Khalid Hussain
Gori
Nem értem hogyan oszthatta meg apám bárkivel is, hogy beleszeretett
Jasminba? Nem tette egyszerűbbé helyzetét az a tény sem, hogy nagyapám
volt Choudry falu elöljárója. Apám persze rendületlenül szerelmes volt,
és megpróbálta maga mellé állítani Rabehát, Jasmin nővérét, hátha a segítségére
lesz, ám Rabeha támogatását nem sikerült elnyernie.
Apám tizennyolc éves és hét hónapos volt, amikor nagyapa
elhatározta, hogy elküldi világot látni. Apám, aki egészen addig azt gondolta,
hogy az általa ismert világon kívül más nem létezik, képtelen volt megemészteni
az őt ért benyomásokat, így minden napra jutott neki valami, amin meglepődött.
Először Görögországba vetődött, utána Spanyolországba, míg végül valami
különös oknál fogva Norvégiában kötött ki. Alig egy éve lehetett Norvégiában,
amikor megérkezett nagyapám levele. Azt írta, hogy térjen vissza, mert
elérkezett az ideje, hogy feleségül vegye unokatestvérét, akit még gyerekkorában
jegyzett el. Apám, aki levelezében állt Jasminnal, teljesen kétségbe esett.
Hogyan fog ebből kikeveredni? Megírta Jasminnak, milyen helyzetbe került.
Nem titkolta, hogy élete legfontosabb döntése előtt áll. Egyik oldalon
ott a családja (és a rokonság, amelynek létszáma nem volt csekély), a másik
oldalon pedig ott egyszál magában Jasmin. Bárhogy döntsön is, döntése mindenképp
vereség lesz a számára. Jasmin okos lány volt és megpróbált apámnak segíteni.
Azt javasolta, hogy tegyen valami olyasmit, ami majd arra készteti leendő
apósát, anyósát, hogy megváltoztassák döntésüket. Ilymódon nem kell lemondania
sem Jasminról, sem pedig a családjáról. Ki kell húzni ügyesen a kígyó méregfogát.
Igen ám, de hogyan? Mit tegyen, hogy ne veszítse el családja előtt a becsületét?
Tettesse magát bolondnak, vagy menjen végig pucéran a Karl Johanon? Fényképeztesse
le magát női ruhákban, vagy terjessze el magáról, hogy homokos? Muszáj
kitalálnia valamit, ami nemkívánatossá teszi a szemükben. Jasmin szerint
az lenne a leghatásosabb, ha megtudnák, hogy összejött egy gorival, egy
fehér lánnyal. És így lett. Az alkalom mellékállásainak egyikén találta
meg. Éjszakánként irodát takarított. Egy újság szerkesztőségének irodáit.
Bár az épület többi részében nagy volt a nyüzsgés még ilyenkor is, a szerkesztőségi
szobák tökéletesen néptelenek voltak. Úgy érezte magát akár egy király,
még focizhatott is volna a drága gépek és az óriási papírhalmok között.
Megnyugtató volt egyedül lenni, a sötétség úgy vette körül, mint a dióbelet
a héja, biztonságban érezte magát akár egy barlangban, amelyet soha nem
lep be a hó, melynek melege megvédi az idők végezetéig. Életében először
érezte, hogy az emberek (beleértve saját magát is), bolondot csinálnak
a természetből. Mintha a természeti erőket uraló istenekkel évődtek volna,
tudván tudva, hogy a hajuk szála sem görbülhet. Elmerült a saját világában,
és a valóságról csak akkor vett tudomást, ha becsapódott egy ajtó, vagy
megszólalt az egyik telefon. Ilyenkor összerezzent. Már majdnem végzett
aznap éjszakára, amikor arra lett figyelmes, hogy áll mögötte valaki és
figyeli. Egy nő volt. Apám egy pillanatra ideges lett, mert azt hitte,
azért jött, hogy ellenőrizze. Zavarában össze vissza húzkodta a felmosófát,
és összemászkálta azokat a részeket, amelyekkel már elkészült. Közben fel-felpilantott
a nőre, jelezvén, hogy észrevette, és hogy mehet már nyugodtan, de a nő
nem mozdult. Ellenkezőleg. Elindult feléje. Apám nem nagyon tudott norvégul,
érezte, hogy az inge átnedvesedik az izzadtságtól. Hogy elkerülje a munkájával
kapcsolatos esetlges vitákat, elhatároztha, hogy azt mondja, csak az imént
kezdte el. A nő már majdnem odaért hozzá, amikor megállt. Apám csak most
nézte meg alaposabban. Az egyik íróasztalnak támaszkodott, kezében kávés
csésze, orrán vastagkeretes szemüveg. Zavartalanul bámulta apámat továbbra
is. Félhosszú, spagettiszerű haja mesterséges képződménynek hatott.
-Hello – szólalt meg, bár érzhetően nem tudta, hogy vágjon bele a beszélgetésbe.
Apám olyan határozottan válaszolt, ahogy csak tudott. Töredékesen törtek
fel belőle a szavak hol norvégul, hol angolul. A nő úgy harmincöt körül
lehetett.
-Vibeke, Vibeke Engquist – mutatkozott be.– Itt dolgozom. Újságíró
vagyok. Cikkeket írok – tette hozzá magyarázatképp. Apámnak az volt az
érzése, hogy furcsán beszél norvégul. Eltartott egy darabig, mire rájott,
hogy a nő svéd. Bár a nő igyekezett egyszerűen fogalmazni, apám nem nagyon
értette. Vibeke, amikor rájöt, hogy a norvéggal nem jut messzire, angolul
kezdett beszélni. Így apám legalább meg tudta értetni magát. Látszott a
nőn, hogy jómódban él, olyasvalaki, akinek van mit a tányérba aprítani,
ahogy mondani szokás.
- I was wondering about someting...[Elgondolkodtam valamin] – mondta
elgondolkodva, szinte csak magának, majd elhallgatott. Apám csak nézte,
és nem szólt egy szót sem. A nő kis idő múlva folytatta. – I want to write
an article about immigrants [Bevándorlókról akarok írni egy cikket].
Szóval ezért jött be. Pusztán hivatástudatból. Az újság lapjain szeretné
kiteregetni és lefotózni, hogy az emberek lássák milyen barna a bőre.
Megbeszélték, hogy másnap találkoznak egy kávéházban. Apám észrevette,
hogy a nő készült. Először azt szerette volna tudni, hogyan érzi magát
Norvégiában. Apám Jasminra gondolt, majd azt válaszolta, amit a nő hallani
szeretett volna. Később mégis feloldódott benne a kezdeti feszültség. Vibekén
látszott, hogy kezd elege lenni az angolból, és próbálta norvégul tanítgatni
apámat. Apám természeténél fogva zárkózott ember volt, ahhoz meg végképp
nem volt szokva, hogy nőkkel ilyen nyíltan beszélgessen.
Vibeke másnap meghívta magához. Apámnak nem volt túl nagy kedve,
de kötelességtudó ember lévén most is meg akart felelni. Feszült volt,
és mivel tudta, mit fog csinálni, tárgynak érezte magát, eleven objektumnak,
amelynek nincsenek gondolatai, csak célja, az, hogy eljusson Grünerl?kkára.
Vibeke vacsorával készült, apám pedig megette, amit elébe tettek,
anélkül hogy meg merte volna kérdezni, hogy mi az. A nő megpróbálta elmagyarázni,
mit ettek, de a beszélgetés nem volt túl sikeres. Apám rosszul érezte magát
a vacsora után. Kicsit később, amikor apám már kellőképpen elkábult Vibeke
norvég szóáradatától és a néhány pohár bortól, amit megitattak vele, tökéletesen
felelőtlennek érezte magát. (Vibeke egyszer sem kérdezte meg, hogy iszik-e
bort, csak újra és újra tele töltötte a poharát. Apám nem akarta megsérteni.
Kultúrák ütközése. Bang.) Aztán Vibeke elkezdte simogatni apám combját.
Apám kiszolgáltatottnak érezte magát egy olyan élménynek, ami felejthetetlennek
bizonyult. Életében akkor először élte át, milyen lehet a felhők között
lebegni. És apám lebegett, kábultan az élvezettől, totálisan átélve a pillanatot,
és nem volt kedve visszatérni. Azon az éjszakán új időszámítás kezdődött
számára. Minden régi eltűnt, ahogy ő maga is feloldódott. Ugyanis ez történt.
Apám feloldódott, megszabadult gátlásaitól, könnyű volt, mint a homokzsákjaitól
megszabadult, felemelkedő léggömb. Nem volt más választása. Az irányítás
a nő kezében volt. Neki csak a homokzsákokat kellett kidobálni, még akkor
is, ha azt kockáztatta, hogy soha többé nem tér vissza a földre. Különös,
de a férfiakat is meg lehet erőszakolni.
Apámat kiválasztotta ez a nő.
Mi is volt az, ami mérföldkővé tette apám életében azt az éjszakát?
Nehéz lenne leírni. Minden esetre hatalmas élmény lehetett, hiszen mi,
a fiai, húsz évvel később is érezzük az utórezgéseit.
Talán úgy a legegyszerűbb megfogalmazni a történteket, hogy apám
egyszerűen „megolvadt“, majd új formát nyert, amely egyben nyugalmat és
biztonságot jelentett számára. A nő élvezte, hogy maga alá gyűri apámat,
és semmi nem volt neki elég. Képtelen volt levenni a szemét apám barna
testéről, amely talán olyan csábító volt számára, mint a csokoládé. Azt
hiszem, apám legjobban az orális szextől feküdt ki. Csak lebegett az égben
egy olyan kábulatban, amit boldogságnak neveznek, amelynek azelőtt még
a közelébe sem került. Csak becsukta a szemét, és hagyta, hogy zuhanjon.
Tudta, hogy a nő elkapja. Később valósággal szenvedett, ha Vibeke nem volt
a közelében, aki persze stratégiai megfontolásból nem engedte, hogy hozzá
költözzön, de annyiszor aludhatott nála, ahányszor csak akart. Meg akarta
őrizni az önállóságát. Élvezte, hogy ő kontrollálhat mindent. Mindez apámat
valósággal lenyűgözte. Élvezte, hogy Vibeke nadrágot hord, ha kedve van,
lerészegedik, és azzal fekszik le, akivel akar. Apám a falujában gyerekkorától
fogva úgy nevelkedett, hogy a férfiak határoznak meg mindent, ők dominálnak.
Itt minden fordítva volt. Apám nézett fel a nőre, ő volt az, aki kért.
Képzeletben szópárbajokat vívott vele, de akkor is Vibeke nyert. Olyankor,
amikor Vibeke ívbe feszült testtel élvezett el apám alatt, egy kicsit ő
is győztesnek érezte magát. Vibeke teherbe esett, úgy tűnt, nem érte meglepetésként,
sőt mintha erre várt volna első perctől kezdve. Még ezzel is a szabad és
független voltát hangsúlyozta. Szegény apám azt sem tudta mitévő legyen.
Hiszen Norvégiában volt.
Jasmin tehát végül maga alatt vágta a fát. Apám már csak ritkán
gondolt rá, és idővel el is felejtette. Csak Jasmin tanácsa és a belőle
származó következmények hagytak maradandó nyomot. Miután apám túltette
magát a Vibeke terhessége miatt átélt sokkon, egyre boldogabb lett. Lányuk
született. Apám Jasminnak nevezte el. Azt sem értettem igazán, hogy Vibeke
miért hagyta, hogy apám adjon nevet a gyereknek, amikor minden másban ő
rendelkezett. Talán szánt rá egy kis időt, hogy mérlegelje apám javaslatát:
Jasmin, igen, meglehetősen egzotikus, ugyanakkor norvégul sem hangzik idegenül
(legalábbis a számára). Az ember próbálja elfelejteni régi, fájó emlékeit,
miért akkor ez az önsanyargatás?
Amikor nagyapám fülébe eljutottak a házasságon kívül született
gyermekkel kapcsolatos hírek, haragjától a Richter skálán is mérhetően
remegni kezdett a föld. Egy feltétellel azonban hajlandó volt megbocsátani.
Amennyiben apám visszatér, és feleségül veszi az unokatestvérét. Apám ellenkezni
próbált, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. Unokatestvére gyűlölte apámat,
és azt kívánta bárcsak ne térne vissza. Nem éreztek egymás iránt semmit,
ami két embert egy házasságban összetarthatott volna.
Így vált pokollá az otthonunk. Két ember, akik a nap huszonnégy
órájában háborúznak egymással. Egyre azon törik a fejüket, hogyan tudnák
gyengíteni és bosszantani az ellenséget. Semmi kedvük nem volt megoldást
keresni. Anyám valósággal robbant, amikor apám későn ért haza a munkából.
”Már megint annál a gorinál voltál, az való neked...” És ez így ment nap
mint nap. Apámnak, aki a Mount Everestre jutott el Vibekével, csalódást
okozott, hogy anyámmal csak a Kols?s dombra juthat fel. Autóroncsnak érezte
magát, amelynek mégis működnie kell. Lekopott róla a festék, és a karosszériát
is kikezdte már a rozsda. Kívül, belül.
Apám kénytelen volt kompromisszumot kötni, ha nem teszi meg,
vér folyt volna otthon. Megtiltotta, hogy Imran és én láthassuk a nővérünket.
Igazából a féltestvérünk volt, de ettől mi még a testvérünknek tartottuk.
Így tartott minket távol tőle. Hogy apám milyen viszonyban volt vele, soha
nem tudtam meg. Mindig szerettem volna találkozni Jasminnal. Szerettem
volna elmondani neki, hogy én vagyok az öccse. Ugyanakkor, legbelül, féltem
is találkozástól, hiszen nem tudhattam mennyire vált norvéggá.
Később egyre nehezebb volt tisztázni magamban ezzel kapcsolatos gondolataimat.
”Apám öröksége.” Én voltam a legidősebb fia, a büszkesége, ahogy ő mondta.
Sokszor érezte úgy, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Pedig szó
sem volt erről. A halála is örök talány marad.
Repülőre ültem, és elkezdtem a múlton tűnődni. Az utazás kíválóan
alkalmas a gondolatok rendezésére. Megpróbáltam elhelyezni magam az idő
és a tér viszonyrendszerében. A gyomromban egyre nagyobb lett a feszültség.
Ismeretlen dolgok váltak ismerőssé. Kerestem a helyem. Apámra gondoltam.
A halálos ágyán megígértem neki, hogy teljesítem velem kapcsolatos egyetlen
kívánságát: elutazom a szülőföldjére. Megnyugtattam, hogy elmegyek, de
nem mertem neki elmondani az igazat. Bár apám bőre sötét volt, és Pakisztánban
született, én mégis Norvégiát tekintettem szülőföldemnek. Nehezen tudtam
volna másképp elképzelni. Négy éve már annak, hogy elment, és bennem napról
napra erősödött a késztetés, hogy teljesítsem kívánságát. A körülmények
választottak el minket egymástól, mondogatta sokszor apám.
SZÖLLÖSI ADRIENNE FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|