stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
 

Jádi Ferenc

Freud és a zsidó identitás

(Sursum corda)

Egy késői levelében[1] a 70 éves Freud válaszol a B´nai B´rith Egyesület megtisztelő soraira, melyben közölték vele, hogy őt ezen zsidó lózsa tagjává választották..

Mielőtt a a levél bevezető töredékének elemzésébe kapnék, szeretném az egyesület kérdéskörét identitáselméletileg megvilágítani. 

A valahova tartozás mint reprezentatív, inkluzív és exluzív identitás

Ne gondoljanak itt, a Freud-levél kapcsán, egy titkos szabadkőműves egyesületre vagy valami kabbalisztikus mágiát művelő titkos körre, hanem sokkal inkább meglett, jó zsidó emberek szabadelvű, de zárt egyesületére. Itt egy Humanitätsvereinről van szó, egy, a humanizmus páthoszának szellemiségéből kinőtt egyesületről, melyet olyan illusztris személyek alapítottak, akik még hittek abban, hogy a humanizmus ideológiája nemes eszme. 

Minden törvényes egyesületre vonatkozik egy testületi törvény. Ott az új tagokat az alapító okmány értelmében választással veszik fel a rendes tagok vagy képviselőik egy közgyűlésen. A felvétel következménye az lesz, hogy a taggá vált személy az alapokmány szellemét és rendelkezéseit, szabályait, értsd: normáit követve egy másodlagos, ú.n. inkluzív identitást képez. Ezen felvételi aktus magával vonja, hogy egy egyesület tagja közösségi magatartásukkal, nyilvános nyilatkozataikkal és emberi tartásukkal elhatárolják magukat más hasonló csoportoktól, miáltal ez az identitás a magára vállaltsággal jár együtt, azaz egy másodlagos identifikáció folyamata veszi itt kezdetét. Amikor mások identifikálnak valakit, befelé, ez a jóváírási lépés az identitás magja felé még nem jelent egy identifikálódást, azaz tartalmilag egy automatikus magára találást mások között. Csak kifelé jelent ez a lépés egy bizonyos exkluzivitást, kiválasztottságot és különösséget. Az egyesület képviseli más csopotokkal vagy a társadalom egészével szemben az egyesület és tagjai érdekeit, miáltal a tag a reprezentatív identitás kegyébe jut. 

Mint látjuk, a test, a tag, és a váll metaforák értelmi rendje mentén haladva, egy ilyen illeszkedés tényleg egy, a legfelsőbbel vagy abszolúttal mért hierarchikus és az alapegységgel számon tartott, valamint számítással pszichoökonomikusan elvárt, normatív egységet, egy nominális identitást, vagy mai szójárással, egy corporate idenntity-t céloz meg. Mégpedig úgy teszi ezt, hogy a tagság társít, asszociál és a tag társul, azaz asszociálódik. 

Egy ilyen identitás nominális elveket követ, és a differenciát, a mennyiségi mibenlétet emeli ki, mint elkülönülő "mi-azonosságot", miáltal mint exkluzív kisebbség a másokról mint a "többiek"-ről, pontosabban, a "nem-mint a többiek"-ről beszél. Azaz az ilyen azonosság implikációja éppen ennek a többiségnek, és a társultságnak a negációja. A saját érdek miatt a közérdek, a res publica, a nyilvános dolog mint közügy másodlagos lesz, és bizonyos fokig elvonja magát az ilyen csoport a nyilvánosságtól.

Másképp is gondolhatnánk ezt. Ontologikusan gondolva dolgot - s ez lenne az én javaslatom -, az identitás és divergencia tengelyében a valamiféle olyanlét relativálódik, minden másikság megtartása mellett az egyik és másik fél mentalitási összetartozásának kettős egyezése, amit németül Zweieinigkeit-nek neveznek, jelenik meg úgy, hogy az eltérő szemléletek és világlátások nemcsak megengedettek, hanem az együttlét követelményévé is lesznek. Ez biztosítaná, hogy a különböző társulások mentalitási közösséggé válnak. Az egyesület nem egy ilyen identitás-divergencia mezőben képződik, hanem a törvény és a belső konszenzus szellemében. Megjegyzem, hogy a konszenzusról már a régiek is tudták, hogy ez nem más, mint a lelkiismereti igazság elleni pragmatikus összeesküvés.

Egy másik nyelv, a latinság híre alapján az asszociációról tudjuk mi, pszichoanalitikusok, hogy ez a fantázia, a képzelőerő, a dolgok csalóka alaki hasonlatosságának, a tudattalan reprezentáció hatalmának és bizonyos analogiájának a terméke, mégpedig az alaki hasonlatosság vagy hangzás, a csengés alapján, a betű, az asszociációs törvény, a szám és a hangsúly mértéke nyomására, a hangzási közelség vagy affinitás alapján, azaz az egy húron pendülés nyomán jön létre. Létrejöttét a nomosz, a szám, a név és a mérték külső szabályzata és a létező képmutató hasonlatossága, az örök visszatérés ritmusa, az abszolút érdekéhez viszonyított metronja és etosza vagy etalonja vezérli. Nem a létező léte, a lényegi lét vagy az ethos és a metrion és a metrum ordója munkál itt, hisz utóbbiak a rokonítás viszonylagossági, képzett értékét mutatják meg. A hangos szó, a retorika, a szavazás, a képviselés és a kinevezés, azaz nem a tulajdonképpeni és a sajátos játszik itt szerepet, hanem a szerepjátszás és az érdekképviselet maga válik fontossá. Ezért mindenki, aki a norma igáját szereti, akinek nincs saját szövege, és szeretne szerepet játszani, a szabályok biztonságában és előnyében hisz, vagy más okból a reprezentatív identitás és az egyenruha híve, szeretne egy számára megtisztelő egyesületbe belépni. Talán olyanba is, mint a Pszichoanalitikus Egyesület. 

Egy reprezentatív identitás (az egy-és-ugyanazonság érzete) normatív szabályzata intrapszichikusan bekényszeríti az Ént a Fölöttes-Én újabb példabeszédi vagy előírtsági igája alá, és azonnal kényszerességgel, szövegi és elvi kényszerrel, majd az ideóma ideológiájával fenyeget, és az alkotói egyéniséget megnyesi. De kifelé a felruházottság, a felkentség és bennfentesség leple alatt és az énideál kitágulása következményeként a nárcisztikus örömök tengerét hozhatja. Erre az ambiciózus ún. "óriás Selbst"-re különösen akkor van valakinek szüksége, ha primér identitása, a Selbstheitjének a mibenléte, az éppen-ugyanolyanság érzete gyenge, az érzékeny önérzete bizonytalan, vagy, ha valaki önénjében már meghasonult, megtört, esetleg megmásult, és ezen az állapoton egy ilyen radikális, külső kompenzációval változtatni akar. Ha a Selbst mátrixa a maghoz viszonyítva diszproporcionálissá válik, hamis Selbstrészek szakadhatnak le belőle, melyek a nárcisztikus egyensúlyt patológiás irányba kényszerítik. 

Egy egyesülethez való tartozás elfeledtetheti a személlyel azokat a belső töréseket, azokat az ambivalenciákat, átláthatatlan sötét foltokat és fájdalmas átformálódásokat, melyek az önidentitásban egy élet viszontagságai nyomán fellépnek. A nem vállalt emberi számkivetettség-érzet, a szorongás és a leplezett önzés, önmaga előtt is titkos öngyűlöletének kibírhatatlansága, az a tény, hogy a másik ember minket relativálhat, viszi az esendő embert a falkába, az ordasság érzete és számtalan fantáziált teleológia és megannyi önkétség. De ez a hirtelen váltás, egy kézfogás, egy vállveregetés, egy türelmes papír átnyújtásaután csak egy illeszkedést, egy jogi átruházást és az engagement nyomán egy, remélhetőleg jó beruházást és egy olyan egységteremtést hoz létre, mely az elsajátítás és a belső és történetiséggel húzott vagy vont nyom, a vestis egyértelműségének megtalálása reményében történik. A "corporate identity" logója, az egyesületek tradicionális egyenruhája, rituáléja, szokásjoga, szójárása és megannyi más, gyakran hangoztatott külsősége mögött persze ott áll megoldatlanul az önazonosság, a divergencia és a relativáló szociábilitás nagy létkérdéseA testi identitásra, a látszólagosság homogenitására való rájátszás és a társadalmi heterogenitástól való félelem, melynek legradikálisabb formája a származás rasszisztikus gyakorlata, a patológiás nárciszmus ön- és közösségpusztító játékainak egyike. 

"Én is zsidó voltam"

Ezért nem meglepő, hogy Freud, aki nem tartozott a német Vereinsmeierei hívei közé, megakadt  azon, hogy mitévő is legyen, a B´nai B´rith Egyesület megtisztelő tagsági felajánlása kapcsán. Persze ismernie kellett az egyesületiség lelkiismereti és hatalmi visszáságait, hisz maga is egy saját egyesületet alapított, a Pszichoanalitikai Egyesületet, mely ma már tényleg csak egy asszociáció, a tudattalanról meglehetősen heterogén nézeteket vallók laza társítása a világban.

Hogy mennyire zavarba esett ez az egyesületalapító idős ember, amikor egy zsidó egyesület hozzá fordult, láthatjuk abból a szövegrészből, melyet itt mostszeretnék idézni: "Hogy Önök zsidók, csak kedvemre lehetett, ugyanis én is zsidó voltam, és hogy ezt tagadjam, az nekem nemcsak méltánytalannak, hanem egyáltalán, értelmetlennek tűnt volna". Valami oknál fogva Freud itt a múlt időt választja, s azt mondja, "hiszen én magam is zsidó voltam", ami szemben áll azzal, hogy "Önök zsidók", vagyis a jelennel. Talán azért ír így, mert zsidóságának megvallását arra a befejezett múltbeli időpontra helyezi, amikor megkapta a tagságot felajánló levelet, a levélírás pedig a jelenben történik. Erre utal az is, ahogy a "csak kedvemre lehetett" megfogalmazást a zsidók jelenével szemben használja. A németek sem tudnak, akiknek megmutattam a szöveget, mást kezdeni vele, mint én. Mindenesetre azt is írhatta volna, hogy "kedvemre van" és hogy "én is zsidó vagyok". De úgy látszik Freudnál ez a kedv is és a zsidóként levés bonyolultabb dolog. 

Meglepő, hogy Freud, aki brilliáns esszéiért a Geothe-díjat kapta meg, egy szokatlan kusza németséggel kezdi a vallomását zsidó identitásának kifejtésekor. Ez a bonyolultság a szintaktikus zeugma bevetése miatt jön létre. A retorikus zeugmát a perpelexitásból való kiút keresésekor vetjük be, akkor, ha meg vagyunk illetődve, és ki akarjuk magunkat magyarázni. Aszövegrészből, ahol Freud a zsidóságáról ír, az első mondat magyarítva a következőképp hangzana: "A nemzeti fellengzésemet, ha arra hajlottam volna is, igyekeztem elfojtani, megrettenve azon népek intő példái által, melyek között mi zsidók élünk". Másképpen fogalmazva: "A nemzeti önajnározásomat, ha egyáltalán valaha erre hajlottam volna is, igyekeztem elfojtani, megrettenve azon népek ijesztő példájától, akik között mi zsidók élünk." Az itt használt, és a megszólalás eksztázisában használt "Hochgefühl", amit a németek az emelkedett hangulat, a Hochstimmung, érzeti kiteljesedésének megjelölésére használnak, egy alaptalan vígasságot jelöl, az orgiasztikus hangulat kirobbanását. A mániások életérzésére és az orgazmus érzelmi fellobanására is illik. Freud azt mondja, hogy a benne esetleg megjelenő zsidó nemzeti "önajnározást", azt a zsidó nacionalizmust, mely ezen évtizedekben kezdett kibontakozni, más népek rossz példái alapján, már jókorán, csírájában elfojtotta magában. Amit implicit mond, az az, hogy a zsidó néphez való viszonyáról beszél, nem jelölve meg, hogy egy Volkskörper-ről, Volksgemeinschaftról, néptestről vagy népközösségről, illetve  más, ebben az időben szokásos Volk-fogalomról, népség-szóösszetételről beszélne. Amit mond az az, hogy nem népies elragadtatás a zsidó identitásérzetének az alapja. Később ezt azonban kissé módosítja, amikor a nemzeti érdekek megvalósításában való segítésről beszél. 

Így menne tovább a második mondat magyarul: "De elég maradt még, ami a zsidóság és a zsidók vonzalmát ellenállhatatlanná tette, megannyi sötét érzéshatalom, annál erősebben, minél kevésbé lehetett ezt szavakba foglalni, éppúgy, mint a belső identitás tiszta tudata, az azonos lelki konstitució titokzatossága." Itt Freud egy vonzalomról beszél, egy csomó más rokonszenves dologról, mely a zsidókat és a zsidóságot számára vonzóvá tette. Hogy is jön létre egy ilyen rokonszenv, ha az ember azokkal rokonszenvez, akik olyanok, mint én? És miféle passzió ez, miféle önszeretet a másikban, aki ugyanaz, mint én? Nem mondja ki, de kitalálhatjuk, hogy ez a természetes önszeretet és -szenv részeként érthető meg, mint önmagunk gyors megtalálása a másik másikságában, mely egy könnyebb megértéshez és egy gyorsabb egyetértéshez vezet akkor, ha ez a másik az enyémek, a hozzám tartozók, a velem rokonok egyike. 

Ez a dolog, amit én itt rokonszenvnek, szimpátiának neveznék, mindenkinek magától értetődő és eleve megkérdőjelezetlen érzete, mint vonzalom és szenv. Vonzalom jelenik meg a megkerülhetetlen önmaga és az enyém/ az enyéim szeretetében, a szenv pedig azáltal, hogy a másik másikságának megtalálásakor, a talkozáskor, éppen ezen kizárólagosság hiúsul meg. A másik nem lesz az enyém, ahogy a tudattalan megszállás kívánja, és az Én perflációja ünnepelni szeretné. És ha libidinális vonzerő, akkor csak úgy léphet fel, ha neki ezek a rokonok hiányoznak, tehát ha valaki a magányában olyan társakra vágyik, akik hasonló szellemi javakat tekintenek értéknek. Ezáltal világossá válik az is, hogy itt nem a szeretetről vagy a szerelemről, egy filoszemita dologról vagy a zsidó antiszemitizmusról, az ellentétek vonzalmáról van szó, hanem éppen a scheleri értelemben vett szimpátiáról[2] . Freud megállapítja azt is, hogy ez ellen a fenomenologikusan értett "szimpátia" ellen nincs gyógyszer, ez egy ellenállhatatlan vonzalom. 

