stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Jánossy Lajos:
Hamu és ecet
„Atyai ház: hamuból és ecetből.
 Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”
              (Pilinszky: Két arckép, Rembrandt)
  
Apám kolbászt, szalonnát és hagymát sütött, vagy kolbászt és szalonnát, mellé két-három fej, lehetőség szerint nyers lilahagymát fogyaszott el nagy kedvvel. Hatalmas hagymakarikákat helyezett el a szájában minden egyes szalonna és kolbászdarab után. Imádta ezt a „rusztikus” menüt. Ha néhány napot a balatoni házban egyedül töltött, végig ezt ette, szalonnát, kolbászt és hagymát, lennlétének étlapját, mondhatni létlapját, saját konyhafőnökeként önmagának mást soha nem ajánlott. Ősszel és tavasszal töltött néhány napot a balatoni házban a család nélkül, nélkülünk. Akkor ment le, amikor már és még nem kellett fűteni; levonult kedden és visszajött péntek délelőtt, vagy levonult szerdán és megjött vasárnap délben. Ha három napra ment, a vasárnapot már nem várta meg, szombat délután megjelent, ha hétfőn és két napra tervezett, péteken reggel beállított. Hogy pontosan, mit csinált, csak sejteni lehetett: olvasott, rádiót hallgatott, sétált. Biztosak abban lehettünk, hogy évi rendes szalonna-, kolbász-, és hagymaadagja megugrott, meg abban, hogy ezúttal is elolvasta a Vérbosszú cimű krimit. Az Albatrosz sorozat darabja ugyanúgy tartozott a balatoni házhoz, mint a fából készült, lakkot pergető, Krisztus olcsó fémötvözetbe öntött testét tartó fali keresztek, a gyufatartós, réz hamutálak, a hajópadló, a bejárati ajtó üvege előtt feszülő, kacskaringós diszrács, az Erdélyben halomszám vásárolt kerámiák, a villa alapításának idejéből származó, fatáblára festett mályva, a szkájkarfás, kihúzható, korallszinű dupla ágy, a kattogó, reszkető villanymelegitő, a betegektől kapott mázolmányok és gobelinek és a hall felé nyitott lépcsőfeljáró mentén húzódó fal peremén a nagyapám által az akkori leghatékonyabb ragasztóval, az Epokittal rögzített mázas cserepek. Ahogyan a balatoni település fokozatosan, ám annál látványosabban átalakult, vesztette el arcát, a nyolcvanas évek végéig tartó mozi-gombák-disco-modell széthullott, épületeket bontottak, köztük a mozit, és épitettek újakat, pubokat és társas házakat, apám a Vérbosszúban szereplő palermoi maffia keresztapáit idézte meg, „mi is úgy fogunk majd ülni a hegy tetején, mint az öreg, palermoi keresztapák és egykedvűen bólogatunk, amint a szemünk láttára szedik szét a várost”. Mire anyám magában, maga elé, vagyis nekem, csak annyit tett hozzá, „látod, pont ez az, amitől rettegek, hogy nyugdijas koromban az apáddal üljek a balatoni házban palaremoi keresztanyaként a hegy tetején, és bólogassak beletörődőn a buldózerek alapos munkáját figyelve.” Apám a Vérbosszút olvasta, kolbászt evett, tornázott, tévét nézett, Bécset hallgatta, reggelente újságot vett, a közértben vásárolt. Ez, ami biztos. Hazajöttekor nem csupán a palermoi maffiát emlegette, hanem meghatottan számolt be arról, hogy „a parton, az utcákon egy lélek se, tök csönd, minden üres, halálos nyugalom.”. „Egyszerűen gyönyörű”, fűzte hozzá már-már elhaló hangon. Ilyenkor, mintha egy Magyarországon forgatott francia, romantikus filmben andalgott volna. Nem, ez azért túlzás. Nem andalgott, hanem ment volna, esetleg sétált volna gyerek- és ifjúkorának „öreg” utcáin. „Tök csönd, egy lélek se, minden üres”, ezt kedvelte a „kórháza” mellett. Ha a balatoni utcákon lépdelt vagy a kórházába lépett, mitha kicserélték volna; hófehér köpenyében és hófehér, egy centivel mindig rövidebb nadrágjában lezser nagyvonalúsággal járt-kelt, akár egy karmester igazgatta zenekarát, a nővéreket, a beteghordókat, az általa kinevelt orovosokat. A néhány alkalommal, amikor nála jártam, legutoljára nagyanyám halálos ágyánál, én is a karmestert láttam: kórlapokat, mintha kottákat, forgatott a kezében, magabiztosan vezényelt belőlük. Könnyedén, mégis tekintélyes eleganciával lépkedett a folyosókon, bekukkantott a kórtermekbe, hogy „ránézzen” erre vagy arra a betegére, ahogyan akkor nagyanyámra is, akinek az ágya mellett üldögéltem, a bedeszkázott ágy szélénél és a deszkák fölött fogtam a kezét, azt a „csepp” kezet, amelyen, úgy tűnt, ugyanaz a gyűrű csillog, mint a kedvenc kocsmámba járó Ilonka néni kezén. Ilonka néni az éjszaka késői és kiszámíthatatlan óráin állított be, hatalmas nejlonszatyraival birkózva érkezett, ropit és mackósajtot kínált tonnánnyi mennyiségben és soha nem felejtette el megkérdezni tőlem, gyűrűs kezét az enyémbe fonva, „na és mikor nősül.” Nagyanyám is feltette ezt a kérdést számtalanszor és miután, ha nem is végletesen leutasító válaszba ütközött, soha, hanem legalábbis bizonytalanba, majd, élete utolsó éveiben, zárójelbe téve neveltetését, nem mulaszotta el hozzáfűzni, hogy valójában dédunokát szeretne, tehát már azt sem bánná, mi több pártolná, ha úgymond „balkézről” érkezne életének utolsó álma. Fogtam a nagyanyám kezét, gyűrűjében az Esthajnal fénye csillant, hallgattam beszámolóját a vendégségről, ahol legutoljára volt az araboknál, és az arabok disznót öltek és ott volt a testvére is, amúgy anyám keresztanyja, és az arabok hevesen udvarolni kezedtek mindkettőjöknek és a testvére nem volt kellőképpen elutasító, szemben vele, aki ezt kikérte magának, „férjezett nő vagyok, mondtam nekik”, mondta a nagyanyám, „azonnal kocsit hívattam és távoztam.” Hallgattam őt, néztem az arcán a bőrét, az örökké sima, de már a csontokra húzódó bőrt, akvamarin szemeit, amint mondja és mondja az arabokat, aztán elfordítja fejét, az ablakra néz, „milyen gyönyörű ez az ablak”, és felragyogott a tekintete az egyszerű kórházi ablaktól, szemében az Esthajnal csillant, majd megszorította a kezemet, „induljunk az erdőbe, jön a tavasz, nyílnak az ibolyák”, és végül, már az ajtóban voltam, azt kérdezte, „és van pénzed”, mire egy szikrányi megbocsáthatatlan csönd után azt feleltem, hogy van, persze hogy van, miközben persze hogy nem volt, ott maradt valami pincében, pultokon és számokon maradt a pénzem. Az utolsó nyugdíját is, már anyámtól, én kaptam meg, „így akarta volna”, mondta anyám, az utolsó nyugdíjat is ott felejtettem valahol, fontos ügyben kellett volna hogy a nyugdíj segítsen, de persze nem segített, nem segíthetett, sem a nyugdíj, sem más már akkor, azt hiszem. Kiléptem a kórteremből és apámba ütköztem, vele mentem egy emelettel lejjebb a szobájába, ahol a halálhoz szokott emberek tárgyilagosságával összegezte, amit úgyis tudtam, hogy ez a „van pénzed” volt az utolsó mondat, nagyanyám hozzám szóló, utolsó mondata. Apám  betegeinek bókolt, bíztatta őket, fanyar humorával vette el kedvüket a betegségüktől. A „kórháza” mellett pedig a csöndben kígyózó balatoni utcákat szerette a legjobban, ezekért mintha lelkesedett volna egyenesen, a néptelen, akárha elhagyott utcákért, a nyár uralkodásának végét jelző némaságért, a fellélegző Balaton-partért, de mindenekelőtt a kiürült utcákért. Elvágyódón lépdelt az ősz rozsdás reszelékében, elvágyódón a tavasz zöld akvarelljében. A doboló gesztenyéktől, vagy a pattogó rügyektől máskülönben nem hagyta magát elragadtatni, de abban a pár napban akadt néhány perc, óra és délután, amíg elképzelte magát a helyzetben, amiben volt, el merte magát képzelni, tehát engedni, bele az őszbe és a tavaszba, mint akinek az őszi és a tavaszi néptelen Balaton lett volna az álmai netovábbja; álmát megvalósitotta pár napra, belépett álmodozásának terébe és idejébe, oda vágyódott, amiben volt, jelen az életében, jelen az érzéseiben. Jelen a magányában.
Három-négy napi balatoni tartózkodásának táplálkozásbeli követekezetességét egyetlen egyszer függesztette fel gasztronómiai kirándulással, egyetlen egyszer kényeztette magát vendéglőben, a csalhatatlan, házi konyhával büszkélkedő kifőzdében. A tulajdonos, bizonyos Mészáros volt. Előzőleg a Hattyúban szolgált, az egykor az utcánk végén, a gesztenyefák alatt ringó kerthelységben, ő nyitotta meg maszek üzletét ennek felszámolását követően, házának földszinti részét alakitotta át. Az éttermet hosszú mérlegelés után, minden lehetséges változatot végigskálázva és egyenként elvetve, végül leleményesen „kifőzdének” nevezte el, amit a vendégek a névadót messze felülmúlóan Mészárosnak kereszteltek át. Mészáros Imre velem először Mózes-kosárban ismerkedett meg még a Hattyúban, apám nála kosztolt a kolbász-szalonna-hagyma ételsort megszakítva az érkezését követő második napon. Korábban, a régi, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel eltöltött nyaralások során majd minden nap a Mészáros előtt töltöttünk hosszú perceket, hogy bejussunk az akkor, két évtizeden át a környék legnépszerűbb ebédlőjébe. Később apám leszokott a Mészárosról. Az évi rendes, anyámmal a Balatonon töltendő szabadsága alatt csak egy alkalommal ettek a Mészárosnál, én viszont akkor szoktam a Mészároshoz, amire az már népszerűségét vesztett, az ürességtől nagyrészt kongó vendéglő lett. Apám a Mészárosnál mindig, a falra függesztett, szelvényes étlap áttekintése után Marsall-májat evett krumplival és uborka salátával, „na jó, akkor én maradok a Marshall-májnál”, mondta elégedetten. Mi a barátaimmal éveken át az ébredést követően nyomban a Mészároshoz indultunk, nemegyszer éjfél utánig ültünk a Mészárosnál. Végigettük az összes lehetséges tételt, bőségesen ebédeltünk, uzsonnára zónaadagokat csipegettünk, alaposan megvacsoráztunk, a végén nassolgattunk. Számtalan liter bor és pohár pálinka társaságában használtam ki az ősrégi ismeretséget, összetegeződve, Mészáros urat Imre bátyámnak szólítottam, így emlékeztünk meg mindannyiszor a Mózes-kosárról és az időről, amikor  pont akkora voltam, mint a mai napig az ajtóban álló, jobbjában hamutartót tartó, néger, libériás inast mintázó pléhfigura, akkori egyetlen játszótársam. Azóta a Mészáros is elmúlásra ítéltetett, belesímult a Vérbosszú dramaturgiájába, vendégei kihaltak vagy elhagyták a Mészárost, a kerthelyiség bútorai elkorhadtak, a betonlapokat gyom feszítette szét, a vendéglős megadta magát az idők szavának; Mercedesét kocka-Ladára cserélte, pengő élű nadrágjait kínai szabadidőruhák váltották fel.  Konok borúban vesztegelt Mészáros a hullámpala alatt a fényüket vesztett padok és a csupasz asztalok mellett. Nyári légydöngésnél és őszi diókopogáskor az örök Kossuth rádió hangjainál, a hetvenes évek filagóriájában töprengett az aranyidőkről és csöndesen átkozta az újakat. Szipkájába újabb és újabb Sophianékat tűzött, félóránként komótosan kisétált a rózsák övezte betonúton a kifőzde elé, a járdára, kezét hátul összekulcsolva körülnézett az üres utcán, majd az utat ugyanilyen tempóban megtette visszafele és folytatta sajtószemléjét a heteken-hónapokon át összegyűlt Veszprémi hírlapokból. Mészárosnak mi maradtunk, én és az apám. Nem is kosztolni jártunk már hozzá, hanem koszorúzni. 
Apám főzni soha nem tudott, nem is akart, a szalonna-kolbász-hagyma fantáziafogást szerette szenvedélyesen. Szinte habzsolta, vastag kenyérszeletekkel mártogatta a zsíros szaftot. Vacsorája végeztével kilehelte az elfogyaszott hagyma lelkét, összetéveszthetetlen szagát ; reggeli tornája során egész testén át távoztak a maradék, kileheletlen illóolajak. Teste épp olyan intenzitással választotta ki a molekulákat, mint az én mirigyeim, gondoltam. A különbség, hogy az én pórusaim nem a lilahagymáknak engednek szabad elpárolgást, hanem a minden nemű szeszeknek. Soha nőt becsapnom nem sikerült az éjszaka menetét, inkább, folyását illetően; reggel beletúrtak, beleszagoltak a hajamba, az „üstökömbe”, igy apám, és már tudták is, hány stampedli vodkát vagy gint csöpögtettem magamba. Nem mintha erős elhatározással a megtévesztésükre törekedtem volna, zsákba macskát végtére soha nem árultam, ismerettségeim egytől-egyig pultoknál, poharak fölött és között szövődtek, és ezek a pultok a legritkább esetben voltak az Operaház büféjének pultjai. Ennek ellenére gyakran igényes barátságokat kötöttem és olykor ígéretes szerelmekbe bonyolódtam a könyöklőkben. A nőknek átnyújtott szóvirágcsokraim többnyire sikert arattak, derűs meglepetést okoztak, ezen eleinte meglepődtem. Később nyugtáztam az eredményeket. Legközelebb akkor lepődtem meg, amikor egészen más hangon kértek szót meglepődésükben, azt tették szóvá, hogy meglepetéssorozatomnak az istennek se szakad vége, a pultok fedezékéből nem tágitok. Csodálkozva tapasztalták, hogy otthonomban nem ápolt melegházra, hanem vad bozótosra,  egymásba csavarodó fákra, iszalagos televényre lelnek. Néma tartományra. Ahol kertészt reméltek, ott egy komor és szótlan alak jár-kel, egy eltévedt idegen ténfereg, bukdácsolásából rettenetes tuskók szaggatta aljnövényzet képe rémlik fel, didergése ismeretlen lombok árnyékát sejteti. „Hát ez elég zavaros”, mondaná apám. „Ezt lehetne sokkal egyszerűbben is”. „Amúgy meg túl sok időd van. Van időd szenvedni, ami manapság nagy divat”, tenné hozzá. Jó, akkor megpróbálom, hogy jobban értsd. A nőkkel mindig boldogultam, de boldog nem voltam soha. Ez igy elég világos, nem, apa? Társaságukat élveztem, élvezték a társaságomat, bármit mondtam, bárhogyan szóltam hozzájuk, a pulton felejtették a poharukat, felém fordultak, taxit hivtam, velem tartottak. Kitöltöm a vizszintes hetet, mondtam egy kockás ingnek és három évig hagyta, hadd töltsem kedvemre. Azonnal álljunk meg, ebben a pipacsmezőben kell egymásra találnunk, ezt a pipacsmezőt a Teremtő nekünk lehelte ide, csak ma délutánra, mondtam a sudár gesztenyefának, és bár két év kellett hozzá, de a lábunknál bókoltak a pipacsok. Nők az életemből. Két nő. Egy. Jöttek kocsmába, lóversenyre, kaszinóba. Kisértek, epekedtek, betakartak, főztek, rajongtak, mostak, fürdettek, vigasztaltak, üveggel dobáltak, virrasztottak, veszekedtek, orditottak, gyűlöltek, zokogtak, kizártak, késsel kergettek, elrohantak, telefonáltak, fenyegettek, visszajöttek, vérüket hullaták, szerettek, megátkoztak, búcsúlevelet irtak, sofiroztak, kórházba kerültek, megbocsátottak, összepakoltak, megfogantak, visszapakoltak, elvetették a magzatot, elhagytak, férjhez mentek, gyereket szültek, élnek amig meg nem halnak. Nélkülem. Akkor vannak, amikor még és amikor már nincsenek. A pultnál vannak, a taxiban vannak, mámoros éjszakán vannak. Aztán meg máshol vannak, mással vannak, nélkülem vannak. Csak velem nincsenek, mert nem tudnak, hiába igyekeznek, követnek el mindent, nem lehetnek velem, maguk vannak, mert én nem vagyok. Mozgásom van csak, sebességem; akár egy részecske, olyan vagyok. Akkor lennék velük, amikor már ők nem vannak, nincsenek. Folyamatos jelen helyett folyamatos múlt idő. A keddek, a novemberi kedd délutánok, mondjuk a fél négyek nem férnek a fejembe, apa, hogy akkor mit lehetne? Jönnének haza valahonnan, ülnék otthon, betoppannának, szatyor, miegymás, napi betevő és napi beszámoló. És aztán? Egy mozi? Színház? Vacsora? Netán? November négy keddje. Egy évben ötvenkét kedd délután. És akkor még a hétfőről, a csütörtökről, hovatovább a szerdáról nem is beszéltem. Akkor, mi van, apa? Tudom jammerolok, de ezt azért össze kellene adnod! Kiszagolnak a nők.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret