi csapatot azonban ez az idilli környezet
nem kötötte le különösebben. Azért lógtak itt folyton, mert itt már sem
a Fejsze, sem a fogdmegjei nem zargatták őket, így ez a lepusztult épület
számított igazán biztonságos menhelynek.
Füveztem, és bámultam a hidat. Ilyen magasról nézve az emberek odalent
olyanok voltak, mint a hangyák, egy rakás féreg, akik sohasem lesznek képesek
ésszel felfogni a LET 3 dalait, hát még Cobain átejtését. Belőve ezen a
magaslaton én voltam a legintelligensebb és legtönkrebaszottabb ember ezen
a bolygón. Különben is ez a tönkrebaszottság a kenyerem. Enélkül a csapatban
is csak egy nulla lennék.
Az elkövetkező hónapban a rockfesztivál volt az egyetlen téma. Egész
délutánokat töltöttünk abban a kertmoziban, takarítottunk, építettük a
színpadot, kipróbáltuk a hangosítást, este pedig a banda Beka garázsában
gyakorolt. Ivona és én csaknem minden kapcsolatot megszakítottunk. Amióta
úgy döntöttünk, hogy az, ami a temetőben történt, nem több egy elvetélt
esélynél, közöttünk tulajdonképpen minden érintkezés már csakis valamilyen
félhivatalos tunyasággal ért véget, a rockfesztiválig pedig ez a tunyaság
is kizárólag az add a dzsuvátban merült ki. Hanem amikor már alaposan készen
voltunk, akkor tértünk vissza az öngyilkossághuszonhételőttről kötött egyezségünkre,
és aztán úgy lepusztultan számláltuk vissza a napokat.
A rockfesztiválra eljött minden helyi alternatív, összesen tizenketten,
s végül a Splitből érkező zenekarokkal és azok kísérőszemélyzetével voltak
vagy ötvenen - metálosok, punkosok, grungerek, rockerek - ennyi "drogosra"
egy kupacban még a Városka legidősebb lakói sem emlékeztek. Beka adrenalin-szintje
egész nap csúcsra járt, tesztelte a hangosítást, a bandájával tartott még
egy utolsó próbát, szervezte a kisegítőket, irányította a kimitéshovát,
emellett egész nap ivott, úgyhogy kezdésre már olyan volt, mint egy felpörgött
repülőgép, amely mihelyst felkapaszkodik a sztejdzsre, tüstént felszáll.
Marinával a lelátó legtetején ültünk, s onnan ráláttunk a bejáratra,
szemmel tarthattuk a mozi előtti park történéseit és a jegyárus hapsit,
aki két zsaruval dumcsizott. Kétliteres műanyagpalackból szopogattuk a
bort és hülyéskedtünk. A nő, mint vérbeli punker, szart az egészre, ami
itt zajlik, de mihelyt egy kicsit kapatos lett, eregetni kezdte a cinikus
megjegyzéseit, főleg Beka számlájára, s lassacskán szórakoztatóbb lett,
mint maga a hepening. Két gúnyos megjegyzés között körbepásztáztam, hogy
mi zajlik. Már tizenegy körül járt, s el kellett volna kezdeni a dolgot.
Néhány szépreményű balek az első sorokban már belőve kizárólag a hangszóróból
kiáradó számoktól, Beka felmászott a sztejdzsre, Ivona pedig két sorral
alattunk a Kompleks gitárosával smárolt, a moziba pedig a parkbeli padokról
betódult az utolsó csapat is.
A dolog aztán Beka bandájával kezdődött. A "Névtelen istenanyák" - remek
szám. Beka ebből punk-szavalatot faragott, azt sem tudtam, hogy a szégyentől
nevessek-e vagy sírjak. Elszavalt két sort, aztán teljesen beleélték magukat,
s minden terv és program nélkül nekiestek a gitároknak és a doboknak. Arra
aztán megint két sor. A közönség meg bomlott érte. Főleg a verssorok közti
részekért.
- Dena, ez totál faszság! - s Marina majdnem elbőgte magát a nevetéstől.
- Tudom - nevettem el magamat én is, és folytattam a borozást, ott
ahol abbahagytam.
Aztán a klasszikus repertoár jött - egy kis Nirvana, egy kis artikulálatlan
tobzódás, roham a hangszerek ellen. A nép teljesen beindult, felpörgötten
élvezett, és senki sem tekingetett a bejárat felé. Pedig ott már készült
a balhé. Először azt vettem észre, hogy három zsaru csatlakozik ahhoz a
kettőhöz, akik már régebben ott dekkoltak, pár szót váltanak, mire a jegyárus
faszi felszívódott. Vizslattam a zsarukat, egyikük tök ismerős volt - ő
vert meg annakidején az őrszobán egy lagzi után. Ezután már rá se hederítettem
a koncertre, hanem inkább a parkot figyeltem. Öt árnyék tartott a bejárat
felé, s amikor már egészen közel értek, akkor fedeztem fel a Baltát. Megállt
a bejáratnál, üdvözölte a zsarut, aki anno engem készített ki. Az ördögbe!
- Marina, tűz! - mondtam.
- Mi van?
A bejárat felé pillantottam. A Fejsze a négy társával már bent volt.
A zsaruk elővették a gumibotokat, és megálltak a kijáratnál.
- Odanézz! - mutattam neki a zsarukat.
- A faszba!
Elrohantunk a fal másik végébe. Olyan három méter magas lehetett, a
föld onnan alig látszott. Csakhogy itt mindjárt kitör a balhé, azok a buzeránsok
meg elállják a kijáratot.
- Ugord át! - mondtam.
- Na nehogymár, jóember, figyi mekkora! - s paranoiásan egészen bepánikolt.
- Ezek akkor szétverik a Bekát, meg az Ivonát!
- Visszajövök értük! De most indulás!
- De hogy, vazze?
- Majd foglak. Gyerünk, ugrás, vazze!
Átvetette a lábát a falon, én megfogtam a kezét és lassan leereszkedett.
Már lent is volt.
- Várd meg az Ivonát! - mondtam.
Visszamentem Ivonáért, időközben a sztejdzset figyeltem. A Fejsze meg
a négy férfi már idegesen ólálkodott a színpad környékén.
- Ivona, gáz van, tűnjetek innen!
- Mi van?
- A zsaruk lezárták a kijáratot, a Fejsze meg már befurakodott a tömegbe.
- Fuck, vazze! - mondta és felugrott.
- És ki az a Fejsze? - kérdezte a pasija.
- Ne kérdezősködj, hanem tűnés! - kiáltottam.
- Hova menjünk, vazze? - s már majdnem sikoltozott.
- A falon át, gyertek már!
- De a csapat, a zenekar meg még lent van! - nyavalygott a haver.
- Akkor menj értük és ugorjatok le a falról, mert rábasztatok, ha maradtok
- mondtam és elvonszoltam onnan Ivonát.
A csávó elvegyült a tömegben, mi pedig már ott voltunk a falnál. Leeresztettem
a lányt, majd visszamentem. A balhé már beindult. Fejsze odaállt a színpad
szélére, és öklével bevárta az egyiket, majd behúzott a másiknak. Akkor
beszállt a bunyóba a négy társa is és kész, megkezdődött a svédtorna. Öt
kigyúrt marcona szarrá verte a kába kisköcsögöket az első sorokból, és
dobálta őket, mintha habszivacsból lennének. Mire aztán csatlakozott az
a két zsaru is, és gumibottal tartotta a frontot. A tömeg nekilódult a
kijáratnak, ott pedig az a három egyenruhás várta őket gumibotokkal, a
parkon keresztül pedig futott már a rendőri erősítés. A város csaknem minden
zsaruja a helyszínen volt. Beka a színpadról zavartan nézte mi van, én
pedig futtában lefelé egyfolytában ismételgettem: "Ne legyél buta! Kérlek,
ne legyél buta!" Pedig az volt. Az a hülye nyakánál fogva vette kézbe a
gitárt, nekirugaszkodott és beugrott a tömegbe, útközben fejbekólintva
egy tök kopasz faszit. S ez persze tovább hergelte a jövevényeket. Ketten
püfölték, és pluszban egy zsaru, pedig már magzathelyzetben vonaglott a
földön. Akkor fogtam egy széket és behúztam valakinek, mire aztán megéreztem
a hátamon a gumibotot, egy lábat a gyomromban és egy öklöt a halántékomban.