Amit ezután mond, az egy kicsit kacifántos. Azt írja, hogy itt "megannyi sötét érzés hatalma" munkálkodik". Nos sötét valami valakinek, ami neki nem világos. Ami nem a világom és világosan látásom, az evidenciáim része, amit mint létezőt létében csak sejtek. Ez a sötétség nekem is éppen csak hogy dereng az érzékekben, ám nincsen neve. De mivel is sejtek olyan valamit, ami egy vonzalomérzés, amikor azt mondom, hogy az az érzésem, hogy ez kikerülhetetlenül vonz? Nos ez a biztosíték, mely a  "a sötét érzések hatalmát" és Freud szerint a még megértendő "azonos lelki konstitució titokzatosságát" érezteti velem, az az önazonossági érzeteknek, melyet másképp és egyszerűen az önén létének hiposztázisaként önérzetnek is nevezünk. 

A Gefühl, az érzés, egy fellobbant potencialitás, az ilyen vagy olyan elképzelhetőség vagy tárgyelképzelés fellobbanása, e-motio, melynek mozgatója Arisztotelész óta az ösztönkésztetés. Ugyanakkor az érzet a lélekkel és lelkiismerettel felruházott észlelő test felindultsága, mely ezen határozott belső identitáshoz való kötöttségében él bennünk mint egészséges látencia. Ez a toposz annyira döntő és olyannyira nem választható eldöntöttség, hogy még kompromisszumokat sem tud kötni, és semmilyen pragmatikát sem ismer. Ez a toposz dinamikájában, indulati viszonyaiban és nárcisztikus egyensúlyának ingadozásában, valamint a hangulatok változásában jelenik meg. S mivel az itt tematizált önérzet egy természetes látencia és a szeméremérzet által védett, csak akkor lobban fel affektusként, indulatként, ha egy külső határsértés vagy leértékelés (szégyen vagy botrány), illetve egy belső megsértődés fenyegeti. Amikor Freud egy titokzatos Gefühlsmachtról beszél, azt a retorikus szómezőt hozza szóba, az érzések és a vonzás hatalma körül forgolódik. Az érzéseknek az Énnel való harcáról legalább Nietzsche óta tudjuk, hogy ezekkel szemben az Én eszessége, a kanti "tiszta ész", az életgyakorlat megfontolt tudata, teljesen tehetetlen. Nyilvánvaló, hogy Freud ezt az érzelmi hatalmat általánosságban a tudattalan mezejére is vonatkoztatta, s a tudattalan nyelvével hozta össze. Itt azonban meg kell vallania, hogy ez a hatalom szavakba nem is fogható. Ezért szerintem itt nem egy érzési, mint állítja, hanem egy érzeti szféra kelti az indulatot. Ugyanakkor kapcsolatba állítja ezeket a hatalmas érzéseket egy titokzatos és meghitt lelki konstitucióval is. A szóválasztásból kiderül, hogy ez a konstitució nem más, mint a híres "Das Unheimliche"[3]. Hogy erről a csapdás dualitásról van szó, a titokzatosság és titkosság összefonódásáról, a Heimlichkeit kapcsán, arról maga Freud nyilatkozik híres dolgozatában Schelling nyomán. S írtam volt a Leonardo-tanulmányban a Thalassa holocaust-számában[4], mert véresre vert a Securitate Kolozsváron, hogy ez a secura, azaz titok, a sine curaval, a gondtalansággal is kapcsolatban áll, és a titok pedig a secretum-mal a kiválasztással. Az identitásbizonytalanság talaján kialakult metafizikus kényszeres ősnyomkeresés a sajátság istenített illatában, az isteni illat kellemében, az őseredet nyomtalansága pedig az ekörül demarkált "rettenetes titkok" szövésében, mint lappangó motívum minduntalan felbukkan. De ugyanez a cirkularitás munkál egy örökös bizalmatlanságként minden rasszisztikus alapgondolatban is.

A rassz természetes adottságai és hagyományai

Freud ebben az elemzett mondatban, a sötét érzések hatalma mellett, még egy másik fogalmat is használ, éspedig a "belső identitás" kifejezését. Máshelyütt, A pszichoanalízis foglalatában a belső világról szóló részben[5] foglalkozik Freud az azonosultság etikai és megvallási kérdéseivel, s az introjekció leglényegesebb lépésének a Felettes Én internalizását tartja. Mindezt az énpszichológiában oly fontosnak tartott alkalmazkodási és funkcionálási ideológia jegyében. Ezt a helyet Binet Ágnes a kényes, rasszisztikus implikációt kendőzve, így fordította: "Ilyen módon a felettes énben nemcsak a szülők személyes tulajdonságai érvényesülnek, hanem mindaz, ami rájuk magukra meghatározó hatással volt: társas környezetük követelményei, mértékei és a fajukra jellemző hajlamok, hagyományok." Én az eredeti alapján magyarul így olvasom a freudi szöveget: "És ezzel a  szülőknek nemcsak a személyes tulajdonságai jutnak érvényre, hanem minden, ami rájuk meghatározóan hatott, a társadalmi állapot azon hajlamai és követelményei, melyekben élnek, azon rassz (Rasse) természetes (öröklött) adottságai (Anlage) és hagyományai, melyből származnak." Láthatjuk, az eredeti német szöveg egyértelműen arról beszél, hogy Freud a Fölöttes-Én parancsrendszere alatt álló belső világot, a szülők tulajdonságainak internalizálása mellett, a megélt társadalmi állapot csábításaival és elvárásaival való harc eredőjére és a "jóvérű" rasszból való származás "természetes adottságai"-ból kifejlesztett készségekre és hagyományok érvényre jutására vezeti vissza. Ebben a mechanikus logikában nincsen semmi nyoma a dinamikus képződés és átformálódás gondolatának, mint ahogy azt pl. Goethe morfológiájából vagy az alaklélektan belső megformálódás és külső alakulás elméletéből ismerjük, hanem egy inger-hatás dinamikáról és egy tulajdonságmeghatározás-elméletről van szó. Itt meg kell jegyeznem, hogy az Anlage német szó alatt a mai napig egyértelműen dologi konnotációkat, pl. genetische Anlaget, azaz genetikai alapot, mint anyagi tartalékot értünk. A szövegből az is nyilvánvaló, és Gilman alapvető elemzése[6] alapján ma már közismert, hogy Freud, aki a lamarckizmushoz és Nordau zsidó rasszizmusához nagyon közel állt, maga sem tudott a monoteisztikus vallások teremtésmítoszának maradványától, a társadalmi identitás megtestesültségi gondolatától szabadulni. 

A libidó eredeti alapgondolata éppúgy, mint a belső lelki konstitúció hiposztázisa, Freudnál korpuszkuláris, pszichoökonomikus és metafizikai. Ami a német metafizikában a Geist, a szellemi ellentétpárja, a Körper, azaz a fizikum mint test, ahogy itt áll, a testi konstitució, a szubsztanciálisan lény(egi)ként gondolt és a pszichikus funkciókkal rezdülő test, a Leib, mely a lélek, a Seele, ellenpárja. Így könnyen beláthatjuk, hogy Freud a zsidó vallás immanens rasszisztikus implikációi alapján, melyek más monoteisztikus vallásokba is átkerültek, a zsidó testből vezeti le a zsidó szellemet. Amit viszont kutatott, az a lélek volt, de egy Leib nélküli lélek. Amit mi lelkiismeretnek tartunk, a németek nyelvében ez a minden tudás tudása, a Gewissen, az Freudnál egy morális Fölöttes-Én instanciaként fungál. Ez nem a szív és a Selbstbezug kérdése, hanem a bevésett erkölcsé és előírt törvényé, mint ahogy a monoteisztikus vallások is a szív ügyét, s főleg a lelkiismereti döntést és függetlenséget, szerelmet és az engedetlenség gondolatát is bálványimádásnak tartják. Itt nem érvényes az etika elsődlegessége a morállal szemben. Csak a felvilágosult jogállam teremtett itt rendet a bírói függetlenség és lelkiismeretesség követelményével vagy a polgári engedetlenség jogának elismerésével. Ezek alapján úgy gondolom, hogy Freud nárcisztikus egyensúlyában az akkulturáció folytán kialakult zsidó identitás-relativálódás miatt erős feszültségek jelentek meg, amit az ideális én (Ideal-ich) ellen-azonosulásával stabilizált. A közismerten kényszeres Fölöttes Én-je és ambiciózus énideálja további disztorziót hozott létre, ami viszont az alkotói folyamatokra és gyűjtői szenvedélyére volt elimináló hatással.

A "zsidó természet" ezen metafizikai test-lélek hasítása vonalán halad tovább a freudi levél szövege is: "És ehhez társult nemsokára annak a belátása is, hogy én egyedül csak a  zsidó természetemnek köszönhetem azon két tulajdonságomat, melyek nehéz életutamon számomra elengedhetetlenné (v. nélkülözhetetlenné) váltak. Épp azért, mert zsidó voltam, voltam mentes számos olyan előítélettől, mely másokat intellektusuk használatában korlátozott, zsidóként készültem fel arra, hogy ellenzéki legyek, és hogy a "kompakt többség" egyetértésére nem volt szükségem. Így lettem tehát Önök egyike, kivettem részemet humanitárius és nemzeti érdekeikből, találtam Önök között barátokra, és döntően meghatároztam azt a néhány barátot, akik mellettem maradtak, hogy lépjenek be Egyesületünkbe."

Ebben a szövegrészben hallunk arról, hogy Freud mit is gondol a saját zsidó identitásáról mint bensőségességről, amit itt a lelki konstitúcióval kapcsolatban "zsidó természeté"-nek nevez. Egyértelmű a szövegből, hogy egy nominális identásképből vagy felfogásból indul ki. A dolog bökkenője, hogy a tulajdonság és jellegzetesség birtoklása nem jelenti még léti jelenlétét, mint ahogy valaki nem attól nő, hogy jellegzetes nemi szervei vannak, vagy asszony, mert férje van, hanem ezeket ki kell alakítania az életvilág viszonyaiban. Freud pedig azt mondja magáról, hogy ez a "zsidó természet" neki két tulajdonságot, jellegzetességet, azaz nominális markert tudott biztosítani. Az egyik ilyen tulajdonság az, hogy neki nem voltak olyan előítéletei, mint a többségnek, nem osztotta a többség konszenzusát. Hogy más előítéleteinek kellettek lennie, azt csak feltételezhetjük, mivel előítéletek vizsgálata nélkül nem lehet sem hipotézist feltenni, sem ítéletet hozni, tanultuk Gadamer hermeneutikájában. Freud azt mondja, hogy neki nem voltak olyan előítéletei, mint a többségnek. S ezzel a mondással egy kisebbségbe sorolja be magát egy többséggel szemben. Ugyanerről már korábban kimutattam, hogy ez nominalizmus, és az identitás-differencia logikájából jön. Ugyanis nem azt mondja, hogy ő más, és a másikak is mások, ami az általam javasolt divergencia gondolatból következne. 

Az előítélet-negációval kapcsolatban felemlít Freud még egy újabb negációt is, az ellenzékiség fogalmát, és pedig a már kifejtett identitás-differencia gondolaton belül, a többséggel szembenálló negációra épített kisebbségi identitás elvét. Freud a negáció nagy mestere volt, mert identitáslogikája kétértékű logikára alapoz, mely kerüli az implikációt. A negáció azonban csak akkor tud identitást teremteni, ha azt gondolnánk, hogy itt a választás esete áll fenn. A primér identitás viszont nem a választás, hanem az Entschiedenheit, a határozottság és nyíltság érzeteinek következménye. A jog és a vallás testiség modellje ezzel szemben úgy kezeli az identitás kérdését, mintha az egy adott-kapott valami lenne, és ennek az elvnek dologias kötelezvényei vannak. Amiből következik a kérdésesség minden esetében, hogy a morál az etika fölött áll[7]. A freudi modell is jól passzol a vallásos zsidó identitás kiválasztottsági lemmájához. Ez azt is takarja, hogy az ilyen személy kénytelen azt hinni, hogy mások identitása hamis, és a mienk lenne a helyes. Ez az álláspont viszont az értékek harcában előbb-utóbb bizalmatlansághoz és háborúhoz vezet. Jól láthatjuk ezt a radikális Leibowitz írásaiban. Ezek alapján megerősíteni látom azt a feltételezésemet, hogy Freud igenis egy nominális identitáselmélettel, egy binér logikával és egy vallási implikációval operált, a van vagy nincs, az egész vagy semmi elve alapján. Valószínűleg ezért látta a nem-zsidókat is "kompakt többség"-ként, valahogy úgy, mint Canetti, "tömegként". Ezért úgy gondolnám, hogy a polgárosodó és a reform zsidóság szellemi áramlásától befolyásolt Freud identitásfejlődésében a tudattalan ellenazonosulás igen fontos identitásképző elem volt, és a zsidónak vallottsága egy szekunder identitássá relativálódott. Ezt a mozzanatot emelte ki Sartre is az antiszemitizmus-tanulmányában az akkulturált zsidósággal kapcsolatban. Csak így tudom elgondolni pl. azt a tényt is, hogy miért nem ír Freud nyíltabban Schopenhauerről, Nietzschéről, vagy a német idealizmus más tagjairól, nagy elődeiről, és miért lappang nála, éppúgy, mint Tausknál[8] és körének más tagjánál is, Spinoza etikának nevezett morálfilozófiája. 

