Herta Müller
Mindig ugyanaz a hó és mindig ugyanaz a bácsi
A nők frizurái hátulról nézve ülő macskák voltak. Miért kell ülő macskákról
beszélnem ahhoz, hogy hajviseleteket írjak le?
Mindig minden valami más lett. Először észrevétlenül valami más, csak
ha úgy önmagáért vetted szemügyre. De aztán bizonyíthatóan valami más,
ha szavakat kellett találnod rá, mert beszéltél róla. Ha leírás közben
pontos akarsz lenni, találnod kell valamit a mondatban, ami egészen más,
hogy pontos lehess.
A nőknek hosszú, vastag copfjuk volt. Párosával összefogva, függőlegesen
vezették fel a fejük hátulján, és félkerek szarufésűvel feltűzték a fejük
búbja felett. Ez nézett ki úgy hátulról, mint egy szálegyenesen ülő macska.
A vízben úszó ágak pedig mind vizikígyóhoz hasonlítottak. Emiatt, a
folyóbéli kígyófák miatti félelmem miatt nem tanultam meg soha úszni.
Ha a gyászmenetek közelértek a temetőhöz, megkondították a kisharangot.
Egy hosszú kötél, rajta a kicsiny, kurta hangokkal sürgetően bimbamozó
harang - nekem ez a temetőkígyó volt, aki mézédes nyelvével az embereket
halálba, a holtakat pedig sírbéli simogatásra csalogatta.
Amikor legjobb barátnőm egy nappal a kivándorlás előtt elbúcsúzott
tőlem, amikor átöleltük egymást és arra gondoltunk, soha többé nem fogjuk
egymást viszontlátni, mert én nem utazhatom többé be az országba, ő meg
nem utazhat belőle ki - amikor tehát barátnőm elbúcsúzott, nem tudtunk
elszakadni egymástól. Háromszor ment ki az ajtón, és mindannyiszor visszajött.
Csak harmadjára ment el tőlem, ment, ameddig az utca ért. Az utca egyenesen
haladt, és láttam, amint a világos dzsekije egyre kisebb, és különös módon,
ahogy távolodott, egyre harsányabb lett. Nem tudom, a téli nap csillogott-e,
február volt, önmagában a szemem csillogott-e a sírástól, vagy a dzseki
anyaga csillogott-e - egyet mindenesetre tudok: néztem a barátném után,
és a háta távolodás közben úgy tündökölt, akár egy ezüstkanál. Így az egész
elválást ösztönösen belefoglalhattam egyetlen szóba: ezüstkanálnak neveztem
el. És csakugyan ez volt az, ami az egész történést a legpontosabban leírta.
Nem bízom a nyelvben. Mert saját magamról tudom a legjobban: ahhoz,
hogy pontossá váljon, mindig el kell vennie valamit, ami nem az övé. Folyton
azt kérdem magamtól, miért olyan lopkodósak a nyelvi képek, miért oroz
el a legérvényesebb hasonlat is olyan tulajdonságokat, amelyek nem illetik
meg. Csak a kiötölt meglepetés teremti meg a valóhoz a közelséget. Csak
ha egyik észlelés kifosztja a másikat, egyik tárgy magához ragadja és felhasználja
a másik anyagát - csak ha a mondatban kézenfekvővé vált, ami a valóságban
kizárja egymást, képes a mondat a valóval szemben megállni a helyét.
Anyám úgy látta, hogy a sors ősidők óta mindig télen érkezik a családunkba.
Tél, február közepe volt akkor is, amikor Romániából kivándorolt velem.
Húsz évvel ezelőtt.
Néhány nappal azelőtt, hogy temagad útnak indultál, a határhoz közeli
vámhivatalból személyenként 70 kiló csomagot küldhettél előre. A csomagot
mindig egy nagy, megadott méretű faládába kellett csomagolnod. A falusi
asztalos készítette, világos akácfából volt.
Ezt a kivándorlóládát én teljesen elfelejtettem. 1987 óta, amióta Berlinben
vagyok, soha többé nem gondoltam rá. De aztán jött egy idő, amikor napokon
át egyfolytában gondolnom kellett rá, mert világszerte fontos szerepet
játszott. Kivándorlóládánk történelmet csinált, középpont volt egy világindító
történésben, híres lett, naphosszat benne volt a tévében. Mert ahogy az
lenni szokott, ha tárgyak önállósulnak, ha a fejedben minden ok nélkül
más dolgokba bújnak bele, annál inkább más dolgokba, minél jobban tudja
a fej, hogy e más dolgokhoz semmi, de semmi közük: tehát azért láttam kivándorlóládánkat
állandóan a tévében, mert a pápa meghalt. Koporsója pontosan úgy nézett
ki, mint a kivándorlóláda. Akkor megint eszembe jutott az egész kivándorlás.
Egy teherautóval indultunk el, anyám és én, hajnali négykor a kivándorlóládával.
A vámhivatal öt-hat órányi útra volt. A pótkocsi platóján ültünk, a láda
szélárnyékában. Üvegesen hideg volt az éjszaka, függőlegesen himbálózott
a hold, a szemgolyóid olyanok lettek, mint fagyott gyümölcsök a homlokodban.
Fájt a pislogás, mintha fagypor ülne a szemedben. A hold először vékonyan
és kissé görbén himbálózott, később, amikor még hidegebb lett, böködni
kezdett, élesre volt köszörülve. Az éjszaka nem volt fekete, mert a hó
úgy viselkedett, mint a nappali fény tükröződése. Azon az úton hideg volt
a beszédhez. Ha fázik az ínyed, nem akaródzik folyton a szádat nyitogatni.
Egy mukkot sem akartam szólni. És aztán mégis beszélnem kellett, mert anyám,
talán magának, de hangosan, azt mondta:
Úgyis mindig ugyanaz a hó.
Ezzel 1945 januárjára gondolt, amikor kényszermunkára deportálták a
Szovjetunióba. Már 16 évesek is szerepeltek az oroszok listáin. Sokan elbújtak.
Anyám már négy napja ült a szomszéd kertjében, a pajta mögé ásott veremben.
De aztán jött a hó. Nem lehetett többé titokban ételt vinni neki, minden
egyes lépés a ház, pajta és verem között láthatóvá vált. Az egész hóban,
az egész faluban minden egyes búvóhelyhez látni lehetett az utat. A kertekben
olvasni lehetett a lábnyomokat. A hó feljelentett. Nem csak anyámnak, sokaknak
kellett önként előjönniük búvóhelyükről, önként a hó parancsára. És ez
aztán öt év munkatábort jelentett. Anyám ezt soha nem bocsátotta meg a
hónak.
Nagyanyám később azt mondta nekem: - A frissen hullott havat nem lehet
utánozni, havat nem lehet úgy eligazgatni, hogy érintetlennek látsszon.
A földet, azt igen - mondta -, homokot, még a füvet is, ha nagyon igyekszel,
a víz magától eligazítódik, mert nyel, aztán, ha nyelt, újra összezárul.
A levegő pedig - mondta - mindig készre van igazítva, mert egyáltalán nem
lehet látni.
Eszerint minden anyag hallgatott volna, a havat kivéve. Anyám pedig
mindmáig azt hiszi, hogy elhurcolásában a hó a fővétkes. Azt hiszi: úgy
esett be a faluba, mintha tudná, hol van, mintha otthon volna benne. Csakhogy
idegenként viselkedett, és rögtön szolgálatára volt az oroszoknak. És pontosan
erre gondolt anyám ezzel a mondatával is: úgyis mindig ugyanaz a hó.
Akkor leplombált marhavagonban ment a lágerbe, most pedig velem egy
teherautón a vámhivatalhoz. Akkor katonák őrizték fegyverrel, most viszont
csak a hold bámult, akkor olyasvalaki volt, akit bezártak, most olyan,
aki kivándorol. Akkor húszéves volt, most túl a hatvanon.
Ez rossz volt, hatvanévesen, hetven kiló csomaggal, egy kivándorlóládával,
februárban, teherautón menni a holddal a havon át, de 1945-höz semmiképp
nem lehetett hasonlítani. Több évnyi packázás után el akartam menni az
országból. Ha idegileg kész voltam is, ha muszáj volt is, hogy a Ceauşescu-rendszertől
és titkosszolgálatától megmeneküljek, ha muszáj volt is, hogy meg ne bolonduljak,
MÉGIS akarás volt, nem pedig muszájság. El akartam menni, anyám pedig el
akart menni, mert én el akartam. Ezt meg kellett mondanom neki azon a teherautón,
akkor is, ha beszéd közben fázott az ínyem. - Fejezd be az összehasonlítgatást,
a hó semmiről nem tehet - voltam kénytelen mondani anyámnak -, a hó semmilyen
búvóhelyről nem kergetett ki bennünket.
Fejben akkor nem jártam messze attól, hogy megbolonduljak. Annyira
ki voltam, idegeim hőzöngtek ellenem, a bennem lakó félsz a bőrömön át
szétáradt minden tárgyra, amit kézbe vettem. A tárgyak pedig rögtön kézbe
vettek engem. Ha egy kicsit kinézünk magunkból, ha fejben milliméterenként
lavírozunk a perverz meg a normális között, s ha közben nézzük magunkat,
akkor eljutottunk a normális legvégső csücskéig. Ott már nem szabad soknak
hozzágyűlnie. Ott akkor igyekszel vigyázni magadra, igyekszel elválasztani
a gondolkodást az érzésektől. Fejedbe, ahogy megszoktad, hajlandó vagy
ugyan mindent bepakolni, de a szívedbe gyömöszölni - azt már nem. Megkettőzve
peckeskedsz saját magadban: egyszer fölnagyítva, de teljesen idegenül -
egyszer meg nagyon bizalmasan, de fölismerhetetlenül parányivá homályosulva.
Érzed, ahogy a fölismerhetetlen nő, ahogy diffúzzá válsz. Ez az állapot
veszélyes, figyelhetsz bármennyire, minden figyeléssel együtt sem tudod,
mikor billen át. Csak azt, hogy átbillen, ha ez a szaros élet nem változik
meg.
Nem csak, amint anyámnak mondtam, a hóban nem volt búvóhely, nem volt
már nekem magamnak a fejemben sem: világos volt, hogy mennem kell. Teljesen
kész voltam, néhány hónapja összekevertem a sírást a nevetéssel. Ugyan
tudtam még, mely helyeknél nem sír, melyeknél nem nevet az ember, de ez
sem használt. Helyesen tudtam, és rosszul csináltam. Már nem voltam képes
tartani magamat ahhoz, amit tudtam. Magamra fittyet hányva, össze-vissza
nevettem és sírtam.
Ilyen állapotban érkeztem meg Nürnbergbe, a langwasseri ideiglenes
szállásra. Magas toronyháztömb volt Hitler pártgyűléseinek területével
szemben. A tömbben a kis hálókasznik, az ablaktalan, csak neonfénnyel megvilágított
folyosók, a számtalan sok iroda. És már első nap kihallgatás a Szövetségi
Hírszolgálatnál. Aztán másnap megint és többször, szünetekkel, és a harmadik
napon, a negyediken. Az azért világos volt: a Securitate, az nem lakik
velem Nürnbergben, itt csak a Szövetségi Hírszolgálat székel. Ott voltam,
ahol ő volt, de a fenébe, hová is jutottam?! Kihallgatóimat vizsgálóknek
hívták, A vizsgálóiroda meg B vizsgálóiroda, ez állt az ajtón. A vizsgáló
azt vizsgálta, nincs-e mégis "megbízásom". A "spicli" szó nem hangzott
el, de megvizsgáltatott: - Volt dolga az ottani titkosszolgálattal?
- Neki velem, ez különbség - mondtam. Felháborító volt. B vizsgáló pedig
azt vizsgálta: - Meg akarta dönteni a kormányt, most már igazán bevallhatná,
ez most már tavalyi hó.
Aztán elpattant a húr. Nem viseltem el, hogy egy vizsgáló egyetlen
szólással intézze el az életemet. Felpattantam a székről, és a kelleténél
hangosabban azt mondtam: mindig ugyanaz a hó.
Ezt a szólást a tavalyi hóval én azelőtt sem kedveltem, mert már nem
akar tudomást venni arról, ami épp csak egy éve volt. Most világosan éreztem,
mi az, amit ebben a havas kifejezésben nem viselek el: nem viselem el,
milyen alávalóan terpeszkedik el itt egy metafora, hogyan mutatja ki megvetését.
Milyen bizonytalannak kell lennie ennek a kifejezésnek, ha ennyire felfuvalkodik,
ha ennyire nagyképűsködik. Hisz’ a kifejezésből azt kell kivennünk, hogy
az a tavalyi hó fontos lehetett, különben nem kellene róla beszélnünk,
nem kellene még az idén megszabadulnunk tőle. A vizsgálónak nem mondtam
el, ami aztán átsuhant a fejemen.
Románul két szó van a hóra. Az egyik, a hó költői szava a NEA. NEA
pedig románul olyan urat is jelent, akit túl jól ismerünk, hogy magázzuk,
és nem eléggé, hogy tegezzük. Németül talán azt mondanánk: BÁCSI.
A szavak néha úgy használódnak, ahogy nekik tetszik. Védekeznem kellett
a vizsgáló meg a román nyelv sugallata ellen, amely azt mondta nekem: mindig
ugyanaz a hó és mindig ugyanaz a bácsi.
Minden télen eljött hozzánk a fehérvarrónő. Két hétig maradt, nálunk
evett, nálunk lakott. Azért hívták így, mert csak fehér holmit varrt: ingeket
meg alsóingeket meg alsónadrágokat, és hálóingeket meg melltartókat meg
harisnyatartókat meg ágyneműt. Én sokat tartózkodtam a varrógép közelében,
néztem, hogyan folynak az öltések és válnak varrássá. Amikor utolsó este
volt nálunk, azt mondtam neki vacsora után: varrj nekem valami játékot.
Ő azt mondta: mit varrjak neked.
Én azt mondtam: varrj nekem egy darab kenyeret.
Ő azt mondta: akkor később mindent, amit játszottál, meg kell enned.
Mindent, amit játszottál, megenni. Az írást is definiálhatnánk így.
Ki tudja: amit megírok, meg kell ennem, amit nem írok meg - engem fal fel.
Attól, hogy megeszem, nem tűnik el. És attól, hogy ő felfal engem, nem
tűnök el én. Így van ez, ha a tárgyak önállósulnak, és nyelvi képek lopkodósan
magukhoz szólítják, ami nem az övék. Éppen írás közben, amikor a szavak
valami mássá válnak, hogy pontosak legyenek, állapítom meg fejcsóválva:
Mindig ugyanaz a hó és mindig ugyanaz a bácsi.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
BIBLIOGRÁFIA
MÜLLER, Herta
A rókák csapdába esnek
Pesti Szalon, 1995
"Szájmennybolt és gyíkcipő"
Magyar Lettre Internationale, 53
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|