Mindent egyszerre. Elestem, s amit utoljára még láttam, az egy tornacipő
volt, ahogy vészes sebességgel közeledik a pofám felé. Aztán semmi, sötét.
Be voltam lőve, s ezért a liftben, amely kitartóan és higher and higher
kapaszkodott a 21. emeletre, a frász kerülgetett. Nem attól féltem, hogy
esetleg lezuhan, hanem attól, hogy éppen ez a lift egyszer csak felgyorsul,
felszakítja a tetőt, és pont engem fog kilőni egyenesen csillagokba. Azonban
a 21. emeletnél mégis mindannyiszor megállt. Mert tovább, ugye, nem volt.
Itt lakott Maja és Loki, ebben a városban high as you can. Egy Horvátország
a 21. században című plakátra illő pár voltak. De fájt a faszuk emiatt.
Szerették egymást, s a 21. emeleti búra alatt basztak a világra, Horvátországba
pedig csak bevásárolni szálltak alá.
- Megjött a kedves kis HSHI-nk! - mondta Maja örömében, amikor benyitottam
hozzájuk. Egy halom jegyzet hevert előtte.
- A mi kedves mink?
- Hiperszenzibilisünk, vagy ha úgy jobb neked, akkor a lerobbant horvát
értelmiségi haverunk - integetett felém egy papírlappal. - Pont ebben a
témában utazom, s a figura leírása, jóember, pont olyan, mintha rólad mintázták
volna.
- Elszálltál, nem? Miről beszélsz, vazze? - leültem és rágyújtottam.
- Ez még titeket nem foglalkoztatott? Kár. Egyébiránt, a mai modern
világ tipikus figurájáról van szó, figyeld a tulajdonságait - s kezébe
vett egyet az asztalon heverő papírlapok közül. - Ír, értelmiségi, faluról
jött, városban él, s nem tudja, mit kezdjen magával, iszik és, na jó, te
nem drogozol, nézi az eget, és valamilyen betegségben szenved. Neked még
csak ez az egy, a kór hiányzik. Valamelyik bulin okvetlenül szedjél fel
AIDS-t, vagy legalább HPV-vírust. Ja igen, az illető a könyv vége szerint
vagy öngyilkos lesz vagy megőrül - felállt s kiment a konyhába.
- Köszönöm, Maja, megmentetted a napomat. Lassan te leszel maga a szakmai
elferdülés, bazdmeg.
- Na ne mond! Mihelyt kinyitod a szemed, te máris az vagy. Tudom, hogy
az vagy, nekem ne is próbálj hazudozni - s visszajött a kávéval. - Tessék,
most is. Tudom, hogy ezt is megírod.
- Meg. Naés?
- Megígéred? Azt hiszem, muszáj lenne - s kitöltötte a kávét.
- Nem muszáj.
- Dehogynem, haver, muszáj, hiszen ez a dolgod.
- Hagyd ezt, és légy olyan jó, magyarázd el nekem a Steiger lényegét.
- Azt majd a bulin. Cukorbogyó nélkül nincs kedvem hozzá - s megnézte
mi van a zsebeimben. - Elhoztad Pavót?
- Nem, mert sehol se találom, pedig átkutattam az egész lakást.
- Várj csak, azt akarod mondani, hogy elvesztetted a hörcsögöt? - s
elnevette magát.
- A triptől, bazmeg.
Maja volt a két lábon járó szakmai elferdülés. Amikor megismerkedtünk
és beugrott neki, hogy én írom a "Bagózót", nagyon beindult. Idézem: "Szuper,
a csapatomhoz csapódott egy fejlődésnek indult író. Szemmel tartom majd
a havert, mint egy laboratóriumi egérkét." De a többiekkel sem volt ez
másképp. Joke, mihelyt beszedte a cukorbogyót, rákapcsolt az orvostanra,
a Loki meg a számítógépekre. A dolgok meg pont ettől tűntek nekem is valamelyest
érdekesebbeknek. Aztán őket kettőjüket párban már nem lehetett tovább ragozni.
Párban a jövő emberéről álmodoztak, arról, hogy a majdani jövőemberke a
netről downloadolja a drogot, aztán beköti magát a gépbe és elszáll. A
gyakorlatban pedig mindez így festett:
- Loki, micsinálsz?
- Narkoplanert programozok - mondta és fel sem emelte a tekintetét
a képernyőről.
- Ez király. És hogy működik? - hajoltam én is a képernyő fölé.
- Pont ma jutott eszembe, füvezés közben. Figyi, beírod a napi teendőket
a rovatkóba, aztán bejelölöd a prioritásokat. Amikor már kizsigereltek,
az aznapi rovatba bekattintod a szer fajtáját és a mennyiséget, mire a
program az alacsonyabb prioritásszintekre tervezett feladatokat, persze
a drog függvényében, átteszi egy másik napra.
- Loki, te ez zsír! Te vagy a programozás császára!
- Csakhogy mégsem igazán praktikus, hiszen minden egyes alkalommal
a vasárnap túlzsúfolódik, de hát ez már mégsem a programon múlik.
Bepillantottam a vasárnap rovatba: soppingolás, felhívni az ősöket,
hajvágás, mosogatás...
- Na és? Egy hét helyett inkább az egészet fejleszd egy teljes hónapra.
- Aztán egy évre, aztán tízre, majd ötvenre és végül kijön összeírva
minden, amit az életben el szeretnék végezni.
- Zseniális! - s ezen már mindketten nevettünk.
- Hanem, megjelent-e már az új "Bagózó"? - bezárta a Visual C-t és
csatlakozott a hálóra.
- Lehet. Két órával ezelőtt küldtem át nekik.
- Miről szól?
- Ezúttal Joka cégét népszerűsítem.
Megnyitotta az oldalt, és elkezdte olvasni. Egész idő alatt röhögött,
a végén kivágta: "Öregem, apicsába, te nem vagy normális! Ez zsííír!"
- Figyi a hozzászólást! Ju piszt doz Kroatsz of agen! A jónép fele
bassza az anyádat.
- Hadd nézzem a statisztikát - válaszoltam. - Csúcs! Első helyezés,
900 olvasás az első órában. Dől a zsozsó!
Valaki csöngetett az ajtón.
- Öreg, lesz már drog is! Megjött Joka.
Folyton ezt csináltuk, főképp, ha volt kokain, igaz, az ára miatt tényleg
csak elvétve. Egymás önbizalmát fűtöttük, és néha úgy viselkedtünk, mint
a vérbeli és megközelíthetetlen egomániákusok. A város tetején, a 21. emeleti
búra alá csak a kiválasztottak tehették be a lábukat, s beképzeltük magunknak,
hogy mi vagyunk az új évezred elitje. Az ébredés azonban az illúziókat
rendre szétfoszlatta. Reggelenként, buli után ismét itthon, amikor a valóság
legundorítóbb kiadását kellett együttes erővel túlélni, valamennyiünknél
beugrott, hogy mi itt néhányan már csak olyan csávók vagyunk, akiknek összeszorult
az állkapcsa, és valami csodának és hadiszerencsének köszönhetően kihagytuk
a pubertást, s keservesen szükségük lenne lelki segélyre, vagy legalább
egy kis álomra. Pedzettük, hogy a 21. emeleti búra gömbje időközben kipukkadt
és gyűrött lett, mint amilyen a mi pofánk is, s ettől mindenki meredten
bámult egy-egy pontra, aztán a kábaságot fűvel vagy apaurinnal vészelte
át. Igen, tudtuk mi következik, miután lenyeltük az első bogyót, de őszintén
szólva, fájt a faszunk.
- Hadd lássuk mit hozott apuci munkából hazajövet? - kezdte Loki.
- Egy nagy zacskó cukorkát - és odanyomott neki egy kis celofánt.
- Aztán apuka is hadd lazítson egy kicsit, én meg időközben szétosztom
az édességet. - Loki átadta neki a dzsointot, és kiszórta a bogyókat.
- Három-három mindenkinek, több nem volt. Hatvan kuna fejenként, nagyker
áron.
Odaadtuk neki a lóvét.
- Hadd nézzem, milyenek? -Maja is beszállt, és elvett kettőt. - Szuper!
Zöld gyémánt és vörös pillangó. Én a gyémántokat kérem.
- És te? - fordult felém Loki.
- A pillangókat. A tegnap este ettől volt zseniális.
Magamhoz vettem a három pillangót, egyiket eltettem a tárcámba, a másikat
a hasamba küldtem, majd elővettem egy hitelkártyát, és szétmorzsoltam a
harmadikat. Ez Joka trükkje volt. Mert az hat elsőnek, amelyiket direktben
szippantasz fel, s pont amikor a csúcson vagy, beindul az a másik is a
gyomrodban, s ettől aztán a tetőpont valóban kitart. Amikor már érzed,
hogy lecseng, lenyeled a harmadikat, az meg visszaemel, és akkor a három
bogyócska egyesült erővel utaztat a boldogság ölére, egyenesen az anyád
büdös pinájába. Felszippantottam két csíkot, egyiket az egyik orrlyukba,
a másikat a másikba, és belerázkódom. Mart. Mindig mar. Különösen, ha túl
gyakran csinálod, és az orrlyukak befertőződnek. Akkor másnap valami vöröses
és ragacsos nyáladékot fújsz, fogalmam sincs, minek nevezzem. Fanyar. Ezt
meg akkor érzed, amikor kezd lecsúszni a garaton. Akkor csak nyelsz és
nyelsz, meg vedeled a vizet. Szaporán nyelj, hiszen egymást érik a kesernyés
rohamok, s amikor tényleg elfog az émelygés, csak akkor kezded érezni,
hogy lassan csúszik egyre lejjebb, s akkor már tényleg minden rendben.
Indul. A mosoly kiül az arcodra, s az eufória ettől lesz teljes.
- Ah, most csúszik le a garaton. Egy csöpp a tüdőbe, egy csöpp a hasba,
egy csöpp a vérbe, aztán meg az agyba, s a szerotonin végleg bevadul. Csúúúúcs!!!
- rikkantotta Joke.
- Ez már tisztára elektronika. Egy ipulzus ennek az idegnek, egy annak,
izgatás ennek, izgatás annak, 010010100101001 - ismételgette Loki ritmusra
- 010010100101001, baaaazmeg, a boldogság a nullák és egyesek sorozata,
kibaszottul fasza program, haver!
- És akkor a szemeid nagyok és némák, aztán a dolgok mellett meg még
nagyobbra nőnek - jegyezte meg Maja.
Tényleg megnőttek, az állkapocs meg összeszorult, és az arcot egy végtelen,
fogcsikorgató mosolyba rándította. A fekete lyuk pedig fokozatosan és belülről
töltődött fel. Mintha egy gömbölyű és ismeretlen valami növekedne benne,
egy golyó, amelyet meg lehet figyelni a tükörben. A tulajdon szembogaradban,
amely vele együtt nő.
- Menjünk ki az erkélyre - monda Maja és kiszökdelt a zene ritmusára.
- Egy pillanat, csak bekötöm a kamerát - válaszolta Loki.
A kamerát kitette a teraszra, ránk irányította, majd a kompjutert rákapcsolta
a kivetítőre, a képet pedig kilőtte a terasz falára, berakott pár effektust
és az árnyaink megjelentek a falon. Négy zenére vonagló árnyék gabalyodott
egymásba a falon és nem lehetett tudni melyik melyik. Mindebből csak a
zene ritmusát követő mozdulatok voltak kivehetőek. Egyazon ritmusra mozgó
hatalmas árnyba futottak ott fenn, a 21. emeleti balkonon. A gömb meg csak
tovább nőtt és ha láthattad volna saját szemeidet, a véres szemgolyó belsejében
valószínűleg már csak egy hatalmas golyóbis lett volna. S a nagy robbanás
még hátra van! És az idő is tényleg relatív, s egyre csak relatívabb. Nem
lesz többé ma, se tegnap, de még holnap se. Lehunyod a szemed, mert különben
szétrobbana, s hogy ki ne repüljön a helyéről, hát vársz. A gömb pedig
egyre csak nő, nő és ... jöööön! A nagy robbanás. S te már itt se vagy.
Millió apró szilánkra szóródsz, azok meg a városra hullanak majd és elszállnak
a csillagokba. Véged. Itt már nem létezel, de mindenütt - igen.
Nem volt általános riadó, így hát le tudtuk játszani a mérkőzést a
bésekkel a csoportelsőségért. A csoportokat meg a turnusok szerint állították
össze. Az egyikben az ások, a bések és mi mérkőztünk meg, a másikban pedig
a cések, a dések és az ések. Mi voltunk az efesek az A-turnusból. Merthogy
minket, legalábbis a tanár szerint, a szél hordott össze, innen is, onnan
is.
Az ásokat símán vertük kettő nullára. Frane rúgta be mind a kettőt,
mert ő volt a csatár, mi csak beadtuk neki, s akkor már tényleg berúghatta
azt a két gólt. A bések három nullra verték őket, így hát ők voltak a csaportelsők.
Persze, ők is, meg mi is bent voltunk már az elődöntőben, de hát a csoportelsőségre
mi is hajtottunk. Aztán meg már kettő nullára elhúztak. Én a védelem jobb
szélén kaptam szerepet, és amikor a pettyes hozzám került, nekiiramodtam
a jobb oldalon és onnan passzoltam át Franenak. Erre belőtte az elsőt.
Mostmár kettő egy volt az állás. Amikor első két alkalommal meglódultam
a labdával, bolondítottam az ellenfél védőjét, aki meg akart ugyan állítani,
de miután kétszer is elfeküdt a földön, többé már nem próbálkozott. Tíz
perc volt még hátra a mérkőzésből, amikor a Vuk szabálytalankodott Franeval,
de a tanár úr nem fújt, így hát semmi. Arra meg ők ketten összeverekedtek
a pálya kellős közepén. Frane ököllel és lábbal verte, szinte a levegőben
lebegett egész idő alatt amíg püfölte, a Vuk meg csak eltakarta a fejét.
A tanár hagyta őket kerek két percig verekedni, aztán mind a kettőt leküldte
a pályáról, az oldalvonalon túl felpofozta őket és nem hagyta tovább játszani.
Aztán én mégegyszer áttörtem a védelmet és bepasszoltam Bolenak, s attól
aztán már döntetlen lett az eredmény, ők meg a csoportelsők.
Tanítás után az óvoda melletti gurndon gyülekeztünk. Ez persze a lerúgás
miatt volt. Egyik oldalon mi, a másikon a bések. Náluk a Vuk lett a főnök
azután, hogy Frane átjött hozzánk. Azért hívták Vuknak mert Vukić a családneve.
Ők ketten beálltak középre, mi pedig körülálltuk őket. Hajszálra így kezdődött
minden bunyó. Aki le akart számolni, beállt középre mi pedig a háta mögül
lestük, beszáll-e valaki az ellenfél csapatából. Lögdölőzéssel kezdődött.
Mindig. Tenyérrel bökdösték mellbe a másikat, amíg egyikükük el nem szabadult
az ökle. Akkor aztán összeakaszkodtak. Frane egyszerre tudott püfölni kézzel
és lábbal. Tényleg. A Vuk kezdte, s erre Franenak elborult az agya. Rávetette
magát és rúgta-vágta ahol érte, lábbal a mellkassát, ököllel a fejét. És
nem tudott leállni. Ököllel, lábbal, fejjel. Nem nézte hová, csak ütött.
Úgy nézett ki az egész, mindha repdesne körülötte. Vuk elterült a földön,
erre aztán Frane még hevesebben rugdosta. Főleg a fejét. Vuk csak eltakarta
a fejét, bőgött és ismételgette, hogy "Ne csináld!" Erre aztán az egyik
az övéi közül beszált és ellökte Franet. Én meg nekirohantam a fickónak
és ököllel bevágtam neki. Elesett. Erre beszállt mindenki az ellenfél oldaláról.
Mire aztán a mieink is beindultak. Voltunk vagy harmincan és senki sem
maradt ki a bunyóból.
Anyám azon a reggelen is elment dolgozni, én pedig maradtam a felcsavart
rádió mellett. Bemondták, hogy lőnek a Lora támaszpontról, s hogy általános
riadó van, hogy mindenki menjen szépen az óvóhelyre és hogy nincs tanítás,
úgyhogy ágyban maradtam és aludtam tovább. Kilenc táján ébredtem és bekapcsoltam
a tévét. A hazai csatornákon csakis a háború folyt, úgyhogy átkapcsoltam
a SKY-ra. Ott éppen a DJ Cat Show-t adták és egész idő alatt rajzfilmek
mentek. Valahol tíz körül csengett a telefon. Frane hívott.
- Otthon vagy?
- Igen, és te?
- Itt dekkolunk az ovi előtt, innen megyünk a Gripe negyedbe. Jössz?
- Dehát tart az általános riadó.
- Na ne, miféle általános riadó? A francba, magad is tudod, hogy a
végén mégse történik semmi.
- Figyi, de a várost pont a Lorából lövik.
- Te paraszt, tudod te egyáltalán hová esik az a Gripe? Onnan oda,
ha megfeszülnek, akkor se tudnak betalálni.
- Oké, jövök.
Kimentem a házból. Az utcán egy lélek se. Mindenki vagy lent volt az
óvóhelyen, vagy otthon maradt. Csak valami egyenruhások mászkáltak a városban
és igazoltatták azokat, akiknek nem volt egyenruhájuk.
Az óvoda előtt pedig már majdnem minden fiú ott volt az osztályból.
Vagy tizenöten. És mindenki a Franet leste, vártuk mit mond, hová megyünk.
Hát a Gripe negyedbe. Odamentem hozzá:
- És mit csinálunk majd a Gripeben? - kérdeztem tőle.
- Meglátod.
Odaértünk, s aztán csak csellengtünk a parkban. A park meg üres volt.
S az egész város üres volt. Csellengtünk a parkban és nézelődtünk. Egyszercsak
megszólal Frane: "Megvan, ő az!" Egy hatvankörüli ember sétált a parkban
s valamilyen zacskót vitt a kezében. Elég tempósan sétált, mindha óvóhelyre
igyekezne. Ősz volt a haja, az arca meg vörös, mint a nagyapámé. Utánna
eredtünk. Nem tudtam mi lesz, senki sem mondta, csak mentünk a Frane után.
Akkor aztán elkiáltotta magát: "Gyerünk!", nekirugaszkodott és hátulról
az öreg nyakának ugrott. Az ember meg fel nem tudta fogni mi történik vele.
Akkor már a Bole is nekiveselkedett és átnyalábolta a bácsi térdeit, mire
a többiek is lerohanták. Rámásztak mint a hangyák. Én csak néztem és rettegtem.
Pedig az az ember pont úgy nézett ki mint a nagyapám, aki folyton hajtogatta,
hogy sohasem szabad a falu ellen tenni, meg kell lenni mindenkivel. Az
öreg megpróbálta lerázni őket, de hát nem sikerült mindegyiktől megszabadulnia,
erre aztán behúzott a Peprenek, s ekkor mindenki rávetette magát. Tizenöt
kamasz ellen kellett verekednie, azok meg zsizsegtek rajta mint a hangyák.
Akkor elesett. "Mire vársz?", üvöltött rám Frane. Beszálltam. A bácsi lent
volt a földön és karjaival eltakarta a fejét. Rugdostuk. Harminc gyerekláb
rugdostott fejbe és hasba egy öreg embert. És rugdostuk amíg csak mozgott.
Úgy dolgozott a lábunk mint a bomlott motolla, és amikor belehallgattam
abba ahogy püföljük, pont úgy szólt mint a sortűz a Lorából. "Rendben!",
mondta Frane és hozzátette "tűz!". Mindenki elfutott a környező utcák felé.
Én maradtam. Néztem azt az embert és remegtem. Rettegtem. Féltem. Belenéztem
a zacskójába. Egy vekni, tej és valamilyen szalámi fordult ki belőle. Sírva
fakadtam és rohanni kezdtem, mint az őrült.
Két utcával odébb futottunk egymásba. Mindenki ott volt már és röhögött.
"Jól elintéztük!", ismételgették, s ezt mindannyiszor valaki más mondta.
Akkor ránéztem Franera:
- Mond, mit vétett neked ez az ember?
- Semmit.
- Akkor miért kellett megverni?
- Na mi van, be vagy szarva? - lökött meg, úgymond csak merő ugratásból.
- Magad is látod, hogy egy lélek sincs az egész városban, így hát nem is
fog kitudódni.
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|