stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Bruno K. Öijer

a fekete kirakós

csúcsra jutottam
szóltam nézzétek milyen kék ez a zöld
hosszú az este
mely halántékodra céloz

söntések
metsző neonfények
hallani mint fordít hátat az előjegyzett szerelem
sötétben vergődsz mélyebb sötétben mint hinnéd
szívedben te dobogsz

emlékszem mikor rámjött a muszáj
a fa a magasnál is magasabbra nyúlt
a betegek lutriztak
az országot ki gyógyítja ki?

a szabályok ismerősek
a nevemet meglovagoltam
sebzett állaton nyargalok
és minden érvényét veszti
a fekete kirakóssal

ki vagy tudom
a hűvös űr ravasza kattan
rongybuba hunyorít kivert szemével
most még csak álmunkban szorítjuk egymást
az evezőknél tudom te ülsz
az éjszakákon már-már áthajózva
végül lesöpörted a segítő kezet
 

*

följegyezték rólam
hogy gyermekésszel
karomat a kőris árnyékába fontam
és elrejtőztem a padláson
oly veszettül zörgött mint tegezben a vesszők
mondják nem tartottam a számat
és másoknak nem nyújtottam kezet
éjszakánként meg tovarepültem
és hogy mindez
bajt hozott a vidékre

*

ketyegő padlásszoba
a függönyök mögött ketyeg ő
semmi se moccan
csak az elásott dolgok
amit álcáztak eldugtak
a közelében állsz
már-már hozzáérsz
a súlyosan lehanyatló fejhez
foltokban szivárgó fények
mutatják
mióta hordozza magában
a sötét pusztulás ígéretével
lehulló belső üstököst

*

szövetsuhogás
ránduló csukló nesze
reá a csönd

volt éjjelem mikor arra ébredtem
hogy érzem megint nálam jár
ápol
ettől vagyok oly szomorú s félénk
nem tudta megállni hogy ne hibáztasson
kihuzigálta a fiókokat s telipakolta szorongással
szorosan mellém ült takarómra
megsimogatta arcom
rámkente szenvedését
belémsajdította élete fájdalmait
mindent amit csak elszenvedett

*
másodszor
tér vissza álmodban
a lányka
piros masnival jégkesztyűvel
nem szabadulhatsz
lelkes rajongó tekintetétől
mikor látja minden csupa jég
fellélegzik
félelme odavan
a fehér abrosz fölragyog
odafagyott poharak
zúzmarával csillámdíszekkel teli
a falak fénylenek
az ágyak hidegek és jégtől síkosak
tükör elé áll
mellbimbójához ér
körbejegeli
csak úgy terjeng mindenben szétsugárzik
a csillár kileng
cseng-bong körül a jég

*

fekete
utca félsötét
hol idegenek figyelmét felcsiholtam
akik a beavatottak jelével
köszöntek rám amit
csak te meg én tudhatunk
bár egymáshoz semmi közünk
a semmi földbe ültetett magjaiból egyetlen egy
kikelt és tovaterjedt
lengedezve a semmi roppant mezején
hajlongó emberek
a zsugorodó alkonyi fényben
csokorba szedték
hazacipelték a semmi kévéit
amelyek a keblükön elszíneződtek
kezükből kinőttek
kedvező pillanatra vártak
kiböjtölték az időt
súlyosan elnyúló árnyékot vetve
a falakra


 

kórtól és jajtól megkínzott
vézna nő
előredől a széken
görnyedt alkonyba tűnő teste
valószerűtlen ködbe burkolózik
újra hársak közt lépdel a salakon
gyermekkora iskolaudvarán
a tudás vára becsönget
a kormos téglahomlokzatok
előcsalják az elhunytakat
seregükbe vájva karmaikat
hadd sírjon a megannyi gyerekkísértet
indulás vissza a lépcsőkön
befelé a régi padsorokba
a levegőben por szállong
kréta és radírgumi szaga
a katedra fölött a régi táblán
elfehéredett kifakult harangvirágok
mintha száraikat ahogy múltak az évek
időről időre
magához ölelé a félig nyitott ajtajú
tárlóba zárt csontváz
a folyosókon végigborzong a kinti sötétség
metsző hideg fény
tör elő a kőlapokba dermedt kagylóból csigaházból
 

                  Fordítás: Hegedűs Zsolt-Cseke Gábor
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret