Terézia Mora – Nádori Lídia
Seholse vagy
litera-nagyvizit
A lapszerkesztők nem a Terézia Morához hasonló nyilatkozókat
szokták ideálisnak tartani. Ő nyilván nem is igényli, hogy annak tartsák.
Amikor elvállaltam, hogy nagyvizitálok nála, és végigolvastam az interjúit
a német sajtóban, megijedtem. Kelletlen, szűkszavú, hárít: az újságírók
réme – legalábbis azoké, akik a gyors és látványos eredményt szeretik.
Azután rájöttem, hogy
amire készülök, egészen más okból lehetetlen, tehát érdekes vállalkozás.
Mi ugyanis 2005 novembere és 2006 februárja között egyszer már leveleztünk,
méghozzá napi rendszerességgel. Föltettem neki mindazokat a kérdéseket,
amelyek Nap mint nap című regényének fordítása során fölmerültek, ő pedig
segítőkészen és kimerítően válaszolt, nagyszerűen ment a dolog. Rengeteget
kérdeztem, válaszaiból pedig rengeteget tudtam meg róla és a munkamódszeréről;
arról az útról, amelyen eljut egy bizonyos megoldásig; fegyelemről és szabadságról,
szorongásról és szenvedélyről, otthonosságról és idegenségről; nem beszélve
olyan témákról, mint a menekültügy, a hallucinogén növények, az agykutatás,
az összehasonlító nyelvtudomány… Csakhogy az a mi kettőnk levelezése volt,
nem tartozik a nyilvánosságra, és a nyilvánosság számára jórészt érdektelen
is.
Egy szó mint
száz: miután létrejött (mintegy a fordítás melléktermékeként) egy izgalmas
beszélgetés, és nekiálltunk, hogy megbirkózzunk egy „rendes” interjúval,
feltehetően ugyanavval a dilemmával szembesültünk, amely az interjúk sikertelensége
mögött áll, nevezetesen: föltárjon-e valamit a szerző regénye eredetéből,
közvetítsen-e a mű és annak befogadói értelmezése között akkor is, ha ez
a gesztus alkatától idegen. Nem állítom, hogy ezzel a felismeréssel tépelődés
nélkül, könnyen és gyorsan átlendültünk volna a holtponton. Ám talán épp
így tudok hozzávetőlegesen hűséges portrét rajzolni Terézia Moráról, vagy
legalább két fontos dolgot elmondani róla: hogy leginkább a munkában érzi
otthon magát, és hogy szíve szerint mindent a szövegre bízna.
***
NÁDORI LÍDIA: 1990-ben távoztál Magyarországról. Én 1997-ben, abban
az évben ismertelek meg, sőt: véletlenül éppen azokban a napokban, amikor
Berlinben egy nyitott felolvasáson először mutatkoztál be szépíróként.
Akkoriban „teljesen integrált” benyomást tettél rám, hét éve éltél egy
országban, amelynek nyelvét már odaérkezésedkor tökéletesen beszélted,
egy német férfi oldalán, Berlinben, amelyet szemlátomást jól ismertél és
kiismertél topográfiai és szociológiai értelemben egyaránt. Mivel és hogyan
telt az a hét esztendő 1997-ig?
TERÉZIA MORA: Szó szerint szívesen költöztem Berlinbe (lásd a német
férfi oldalát), az első három év mégis nagy nehézségekkel járt, pedig beszéltem
a nyelvet, és volt kihez mennem.
Nagyon felbolydult évek voltak a kora kilencvenesek, sok reménnyel
persze, de bizonytalansággal telve is. Külföldi voltam, fiatal voltam,
még nem hevertem ki az addigit, és nehéz volt megszokni, feldolgozni mindazt,
ami Németországban várt. Milyen jó, hogy még diák voltam. 97-ig voltaképpen
nem sok mindent csináltam: eltekintve egy év filmdramaturgi intermezzótól
(ugyanis ez a „tanult szakmám”) csak figyeltem, tanultam. Amikor végeztem
a tanulással, főállású író lettem, mert addigra sikerült annyira megérnem
és konszolidálódnom, hogy lehetségessé vált nemcsak felvenni dolgokat,
hanem kisugározni is. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy sikerült
egyáltalán elérnem ezt a stádiumot. Nagyjából ennyi.
NL: A Különös anyag (Seltsame Materie, 1999; magyarul 2001-ben jelent
meg Rácz Erzsébet fordításában) nem titkoltan, de nem is forszírozottan
önéletrajzi hátterű elbeszélések sora. Hol a gyerek, hol pedig a kamasz
látlelete arról a kisvilágról, amelyben élni kénytelen. Kegyetlen és szolidáris,
többek között saját vérrokonaival, akiktől a legtöbbet szenved.Azután Nap
mint nap című első regényed (Alle Tage, 2004) gyerek-szülő, gyerek-nagyszülő
viszonyaiba is azt írod bele, hogy a gyerekek gyenge vállukhoz képest aránytalanul
nagy terhet cipelnek: saját felmenőik elrontott életének, bizonytalanságainak
és a mindebből adódó „rossz nevelésnek” a terhét. Eleve kudarcra ítéltetett
a próbálkozás, hogy gyerekeinknek boldogságot tudjunk adni?
TM: Nem eleve. Csak mert TM két könyvében ez így van, attól még nem
eleve. Egyébként úgy vélem, Omar (a Nap mint nap egyik szereplője – NL)
anyja, nagyszülei teljesen rendben vannak, ő „csak” azt a terhet cipeli,
hogy túl okos meg túl érzékeny. Képzeljük el mindezt egy durva környezetben,
az lenne csak a katasztrófa. Mert bizony észre kell vennünk, hogy ami nem
kevés családban, privát (tehát nem politikai vagy gazdasági) téren az emberek
között zajlik, az nem más, mint egy nagyon mélyen gyökerező, nemzedékről
nemzedékre öröklött erőszak, és ez engem mélységesen felháborít. Ugyan
nem éppen leányálom egy diktatúrában gyereknek lenni, de én annak idején
a mindennapokban mégiscsak közvetlen környezetem durvaságától szenvedtem.
Valamennyien a másik ember könyörületességétől függünk, főként gyerekként.
Persze, teszem hozzá, igazán „privát” problémák nincsenek. Mindez politikai
kérdés is. Minél emancipáltabb egy társadalom (nők, férfiak, gyerekek;
polgárok), annál könnyebb védekezni a mindennapos kegyetlenségek ellen.
Az én gyerekkoromban a tolerancia (mint a demokrácia legközvetlenebb megnyilvánulása)
a mindennapokban még szóként sem játszott szerepet. Ez azóta talán másképp
van. Mindenesetre, ha nekem bárminemű hatalmam lenne, bevezetnék egy „etika”
nevű tantárgyat, aminek része lenne egy bizonyos „lelki nevelés” is.
NL: A Nap mint nap titokzatos és vonzó főhőse, az emigráns Abel Nema
valahol Kelet-Európában, a (egy) hármas határ közelében lévő kisvárosban
töltötte gyerekkorát. A város topográfiája és közterületeinek jellegzetes
megnevezései nem hagynak kétséget afelől, hogy Sopronról van szó. Ugyanakkor
az ábrázolt történelmi pillanat (nevezetesen az etnikai háború) ezt a várost
a volt Jugoszlávia területére rajzolja át. Mi vezetett arra, hogy Kelet-
és Dél-Európát, amely számunkra, akik itt élünk, mégiscsak heterogén, olyan
egyöntetűen ábrázold, amilyennek a befogadó országban sokan látják? Számodra
ennyire egyöntetű a kép? A „második világ” képe?
TM: Ez nem Sopron és nem Szarajevó, hanem irodalom. Az, hogy (helyenként)
mégiscsak Sopron (az elején, később inkább Szarajevó), csak insiderek számára
bír jelentőséggel, mivel a regény értéséhez nem kell tudni, van-e egy pontosan
ilyen hely a világon. Két oka van, hogy mégis úgy döntöttem, ha valaki
felismeri, hát ismerje fel. Egy: nagy jelentőséggel bírt a munkában az,
hogy elképzeltem, én hogyan érezném magamat, ha szülővárosomban, ahol évszázadok
óta 3 –5 nemzetiség él együtt, kitörne egy olyan konfliktus, mint a volt
Jugoszláviában. Egy ideig azt hittem, főként elkeseredett lennék vagy dühös,
vagy félnék. Míg végül rájöttem, hogy főként szégyellném magam. Úgy, mint
Abel Nema – lásd a Delíriumban (a Nap mint nap egyik fejezete – NL). Ezért
is neveztem vissza a Zsidóutcát Zsidóutcává. Tehát nem a délkeletet homogenizáltam,
hanem a probléma univerzalitására koncentráltam. Egyébként: honnan tudjuk
“mi”, hogy melyik is a befogadó ország? Eleve csak egy lenne? Honnan tudjuk,
ott (hol?) mennyire látják homogénnek a délkeletet? Annyira, amennyire
mi látjuk homogénnek a “nyugatot”? Esetleg egészen másként? Esetleg meg
sem fordul egy író fejében ilyesmi? Mert másról van szó? Kettő: csak úgy.
Mert megtehettem. Íme írói akaratom. Egyébiránt pedig lásd az egész könyv
“geográfiai koncepcióját”. A “nyugati nagyváros” vajon melyik? És vajon
fontos ez? Ez a fontos?
NL: Azért ide kívánkozik egy fordítói megjegyzés, és jó, hogy említed
a „nyugati nagyvárost”, hiszen mégiscsak a kilencvenes évek Berlinjének
életvilágából vett szavakkal kellett dolgoznom. A probléma univerzális,
a hely nem az. És lényegtelenné sem válik, hanem éppen ellenkezőleg: a
megnevezés hiánya tesz kíváncsivá, piszkálja a csőrömet, ahogy tetszik.
Következetesen és ötletesen hozod létre ezt a hiányt. Például a személynevekkel,
a „slivó”-nak nevezett italféleséggel, a Sólymokkal – de főként az elhallgatással.
Hogy konkrétan visszakérdezzek: Mi fordul meg egy író fejében, amikor következetesen
nem nevezi meg saját eredetét? Düh, gyűlölet, elkeseredés, frusztráció
is közrejátszik?
TM: Voltam dühös. Néha még vagyok is. De ez a nem-nevezem-meg-magam-dolog
több ennél. Hiszen lehetnék úgy is dühös, hogy igenis megnevezem. Véleményem
szerint egyébként meg is neveztem. Nyilvánvalóan a megnevezés nevek, földrajzi
nevek kimondása nélkül is lehetséges.
Általánosan megfigyelésem egyébként a következő: vannak írók, akik
kimondva tematizálják eredetüket, vannak, akik nem. Én nem. Persze mindkét
esetben a fordítottját is teszik. A magát megnevező író (vegyük pl. Esterházyt)
éppúgy álcázva lép fel, mint ahogy a rejtőzködő író megmutatja önmagát.
Ennek lehetnek személyes okai. A rejtőzködő író nyilván nem akar bizonyos
dolgokat reprezentálni: pl. a saját biográfiáját, mert esetleg úgy gondolja,
az író legyen egyenlő a szöveggel és kész, vagy esetleg nem akar reprezentálni
egy nemzeti irodalmat. Személy szerint úgy mondhatnám: annyi biztos, hogy
közép-európai író vagyok. Szűkebben ezt nem határoznám meg. Minek is. Meg
aztán utálom az ilyen kérdéseket.
NL: Teljesen megértelek. Nekem viszont az a dolgom, hogy föltegyem
őket.
Regényed címe és felütése Ingeborg Bachmann Malina című regényét idézi
föl. A tiszteletadáson túl mi vonz, milyen kapcsolat fűz Bachmannhoz? Érzel
párhuzamokat az ő habitusa és a sajátod között? Vagy az ő élethelyzete
és a tiéd között? A hatvanas évek Bécse és a kilencvenes évek Berlinje
között?
TM: Pontosítok: a cím egy Bachmann-verset idéz. A felütés meg sajnos
tökvéletlen. Amit ugyan el is hallgathatnék, mert úgyse hiszi senki. Én
még azt sem tudom, hogy a lektorom észrevette-e a nem szándékolt idézetet
vagy sem. Egyébként mindegy. Minden idézet. Illetve nincsenek idézetek.
--- Ami Bachmannt illeti: Úgy vonzódom hozzá, mint minden szenvedő íróhoz.
És nyilván másképp, mint a nem-szenvedőkhöz. Tehát inkább olyan nem-akarom
módon. Miközben be kell látnom és vallanom, hogy sokszor igaza van. Univerzális
dolgokban, amelyek, igen, nagyjából ugyanazok Bécsben, Budapesten, Berlinben,
tegnap, ma, mindig…
NL: Például az erőszak. A sosem csituló harc, háború. Abel is folyton,
ahogy írod, „erőszakos afférokba” keveredik. Akár hajánál fogva előrángatott
párhuzam, Bachmann-nal, akár nem: az agresszió még az intimitást is átitatja
vagy éppen keresztezi. Miért szól bele ilyen gyakran az erőszak az alakjaid
életébe?
TM: Ez nem Bachmann, ez az élet, ahogyan én látom. Utalok a Különös
anyag nem véletlenül utolsó elbeszélésére (Kastély), amelyben a főhős így
indokolja elmenetelét: „Csupa erőszak vesz körül.” Ez az én örökségem.
Egyrészt a konkrét, objektív erőszak, ahogyan az jelen van az önkényuralmi
struktúrákban, a kommunizmusban, a katolicizmusban, a tradicionalizmusban.
Másrészt ennek szubjektív vetülete énbennem. Idézem egy barátnőmet: „Valamennyien
atrocitásoknak voltunk kitéve, de ez nem mindenkit sebzett meg egyformán.”
Én sajnos azok közé a hiperszenzibilisek közé tartozom, akik akkor is szenvednek
az erőszaktól, ha tőlük földrésznyi távolságra (mással) történik meg. Mint
ahogy sajnos a legparányibb mindennapos megnyilvánulását is azonnal észreveszem.
Ez a hiperszenzibilitás esetleg (mondom, miután nem ismerem eléggé Bachmann
műveit) rokonságban lehet Bachmannéval. Mindenesetre közeli rokonságban
van Abel Nemáéval, aki hiába van földrésznyi távolságra a háborútól, a
háború mégis őbenne zajlik.
TM: Ezzel eljutunk a másik párhuzamhoz, amit látok Bachmann és teközötted,
hogy számára is, számodra is fontos a psziché betegsége mint metafora.
Konkrétabban a pánikbetegség és a depresszió mint a létszorongás kiélezett
állapotai. „A pánik nem egy ember állapota. A pánik a világ állapota” –
ez regényed leggyakrabban idézett kijelentése. Gondolom, nem véletlenül,
hiszen mindannyian találva érezzük magunkat, azok is, akik nem szenvednek
ilyen pszichés betegségektől.
TM: Igen, így van. Ha megértjük Abel Nemát, akkor azért, mert pszichózisa
nem más, mint a valamennyiünkben meglévő félelem, szégyenérzet és tehetetlenség
(Ohnmacht) felfokozott formában. Ezért is állítom, hogy a „világ állapota”
ez. És amennyiben a világ állapota, annyiban nyilván Bachmann állapota
is. Valamennyien azt írjuk, amit tudunk. Néha hasonlókat tudunk. Emlékszem
a Különös anyag és a Tar Sándor-elbeszélések között felvetett párhuzamra.
Amennyire utáltam az utánzás vádját, annyira örültem magának a ténynek:
hogy talán mégse vagyok teljesen földönkívüli, hisz lásd, mások is így
látják. (Azelőtt nem ismertem TS műveit.) Hogy akkor talán az igazat mondom.
És ez fontos. Ha írok és azt meg is jelentetem, azaz „belekeverek” másokat,
akkor álljon fenn a lehetőség, hogy az igazat mondom.
Viszont ha már az idézeteket említetted: ne feledjük, voltak akart
idézetek is. Joyce, Genet, Kassák, Haąek, Gogol jutnak spontán eszembe.
NL: Meg Pilinszky. A Nap mint nap egyik mondatát így fordítottam: „Sehol
se vagy” – bár azon a helyen én is elbizonytalanodtam, hiszen te is mondod:
minden idézet, vagy lehet az is. Ezt a mondatot bárki mondhatja.
Nem akarlak a terveidről faggatni. Egy svájci lap úgyis megtette helyettem
nemrégiben. Annyit árultál el, hogy (idézem) „A történet már megvan, csak
nem tudom, hogyan beszéljem el. Például hogyan vigyek mágikus momentumokat
egy realista történetbe feszítővas használata nélkül?” Megleptél. Elbeszéléseidben
egy reális világ „sültrealistán” is elbeszélhető történéseit úgy szcenírozod,
hogy meglássuk bennük a mágikust. A Nap mint napban pedig szó szerint mindennapossá
teszed a csodát, akár különleges képességek, akár istentapasztalatok, akár
csodálatosan intuitív alapon megtett lépések formájában. Szerintem az említett
interjúban megfogalmazott feladatot már sikerült végrehajtanod. Ezek szerint
még mindig túlságosan „fegyelmezettnek” vagy földhözragadtnak érzed a prózádat?
TM: Vajon miről beszélhettem? A mágiának mint olyannak nincs szerepe
abban a szövegben, amit éppen írok. Ezért most egyáltalán nem is izgat
a téma. A feszítővasról persze van véleményem. Mégpedig, hogy jogos, ha
a feszítővas a koncepció része, azaz: akarom; és nem jogos, ha csak nem
tudom másként megoldani a megoldandót. És ami a fegyelmezettséget illeti:
igen, rendkívül fegyelmezettnek érzem magam (itt: prózámat), bár ez nem
ugyanaz, mint „földhözragadtnak” lenni. És ennek ellenére, igen, szeretem
a kevésbé fegyelmezett prózákat (ezeket fordítom általában), és néha, igen,
sajnálom, hogy nem merek/tudok sokkal vadabb lenni – éppen ezért szeretem
a Nap mint nap Delírium-fejezetét. Ha úgy éreztem, túl sok (saját és nem-saját)
szabályt kell betartanom a többi fejezetben, akkor a Delíriumba mentem
felüdülni.
NL: Lipcsében, az Irodalmi Intézetben oktatod a leendő írókat, nemrégiben
pedig négyhónapos prózaírói szemináriumot vezettél a berlini Literarisches
Colloquiumban. Mire jutottál az írás taníthatóságával kapcsolatban? Mi
az, amit átadhatónak gondolsz a saját írói praxisodból?
TM: Lipcsében nem az volt a kiindulópontom, hogy vegyünk egy csomó
konkrét írói trükköt, és tanítsuk meg, hogyan lehet őket alkalmazni. Természetesen
vannak trükkök, de ezek még nem csinálnak írót az emberből. Én „művésznevelésre”
gondoltam, vagyis arra, hogy egy húszas évei elején járó (hellyel-közzel
még ennél is fiatalabb, 18-19 éves) fiatal
íróaspiránsnak szüksége lehet egy „mentorra”. Nekem ez teljes mértékben
hiányzott. Ha tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki: Ez oké,
ez érdekes, az nem annyira oké, nem annyira érdekes, de azért van benned
valami, most még olvasd el ezt meg azt – azt hiszem, jót tett volna. Már
csak a személyes fejlődésemnek is. Egyébként sem árt, ha egy író széles
látókörű, azaz nem csak a saját problémáival van elfoglalva, mint a huszonévesek
nagy része. Ebből kifolyólag inkább szövegkritikai szemináriumokat tartottam.
Szerintem nem ártott a „gyerekeknek”. Bár voltak megdöbbentő kommentárok
is. Az egyik tizenkilenc éves például ezt mondta: „Hogy mit tanultam ezen
a szemináriumon? Azt, hogy a posztmodern csak formalizmus. Ennek vége.
Az, ami most van, az is semmi. Majd, amikor én kezdek publikálni, az lesz
a valami. Új mítoszokat fogok írni, ezekkel fogok ellenállni a kasztrált
kultúrának, amelyben élek.” Nem mondom, leesett az állam.
Az LCB írói műhelye érettebb dolog, ott évtizednyivel idősebb, felnőtt
emberek ültek, akiknek már csak kevés hiányzik ahhoz, hogy megoldják első
könyvüket. Velük nyilván egészen másképp, szemmagasságban lehet tárgyalni.
Ebből kifolyólag itt főként arról volt szó, hogy az ember rendelkezésére
álljon kollégáinak, megossza velük a tapasztalatait. Lipcsében inkább még
definíciós problémák voltak: mi is az irodalom. Itt már “csak” technikaiak:
a “hosszú mondat” nem attól hosszú, hogy nem teszek pontot, történjen bármi,
hanem attól, hogy valóban nincs pont benne. Aminek ez meg ez az oka van.
NL: Hadd idézzek a szokásosnál kicsit hosszabban a Nap mint nap-ból.
Erik, a mindig napra- és tettrekész könyvkiadó mondja: „Soha nem volt kevesebb
okunk elbátortalanodni, mint most! Csak úgy duzzadunk az erőtől! A kilencvenes
évek végén úgy prosperálunk, mint még soha! Valószínűleg nem tart tovább
három évnél, akkor kipukkad a lufi, és, idézet, vérfürdő lesz, de addig!
Legföljebb azon folyik a vita, hogy bombázzuk-e B-t, vagy ne. Aki ad magára
valamit, mind mellette van, te hogy vagy ezzel?” Szerintem telitalálat.
A 90-es évek végén én is Berlinben tartózkodtam, és láttam magam körül
néhány ilyen Eriket. Akinek a jóslata egyébként, úgy tűnik, beteljesült:
valóban kipukkadt a lufi. Ez a kipukkadás valószínűleg már a harmadik fázis,
amit átélsz Berlinben. Milyen volt a hangulat a korai kilencvenesekben,
milyen az ezredforduló előtt, és milyen most?
TM: Ehhez mindig hozzá kell gondolni azt is, hogy éppen mennyi idős
az, aki mindezt tapasztalja, azaz konkrétan: én éppen melyik életfázisomban
voltam. A kilencvenes évek elején, körülbelül 93 és 95 között még a fordulatot
követő „rendezkedés” játszotta a főszerepet. Kelet-Németországban, tehát
ahol én éltem, ez eleinte nagy eufóriával, később nagy félelmekkel járt
együtt. Bizonytalan, felhevült időszak volt, így „jól illett” húszas éveim
elején járó önmagamhoz. Ez egyébként a közelmúltban tűnt csak fel igazából,
amikor huszonéveseket tanítottam: hogy mennyire törékeny az ember ebben
a korban, mennyire önmagával van elfoglalva, és valóban milyen keveset
tud még. Hogy úgy mondjam, párhuzamosan próbáltuk „túlélni a múltat”, az
idő meg én.
Az ezredforduló előtt már valamennyien konszolidálódtunk (vagy végképp
„elvesztünk”), a new economy irreális (virtuális) nyereségeket produkált
– egyébként André Kosztolányi volt az, aki azt mondta, „vérfürdő lesz”
még ebből. Szerencsémre, mint a német mondja, „Gier frißt Hirn”-hangulat
volt a könyvpiacon is, azaz a nyereségvágy őrült kockázatvállalásra sarkallta
a kiadókat. Csak így történhetett meg, hogy első és addig egyetlen elbeszélésemért
már kiadói szerződést kaptam. Ha ez nem történt volna meg, valószínűleg
ma nem lennék író. Ennek főként személyes okai vannak. Van, akinek úgy
működik a művészi öntudata, hogy kilincsel a folyóiratoknál, kiadóknál,
mert mindennél jobban kívánja, hogy megjelenjenek az írásai, és van olyan,
mint én, aki méltóságteljesen vár a véletlenre, hogy felfedezzék. A felfedezés
ilyenkor az istenbizonyíték erejével hat, ami duplán jó. Persze ez egy
naiv, gyerekes gőg; mondom, nekem szerencsém volt, mert jól sült el a dolog.
Összefoglalva: felületesek és újra – csak másképpen – felhevültek voltunk
az ezredfordulón, komolyan azt hittük, támadhatatlanok vagyunk.
Ma, legkésőbb 2001 szeptembere óta tudjuk, hogy nem vagyunk támadhatatlanok,
hogy hatalmunk korlátozott, hogy virtuális pénz pedig nincs. Kicsit félünk
azóta, kicsit fel vagyunk háborodva, főként azon, ahogy az USA viselkedik,
de azon is, ahogy a terroristák viselkednek, és egy kicsit magunkon is,
mert még mindig nyavalygunk, hogy miért is nincs jobb dolgunk, holott kifejezetten
jó dolgunk van.
Ennek az (eddig) utolsó fázisnak számomra, illetve a Nap mint nap számára
legközvetlenebb jótéteménye az volt, hogy a német kritika újra elkezdett
„olvasni”, kicsit szerényebben odafigyelni, azaz összességében kevésbé
felületesnek lenni, mint amilyen még 2000-ben is volt. Ez jó. Egy 2000-es
attitűddel talán rálegyintettek volna a Nap mint nap-ra, elintézték volna
azzal, hogy túl komplikált vagy túl tragikus, éljünk inkább, gyerekek,
élvezzünk, megtehetjük, hiszen mi vagyunk a világ köldöke.
Bibliográfia
Terézia MORA
Különös anyag
Magvető, 1995
Nap mint nap
Magvető, 2006
„Ofélia-eset”
Magyar Lettre Internationale, 51
„Lager Mira”
Magyar Lettre Internationale, 51
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|