Identitás-relativálás

Több teljesen asszimilálódott ateista zsidó barátom van nekem is, valamikori amerikai és francia származással, akikben csak akkor motoszkál a zsidóságuk, ha hirtelen leértékelve vagy üldözve érzik magukat. Gyerekeik életében a zsidósághoz való tartozás már csak valami legendás háttér. Néha viccelnek is ezzel, és kitalálnak valami kvázi-antiszemita tartást, hogy erősen relativált, vagy másodlagossá, sőt mellékessé vált zsidó identitásérzésüket "csak úgy viccből" az öniróniában reaktiválják. Ugyanezt látom Németország más asszimilálódó csoportjai körében is. Én már rég levetettem ministráns köntösömet, őseim hitét, mint azok is a pogány magyarok imáinak maradványait csak az élet nagy óráiban, a kétségbeesés idején kaparták elő a láda fiából. Én már nem is ismerem ezeket az öntőasszonyos énekeket[9]. A reminiszcenciák itt-ott, amott felütik fejüket, s megmosolygom magamat. Belenyugodtam már régen abba, hogy elvesztettem a hazámat és a hazám engemet. Így fiaim is bütykölnek időnkint az asszimilációt kísérő, az ellentéteket és különféleségeket egyesíteni akaró, és a másodlagosságot színező szintjére került keresztény vagy magyar identitáselemükkel. De valójában ezek hitetlenségben felnőtt német srácok lettek, annak minden implikációjával és terhével. S ez jól is van így, mert a színező magyar és keresztény lényeg mozgásban van, és kihat arra, hogy egy erős identitást képezzenek aszerint, ami a saját út megtalálása közepette belőlük érvényre jut. De csak eladdig megy ez a komoly játék, amíg nem lesz ebből a játékból és próbálgatásból vagy feljátszásból, amit identitás-relativálásnak neveznék, paranoia vagy háború, mert a tévelygésben alulmaradottak, a megszégyenültek és mások könnyen arra a gondolatra jutnak, hogy eljátszottak valamilyen értéket, amit egy csapásra vissza kellene nyerniük. Ez egy irracionális gondolatbetörés, abban a reményben, hogy ez kihúzná őket a csávából. Ismerjük ezt itt Nyugaton a talajtalan bevándorlók között, s láttam ennek jelét nemrégen a félerősek magyarkodásakor. Jó lenne, ha utódaink egy ilyen együgyű badarságra nem jutnának. Ha egy társadalmilag élő rendszerben valami anakronisztikus felmagasztalt identitáselemet, ami permanensen elhalóban van, mégis meg akarnánk alaphagyománynak tartani vagy tartatni, az a veszély fenyeget, hogy az az egymást követő generációk sorában már csak egy látens és legendásan relativált, tartalom nélküli formális érték, azaz a differenciát hangsúlyozó normatíva lesz, és ez a nem-fenntarthatóság befelé, az Én-ben vagy a mi-ben, a csődösség érzetét keltheti. Egy ilyen állapotban könnyen fellobban a hamis Selbstben való csalódottság nyomán az öngyűlölet és a másikat vagy magunkat hibáztató nárcisztikus destrukció. Hisz ahol az otthonosságra berendezkedtünk, ott olyanná válik a családtörténeti identitás magja, mint az otthoni környezet döntő mentalitása, s a korábbi, bevándorlás vagy asszimiláció előtti, régebbi főelem az újat csak színezni tudja. Ez nem azért van, mert a többség ezt akarja, hanem mert a környezet egy történelmi környezet, a természetnek, ami minket befogad, megvan a maga történetisége és atmoszférája és más, a bensőnket átformáló ereje. Az érvényét vesztett heimisch[10], a hazai ténylegesen átformálódik előbb valami, eleinte magunknak is furcsa keverékké vagy magunkban átmenetileg elidegenített titokzatossá. Akárhogy ápoljuk is a magunkkal hozottat, az áthagyományozottat, vagy éppen sine curaként, esetleg securaként kezeljük, ez csak egy reminiszcencia lesz. Elég fűszer az új főzetekben.

Azért apellálok a harmadik út, a kölcsönös közeledés, a Zweieinigkeit mellett, mely, Derrida szójárását követve, a vendéglátó és a vendég kölcsönös előnyére szolgál akkor, ha a lakoma menyegzős ünnepek sorát hozza. Ezzel, egy kozmopolita világvárosban élve, minden visszásság és korszellem ellenére igen jó tapasztalatom van. A lényeg nem vesz el, hanem átformálódik, és új erőre kapva az átformálódás igazsága a mindenkori primer identitás élettörténetiségében megújult erőre kap. Ehhez persze egy kölcsönös rokonszenv, lojalitás és etikai tartás kifejlesztése, sőt néha az engedetlenség praxisa is szükséges. 

Freud idézett levelében még arról számolt be, hogy neki zsidó barátai voltak, akiknek ajánlotta, hogy lépjenek be a B´nai B´rith Egyesületbe. Ugyanez folyt le a pszichoanalitikus mozgalmon belül is. Az első generáció Pszichoanalitikus Társasága, a maga Titkos Bizottságával és az egyes csoportok titkos körleveleivel tényleg egy ilyen lelkes, érdekvédő zsidó csapat volt. Megannyi antiszemita támadást, féltékenységet és rosszakaratot kellett leküzdeniük. A második és harmadik generáció is még egy fura ortodoxiáról szeretett volna beszélni, és valahol az ambivalens háttérben, a Freud Archívumban és a Foundation peremén folyt a zsidó géniusz mitikus kultusza. De ezzel az idegenkedéssel és titokzatossággal többet ártottak a pszichoanalízis ügyének, mint használtak. Szerencsére ennek a révületnek lassan vége van, a pszichoanalitikus mozgalomban találkoztak a népek és a felekezetek, és a hitetlenség gyakorlata, azaz a tudomány és nem a hit lett a fő dolog. Ma már világszerte nem azon dolgozik a pszichoanalitikusok többsége, hogy a freudizmus ősi hitét, mint numinózus magot plántálja át a következő generációba, hanem azon, hogy a pszichoanalitikus identitás eszméjét és a változatlanul aktuális és radikális, de átformálódott és nyitott analitikus eszmeiségét és gyakorlatát átmentse új századunkba. Ez pedig szerintem csak azt jelentheti, hogy azokon a pontokon, ahol éppen tevékenykedünk, az egyetemek tudományos és művészeti fakultásainak másságával párbeszédet folytatunk, és saját identitásunk történetiségének folyamatos revíziójával radikális és felvilágosító tartásunkkal önmagunkat és másokat, kultúránkat és barbárságunkat alkotói módon és szabadon megkérdőjelezzük ott, ahol az túlhaladott. Jelenünk csak akkor lesz a jövőben, ha a múlt és a jövő közötti diakrónia ebből a szellemből és eszmeiségből és a tévelygésekből levont tanúságokból keletkezett vagy kidolgozott új gondolatokkal és művekkel telítődik. Minden más, az időtanúságot mellőző gyakorlat és spekuláció ellaposodna egy folklorisztikus szájhagyománnyá, meg egy kiürült legendaszövéssé, és idővel az egész valami misztikus varázserő tudatába torkollana.

Bibliográfia

JÁDI Ferenc

"Megérte-m"

Thalassa, 1991. 2. 

"Emlékszemek"

Thalassa, 1992. 2.

Halálnak halaláal holz

Thalassa, 1994. 1-2.

Aki van, kíván (Jacques Lacan és Courbet "A világ eredete" címu festménye). 

Thalassa, 1996. 1. 

"Regressionszug a Thalassában"

Thalassa, 1999. 2-3.



[1] S. Freud: Ansprache an die Mitglieder des Vereins B´nai B´rith (1926): GW 17, 51-58.
[2] M. Scheler: Wesen und Formen der Sympathie. GW. Bd. 7., Franke Verlag, Bern 1972
[3] S. Freud: Das Unheimliche (1919): GW. Bd. 12. 227-268. (Magyarul: A kísérteties. Ford. Bókay Antal és Erős Ferenc. In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Szöveggyujtemény, szerk. Bókay Antal és Erős Ferenc. Filum, Bp. 1998. 65-82.) Itt: "Tehát a heimlich egy olyan szó, mely a jelentését egy ambivalencia alapján addig fejleszti ki, míg végülis ellentétével az unheimlich-hel egybeesik. Az unheimlich a heimlich valamilyen formája." De ugyanez már olvasható a Grimm testvérek híres szótárában is: Deutsches Wörterbuch. Bd. IV/II. Hirzel, Leipzig 1877, 879-881.o.
[4] Jádi Ferenc: Halálnak halaláal holz Thalassa (5) 1994, 1-2., 247-260 o.
[5] S. Freud. Die Innenwelt. GW. Bd. 17. 136-8.. Magyarul  A pszichoanalízis foglalata IX. rész. A belső világ. In: Uő.: Esszék, Gondolat, Budapest 1982, 40774. o.
[6] S. L. Gilman: Freud, Identität und Geschlecht. Fischer, Frankfurt am Main 1994. 
[7]Erről a kérdésről ld. még P. Ricoeur: Ethik und Moral, In: U.ö.: Vom Text zur Person. Hermeneutische Aufsätze (1970-1999), Meiner, Hamburg 2005, 251-267.o. 
[8] F. Jádi: Die Unbilden eines Denkapparates. Tausks psychoanalytische Hypothese zur Metapsychologie der Schizophrenie. In T. Röske (Hsgb.): Der Luftwebstuhl und andere gefährliche Beeinflussungsmaschinen, 2006, in press. 
[9] v.ö. F. Jádi: In zwei Fällen. In: K. Corsepius et al. (Hsgb.): Opus Tesselatum. Modi und Grenzgänge der Kunstwissenschaft. Olms, Hildesheim 2004., 95-104.o.
[10]Az otthonról és a hazairól ld.: B. Waldenfels: In den Netzen der Lebenswelt. Suhrkamp. Frankfurt am Main, 153-211.o.



Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu 



 
 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret