stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Székács Judit
Hogyan lesz az emberből kétnyelvű terapeuta?

Mikes György, a magyar származású profi emigráns a  kultúrpszichológiai felnőtt megfigyelés halhatatlan szakértője és a szatíra mestere "Hogyan legyünk idegenek?“ c. könyvében 1946-ban így ír: 
"Angliában minden fordítva van... Ha egy fiú szerelmet akar vallani a lánynak, letérdel, közli vele, hogy ő a legédesebb, legbájosabb lény... és képtelen akár egy perccel is tovább élni nélküle. Ez egy normális, hétköznapi szerelmi vallomás. Angliában a fiú vállon veregeti szíve hölgyét, és gyengéden tudomására adja: "tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy nem tetszel“.
 A szeretet egy "normális, hétköznapi“ szó a magyar nyelvben, az angolban meglehetősen problematikus, bár a "beat-generáció“ sokat tett azért, hogy kimondhatóvá váljon. Ezzel szemben azt, hogy "gyűlöllek“, Londonban sokkal egyszerűbb mondani: Budapesten e szó udvara valamiféle sötéten izzó zónával érintkezik, ahol olyan érzések lakoznak, melyek a mindennapi emberi kapcsolatokban alig vállalhatók és nehezen megbocsáthatók. Nem csoda, hogy egy Bálint-konferencia címe a "Szeretet és gyűlölet“-ből "Szeretet és harag“-gá szelídült Pesten.
 Egyszerű szavak. Megtalálhatók minden nyelvben – de vajon ugyanazt jelentik-e? Az, amelyik az anyanyelven szól, korai érzésekbe, testi szenzációkba, fantáziált és megtapasztalt archaikus kapcsolatokba ágyazott: magán viseli a korai tárgykapcsolatok kulturális és stiláris jegyeit.
Ezekből készül a "belső etimológiai szótár“ affektív szövete.

Szeretet és gyűlölet – ezek a pszichoanalízis nyelvében is alapszavak.
Azok a fogalmak, melyekkel a Budapesti Iskola  járult hozzá az analitikus megértéshez – "a gyengédség és a szenvedély nyelve“ (Ferenczi), “primér szeretet“ és "harmonikus elegy“( a Bálintok), “megkapaszkodás és keresés“ (Hermann) – egy olyan mentalitásról tanúskodnak, melynek értelmében a szeretet és a primér tárgykapcsolatok ("anya-gyerek duál-unió“) minden további fejlődés alapjának tekintendők,  beleértve ebbe a szelf, a test-és-én-határok, az  autonóm kontroll, a védekezési mechanizmusok és elaborációs lehetőségek alakulását.
Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamiféle unipoláris rendszerről lenne szó, hiszen a negatív affektusok, a negatív indulatáttétel-és-viszont-indulatáttétel feldolgozása az analitikus munka egyenértékű aspektusaként jelenik meg.

A magyarok azt mondják: "nyelvében él a nemzet“. Hát még egy pszichoanalitikus!...
S ha az illető netán úgy dönt, hogy az életét és a munkáját egy másik országban, másik nyelven folytatja (olyan emberek között, akik maguk is hasonló cipőben járnak), míg az anyanyelv elvesztését sínyli, hamarosan ráébred arra, hogy az új közegben nem működnek a verbális orientáció elemi rendező elvei, és a világot a Bion-féle "alapfeltevések“ (basic assumptions) szintjéről kell elkezdenie újra megismerni.

Anya. Anyaföld. Anyanyelv
Mennyi elszántság és nekikeseredés kell ahhoz, hogy az ember felálljon, és útnak induljon!
A túlélési stratégia szerintem tulajdonképpen az extrém helyzetekből való szabadulás lehetséges módozatainak a forgatókönyve, mely a traumát átélt generációk személyes tapasztalataira épül. Mind a külvilág, mind a pszichés valóság jegyeit magán viseli, így a külső és a belső valóság egyidejű vizsgálatát tételezi fel. Egybe épít tudattalan és tudatos aspektusokat. 
Létfontosságú információkat sűrített formában képes közvetíteni. Útmutatást ad a percepció javítására: hogyan lehet a veszélyt és a segítségforrásokat felismerni. Mentális operációkat, érzelmi viszonyulásokat és reális tennivalókat ír elő. Kipróbált életmentő ereje révén megkérdőjelezhetetlennek tűnik: pszichológiai axiómaként hat.

Ott, ahol a létezés folyamatossága újra és újra megszakad, az emberek identitásképe töredezetté és feltételekhez kötötté válik. Ez nem csak az egyénekre és családokra, de etnikai csoportokra, nagyobb társadalmi egységekre, sokszor egy egész nemzetre válik jellemzővé.

A stabilitás hiánya a túlélési stratégiák erejét növeli.
A családi mítoszok és legendák szövetébe ágyazottan ezek a hatalmas affektív töltéssel rendelkező, lebilincselő beszámolók a következő generációk "verbális örökségének“ részévé válnak. A narratívumban beállt szünetek gyakran titkokat jeleznek, és a gyerekek hamar megtanulják, hogy ezekről ne kérdezzenek.
Bár ezek a történetek az apa nyelvének alapvető ismérveit is hordozzák, mégis anyanyelvi leckéknek minősülnek.

18-szor tettem meg az utat Budapest és London között, mire eljutottam arra a pontra, hogy kész legyek megpróbálni az életemet újra kezdeni – illetve, be kell vallanom, hogy azt reméltem: a körülmények lehetővé fogják tenni, hogy egyszerűen csak folytassam – Angliában.

1990-re omlani kezdtek a falak Közép-Európában. 
A falak omlása azt is eredményezte, hogy a több mint félévszázados túlélési parancs kettős kötése erejét vesztette. Sokminden megváltozott; kinyílt az a külső-belső kapu, amelyen végülis át lehetett menni a túlsó oldalra.
 Úgy éreztem, “itt az idő, hogy végre valaki megtegye!“– mozdulatlanságom oldódott, megragadtam az alkalmat, és csomagolni kezdtem.
 Ha az ember összecsomagolja a háztartását, és el kell döntse, mit vigyen magával, és mit hagyjon ott az élete kellékeiből – és ez nem csak könyvekre, lábosokra és gyerekjátékokra vonatkozik, hanem ötletekre és elgondolásokra ugyanúgy –nem lehet biztos abban, hogy a gondosan kiválogatott dolgok jól fogják-e bírni az utazást. Vannak borok, amelyek elvesztik aromájukat, mire a hosszú út végére érnek, ruhák használhatatlannak, vagy egyszerűen nevetségesnek bizonyulhatnak a másik oldalon. Bizonyos fontosnak tartott gondolatok értelme ugyancsak elpárologhat menet közben. Ilyenkor ezek az elme kiürült tartályaivá válnak, készen arra, hogy bekerüljenek a belső archívum katalógusába – vagy egyszerűen feledésbe merüljenek.
 Én sem tudhattam előre, hogyan fognak kinézni a dolgok a túloldalon, és ezért inkább kivártam, és próbáltam a tapasztalatokból tanulni. 
 Nem voltam menekült, “csak“ egy emigráns, aki egy másik országba költözik. Az, hogy elmentem, a saját döntésem eredménye volt, sok- generációs dinamikus erők kumulatív aktusa, amit "szabad akarat“-ba lehetett csomagolni.

Egyáltalán nem volt könnyű, de végülis megérkeztünk Londonba.
Az első betegekre sem kellett sokáig várnom.
A komplikációk – a szó szoros értelmében – az ajtónál kezdődtek.
A magyarok üdvözlésként kezet fognak – az angolok azonban ezt nem teszik. Hajdani Tavistock klinikai tutorom profétikus szavai gyakran visszhangzottak a fülemben: “egy percig se izgasd magad azon, hogy mi lesz, ha véletlenül mégis nyújtod a kezed: a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy a betegek tudni fogjak, még mielőtt kinyitnád a szád, hogy idegen vagy.“
Igen, idegen vagyok, és idegennek lenni: ténykérdés.

A betegeim közül sokan hasonló cipőben járnak. A világ legkülönbözőbb részeiről érkeztek Angliába.
Alice Svédországból jött, hogy együtt lehessen leszbikus partnerével, és tökéletesen beszélt angolul. Kifejezett nehézségbe nem ütközött, hogy terápiáját egy "harmadik“ nyelven folytassuk, de már az első találkozásaink egyikén bevezetett egy különös szokást. Ha úgy érezte, hogy nagyon fontos, hogy pontosan megértsem azt, amiről éppen beszél, megállt, és megismételte svédül is, amit mondott. A svéd szavak árnyalati jelentéseihez és akusztikájához fűzött asszociatív anyag ugyan előbbre vitte a munkát, de nem juttatott el bennünket egy olyan terápiás alaphangulathoz, melyben úgy érezte volna, hogy megértik, és tartani tudják.
Egy nap, miután megint az anyanyelvére fordította a szót, várakozástelien nézett rám. Nem is gondolkoztam, csak rávágtam a mondottak magyar megfelelőjét. A hatás formatív erejűnek bizonyult. Ez a fajta azonnali "fordítós tükrözés“ és az ebből fakadó kölcsönösség érzése segítségünkre lett abban, hogy egy közös nyelvet alakítsunk ki, amely "elég jó“-nak bizonyult Alice számára ahhoz, hogy képes legyen magába foglalni és ugyanakkor ki is fejezni különbözőségünket nem csak a származásunk, hanem szexuális irányultságunk vonatkozásában is. Lehetővé tette, hogy visszataláljunk abba a fejlődési korba, melyben az alapvető bizalom még nem rendült meg igazan, és a gyermekkori világ nem hullott darabjaira szét.

Mi az a nyelv, amit akkor beszélünk, ha a verbális formák és struktúrák felbomlanak? A Valóságérzék melyik fejlődésfokához kell visszatérnünk (hogy Ferenczit idézzem), amikor a szavak megszűnnek hordozni az értelmet, mivel elvesztik affektív-emocionális töltésüket?

Hosszú ideig volt az a diffúz érzésem, hogy a második nyelvemen a testem és lelkem egy másik rétegéből dolgozom: valahonnan abból a zónából, mely a tárgyreprezentáció és a szó-reprezentáció között húzódik.
 Sem azelőtt, sem azóta soha nem voltam képes olyan természetes módon és sikeresen dolgozni borderline betegekkel, mint ahogy az az új nyelvemen az első években sikerült. 
Amint az élő nyelvet jobban kezdtem uralni, ez a kapu ismét bezárult.

Ferenczi – aki maga is kétnyelvű volt – nagyon jól ismeri ezt az átmeneti korszakot: 
 "A taglejtési szimbolikát... a beszédszimbolika váltja fel. ... A gyermek vágyainak, valamint a tőle óhajtott tárgyaknak érzékeltetésére használt "testi lehetőségek“ közül... minden más ábrázolásmódot túlszárnyaló jelentőséget a beszélés  nyer... A beszédszimbolika egyben lehetővé teszi a tudatos gondolkodást, mivel magukban véve tudattalan gondolatfolyamatokhoz asszociálódva, ezeket az érzékelhetőség kvalitásával ruházza fel.
...A gyermek mindemellett meg ebben az időszakban is meg tudja mindenhatóság-érzését menteni. Viszonylag oly egyszerű és oly kevés a gondolatokba foglalható vagy, hogy figyelmes és javát akaró környezete e gondolatok legtöbbjét kitalálja“

Angol betegekkel dolgozva (persze Mikes György azonnal közbevetné, hogy amikor angolt mondanak, lehet hogy skótokról, walesiekről, írekről vagy gyakorlatilag a Brit szigetek bármely lakójáról van szó, de angolokról csak a legritkább esetben...) egy igen különös viszont-indulatáttételes élmény alakult ki: úgy éreztem, egy speciális minőségű kölcsönös holding jön létre annak következében, hogy a beszéd szintjén a páciens "tartja“ a terapeutát. Ez nem olyan, mint Ferenczi "bölcs csecsemője“: itt a mentális funkciók és az affektusok szinkronicitásáról van szó, az analitikus térben a jelen és múltbeli tudattalan tartalmak között operacionális szinten keletkezik oszcilláció. A kép, amely számomra ezt a konstellációt megragadja, Magritte szürrealista Madonnája: gyermek anya egy felnőtt csecsemőt ölel.
 Olyan esetekben, amikor a terapeuta a paciense anyanyelvén dolgozik, ez a sajátos aspektus kellő elméleti és módszertani figyelmet igényel. 
Az idő múlásával az analitikus egyre biztonságosabban mozog az új nyelv birodalmában, és egyre jobban orientálódik a nyelvi struktúrák, jelentés és intonáció útvesztőiben. Ez az új verbális szelf egyre jobban kezd illeszkedni személyes és szakmai identitása régebbi összetevőihez. A pillanat idillikusnak tetszik: büszkének és elengedettnek érezheti magát, hiszen azt az illúziót dédelgeti, hogy nemcsak az sikerült, hogy az új világba beérkezzen, de ismét birtokolja a szavakat és a grammatikát.
Ez a napsütötte pillanat azután eltart egészen addig, amíg meg nem érkezik az első beteg, akivel közös az anyanyelve.

Sokszor tapasztalom, hogy kétnyelvű kollégáim és tanítványaim hogyan kerülnek egy félelemmel kevert izgalmi állapotba, amikor először kezdenek dolgozni az anyanyelvükön. Azok, akik már a második nyelven képződtek, attól tartanak, hogy nem lesznek képesek a szakmai kifejezésekre rátalálni, azok pedig, akik az eredeti nyelven folytatták analizisüket, nem tudják elképzelni, hogyan fogják az új világban való lét élményét az analitikus folyamat során visszafordítani az anyanyelvükre.
Bármi legyen is a manifeszt riadalom tárgya, én úgy vélem, hogy az igazi pszichés konfliktust az elvesztett gyermekkori világgal való újra találkozás, és az abban való megmártózással szembeni védekezési mechanizmusok okozzák.

Elmondom, hogyan történt mindez az én esetemben.

Tamás évekkel ezelőtt még Budapesten járt hozzám. Akkor sikerült a munkánkat befejezni, de később úgy érezte, hogy szeretné az élete néhány területét újra látogatni és analitikus vizsgálat tárgyává tenni. Lévén, hogy az üzleti életben nagyon sikeresen működött, el tudta intézni, hogy két évre a cég londoni irodájába helyezzek ki. Ez lehetővé tette, hogy visszajöjjön terápiába hozzám.
Tudtam, hogy szívesen fogom újra látni. Arra azonban nem voltam elkészülve, hogy milyen rendkívüli örömöt fogok érezni annak kapcsán, hogy évek után ismét magyarul dolgozhatom. Úgy ízlelgettem a szavakat és kifejezéseket, mint különös csemegéket, melyek zamatát mar szinte elfelejtettem. Élveztem a nyelv poézisét, az összefüggéseket, a magyar nyelv plaszticitását és kreatív formálhatóságát – szóval: tényleg az elememben voltam!
A következő páciensem angol nyelvű órája során azonban sokkal kevésbé éreztem jól magam, amikor rádöbbentem, hogy egyszerre csak nem tudok rendesen angolul beszélni... A nyelvtan tótágast állt, kerestem a szavakat, habozó és bizonytalan lettem. Megint magyarból fordítottam a fejemben, pedig ezt már jó ideje abbahagytam, avval egyidőben, hogy elkezdtem nemcsak beszélni, de gondolkodni és álmodni is angolul.
 Tamással az anyanyelvi analitikus mézeshetek eltartottak egy darabig. Ezalatt megtanultam, milyen nagy jelentőségűek az anyanyelvi szövegkörnyezetbe hirtelen behatoló idegen szavak.
 Egyik álma felidézése során megjelent az első angol szó: egy "cockroach“-ról (svábbogárról) kezdett beszélni. A szó egyszerre volt felhívó jellegű és eltakaró. Vissza kellett fordítsuk magyarra, hogy megértsük: az álom szóvicce komolyan veendő, a "sváb“ szóhoz fűződő asszociációk a németekhez és a háború alatt elszenvedett kínos és megalázó kisgyerekkori élményekhez vezettek. Úgy tűnt, el kellett mennünk mind a kettőnknek Magyarországról ahhoz, hogy e családi titkok közelébe lehessen merészkedni, és az üldözésekről, antiszemitizmusról, származási kételyekről és zsidó identitásról el lehessen kezdeni beszélni. 

Az "idegen szavak“ mindig szignál-funkciót töltenek be: verbális szinten jelzik, hogy valamit távol kell tartani, le kell hasítani. Más esetekben arra utalhatnak, hogy megjelent valami új, ami pillanatnyilag még nem illeszthető be az élmény és a narratívum dinamikus szövetébe. 

Munkánk során ráébredtem arra, hogy az anyanyelvhez kötődő gondolkodásmód (mind set) szabad használata mennyi öröm tudattalan forrása. Ezzel egyidejűleg azonban tudatossá váltak azok a védekezési manőverek is, melyeket az eredeti nyelv és kultúra elvesztése átélésének és elgyászolásának útjába állítottam. El kellett fogadjam a fájdalmas valóságot: hogy bizonyos képek és képzetek létezésem új közegében nem tudnak majd "önmagukért beszélni“.
Fokozatosan kirajzolódott jónéhány – ebből a helyzetből fakadó –indulat-áttételes és viszont-áttételes csapda, melyek közül szeretnék egy párat kiemelni:
A betegek néha úgy érzik, hogy az anyanyelven folyó terápia berögzíti őket egy olyan pozícióba, melyből szabadulni szeretnének. Az élmény ahhoz a szeparációs konfliktushoz áll közel, amikor a gyerek már elmenne, de a mama nem képes elengedni.
 Súlyos traumatizáció esetén az anyanyelv a trauma feldolgozásának útjába állhat, mivel (ahogy a különböző országokban megkínzott politikai üldözöttekkel dolgozó kollégánk fogalmazta): “a trauma meg tudja mérgezni az anyanyelvet“.
 Már említettem – de újra hangsúlyozni szeretnem, hogy kialakulhat egy olyan viszont-áttételes helyzet, melynek sodrában az analitikus/terapeuta tudattalanul hálás lesz betegének, aki az anyanyelven folyó terápia révén  mentális-emocionális kielégülést nyújt a számára, és ez hasításhoz, idealizációhoz és az "egyformaság“ illúziójához vezethet – ami masszív projektív identifikációt és tagadást mobilizál.
A kritikus évek folyamán sokszor átéltem ebben a soknyelvű terápiás világban, hogy az önkifejezés és megértés útjában álló nyelvi akadályok feltérképezése és feldolgozása hogyan segít ahhoz, hogy az eltérő tudattartalmak megfelelő szimbolikus fordítását megtaláljuk.
Ez abban is jelentős szerepet játszik, hogy a kontextusváltás következtében kialakuló fel nem ismert egyéni és társadalmi traumák dinamikáját feltárjuk.
Enélkül a migráció élménye nem dolgozható fel. 

Ebben az időben még valami nagyon fontos dolog történt: olyan kollégákat találtam, akiket hasonló módon foglalkoztattak ezek a kérdések. Velük együtt indítottuk el 1996-ban a Soknyelvű Pszichoterápiás Központot (Multilingual Psychotherapy Centre-MLPC).
Egy olyan hálózatot próbáltunk meg létrehozni, mely a páciensek anyanyelvén nyújt analitikus pszichoterápiát. Nagyon hamar kiderült, hogy ha sikerül egy olyan teret kialakítani, ahol a gyermekkor érzelmi és kulturális világa újra látogatható, az első nyelv szavai és szintaxisa feleleveníthető, és ahol elfelejtett emlékek felidéződhetnek, az a terapeuták számára ugyancsak alapvetően fontos. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez az élmény hogyan teszi képessé az embert arra, hogy felmérje, mi mindent hagyott hátra, és mi mindent talált, miközben végigjárta azt az utat, mely egyik országból, nyelvből és kultúrából a másikba vezette.
A kollégák analitikus prizmán keresztül nézett soknyelvű történetei a viszont-indulatáttétel kérdéseit különösen elevenné tették. A közös munka során a nagyon eltérő tapasztalatok és élmények megoszthatókká és átgondolhatókká váltak, és ez megalapozta, hogy az együttes térben "élhetőbb“, személyes narratívák formálódjanak, és új integrációs lehetőségek jöjjenek létre.
Egy különös, Winnicott-i értelemben vett átmeneti térben találtuk magunkat, ahol a tárgyak arra ösztönöztek, hogy megteremtsük őket.
A nyelv a terápiás megértés, félreértés és meg-nem-értés nagyon jól használható metaforájává vált. Ez a metafora képes kifejezni a fordítás és a lefordíthatóság, valamint a mozgás és változás aspektusait. Azt, hogy mit jelent, ha valami megosztható, vagy ha egyedül kell cipelni. Milyen az egyedüllét, és milyen az, amikor megteremtődik az együttes élmény.

Én már nem vagyok egyedül.

Még brit állampolgárságot is kaptam. Ezt a folyamatot angolul (és hadd tegyem itt hozzá, hogy a többi angol nyelvű nemzet, mint pl. az amerikai vagy az ausztrál is így mondja) "természetesítésnek“ (naturalisation) hívják. Mikes ismét azonnal reagál: “maga az ige világosan tanúsítja, mit gondolnak a britek az emberről. Amíg nem kap brit állampolgárságot, még csak nem is természetes emberi lény.“...
Így tehát elértem, hogy kettős állampolgár lettem, és úgy érzem, ez nagyon jól kifejezi azt, ami valójában vagyok: egy pszichoanalitikus, aki egy aggyal, de két elmével él.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret