Imma Monsó
Zoe ott van
– Ott vagy, Zoe?
– Igen, igen, itt vagyok – feleli Zoe a telefonba, amint szóhoz
jut, miután kikapta a szájából a lepedő sarkát, mert éppen ágyneműt hajtogatott,
amikor felvette a kagylót.
– Csak egy pillanatra zavarlak – mondja Gilda.
Leül a kanapéra, de a lepedőt még nem teszi le. Tudja, hogy nem
egy pillanat lesz, de némi mazochizmussal mégis átadja magát Gilda rosszul
időzített telefonhívásai kétes élvezetének. Pedig minden ötödik hívása
valamiféle katasztrófába torkollik; addig locsog, amíg példának okáért
odaég a sült vagy a rizottó, de ha a gyerekek otthon vannak, még ennél
is hajmeresztőbb dolgok történhetnek: flekken kerül a videómagnóba, lecsavarodik
a vízcsap, és Joel keze nyomán kisebbfajta tüzek széles skálája lobban
fel.
– Egyedül vagy? – kérdezi Gilda.
– Igen, egyelőre... de a kicsik nemsokára hazajönnek, és még
meg kell főznöm a vacsorát, Joel pedig iskolai táborban van a...
– Remek ötlet, ott legalább csak a nevelőtanárokat rántja ki.
Zoénak egy cseppet sincs ínyére a megjegyzés. Az igaz, hogy a
gyerekek okozta valamennyi kár közül Joel garázdálkodása a legkiszámíthatóbb.
Az a specialitása, hogy bepanírozza és kirántja a legkülönfélébb tárgyakat,
méghozzá olyan lelkesedéssel, amelyben Zoe, őszintén megvallva, már-már
művészi hajlamot vél felfedezni. A férje, a bejárónő, a tanárok és Gilda
szerint egyszerűen piromániás, de ő nem hajlandó beteges hóborttá silányítani
az egészet. Hinni akarja, hogy mindez az alkotó tehetség kibontakozásának
jele, és eszébe jut az a művész, aki mindent becsomagol (Christo, vagy
hogy is hívják), aki Párizsban becsomagolta a Pont Neuf-öt, Berlinben meg
a Reichstagot, és elképzeli, ahogy a fia jelentős dolgokat paníroz be és
ránt ki, talán a világörökség egy részét, mert a művészi szeszély mindenféle
mániát szentesít, és határozottan úgy véli, hogy a fia mániája egyedülálló
és látnoki alapokon nyugszik, hiszen olyan tökéletesen és tetszetősen ránt
ki mindent. Tegnapelőtt a jelzálog legutóbbi elismervényét panírozta be,
és rögtön utána felgyújtotta a rizottót is, aztán másnap a Visa-kártyát
rántotta ki (előszeretettel választ olyan tárgyakat, amelyekről úgy gondolja,
hogy a szülők szemében különösen értékesek, és Zoe szerint ez is jó jel),
és meg kell hagyni, nagyon ügyesen csinálta, a tökéletes panírbunda gyakorlatilag
sehol sem égett meg. Erről eszébe jut, hogy van még egy-két konyhakész
rizottója, és elhatározza, hogy csirkét süt hozzá. Feláll, és azt mondja:
– Ha nem bánod, kiszaladok és begyújtom a sütőt, aztán visszajövök.
– Ne!
Zoe visszaül, mintha egy láthatatlan rugó nyomná vissza a kanapéra.
– Ne – mondja újra Gilda, most már kevésbé élesen. – Csak egy
másodperc az egész, nem akarok zavarni.
Zoe óvatosan leteszi maga mellé a még nedves lepedőt és azt feleli:
– Hallgatlak.
– Voltaképpen azért hívtalak – mondja Gilda –, hogy keresd ki
nekem a szótárban az "eredeti" szó jelentését. Egy pillanat az egész.
Gilda gyakran kér ilyet. Zoéhoz fordul, hogy keressen ki, és
főleg értelmezzen neki valamit, azaz mondja meg, "újabban" mit jelent.
A nyolcvankét éves Gilda remekül tartja magát, de tudja, hogy a szavak
jelentése olykor jelentősen módosulhat anélkül, hogy a szótár tájékoztatna
a változásokról. Éppen ezért ragaszkodik Zoe segítségéhez. Szívesen barátkozik
fiatalokkal, kerüli az idősotthonok csupa-öreg társaságát meg a nyugdíjas-kirándulásokat,
és egy belvárosi apartmanházban lakik.
– Te is tudod, mit jelent az, hogy "eredeti" – feleli Zoe értetlenkedve.
Arra gondol, hogy Gildának fogalma sincs, milyen kevés idejük
van a fiatal anyáknak. Sosem volt se gyereke, se más kötelezettsége, csak
néhány udvarlója, és mindig is szabadon rendelkezett az idejével, amit
Zoe soha, még csak viccből sem mondhatott el magáról. Valami hasonlót csak
a diákéveiben élhetett át, amikor külfödön kezdett tanulni, Barcelonában
telepedett le, és Gildától vett társalgás-órákat – így ismerkedtek meg
–, amelyeken természetesen végig Gilda beszélt. Zoe később férjhez ment,
és megszületett a három gyerek. Most délelőttönként bejár a hivatalba,
a bíróságra, délután pedig jöhet a házimunka.
– Várj egy picit, Gilda, mert csupa víz leszek ettől a lepedőtől...
Úgy ni. Ugyanis most szedtem ki az ágyneműt a mosógépből.
– Már megint? A múltkor is éppen ágyneműt szedtél ki a mosógépből.
– Téged mindig kiszolgáltak, Gilda. Fogalmad sincs, mennyi munka
van a háztartásban, ráadásul újra meg újra meg kell csinálni. olyan ez,
mint a folyamatos karbantartás.
– Már a gondolatától is elborzadok, hogy annyi sok erőfeszítéssel
csak fenntartsam a korábbi állapotot.
– Mi mást tehetnék?
– A helyedben megvárnám, amíg annyira rossz lesz a helyzet, hogy
már lehet rajta javítani: a jobb helyzetért érdemes gürcölni. De rémes
lehet csak azért gürcölni, hogy minden maradjon a régiben. Gondold csak
meg, édesem. Ez értelmet adhatna az életednek, most, amikor úgy látom,
újra divatba jön úgy tenni, mintha a házimunka tiszteletre méltó lenne,
pedig valójában csak butít.
– Akármit is mondasz... Én nem utálom annyira, csinálom, és ha
nem szorít az idő, még pihentet is. És legalább a nap minden percében lefoglal.
– Lefoglal? Mi az, hogy lefoglal? Foglalt akarsz lenni, mint
egy vécé?
– Erről ne vitatkozzunk többet, Gilda. Örülök neki, hogy mindig
van mit tennem, de nincs is más választásom, és légy szíves, ne is próbálj
letéríteni a helyes útról, mert a te korodban ez már nem fog menni.
Arra gondol, hogy talán ezért nem bánja Gilda telefonálgatását:
elkerülhetetlen rossz, de van benne jó is, mert arra kényszeríti, hogy
megállítsa a házimunka pörgő mókuskerekét. Még az időszerűtlenségével sincs
baj, nem mintha előre nem látható eseményekre vágyna (ilyet épp eleget
okoznak a gyerekek), hanem az időszerűtlen szó eredeti értelmében, azáltal,
hogy nem kötődik az időhöz. Mert mindaz, ami nem kapcsolódik közvetlenül
a munkájához vagy a családjához, szükségképpen kívül esik az idején. Gilda
hívásainak cirkalmas haszontalansága, amely másvalakit teljesen kihozna
a sodrából, az egyetlen, igazán eredeti színfolt az életében. Eredetit
mondott? De vajon miért jön nekem Gilda azzal, hogy keressek ki neki egy
ilyen hétköznapi szót?
– Mert megint elvesztettem a szemüvegemet – feleli Gilda, aki
sosem arra a kérdésre válaszol, amit felteszel, hanem valami hasonlóra.
– Na, ha ennyire furcsának találod, elmondom az előzményét, és mindjárt
megérted. Fél perc az egész.
Zoe azon töri a fejét, odamenjen-e a sütőhöz, hogy begyújtsa:
Körülnéz, merre van a vezeték nélküli telefon, de aztán eszébe jut, hogy
az is be lett panírozva, és bár a kirántást elkerülte, hiába tisztogatta
meg, többé nem működött. Még egy kísérletet tesz:
– Ha nem bánod, kimegyek egy percre, hogy begyújtsam a...
– Meglátogattam Sisí ideggyógyászát.
– Sisíét? – kérdezi Zoe, és újra kényelmesebben hátradől.
– Igen, Sisíét. Meséltem már Sisíről, arról az asszonyról, akit
az ingatlanügynökségen ismertem meg, ahol be akarták csapni.
– Ja, igen... az, akiről azt mondtad, hogy meghibbant, ugye?
– Pontosan. És tudod, mit csinált? Hétfőn bevonult az intézetbe.
A saját jószántából ment be, amikor belátta, hogy nem egészen normális.
Hogy valakinek ilyen tiszta legyen a feje!
– Hát, igen... ritka az ilyen tiszta fej...
– Pedig az orráig se lát, szegény feje: vagyis nem elég, hogy
bolond, még vak is, mert a mi korunkban már itt is hibádzik meg ott is
fáj, igaz, hozzám képest ő még csitri, mert három évvel fiatalabb, legalábbis
azt hiszem, még nyolcvan sincs.
– Nem tudom, nem ismerem...
– Én se ismerem sokkal jobban. Ráadásul ott lakik, egészen közel
hozzátok...
– Látod, ezt eddig nem is mondtad.
– Dehogynem, édesem. Talán éppen aznap mondtam, amikor az a gézengúz
kisebbik fiad ki agart ugrani az erkélyről, és egy szó nélkül lecsaptad
a kagylót.
– Az lehet. Igen, mintha mondtad volna...
– Mondtam is. Az ingatlanügynökségen találkoztam vele, ahová
azért mentem be, hogy panaszt tegyek, mert megszűnt a cipészműhely, ami
azelőtt ott működött: bemegyek, és szembetalálom magam egy varangyképű
pasassal meg egy lánnyal, aki elbrekegte, hogy most nyitották meg az ingatlanügynökségüket.
Dühös voltam, hogy nincs meg a suszter, mert az a két jómadár telepedett
a helyére, hát még amikor láttam, hogy akarnak rásózni egy lakást egy szerencsétlen
vak asszonyra. Emlékszel?
– Nem egészen... Talán tényleg aznap kezdtél mesélni róla, amikor...
– Szóval olyan mérges lettem, hogy azt mondtam annak a szegény
asszonynak: elkísérlek, mert mi ketten körülbelül egyidősek vagyunk. Elkísértem,
hogy megnézzük a lakást, mert sejtettem, hogy valami disznóság készül,
és valóban, sötét és szűk alagsori lakás volt, ahol képtelenség lakni,
és ugyanazért az árért rögtön találtam is neki egy másik nagyon szépet,
egészen közel hozzátok. Zoe! Ott vagy még?
– Igen, igen, itt vagyok.
– Azok a piszkos csirkefogók ki akarták szúrni a szemét azzal
a fűtés nélküli odúval, ami ráadásul egy sötét kis udvarra néz. De én megmondtam
nekik: "Csak nem képzelik, hogy bárki képes itt lakni?" Ha én ott laknék,
olyan depressziós lennék, hogy rögtön kiugranék az ablakon, mert ráadásul
lift sincs.
– Nem hiszem, hogy a lift megakadályozná a depressziósokat abban...
– Jól van, na, elég az hozzá, hogy még aznap elkísértem megnézni
egy másik lakást, amelyiket ugyanaz az ügynökség kínált, és már látatlanul
is biztos voltam benne, hogy szép. És tényleg, alighogy belépett, máris
otthon érezte magát, de azért hallani akarta az én véleményemet is. Én
persze biztattam, és azt mondtam: "Szívből irigyellek, drágám! Csodálatos
a kilátás az ablakból, még a tengert is látni!"
– Nem azt mondtad, hogy nem lát?
– Éppen azért mondtam meg neki, különben honnan tudta volna,
hogy látni-e vagy sem? Azt ne is várd, hogy az ingatlanügynökök megmondják,
mert ahogy megtudták, hogy vak, mindjárt be akarták csapni a kilátással.
– Hát persze... – felei Zoe, miközben azt számítgatja, hogy ha
rögtön be nem gyújtja a sütőt, sose lesz kész a vacsora.
– Mindenesetre akár van kilátás, akár nincs, teljesen megzavarodott,
és a minap már azon törtem a fejem, hogyan vehetnénk rá, hogy feküdjön
be néhány napra, de mit tesz Isten, ő maga döntött úgy, hogy befekszik.
– Aha.
– Hogy ilyen józan legyen!
– De még milyen – mondja Zoe, és a szemével megkeresi a cigarettát,
aztán közelebb húzza.
– Szóval arra gondoltam: "Azonnal be kell mennem meglátogatni
szegényt". Hétfőn pedig beszéltem is az ideggyógyásszal. Zoe! Hallod, Zoe?
Zoe csak az öngyújtóért ment. Aztán visszaült.
– Igen, igen, itt vagyok.
– Szóval ahogy mondtam, bemegyek a kórházba, de ott azzal fogadnak,
hogy nem engedhetnek be, mert nem vagyok rokon. Jó nagy cirkuszt kellett
csinálnom, hogy bejussak, mert a tetejébe azt is tudni akarták, kihez jöttem,
nekem meg mi tagadás, nem jutott eszembe a Sisí vezetékneve, mert soha
nem is tudtam, voltaképpen a keresztnevét se tudom, mert a Sisí biztos
csak becenév, de azért sikerült elintéznem, aztán azért is meg kellett
küzdenem, hogy beszélhessek az idegosztály főorvosával. Emília, az egyik
szomszédasszonya már mesélt nekem arról a doktorról. Úgy látszik híres
ember, nemrégiben megjelent róla egy cikk valamelyik napilap mellékletében,
amelyikben elmondja, milyen keményen dolgozik egy osztályos főorvos a neurológián,
mert ezeknek levegőt venni sincs idejük, szegényeknek, így aztán felismertem
a büfében, elkaptam, és elértem, hogy rám szánjon egy egész... sose gondolnád,
milyen sok időt szánt rám!
– Képzelem.
– Egyszóval megmondtam neki, hogy a Sisíről szeretnék beszélni.
"Szíves örömest, Gilda asszony", felelte rettentő szívélyesen. Én meg vázoltam
neki, mi a helyzet Sisível, és teljesen megdöbbent. "Ne mondja!", ismételgette
egyre. Képzeld csak el, Zoe, ha nem vagyok, meg sem tudja, hogy félig vak,
mert senki sem szólt neki, meg aztán észre se vette... Elképesztőek ezek
az orvosok, ha nem mondod el magadtól, semmit se kérdeznek.
– Hát ami azt illeti... nem figyelhetnek mindenre.
– Mindenre? De hisz messziről lerí róla, hogy vak, én azonnal
kiszúrtam, ahogy beléptem az ingatlanügynökségre, pedig nem venni ám észre,
mert nem jár fehér bottal, vagy kutyával, és nem visel sötét szemüveget,
a szeme meg teljesen normálisnak látszik... Zoe?
– Igen, igen, itt vagyok – feleli, kivesz egy cigarettát és rágyújt.
– Ha nem lépek közbe, hát nem is tudom, hogy végződött volna
ez az egész. Mert ezzel a két szememmel láttam, hogy szegény Sisít magára
hagyták egy szobában, egy csomó gyógyszerrel, ami nem is volt jó a betegségére.
Te még nem szoktál le dohányzásról?
– Úgy tervezem, hogy...
– Az orvos...
– Holnaptól. Miért gondolod, hogy rosszul gyógyszerelték?
– Az orvos maga mondta, hogy változtattak a gyógyszerelésén.
Éppen azután, hogy velem beszélt, de én már előre sejtettem. Egyébként
az sem lepne meg, ha direkt csinálta volna, mert ahogy később elmondta,
Sisí eléggé tiszteletlen volt, amikor bement hozzá vizitelni.
– Nem azt mondtad, hogy csak árnyakat lát?
– Ebből is láthatod, hogy még az árnya sem tetszhetett neki.
Sisí mentségére azt mondtam neki: "Sisí igazán nem tiszteletlen. Biztos
vagyok benne, hogy csak azért loccsantotta a gyógyteát az arcába, mert
amikor látta, milyen fiatal és jóképű, magára akarta vonni a figyelmét".
De neked megmondhatom, hogy nagyon is furcsállom, mert Sisíben egy szemernyi
agresszivitás sincs, kivéve, ha egy tökfej árnyával találja szemben magát.
Amaz egy szót se szólt, de én olvastam a gondolataiban, és a kellő pillanatban
a fejéhez is vágtam: "Lehet, hogy maga tanult ember, de ez még korántsem
garantálja, hogy jól tud bánni a páciensekkel. Maga az elmebetegségek szakorvosa,
márpedig egy elmegyógyász szakorvosnak, akárcsak egy futballbírónak, fel
kell készülnie arra, hogy mindenfélét hozzávágnak, nem igaz?" Továbbra
is hallgatott, csak pillogott jobbra-balra. Akkor már nem sikerült kitalálnom,
mire gondol, mert a nagyon jóképű férfiaknak olykor csak nehezen olvasok
a gondolataikban, és ez még jobban felpaprikázott. Hogy lássam, erre mit
mond, odavetettem: "Attól, hogy nagyon jóképű, még csak modellnek jó",
de erre sem szólt, én meg egyre jobban begurultam, mert teljesen kihoz
a sodromból, ha egy orvos semmit sem mond, ha beszélsz hozzá. Felálltam,
hogy elmenjek, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még azt mondtam:
"Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Úgy hallottam, okos ember, de nem
valami türelmes. Én viszont úgy látom, türelmesnek türelmes. Csak egy kicsit
mafla." Ezt az utóbbit olvastam valahol, már nem tudom, hol, és régen vártam
az alkalomra, hogy valahol felhasználjam.
– És nem haragudott meg?
– Egy cseppet sem. Éppen ellenkezőleg. Újra leültetett, attól
kezdve figyelmesebb lett, és tudod, mit mondott? Rám villantott egy egészen
különleges mosolyt, és azt mondta: "Ön bizony jó pszichológus, és azt hiszem,
tökéletesen igaza van." Na, mit szólsz? Végül is nem mondtam mást, mint
a színtiszta igazságot, mert már két hónapja sejtettem, hogy ez fog történni
szegény Sisível. Zoe?
– Akkor hát jól sült el, nem? – mondja Zoe és az órájára néz,
hogy kiszámítsa, mi az a legkésőbbi pillanat, amikor be kell gyújtania
a sütőt. – Ha megengeded, egy pillanatra kimegyek és begyújtom a...
– Én meg elmondtam neki az előzményeket, mert ha hiszed, ha nem,
annak az orvosnak fogalma sem volt semmiről, se arról, hogy Sisínek van-e
családja, se arról, honnan való, se másról. Én aztán elmondtam neki: "Nincs
annak más hozzátartozója, mint a szomszédasszonya, akit Emíliának hívnak.
De ő sem ismeri igazán, mert Sisí csak nemrég költözött abba a házba, a
kilencedikre. Rokkantnyugdíjból él, mert hiányzik néhány bordája, azt hiszem
három", és most kapaszkodj meg, halvány dunsztja se volt arról a borda-dologról!
Annyi sok tanulás meg tapasztalat után nem is sejtette, hogy baj van a
bordájával.
– A bordájával?
– Igeeeen, hisz már százszor elmondtam. Hiányzik három bordája,
de már így született, nem most lett ilyen. Az apja, aki igazi zsarnok volt,
megorrontotta, hogy ebből a borda-dologból pénzt lehet csinálni, és kijárta,
hogy rokkantnyugdíjat kapjon, de élete végéig magának tartotta meg az egészet,
a lányának egy fillért se adott. Kész rémtörténet! Most már jól élhetne,
mert az övé az egész nyugdíj, és a mi korunkban három borda ide vagy oda,
már igazán nem számít. Főleg ha azzal hasonlítjuk össze, hogy valaki megvakul,
vagy megbolondul.
– Ezt mind tőle tudod? Mintha azt mondtad volna, hogy keveset
beszél... és hogy csak egy párszor találkoztatok...
– Háromszor. De abból a kevésből, amit elmondott, szépen kikövetkeztettem
a többit. Bennem egyébként tökéletesen megbízik. Mondta is az orvosnak:
"Én csak Gilda asszonyban bízom, aki a lakást szerezte nekem, azzal a csodálatos
kilátással", mert állítólag ezt mondta neki. Szegénykém, látod milyen kis
aranyos? Na, de az a lényeg, hogy a doktor egyre kedvesebb lett hozzám,
és mindent feljegyzett, amit mondtam. Hallod, Zoe?
– Hallom – feleli Zoe.
– A végén aztán tudod, mit mondott nekem? Nem fogod elhinni,
Zoe! Zoe?
– Igen... Egy pillanat, Gilda, csak begyújtom a sütőt. – Zoe
a kanapéra teszi a kagylót, és elrohan. Amikor visszajön és újra felveszi,
olyan érzése támad, mintha a pillanat-stop gombbal megállított, aztán elindított
volna egy gépet; a beszélgetés ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt:
– Nagyon ünnepélyesen megkérdezte: Volna kedve segíteni nekem,
Gilda asszony?
– Nahát, még ilyet!
– Az ám. Én meg azt mondtam: "Ami igaz, az igaz, több szem többet
lát, de nem szeretnék belebonyolódni, mert hát alig ismerem azt a szerencsétlen
asszonyt. Voltaképpen egyáltalán nem ismerem."
– És ehhez mit szólt?
– Azt mondta: "Nem baj. Nem kell ismernie. Csak az számít, hogy
ön olyan ügyes, hogy ketten összefogva elérhetjük, hogy észhez térjen szegény."
Erre persze meg kellett neki mondanom, hogy "Nézze, én valóban elég aktív
vagyok, de már elmúltam nyolcvan éves, és az igazat megvallva, úgy érzem,
már mindent megtettem, amit ebben az ügyben tehettem." Mert ha nem vigyázol,
az emberek rögtön megragadják az alkalmat, hogy alaposan kihasználjanak.
Veled nem szokott előfordulni, hogy kihasználnak?
– Dehogyem.
– Aztán azt mondtam neki: "Nézze. Öntsünk tiszta vizet a pohárba:
nem vagyok se rokona, se barátja, de még csak a szomszédja sem, ahogy Emília.
Két hónapja ismertem meg, és életemben háromszor ha láttam. Egy ingatlanügynökségen
találkoztam vele (itt elmeséltem a varangyot meg a levelibékát). A végén
aztán azt mondta, hogy akárhogy is van, mindenképpen tájékoztat majd a
fejleményekről. Én meg azt feleltem, hogy jó, de többet ne várjon tőlem,
mert már megtettem a magamét. Nem gondolod, Zoe, hogy minden tőlem telhetőt
megtettem?
– De bizony, még többet is, mint kellett volna.
– Szerintem is. De nagyon örülök, hogy te is ezt mondod, mert
ti fiatalok jobban kapcsoltok. Egészen megfiatalodom a gondolatra, hogy
úgy érzed, megtettem, amit kellett! Ráadásul a minap Emília, a Sisí szomszédasszonya
azt mondta, hogy bent volt nála, és továbbra is nagyon hálás, mert mióta
beszéltem az orvossal, sokkal kedvesebben bánik vele. Én meg mindjárt meg
is mondtam ennek az Emíliának: "Most rajtatok a sor, szomszédokon, hogy
egy kicsit a gondját viseljétek, ha már egyszer ott laktok mellette". És
tudod mit felelt erre Emília? "Hát, nem is tudom, bemenjek-e hozzá még
egyszer, mert annyira sajnálom szegényt, hogy nem bírom nézni". Mit szólsz,
micsoda korlátoltság! Ezek után nem csodálom, hogy mindenkinek azt mondogatja,
hogy csak bennem bízik. "Maga az én szűzanyácskám", mondta egyszer. Látod,
milyen tisztán látja a dolgokat?
– Igen.
– Na, de azért hívlak, hogy keresd ki nekem a szótárban az "eredeti"
szót.
– Jó, már itt is van a szótár. Eredeti: "A maga nemében időben
az első, a későbbiek alapjául vagy forrásául szolgáló". Jó lesz?
– Úgy érted, valami mágikus jelenség?
– Nem, nem. Nincs ebben semmi mágikus.
– Mit mond még?
– "Egyéni, máshoz nem hasonlítható vonásokat mutató."
– Hát még?
– "A művész kezétől származó alkotás."
– Nem, az nem jó.
– "Excentrikus".
– Aha, lehet, hogy ez lesz az... de mit is jelent pontosan az,
hogy excentrikus?
– Hmmm... A középponton kívüli.
– Lehet esetleg az "egocentrikus" ellentéte?
– Nem, nem. A kettő tökéletesen megfér egymás mellett – feleli
mosolyogva Zoe. – Mondd már meg, hogy a csudába kerül ez ide.
– Na jó. Az a helyzet, hogy Emília történetesen jóban van az
egyik osztályos nővérrel, és az ideggyógyász a távozásom után állítólag
azt mondta ennek a nővérnek: "Járt nálam egy nagyon eredeti hölgy, akitől
teljesen paff lettem". Aztán mondott még valami olyasmit is, hogy nagyon
emlékeztetem az anyjára, akit imádott, meg hogy meg kell hagyni, manapság
ritka az ilyen eredeti figura, nem olyan, mint a mai egy kaptafára készült,
koffeinmentes meg light nők. Úgy látszik ezért lett tőlem paff. Apropó,
megnéznéd nekem, mi az a "paff"?
– De hisz te is tudod, mit jelent. Megdöbbent vagy ilyesmi.
– Nem, nekem a meghatározása kell.
– "Meghökkent, tanácstalan, aki nem tudja, milyen álláspontra
helyezkedjen".
– Na látod, erre voltam kíváncsi.
– Mire? Nézd, Gilda, a szavakat olykor a pontos jelentésüktől
függetlenül is használják, és az értelmük folyton változik, a paffnak itt
nincs semmi különös jelentősége, ebben az esetben csupán azt akarta vele
kifejezni, hogy meghökkent, vagyis meglepődött, méghozzá valószínűleg kellemesen,
igen, egészen biztosan azt akarta mondani, hogy kellemesen meglepődött.
Hirtelen égett szag csapja meg az orrát. Leteszi a szótárat a
földre, és kirohan a konyhába.
– Mondtam én neked – fecseg tovább Gilda a gazdátlanul maradt
kagylóba –, hogy ezeknek a fiataloknak fogalmuk sincs a dolgokról. De ez
a szó most az egészhez megadta a kulcsot. "Tanácstalan, aki nem tudja,
mit válasszon...", érted? Az a szerencsétlen Sisí egy tanácstalan ember
kezében van, aki nem tudja, mihez kapjon... Már a kezdeti gyógyszerelésben
is tévedett, most meg ki tudja, mi következik. Nagyon fess ember, azt meg
kell hagyni, de ez szegény Sisín bizony nem segít. Lehet, hogy mégiscsak
végig kellene csinálnom, amit elkezdtem... Pedig ezek a zűrök igazán nem
nekem valók. Ezektől sose lehetsz nyugodt, nekem meg egy cseppet sincs
kedvem bonyodalmakba keveredni. Zoe? Ott vagy? Hallasz engem?
– Igen, igen, itt vagyok – mondja Zoe, és leteszi a kézi tűzoltókészüléket.
Kinyitotta a sütőt, hogy megnézze, mi történt. A Barbie-baba
eljegyzési-báli ruhája volt benne. Legalábbis annak tűnt, azokból a rikító
almazöld tüllcafatokból ítélve, amelyek csak félig szenesedtek el. Ezúttal
panír nélkül. Ez aggasztja. Egy kicsit csalódott, hogy Joel – mert a csínyt
biztosan ő követte el – felhagyott a panírozott tárgyak serpenyőben való
kirántásával, amely mellett korábban ígéretesen kitartott. Eszébe jut,
hogy talán a többieknek van igazuk, és a fia egyszerűen piromániás, minden
felemelő elvontság nélkül, és ettől rossz kedve lesz.
– Zoe? Ott vagy?
– Igen, igen, itt vagyok. De most már le kell tennem, Gilda.
Mit mondtál?
– Azt, hogy az ember sose lehet nyugodt.
– Nem.
– Most leteszem, mert lehet, hogy hívnak a kórházból. Rémes,
hogy az embernek soha egy perc nyugalma sincs. Úgy értem, vannak, akik
körül mindig csönd van, ahogy körülötted is, és örülök is neki, Zoe drágám,
de tényleg úgy gondolod, hogy érdemes tétlenül várni, hogy elmúljanak az
évek anélkül, hogy bármi történne veled?
Ahogy belegondol, az jut eszébe, hogy ha elmondhatná Gildának,
mi minden történik vele, ha leírhatná mindazt, ami történik, vagy ha csak
a tükör előtt elmesélné, mi történik, az valóban nagy dolog lenne. Meg
is próbálja:
– Hogy mást ne mondjak, most éppen történt valami elég rettenetes:
a sütő ajtaja koromfeketére égett. Tiszta fekete – mondja, és sírni volna
kedve. Így aztán...
– Jaj, Zoe... Túl sokat izgatod magad a lakás miatt, és ennek
nem lesz jó vége: a lakás berendezése nem lehet egy nő életcélja, talán
egy férfié igen, azt nem mondom, de hogy egy nőé...!
Zoe elhatározza, hogy most az egyszer ő fog beszélni, és a másiknak
végig kell hallgatnia, hogy lássa, vele is történnek igazi történések.
De nem biztos a dolgában, mert a sütő kicserélésének fontossága eltörpül
egy asszony észhez térítésének küldetése mellett. Aztán mégis rászánja
magát:
– Az úgy volt, hogy amikor begyújtottam a sütőt...
– Juj!
– Mi az? – kérdezi ijedten Zoe.
– Tomi hív a mobilomon.
– Tomi?
– Hát persze, édesem, Tom?s Costa, Sisí ideggyógyásza.
– Nem tudom, mi a neve – jegyzi meg rosszkedvűen Zoe –, nem ismerem
azt az embert.
– Annyit te is tudsz róla, mint én, mert ne hidd, hogy én jobban
ismerem. Akkor egyszer beszéltem vele, ahogy elmeséltem. De most leteszem
– mondja Gilda.
Azzal letette.
TOMCSÁNYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|